Egy negyvenéves fiatalember vagyok, s egy, talán nem hétköznapi eseménysorozaton mentem keresztül, amit ezúton szeretnék elmesélni - úgy, ahogy történt.
Ugyan nem álltak sosem messze tőlem a lelki dolgok, s alapvetően mindig is más voltam, mint az emberek többsége, de elmondható, hogy materialista világképpel rendelkeztem. Szinte teljes mértékben elfogadtam azt az anyagelvű eszmerendszert, amelyben valamennyiünk, így én is felnőttem. Ha valahol sejtettem is olykor, hogy létezhet a fizikai világon túl egy, azt irányító, afölött álló másik világ, túlságosan nem mélyedtem bele, nem gondolkodtam rajta komolyabban, mélyrehatóbban. Életemben pár alkalommal történtek olyan események, melyeket nem értettem teljesen ugyan, s amelyek véletlennel is csak nehézkesen voltak magyarázhatóak, én mégis - jobb híján - azt tettem. Férfitól talán szokatlanul érzékeny lelkivilággal rendelkeztem, fájdalmat okozott az is például, ha egy tárgyat törtek össze, rongáltak meg előttem, de ezt sem gondoltam tovább túlzottan. Nagyjából elfogadtam, hogy az Univerzum az ősrobbanással jött létre a semmiből, egy véletlen folytán, s ugyanilyen véletlenek milliói, milliárdjai során alakult ki mindaz, ami most körülvesz bennünket. Hogy a halállal végérvényesen elmúlunk, hogy csupán ez az egy életünk van, s csak annyit jelentünk és érünk, amennyi most látszik belőlünk. Hogy a túlvilági élettel, szellemekkel, jövőbelátással kapcsolatos dolgok nem többek olyan régi korokban született babonáktól, hiedelmektől, amelyeket különböző jelenségek megmagyarázására találtak ki akkoriban az emberek, jobb magyarázatuk nem lévén. Gondoltam, majd ahogy a villámlásra is rájöttünk idővel, mi is valójában, mindenre találunk idővel tudományos magyarázatot. Azokra az emberekre pedig, akik mindebben hittek, bevallom, kissé furcsán néztem. A Világegyetem nagysága, szépsége és titokzatossága mindig is rabul ejtett és gondolkozásra késztetett ugyan, de létezésére és működésére elfogadtam a hivatalos tudományos álláspontot. Mint ahogy azt illetően sem voltak kétségeim, hogy az ember az állatvilágból, az emberszabású majmoktól származik, a természetes evolúció évmilliós munkája révén. Elfogadtam az egyiptomi piramisok építéséről is az iskolában tanultakat, s persze azt is, hogy eddig úgy néz ki, egyes egyedül vagyunk az Univerzumban.
Éltem az amúgy átlagos életemet, az általános iskola után szakmát tanultam, dolgozni kezdtem, családom lett. S az étkezésemben is a hagyományos trendet követtem. Noha soha nem voltam gyorsétterembe járós, és a szüleimnek köszönhetően, gyermekként minőségi, háztáji forrásból kaptam az ennivalómat, felnőve mégis a táplálkozásom nagy részét a fehér cukor, fehér liszt és finomított zsiradék hármasa alkotta, minimális zöldség és gyümölcs fogyasztás mellett. Sőt, édesszájú lévén, az édességek különösen nagy szeletet tettek ki az egészből. Hízásra nem voltam, s most sem vagyok hajlamos, így annyit ehettem, amennyi belém fért, sem híztam el - azt gondoltam, akkor ez nekem nem árthat. Persze tudtam, hogy a cukor nemcsak ilyen problémákat tud okozni, de homokba dugtam a fejem a részletek elől. A húszas éveim vége felé, mondhatni menetrendszerűen jelzett is a szervezetem, hogy így nem lesz ez jó. Mindig is székrekedésre hajlamos voltam, ami ekkor egyre fokozódott nálam, illetve egyre sűrűbben kínoztak gyomorsav-túltengési problémák is, melyre a hajlamot anyai ágon örököltem. Egyre többször voltam megfázva is, viszonylag rendszeresen jelentkeztek időjárási frontok miatti fejfájások, és még sorolhatnám. Viszonylag kisebb dolgok ezek ugyan, de az életminőséget meglehetősen romboló tényezők. Voltak gyenge próbálkozásaim az emésztésem segítésére is például, de a komoly, érdemi szintet egyik sem érte el. Mint sokan mások, az életmódon alapvetően nem változtatva, a gyógyszerek segítségére támaszkodva éltem az életem, beletörődve ennek sorsszerűségébe. 2011 őszén azonban történt egy olyan esemény, aminél végleg betelt nálam a pohár.
Októberben ismét meg voltam fázva. Ám ezúttal olyan köhögéssel is járt, amilyet még nem tapasztaltam soha életem során. Egyik pillanatban éreztem is egy mellkasomba szúró fájdalmat, de meg sem fordult a fejemben különösebb jelentőséget tulajdonítani neki, betudtam a megfázással járó tünetnek. Még akkor sem fogtam gyanút, amikor mindezek után pár napig még az egyszerű séta is fullasztó hatással járt, illetve ha a jobb oldalamon feküdtem, a mellkasomban olyan nyomó érzést tapasztaltam, mintha ráült volna valaki. Ekkor még teljes mértékben, vakon hittem a háziorvosokban, s úgy az egész egészségügyben. Az állapotom és a táppénz igénylése miatt fel is kerestem a háziorvosomat, aki mellhártyagyulladást állapított meg, az erre való gyógyszereket felírta, s utamra bocsájtott. Idővel jobban lettem, s el is felejtettem volna az egészet, de...
A munkahelyemen minden év novemberében kötelező, tüdőszűrő vizsgálaton részt vennem. Ekkor már teljesen egészségesnek éreztem magam, éppen ezért megrendítő hatással volt rám, az akkor, ott közölt diagnózis. Rögtön visszahívtak, s először csak annyit közöltek, hogy meg kell ismételniük a vizsgálatot. Majd utána mondták, hogy egy 10 centiméteres darabon ki van szakadva a tüdőm, ami egy viszonylag életveszélyes állapot, csodálkozva néztek rám, amiért én mindebből semmit sem érzékelek, hogy nem kerülget az ájulás, s hogy nem vagyok rosszul. S többször kérdezték azt is, hogy nem ért-e mostanság, komolyabb baleset. Onnantól fogva nem engedtek a saját lábamon közlekednem, kellőképpen megrémisztve mindezzel. Nem értettem igazán, mi történik velem, annyira jól voltam a vizsgálat idején már. Még aznap be kellett feküdjek egy közeli tüdőintézetbe, ahol a kezelő főorvostól kaptam részletesebb tájékoztatást. Elmondta, hogy egy úgynevezett spontán PTX-szel von dolgunk. Erre az olyan, vékonyabb, magasabb, fiatal férfiak hajlamosabbak, mint én is, ugyanis a kamaszkorban hirtelen megnyúlt testben létrejövő mellkastérfogat növekedést nem tudja a tüdő szövete követni, s így némileg túlfeszítve képes csak kitölteni azt. Egy erős köhögés hatására például előfordulhat, hogy épen ezért kiszakadhat, kiengedve magából a levegőt a tüdőszövet és a mellkas közé, s működésképtelenné téve ezzel saját maga azon részét. Ő maga is furcsállotta, hogy komolyabb tünetet nem produkált, sőt, később már semmilyent sem, ugyanis kifejtette, hogy ez akár életveszélyes állapot is lehet, hiszen (meg)fulladással is járhat. Úgy vélte, a tüdőm éppen maradt háromnegyed része átvehette a teljes kapacitást, melyhez a szervezetem idővel alkalmazkodott. Ugyanakkor aláhúzta, hogy ez mindenképpen kezelendő, hiszen további terheléssel tovább szakadhat, ami már valóban veszélyes lehet majd. Benntartott pár napig és szigorú ágynyugalom mellett várta, hogy spontán módon rendeződik-e mindez, közben újabb és újabb tüdőszűrő vizsgálattal követte nyomon az eseményeket. Néhány napig semmi változás nem következett be, de szerencsére egy hét elteltével elkezdett felszívódni a sérülés, s két-három hét alatt teljesen be is gyógyult.
Azonban ott, akkor, abban a kórházi ágyon fekve eldöntöttem, ez így nem mehet tovább! Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy hogyan is, de elhatároztam, hogy utána fogok járni, hogyan és min lehetne, kellene változtatni, hogy az egészségem ellenkező irányba változzon a jövőben.
