A kórházból való hazatérésem után neki is álltam annak, amit akkor, ott bent fekve elhatároztam. Egyetlen egy dologra kellett tulajdonképpen összpontosítsak, az immunrendszerem megerősítésére. Azt egyébként a tüdőintézetben is közölték velem, hogy próbáljak meg (legalábbis komolyabban) nem megfázni és főleg nem köhögni, nehogy ismét így járjak. Nekiláttam hát, és az interneten próbáltam minél több információhoz jutni ebben a témakörben. Egyet tudtam már biztosan, elegem volt abból, hogy fiatal korom ellenére - ha ugyan viszonylag kisebb problémák is ezek, de - ilyen problémák kínoznak, s ennek mindenképpen véget akartam vetni.
Hosszú hónapok alatt rengeteg oldalt, számos videót megnéztem, s csak szívtam magamba az ismereteket. Hamar egyértelművé vált, hogy nagyon tévúton jártam addig, s egyre kevésbé volt meglepő számomra, amiért így jártam. Amivel nagyon komolyan szembesültem, az a mai egészségügyi rendszer valódi felépítése és célja, valamint a gyógyszer- és élelmiszeripar összefonódásának ténye volt. Csak hogy a lényeget említsem, bár az életmentő esetekben fantasztikus eredményeket ért el a nyugati orvoslás és tudomány, ám az összes többi esetben valójában teljesen másról szól minden, mint aminek látszik és mint aminek láttatják. Valójában, pontosan nem az életet hosszabbítják meg, hanem csak a szenvedést, illetve az egész rendszer célja a betegségben tartás, hála annak profitorientált mivoltjának. S a gyógyulás kulcsa kizárólag a betegben, az egyénben van - amennyiben valaki teljesen átadja magát a rendszernek (mint az emberek többsége), az a tüneti kezeléseken túl többnyire csak azt éri el, hogy az alapbetegségétől és a gyógyszerektől soha nem engedik majd szabadulni. Hiszen valóban, a legtöbb ember mit is tesz? Éli a megszokott életét, engedve a fogyasztói társadalom hatalmas csábításának. Rengeteget dolgozik, hajtja magát, hogy teljesen felesleges és túlzott mennyiségű dolgokra költse az így megkeresett pénzét. Közben az egészségével nem sokat törődik, ha mégis, az legfeljebb különböző divatokat, trendeket követ, amelyből jó nem igazán származik, hiszen azok is mind csak a pénzről szólnak és nem az egészségről. Mindeközben egyre több finomított (a természetes összetevőitől megfosztott), előrecsomagolt, félkész élelmiszert fogyaszt, s egyre kevesebb valódi ételt. Hosszú évek és évtizedek után pedig, amikor a szervezet jelezni próbál, kinek ilyen, kinek olyan betegségek formájában, hogy nem lesz ez így jó, akkor pedig orvoshoz fordul, szinte követelve, hogy azonnal és maradéktalanul gyógyítsa meg. Ehhez persze egy kis pénzügyi honoráláson kívül mást nem óhajt tenni. A rendszer egyik trükkje és csábja pontosan az, hogy beleírta az emberek tudatalattijába, hogy éljék csak az életüket nagy lángon, hiszen egyszer élünk, s bármi betegség is érné őket, arra nem lévén idő, csak kapjanak be néhány pirulát. Tüzetesebben megismerve mindezt rájöhetünk, hogy ezer sebből vérző dolog ez, mégis a legtöbben hajlamosak vagyunk behódolni és teljesen azonosulni vele - mint ahogy én is tettem egész addig.
A teljesség igénye nélkül, dr.Papp Lajos szívsebész professzort emelném ki azok közül, akinek előadásai, világnézete nagy hatással volt rám ebben az időben. Lehet őt persze nyilván szeretni és nem szeretni is, elfogadni is és nem is, amit ő mond, én mégis éreztem legbelül, hogy teljesen igaza van, ráadásul az idő és ami a legfontosabb, a saját tapasztalatom is őt igazolta. Ő az, aki pontosan azért lépett ki végül az egészségügyből, mert nem bírt lelkileg azonosulni azzal, amit ma az képvisel. Hogy kizárólag és teljesen nyilvánvalóan csak arra megy ki a játék, hogy a beteget minél tovább betegen tartva, minél több gyógyszert felhasználva, minél több profitot termeljen. Csak egy példát emelnék ki, ami után azt gondolom, nem kell különösebben bemutatni e rendszer működését és elveit. Szintén ettől a professzortól tudom, hogy a közelmúltban, csak azért módosították, egész pontosan lejjebb vitték a különböző laboreredmények felső referencia értékét, hogy ezáltal minél több embert tudjanak betegnek nyilvánítani, ezzel gyógyszerszedésre utalva őt. Tehát így már akinél a jelenlegi felső értéknél nagyobb értéket mérnek, biztosan gyógyszerszedésre ösztönzik, betegnek titulálva, holott jóllehet, még nem is az, sőt értéke valójában normálisnak mondható. S valóban, ha belegondolok, a vérnyomás értékekkel is ez történt. Amikor gyerek voltam, emlékszem mindig azt mondták, hogy a jó értéket úgy kell kiszámolni, hogy százhoz hozzá kell adni azt, ki hány éves. Így egy hatvan éves embernek százhatvan a tökéletes vérnyomás. Ezzel szemben ma már ez másként számolandó. Azt mondták azért, mert a tudomány fejlődésével, egyre tökéletesebbé válásával, felül írhatóak régi, rossznak ítélt berögzülések. Én azonban mást sejtek a háttérben, s nem azért, mert oly gyanakvó és konzervatív szeretnék lenni mindenáron. S őszintén szólva a referencia értékekkel való, ilyesforma manipulálás után már nehéz mit hozzátenni, s ezek után nem is lehetnek illúzióink, a rendszer működését illetően. Ezek után már, úgy érzem, ne is lepődjünk meg semmin, s túl nagy csodát ne is várjunk tőle, enyhén szólva sem. Bennem is megérett tehát a gondolat: mire számíthatok ezek után az egészségügytől? Természetesen itt most nem az egyes orvosokra és az ellátásban résztvevőkre gondolok elsősorban, hanem magára a rendszerre. Elfogadom, hogy a benne dolgozók közül sokan lelkiismeretes, segíteni akaró emberek, akik talán maguk sem tudják, igazán mi és miért történik a háttérben. Ezért is vannak olyan orvosok, ha kisebb számban is, akik miután felismerték az igazságot, inkább kilépnek, s a maguk módján folytatják tovább.
Ahogy teltek a hónapok, egyre jobban kezdett körvonalazódni számomra, hogy mi is a fő probléma az úgynevezett nyugati orvoslással. Alapelve, egy hasonlattal élve, a következőképpen hangzik: megyünk autóval, s egyszer csak jelez a műszerfalon egy kis piros lámpa, hogy fogyóban az üzemanyagunk. Elvisszük a szerelőhöz, aki szétszedi a műszerfalat, s elvágja azt a kábelt, ami a piros lámpa működéséért felelős. S lám, mutatja, megoldotta a problémát, hiszen már nem is ég a lámpa. Mi pedig, mint akik jól végezték a dolgukat, beülünk, s folytatjuk tovább az utunkat. S csodálkozunk, ha nemsokára komolyabb baj jelentkezik, leáll az autónk, s nem megy tovább. Tehát miről is van szó? A legtöbbször nem a kiváltó okot keressük, hanem csak a tünetet kezeljük, nem egészében látjuk az embert, a problémát, hanem csak azt az egy részletet, amivel éppen baj van, ahol éppen kiütközött, testet öltött maga az ok. A betegségre mindig, mint egy jó barátra kellene tekintsünk, hiszen az nem más, mint a szervezetünk jóindulatú figyelmeztetése, hogy állj meg barátom, nem jó úton haladsz. Valamin változtatnod kell. S hogy min? Nos, beszélni nem tud, így jelekkel kommunikál velünk, nekünk kell rájöjjünk, mire is szeretné felhívni a figyelmünket. Ez azonban nem túl nehéz, ha szánunk rá elég időt és energiát. S akinek nincs ideje és energiája az egészségére, előbb-utóbb lesz majd a betegségére - tartja egy régi mondás. S a másik fő probléma, ami emellett, egészen pontosan ezzel kölcsönösen kiegészítve egymást, még jellemzi a mai egészségügyet, hogy a gyógyszeripar egy profitorientált üzletág lett. Célja a minél magasabb haszon elérése, gyakorlatilag bármi áron. Persze itt is fontos megjegyezni, hogy ennek megítélésében is az arany középút a helyes. El kell ismerni, hogy fantasztikus dolgokat tett le a gyógyszeripar és tudomány az elmúlt száz évben. A védőoltások, az észszerűen használt antibiotikumok, az életmentő gyógyszerek rengeteg embert mentettek meg a haláltól, a szenvedéstől. Ezért egészében hátat fordítani neki és mellszélességben támadni is teljesen helytelen. Ugyanakkor a rendszer rabszolgáivá válni is az. Indokolatlanul és azonnal, minden kisebb dologra is már gyógyszer után nyúlni, és hátradőlni nyugodtan, s tőle várni a gyógyulásunkat, felér akár egy öngyilkossággal is. Mint oly sok mindennel az életben, élni kell vele, s nem visszaélni, illetve tartózkodni attól, hogy mások visszaéljenek vele.
Kezdtem egyre csak egész más szemmel nézni a körülöttem levő világra - ilyen szempontból. Egyre több mindent kezdtem megérteni, hogy miért is történik és miért is van úgy, ahogy. Alapvetően olyan ember voltam mindig is, hogy a legfontosabb számomra a saját megtapasztalás volt. Így egyáltalán nem lettem volna abban olyan biztos, hogy kezdek tisztábban látni, ha magamon is nem tapasztaltam volna idővel, komoly változásokat. Az internetes kutatásom során egyre több minden tárult fel előttem arról, hogyan is kellene egészségesen élni, táplálkozni. Volt bennem nagy zavar is, ugyanis sok helyen találtam egymásnak szögesen ellentmondó állításokat is. Így kipróbáltam idővel szinte mindent, hogy lássam, mi is az igazság. Pár hónapig csináltam tejmentes, aztán zsírszegény, aztán gluténmentes, aztán paleo, aztán vegán diétát, és így tovább. S végig figyeltem a szervezetemet, hogy hogyan reagál rá. Időnként csináltattam egy teljes vér- és vizeletvizsgálatot is, hogy lássam nem haladok-e túl rossz úton, tehát hogy időben váltani tudjak, ha valamit túl rosszul csinálnék. Közben elkezdtem többet mozogni. Többet jártam gyalog, többet voltam a friss levegőn, a napon, elkezdtem futni egy közeli futópályán. A végén pedig levontam mindebből a saját következtetéseimet. Rájöttem, hogy különböző diétákat nem érdemes folytatni, hiszen annyira különbözőek vagyunk, ami az egyik embernek egészséget eredményez, a másiknak betegséget. Igenis mindent kell enni, nem szabad drasztikusan kizárni egyik táplálékcsoportot sem - persze amennyiben nincs már valamilyen érzékenységünk, allergiánk. S letisztult bennem a kép idővel: a hangsúly kizárólag azon van (a mértékletesség elvén túl), hogy azokat az élelmiszereket cseréljük le (tehát ne zárjuk ki, hanem váltsuk le), amelyek túlságosan el vannak szakítva a természetes állapotuktól. Amelyeket az ipar hozott létre azért, hogy minél tovább elálljanak, minél gazdaságosabb legyen őket előállítani, minél tetszetősebbek legyenek, s melyek gyártása során nem szempont az, hogy a testi egészségünkre milyen hatást gyakorolnak. Amelyek mindezek által szinte teljesen elveszítik, a természetes állapotukban megtalálható vitaminjaikat, ásványi elemeiket, rostjaikat, másodlagos növényi összetevőiket, stb. Ezeknek az első számú képviselői a fehér liszt, a fehér cukor, és a finomított növényi zsiradékok (margarinok, étolajok, hidrogénezett növényi zsírok), melyek könnyen beláthatjuk, szó szerint uralják az átlagember étrendjét. Míg ezekből kellene a legkevesebbet ennünk, ezekből esszük a legtöbbet. Sőt, sok esetben, kizárólag ezeket. Mi jól lakunk, hiszen tele vannak szénhidráttal és kalóriával, de ezek, a szervezetünknek sajnos mindössze üres szavak csupán. Ő továbbra is éhezni fog, s előbb-utóbb benyújtja igényét a változásért. Kinek így, kinek úgy, kezdve mindenkinek a leggyengébb láncszeménél. Nekem többek között a székrekedésem és a gyomorsav-túltengésem voltak ezek.
Tudatosult bennem, hogy a szervezetnek egész egyszerűen arra van szüksége, amit a természet megad, hiszen év-tízezredeken keresztül ahhoz szokott hozzá, s most holmi száz év alatt nem fog a kedvünkért ezen az igényén ilyen gyorsan változtatni. Az, hogy bio, vagy háztáji élelmiszert válasszunk, sajnos sokunknak lehetetlen vállalkozásnak tűnik, pláne hosszú távon. De az is, hogy a földeken, saját fizikai munkákkal állítsuk azt elő. Bio termékek esetében pedig nem csak a pénztárca szabhat határt, hanem komoly dilemma az is, hogy a mai, sajnos végletekig szennyezett világunkban beszélhetünk-e egyáltalán ilyen kategóriáról. Ezt el kell fogadni. A világ ma már annyira megváltozott, hogy ez csak keveseknek jelent valódi célkitűzést. Persze aki teheti, nyilvánvalóan helyes úton jár! A többségünk viszont, aki nem, be kell érje azokkal a változtatásokkal, amelyek azért a legtöbbünk számára elérhetőek és kivitelezhetőek. Számomra ez a következőképpen néz ki, körülbelül másfél év próbálkozásait, tapasztalatszerzéseit követően. Nem hagytam el és ki semmilyen táplálékcsoportot sem, ugyanazokat a megszokott ételeket készítem, mint korábban, csupán a hozzávalókat cseréltem le. A fehér lisztet teljes kiőrlésűre, a fehér cukrot nyírfacukorra, illetve folyékony édesítőszerre (mértékkel, hiszen azért ezek sem természetesek), a fehér rizst barna rizsre, a finomított zsiradékokat állati zsírokra, vajra, stb. Hogy milyen arányban, az már egyéni kitapasztalás kérdése. A búza egyeduralmát megtörve, felhasználok zabot, kölest és ritkán hajdinát is. Igyekszem minél több nyers és hőkezelt zöldséget fogyasztani, illetve a tízóraim és az uzsonnám mindig gyümölcsétkezés. Én nem mondom azt, hogy pontosan így, ahogy én csinálom, mindenkinek a legüdvözítőbb, hiszen mindenkinek saját magának kell kitapasztalnia a részleteket, de a főbb vonalak, úgy gondolom, mindenképpen irányadóak.
Tehát időközben letisztult és kiforrotta magát eképpen a táplálkozásom, a futást ugyan elhagytam, de a sok szabad levegőn végzett mozgás, főként séta formájában megmaradt. S láss csodát, immáron ötödik éve, hogy elmondhatom, teljesen megszűnt az összes olyan egészségügyi problémám, melyek azelőttig kínoztak. Múlté a székrekedésem, a gyomorsav problémám, a fejfájásaim, s lényegesen kevesebbet és kevesebb ideig vagyok megfázva is. Mindezt úgy, hogy azóta orvosnál sem jártam, s egyetlen egy tablettát, de még étrend kiegészítőt sem vettem be. Sokan talán a környezetemben furcsán néznek rám, amiért határozottan tartom magam ehhez az életmódhoz és táplálkozáshoz, de az elért eredmények számomra mindennél fontosabbak, s bár olykor elcsábulnék, a fejemben könnyen el tudom határozni a folytatást, így egyáltalán nem élem meg szenvedésként, erőltetésként mindezt. Eszemben sincs újra visszatérni a hagyományos életmódomhoz, sőt, kifejezetten boldog vagyok, hogy a magam erejéből állítottam helyre az egészségemet. Ezzel nem azt állítom természetesen, hogy ezentúl bármilyen betegség elkerül majd, csupán annyit tudok biztosan, hogy az eddigieket le tudtam küzdeni, és hogy annak az esélyeit, amik a jövőben várnak rám, csökkenteni tudom ezzel.
Ugyan fájdalmas ma már, sok embert hasonló spirálban vergődve látni, mint amilyenben én voltam annak idején, de egyértelmű észrevételem, hogy csekély mértékben tudok csak hatni rájuk. Azért próbálkozom, most ezen írás sorain keresztül is, de elfogadom, hogy ezt az utat mindenkinek magának kell megjárnia, illetve magában kell, magától megszületni az erre való elhatározásnak.
