Kedves Olvasóm! Az alábbiakban ismét olyan kérdéseket és az arra adott válaszaimat teszek közzé, melyeket a kedves hozzám fordulók tettek fel nekem, hiszen úgy gondoltam, azok másokat is érdekelhetnek. Természetesen a hozzám fordulók beleegyezésével és úgy átalakítva, hogy rájuk nézve azok teljesen névtelenek legyenek. Remélem, számodra is hasznosak lesznek ezen gondolatok és számos kérdésedre választ kaphatsz általuk. (További hasonló kérdéseket és válaszokat olvashatsz Facebook oldalamon is.) E cikksorozatom előző, kilencedik részét pedig ide kattintva éred el.

 

351., 

Bárcsak tényleg igaz volna, hogy újra találkozunk majd az eltávozott szeretteinkkel. De még ha hisszük is, nagy fáj a hiányuk. Fel fogjuk egymást ismerni majd? - kérdeztétek sokan egy korábbi posztom alatt. Az arra adott válaszomat szeretném most külön is kiemelni ezúttal, hiszen úgy vélem, ez sokakat érdekelhet.

Ahogy szoktam is sokszor írni, természetesen biztosat csak akkor tudunk majd, amikor már nekünk is eljött az időnk és odaát leszünk, azonban nagyon-nagyon sok szellemi közlés, valamint különböző spirituális élményt megélők beszámolói azt támasztják egyértelműen alá (s közöttük az én eddigi ismereteim és tapasztalataim is), hogy azon szeretteink, akik eltávoztak a fizikai világból, ugyanúgy élnek tovább és figyelemmel is tudnak kísérni bennünket a továbbiakban, illetve s éppen ezért számukra sem mindegy, hogyan látnak bennünket.

S igen, még ezen ismeretek birtokában sem mentesülünk teljesen és feltétlen a fájdalom alól, melyet egy eltávozott szerettünk okoz. Ugyanakkor egy egészen más megvilágításban segít szemlélni az életünket és annak eseményeit. Hisz nagyon nem mindegy, hogy azt hisszük, a testi halállal mindennek vége, s akit ismertünk és szerettünk, örökre a semmivé lesz, vagy ha abban a tudatban éljük az életünket, hogy ő is ugyanúgy él tovább, sőt. Meg is vár bennünket és találkozunk is még. S nekem szent meggyőződésem, hogy ez utóbbi világnézet az, amiben nem csak hogy javasolt hinni, hanem ez az igazság is.

Az én ismereteim szerint igen, tehát valamennyi olyan szerettünkkel tudunk találkozni ha már mi is odaát leszünk, akik előttünk tértek vissza a szellemvilágba. Abban az állapotban, bár ezt földi szavakkal nehéz megfogalmazni, de egyszerűen tudni fogjuk, hogy ki, kicsoda. Test nélkül létezve a lelkünk érzékszervei is újra teljességében működhetnek, s az energiák érzékelése révén nem okoz gondot bárkit felismerni. Ugyanakkor ameddig arra igényünk van, minden lelket abban a testben fogunk látni, melyben az éppen elmúlt életünkben ismertük. Ez a test természetesen a fizikai testnek "csak" egy energetikai lenyomata lesz, de mégis, ott és akkor az számunkra épp oly valóságosnak fog hatni.

Medek Tamás

 

352.,

Egy kedves hozzám forduló kérdését és az arra adott válaszomat szeretném most megosztani veletek (természetesen a hozzájárulásával), hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

"Kedves Tamás! Édesapám lassan 1 éve hunyt el. Demenciában szenvedett, nem ismert meg. Halála után, mindenre emlékezett? Ha kérem őt, el tud jönni hozzám?"

Először is sajnálom, hogy ilyen veszteséget kellett megélj.
A segítő szellemeim érzékelése szerint (csak zárójelben jegyzem meg, hogy noha a szellemeim sem tévedhetetlenek, mint ahogy egyik látó sem az, de a meglátásaik a legtöbb esetben helyesnek bizonyulnak) édesapád lelke már átkelt a szellemvilágba, tehát nem rekedt itt a lelke, ami jó hír olyan szempontból, hogy jól van és jó helyen van, s mindazon betegségek és állapot, mely a testi életét és annak végét jellemezték, már nem a sajátjai.

Egy ilyen állapotban történő testi halált követően változó, hogy mennyi idő múlva tisztulnak le a tudatból a testhez kötött érzelmek és sajátosságok, van, akinél ez hamar, s van, akinél egy kicsit több idő alatt megy végbe. Azonban édesapád tehát már ezen túl van. Az én ismereteim szerint ő a jelenlegi állapotában már mindenre emlékszik, ami a testi élete alatt történt, s azokra is, mely alatt ő már beteg volt.

Az is teljesen egyénileg változó, hogy mely léleknek milyen módja van arra (illetve hogy van-e módja rá), hogy - lélekként - meglátogassa a még itt élő szeretteit. Ugyanakkor minden további nélkül javasolt, hogy akár szóban, akár gondolatban szólj hozzá, és kérd erre, ha szeretnéd. Az ismereteim szerint egy eltávozott szerettünk minden feléje küldött gondolatunkat és érzelmünket érzékeli, így gondolatban folyamatos a vele való kapcsolat. (Persze az ő esetleges válaszát mi a legtöbb esetben nem érzékeljük, hiszen mi még testben élünk, mely leárnyékolja a lelkünk érzékszerveit.) Tehát ha szólsz hozzá, ő azt érzékelni fogja. S ha van rá módja, biztosan meg is fog látogatni, illetve az is lehet, hogy már eddig is megtette. (Nem mindig vagyunk képesek érzékelni az ilyen látogatást.)

Eltávozott szeretteink nagyon sokféle módon képesek üzenni és jelt adni magukról, így a legtöbb esetben csak az szükséges, hogy azokat mi is felismerjük, észrevegyük.

Ha pedig mégsem élnénk át ilyen tapasztalást, akkor sem, ha kértük azt, akkor sem szabad csüggednünk, hisz sosem azért történik így, mert a szerettünk nem szeretne üzenni vagy meglátogatni bennünket. Egy ilyen megtapasztalás ugyanis sok mindentől függ. Egyrészt a szerettünk lehetőségeitől, a mi érzékelésünktől és nem utolsó sorban a most megélni szükséges sorsutunktól is.

Medek Tamás

 

353.,

"Szeretném megkérdezni, odaát milyen tudat szinten vannak szeretteink?" - kérdezte egyik kedves olvasóm egy korábbi posztom alatt. A kérdését és az arra adott válaszomat szeretném most külön kiemelni, mert úgy vélem, ez talán másokat is érdekelhet.

Ez azt gondolom, teljesen lélekfejlettségi szint kérdése. Az tény, hogy a mostani tudatosságnál sokkal szélesebb tudatossággal rendelkezünk odaát, azonban az már ezen belül változó, hogy ki, milyen szinten. Illetve fontosnak tartom megemlíteni még ide vonatkozóan, hogy azt a tudatosságot, mellyel a leszületés előtt rendelkeztünk, a testi életünk után hosszabb-rövidebb idő után kapjuk vissza - van, aki szinte azonnal, s van, aki kicsit később. Ez szintén lélekfejlettségi szinttől függ, illetve attól, hogy ki, milyen (lelkileg mennyire megterhelő) testi életet hagyott éppen maga mögött.

Medek Tamás

 

354., 

"Vajon olyan lehetséges, hogy valakinek már nincs különösebb feladata a földi fizikai létezésben és csak azért születik le újra, mert nagyon szereti a Földet, a földi létformákat, a természetet? Az a fajta ember, aki eső után megcsodálja a fa levelén csillogó esőcseppet, a víztükör ragyogását, a szivárványt, a lenyugvó napot, az éjszaka hangjait...?" - kérdezte egyik kedves olvasóm egy korábbi posztom alatt. A kérdését és az arra adott válaszomat szeretném most külön kiemelni, mert úgy vélem, ez talán másokat is érdekelhet.

Igen, van úgy, hogy valakinek már nem szükséges egy ilyen szintű fizikai világba leszületnie, mégis megteszi, azonban ezt nem csak azért teszi, hogy megcsodálja a földi világot (hiszen ennél sokkal csodálatosabb fizikai világok is vannak), hanem azért, hogy tudásával, példamutatásával tanítsa a még ide leszülető lelkeket.

Az az ember egyébként, aki az általad említett dolgok iránt ilyen mély tisztelettel és csodálattal van, épp arról tesz mindezzel tanúbizonyosságot, hogy az itteni átlagnál ő már egy fejlettebb lélek.

Medek Tamás

 

355., 

"Mi a bizonyíték arra, hogy tényleg van túlvilág?" - kérdezte egyik kedves hozzászóló egy posztom alatt. A kérdését és az arra adott válaszomat szeretném most külön kiemelni, hiszen úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Érthető az igény arra, hogy a túlvilág valamiféleképpen kézzel fogható bizonyosságot adjon mindenki számára, ha már egyszer létezik. Bár úgy nem bizonyítható még, mint például az, hogy a víz száz fokon forr (a tudomány ezért sem fogadja - még - el), azonban számos olyan bizonyíték lelhető már fel a téma szakirodalmában, melybe ha valaki kellő mértékben beleás, előbb-utóbb be kell látnia, hogy "bizony, léteznie kell valaminek a testi életen túl".

Akinek pedig - és ilyenek is sokan vannak - saját, meghatározó élmény is megadatik, annak többé nem kérdés már a túlvilág létezése.

Azt is fontos megjegyezni még, hogy kellő nyitottság is szükséges hozzá, hisz aki erősen szkeptikus, lehetetlen lenne meggyőzni bármivel is. Úgy vélem, összességében az mondható el, hogy bár a túlvilág bizonyosan létezik, még nem jött el annak ideje, még sokan nem készek rá, hogy az széles körben is bizonyítottá és elfogadottá váljon.

Ajánlom a figyelmedbe két cikkemet, melyekben ezekről írtam bővebben.
Az egyik a fellelhető bizonyítékokról szól:
https://tudatostudat.blog.hu/2016/11/01/bizonyitekok_lelkunk_tulvilagi_letezesere
A másik pedig arról, hogy bizonyítható-e egyáltalán a túlvilág:
https://tudatostudat.blog.hu/2019/03/19/bizonyithato_a_tulvilag_letezese

Medek Tamás

 

356., 

Létezhet-e olyan elhunyt szerettünk, akit ha "megkér" egy családtag, hogy vigye Őt úgymond "magával" a túlvilágra és ez bekövetkezik? Hány olyan történet van, hogy meghal a férj vagy a feleség és a párja követi Őt nem sokkal később. Mindez talán csak a gyásznak tudható be, ami felőrli később az embert? - kérdezte egyik kedves hozzám forduló.

Az ismereteim szerint mindenkinek a testi halála időpontja előre elrendelt, mely a most megélni szükséges sorsútja tekintetében kerül meghatározásra, s mely ha elérkezik, akkor a léleknek mennie kell, vissza kell térnie a szellemvilágba. Vannak olyan sorsutak, melyek esetében több kilépési ponttal is tervez az adott lélek, ilyen esetben minden pontnál a lélek a szellemi segítőivel egyeztet (a mostani személyisége tudta nélkül), hogy akkor távozzon, vagy egy következőn. A döntést az alapján hozzák meg, hogy a most megélni szükséges sorsút szempontjából mi az optimálisabb.

Olyan tehát nincs, hogy egy lélek "csak úgy", tehát földi szempontok alapján meghozott döntéséből magával vigyen egy másik lelket. Csak akkor teheti ezt meg, ha az adott léleknek ott és akkor van egy kilépési pontja (vagy ott az egyetlen), és a szellemi segítői is úgy gondolják, hogy a most megélni szükséges sorsútja szempontjából ez a jó döntés számára.

Olyan természetesen van, hogy mondjuk egy pár itt maradt tagja hamarosan utána megy a párjának, mert a lelki fájdalma viszi el, de ez tehát csak akkor történhet meg, ha az előbbi bekezdésemben is említett eset áll fenn.

Medek Tamás

 

357., 

Kell, hogy vágyjunk az anyagi gazdagságra?

Amíg testben élünk, érthető, hogy sokunkban benne van a vágy, hogy megtapasztalja az anyagi gazdagságot. Főleg a mai világban, amikor talán eddig soha nem látott lehetőségek és kapuk nyílnak meg egy anyagi értelemben gazdag ember előtt.

Bár a testi létünk elengedhetetlen része, hogy pénzünk legyen, ugyanakkor ne felejtsük, hogy a kifejezett anyagi gazdagság minden esetben egy próbatétel az adott lélek számára, méghozzá a testi élet egyik legnehezebb próbatétele. Ugyanis abban vizsgázik az adott lélek, hogy anyagi gazdagon is képes-e jó ember maradni - s ebben, ahogy láthatjuk is, nagyon sok lélek elbukik.

Sokan, akik vágyakoznak rá, úgy érzik, ők bizton állnák ezt a próbát, azonban fontos belátnunk, hogy amennyiben jelen életünkben nem éltük még ezt a helyzetet, nem hozhatunk biztos ítéletet magunkat illetően sem.

Érthető tehát, hogy sokunk vágyódik az anyagi gazdagság iránt, de mindenképpen tudnunk kell, hogy ha valakinek ez része az életútjának, az sosem a véletlen műve (lelkének komoly vállalása volt ez), illetve az valójában nem más, mint egy nehéz próbatétel, mely elbukás esetén fájdalmas következményeket szül.

S végül fontos megjegyezni, hogy akik most csak vágyakoznak, már voltak, s úgy gondolom, még lesznek is olyan testi életben, mely számukra is ezt a próbatételt tartogatja.

Medek Tamás

 

358., 

Egyik kedves hozzám forduló - számára is különös élményt nyújtó - történetét szeretném most megosztani veletek (természetesen az engedélyével).

Apukájával nem volt egyszerű kijönni, így hosszú évek óta nem voltak beszélő viszonyban, mely a hozzám forduló hölgynek fájó volt, így elhatározta, megpróbál lépést tenni a békülés felé. Egy nap egy messenger üzenetet küldött neki, melyben megpróbált hatni rá, s megpróbálta arra kérni, hogy zárják le a múltat, engedjék el annak sérelmeit, és legyen köztük végre - legalább alapszinten - normális kapcsolat. Az üzenetet elküldte, azonban az apukája sosem olvasta el azt.

Másnap a hozzám forduló férje - aki az üzenetről mit sem tudott - elmesélte, hogy az éjjel megjelent álmában a hölgy apukája, aki annyit mondott neki, hogy "kérlek értsd meg, ne erőltessük, ami nem megy".

Teljesen érthető, hogy a hozzám forduló hölgyet hatalmas meglepetés érte, hisz egyértelművé vált számára, hogy a férje álmán keresztül az apukája lelke üzent neki. Egyértelmű volt, hisz a férje nem tudhatott az üzenetről, valamint az álmában elhangzott mondat tökéletesen a helyzetbe illő válasz volt, így semmiféleképpen nem lehetett az álma a képzelete szüleménye.

Többször írtam már róla, hogy a lelkünk, a testi élet alatt is tehet a testen kívül tapasztalásokat, a mostani személyisége tudta nélkül. Ez főként akkor fordulhat elő, amikor a test alszik, de megtörténhet éber tudatállapotban is. A szóban forgó történetben (éjjeli álom lévén) valószínű az előbbi eset áll fenn.
Az apukája lelke üzent tehát a lányának, a férjén keresztül. Talán azért, mert lelkileg jobban kötődhet hozzá (a lelkek közötti kötődés életeken átívelően alakul, tehát nem feltétlen a jelen élethez kötött), vagy mert úgy ítélte meg, a lánya férje megfelelőbb lesz ezen üzenetküldés számára (tehát érzékenyebb lesz az üzenet fogadására). Illetve az is fontos ok lehetett még, hogy így sokkal nagyobb bizonyosságot tudott adni a lányának, mintha saját magán keresztül küldte volna. Hisz gondoljunk csak bele, ha a hölgy saját maga álmodja ezt, könnyen a saját képzelete szüleményének is gondolhatta volna - így azonban ez szóba sem jöhetett.

Bár a hölgy apja a jelen életében egy olyan férfit, olyan apát személyesít meg, aki meglehetősen mostohán viszonyul a gyermekéhez, azonban ez mégis a jelen életében vállalt szerepe, melyben nyilvánvalóan karmikus előzmények, a gyermekkora sajátosságai is tényezők voltak. Persze ő ezért a viselkedéséért a jövőre vonatkozóan is karmikus felelősséggel tartozik, hisz a jelen életében egy próbatétel is volt mindez számára, hogy tud-e jó ember lenni az adott helyzetében. Ebben úgy tűnik bizonyos mértékben elbukott, s nyilván lesz még olyan testi élete, melyben hasonló helyzetbe kerül, s újra megpróbálhatja helyesen megélni azt.
A lelke azonban sokkal tudatosabb mindenkinek - így neki is - mint a testi élethez, pontosabban az éber tudatállapothoz tartozó személyiség, így a jelen életre is más megvilágításban tud tekinteni. S a lélek, amikor test nélküli állapotban van, kifejezésre is tudja juttatni e látásmódját. A hölgy apukája, a testhez kötött személyiségén keresztül nyilván sosem üzent volna a lányának így, hisz még az üzenetét sem olvasta el. Legfeljebb a lelke mélyén gondolta, hogy ne erőltessük, ami nem megy. A lelke azonban a test nélküli állapotában, a lánya férje álmában képes volt ezt kimondani.

S az üzenetével valószínűleg arra próbált rávilágítani, hogy bár tudja, rosszat tesz, de egyszerűen jelenleg képtelen a helyes döntésre, vagy bármi más miatt nem akarja azt. Bár nagyon sajnálja, de egyszerűen képtelen most másként dönteni. Így inkább azt szeretné, hogy ne is erőltessék számára azt, ami jelenleg nem megy neki. Ne erőltessék tehát a békülést.

Fontosnak tartom hozzátenni, hogy jelen írásomban a "lélek" szó alatt azt a lélekrészt értettem döntően, mely az adott testi életben a testhez kötődik. (Tehát nem azt a lélekrészt, amelyet odaát hagyunk.)

Medek Tamás

 

359., 

"Ha valaki azért lesz öngyilkos, mert például elrabolják vagy börtönbe kerül, ahonnan nincs már kiút, akkor is bűn az öngyilkosság? És haláluk után ők is a tudatukra ébrednek?" - kérdezte egyik kedves Olvasóm.

 

Természetesen van különbség öngyilkosság és öngyilkosság között. Nem ugyanolyan elbírálás alá esik odaát azért az, amikor valaki mondjuk egy szerelmi bánat miatt választja ezt a lehetőséget vagy azért, mert olyan pokoli testi kínok gyötrik, mely már szinte kibírhatatlan és esély is aligha mutatkozik a gyógyulásra. (Persze ettől függetlenül ugyanolyan szeretettel és megértéssel fogadnak odaát valamennyi elkövetőt.)

Nem mindegy tehát ezért a körülmény, azonban valamennyi esetre mégis igaz - az ismereteim szerint -, hogy hibás döntés az elkövetése. Ugyanis nem látjuk itt és most át, hogy miért kell azon a tapasztaláson végig mennünk, mi annak tehát a karmikus háttere. Ráadásul vannak olyan esetek, amikor akár csodával határos módon is, de megmenekül valaki egy reménytelen helyzetből - szóval sosem tudhatjuk, hogy mikor jön el az elrendelt időnk.

Összefoglalva elmondható tehát, hogy bár nem mindegy, hogy milyen körülmények hatására követ el valaki öngyilkosságot, azonban az attól még egy helytelen út lesz, hisz földi elméjével próbál meghatározni egy olyan érdemi eseményt, melyet odaát, lélekszinten terveztek meg, nyomós okkal.

S igen, a testi haláluk után az öngyilkossággal távozók is visszanyerik azt a tudatosságukat, mellyel a leszületésük előtt rendelkeztek, s idővel belátják, hogy a problémát, mely elől most elmenekültek, nem megoldották, csupán elodázták. Azonban az, hogy erre a felismerésre és tudatszintre mikor jutnak, már egyénileg változó. Ez változó más lelkek esetében is, de az öngyilkossággal távozók esetében ez az idő általában több lehet, hisz meglehetősen zavart tudatállapotban hagyják el a testüket, mely egy ideig még hatással lehet rájuk.

Medek Tamás

 

 

360.,

Egy kedves olvasóm történetét szeretném most megosztani veletek, hisz úgy vélem, az élménye mások számára is gondolatébresztő vagy éppen megerősítő lehet. Az olvasóm történetét idézőjelben, kissé szerkesztett formában adom köre, majd utána pedig a rá adott válaszomat, véleményemet.

"Éppen vacsora idő volt. A férjem meccs nézés közben a szobában evett, én a konyhában. Ahogy felnéztem a tányéromból a konyhaszekrény mellett 5-6 pendelyben lévő cserzett bőrű, rettenetesen sovány férfi nézte, ahogy eszem. Kínáltam feléjük a tányéromon lévő ételt erre megrázták a fejüket és a nyitott ajtón mentek ki a lakásból. Ezek hová mennek, gondoltam, és mentem utánuk.

Észre sem vettem, hogy a testemből kilépve követem őket, bár ahogy visszanéztem láttam, hogy ülök az asztal mellett és lehajtom a fejem. Nem tűnt fel, csak siettem az emberek után. Hamarosan a templom udvarán voltam és kerestem hol jöttem át, hiszen kerítés is volt. A látvány annyira megdöbbentett, hogy egy egy különböző rendű pap körött emberek álltak. Kérdeztem: - Mire jöttek? A válasz: Misére. Gondoltam kimegyek a templom előtti utcára és ha jön valaki megkérdezem mi ez a gyülekezet. Ahogy kigondoltam már az utcán is voltam. Ekkor megláttam a paplak udvarán az elhunyt esperes urat, amint öltöztette a hajdani segítője. Húzta rá a mise inget.

Mivel ismertem a valós életben, gondoltam megkérdezem mi ez a nagy gyülekezés. Ahogy kigondoltam már ott álltam előtte és feltettem a kérdésem: Esperes úr mire készülnek? A válasz megdöbbentett: Imádkozunk, hogy ne pusztuljon el a falu. (Annak idején sokan elhagyták a települést, alig maradt tősgyökeres helybéli.) Folytattam a kérdezgetést, mivel én tudtam, hogy ő már nem él, nyugszik a temetőben. - Esperes úr mit üzen az élőknek? - A válasz megdöbbentett: - Tartsanak bűnbánatot és imádkozzanak!
Ezután újra a konyhában ültem és folytattam a vacsorát.

Bennem sok kérdés merült fel:
- Meghaltam én, azért láttam őket?
- Hogy beszéltem velük, mikor csak gondolkodtam?
- Miért üzentek ilyen dolgokat velem?

Tudom, sokan bolondnak néznek, de azóta volt néhány ilyesmi élményem. Talán azért nem törölték, hogy tapasztaljak élményeket és mondjam el. Csak a bátorság hiányzik belőlem, mert nem egy ember barátnők, barátok bolondnak tituláltak.
Ezek a lelkek úgy éltek jöttek a misére, mint amikor éltek. Miért? Talán túlzottan ragaszkodtak hajdani életükhöz és megteremtették maguknak. Lehet töprengeni..."

 

Köszönöm, hogy megosztottad ezt az élményed. Igen, többek között azért is kaptad, hogy másoknak is gondolatébresztést és/vagy megerősítést adj általa, ugyanakkor az tény, hogy ilyenkor kivédhetetlen, hogy egyesek megmosolyogjanak. Ez természetes, hiszen csak az tud igazán elfogadni és befogadni ilyen történeteket, aki nyitott rá vagy aki saját maga is megélt hasonlókat.

Azok alapján, amit leírtál, egyértelműen úgy gondolom, hogy ott és akkor kiléptél a testedből és lélekként tetted a szóban forgó megtapasztalásaidat. Mivel lélekként tapasztaltál akkor, s mivel abban az állapotban a gondolat az úr, így természetes, hogy a helyváltoztatásodat is a gondolatoddal irányíthattad. Úgy vélem, legalábbis ahogy azt földi szavakkal egyáltalán meg lehet fogalmazni, olyan lelkekkel találkoztál az élményedben, akik már a földi világot itt hagyták, ugyanakkor - ahogy te is helyesen gondoltad - még érzelmileg nagyon kötődtek az éppen hátrahagyott életükhöz és még mindig annak megfelelő körülményeket és sajátosságokat teremtettek maguk köré.

Minden léleknek, a testi halála után (lélekfejlettségi szinttől függően) több-kevesebb idő szükséges ahhoz, hogy visszanyerje azt a teljes tudatosságát, mellyel a leszületése előtt is rendelkezett, s addig még érzelmileg kötődik az éppen hátrahagyott életéhez, döntően azzal azonosítja magát. Így az esperes lelkének üzenete is (annak jellege), melyet a még testben élők felé küldött általad, az abban az életében megformált személyiségét és világképét tükrözte.

Medek Tamás

 

361., 

Érdemes egy kérésünkkel az Égiekhez fordulni?

Egy kedves hozzám forduló mesélte, hogy régóta, már két éve próbálkoznak a párjával a gyermekáldással (két gyermekük mellé), ami eddig még nem jött össze. Korábban, egy látótól megtudta azt is, hogy a fő sorsútja, az eredeti vállalása szerint csak egy gyermeket lát a jelen élete tervében, tehát már a második gyermekkel is túlteljesített ezen.

Azonban a sikertelenség és a látó érzése és közlése ellenére is úgy érezték a párjával, hogy nagyon szeretnének még egy harmadik babát. Ezért a hozzám forduló hölgy úgy döntött - s ehhez egy spirituális területen tevékenykedő személyt hívott segítségül -, hogy felsőbb szellemi erőkhöz fordul. Így tehát egy sajátos rituálé keretében a mindenhatót kérte, hogy engedjék meg számára, hogy újra anyuka lehessen.
A legnagyobb megdöbbenésére pár hét múlva kiderült, babát vár...

Fontos megjegyezni mindehhez azt is, hogy a két év próbálkozás második évében már orvosi közreműködést is igénybe vettek, s ez idő alatt ötször próbálkoztak lombik programmal, sikertelenül. Ráadásul mivel már két gyermekük van, szervi baj sem volt feltételezhető.

Mindezért a hozzám forduló hölgy teljesen biztos abban - s ebben teljes mértékben egyet értettem vele -, hogy itt nem más történt, mint az, hogy a kérése meghallgatásra talált.

Valóban rendelkezünk egy tervezett sorsúttal az adott életünket illetően, azonban mindannyiunknak van kisebb-nagyobb mozgástere benne, mely az egyéni karma függvénye. Természetesen az, hogy mennyi mozgásterünk van, már a leszületésünk előtt is nyilvánvaló volt (s így bizonyos pontoknál alternatív lehetőségekkel is terveztünk), illetve a testi életünk alatt, a mindenkori döntéseink fényében is készülhetnek újabb tervek, melyeket a lelkünk a szellemi segítőivel egyeztet (a mostani személyiségünk tudta nélkül).

Magam is megéltem a közelmúltban hasonlót. Egy nyugodt és csendes időszakomban az angyalokat szólítottam meg, s egy konkrét kérést fogalmaztam meg feléjük, kérve, hogyha lehetséges, teljesítsék azt számomra. S rá két napra a kérésem pontosan úgy teljesült, ahogyan én azt kértem. Mivel a kérésem nem éppen hétköznapi volt, így az, hogy éppen a kérés feltétele után két nappal teljesült mindaz a kérésnek megfelelően, számomra mindenképpen bizonyította, hogy mindez felsőbb szellemi erők közbenjárásával történt.

Fontos kiemelni azonban azt, hogy bár fordulhatunk bármikor, akár szóban, akár gondolatban felsőbb szellemi erőkhöz a kérésünkkel, mégis tudnunk kell, hogy csak akkor segíthetnek, ha a kérésünk teljesítése része lehet a most megélni szükséges sorsutunknak, illetve annak egyik tervezett alternatív lehetőségének.
Amennyiben kérést teszünk fel az Égieknek, de mégsem kapunk rá érdemi választ, akkor mindenképpen fontos tudnunk tehát, hogy nem azért nem segítettek, mert nem szerettek volna, hanem azért, mert nem tehették azt meg. (Ez bár jelenleg fájó lehet számunkra, odaát mégis hálásak leszünk majd mindezért, hisz ott már átlátjuk, hogy mi az, ami segítette és mi az, ami gátolta volna azt a megélni szükséges sorsutat, amiért valójában leszülettünk.)

A hozzám forduló hölgynek noha - valószínűleg - egy vagy kettő gyermek volt fő útjaként megírva, azonban a mindenkori döntései (és lelki előzményei) következményeképpen lehetősége volt arra is, megadathatott számára az is, hogy újabb babát vállaljon. Ehhez azonban kérnie is kellett a felsőbb szellemi erőket, kifejezendő ezzel az egyértelmű szándékát.

A felsőbb szellemi erőkhöz intézett kérésünket bár sokféle technikával feltehetjük, mégis a legegyszerűbb módja az, ha akár szóban, akár gondolatban megszólítjuk azon felsőbb szellemi erőt, akiben hiszünk, aki bennünket megnyugvással tölt el (Istent, Jézust, angyalokat, stb.) és a saját szavainkkal megfogalmazzuk a kérésünket. Fontos hozzátennünk, hogy csak akkor szeretnénk a kérésünk teljesítését, ha az számunkra most megadható és köszönjük meg végül.

Medek Tamás

 

362.,

Egy kedves olvasóm egy korábbi posztom alatti hozzászólásában arról írt, hogy bár az Univerzum felett bizonyosan nem egy gonosz erő uralkodik, de a földi világot biztosan nem egy jó Isten teremtette, mely világ talán jobb is lenne, ha nem is létezne.
Az oda is megírt válaszomat szeretném most külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Az Univerzum felett valóban a jó uralkodik. Ám a földi világ sajátosságai nem jelentik azt, hogy a Földön a gonosz uralkodna, vagy hogy ne esne az Univerzum irányítói alá. Lelkek vagyunk mindannyian, akik a fizikai világok sokaságát benépesítjük a testi életünk alatt.

Attól függően, hogy döntően milyen lélekfejlettségi szintű lelkek laknak éppen egy fizikai világot (mi esetünkben a Földet), annak megfelelő szintű világról beszélünk. Ezt alapul véve és az ismereteim szerint - nem meglepő módon - a földi világ egy tízes skálán körülbelül egy hármas szintnek felel meg.

A lélekfejlődés azonban folyamatos, mindenki esetében. Szabad akaratunkból s a lelki előzményeink (karmánk) függvényében kell most éppen itt lennünk, de ahogy fejlődünk, egyre magasabb szintű fizikai világokban folytathatjuk a tanulmányainkat, míg végül örökre a szellemvilág lakói lehetünk, mely az igazi otthonunk.

Medek Tamás

 

363.,

Egy korábbi posztom alatt egy kedves hozzászóló írását szeretném most megosztani veletek, illetve alább a rá adott válaszomat. Azért szeretném most így külön is kiemelni, mert úgy vélem, ez másokat is érdekelhet. (Bár a hozzászólást nyilvánosan írta ki az olvasóm, most mégis úgy teszem közzé, hogy a személyét nem érintem.)

"21 évesen lettem édesanya, azóta mindig azt neveltem a gyerekeimbe, hogy nincsenek véletlenek, minden okkal történik és lehet hogy épp nem értik az okot, de majd visszatekintve helyre kerül a miért. Most itt vagyok egy hónappal a legfőbb erősségem, a 20 éves kislányom nélkül, aki előrement és nehéz hinni a saját tanításomban. Sokat olvasgatom az egymásnak írt üzeneteinket és azt vettem észre, hogy már ő mondogatta, hogy minden okkal történik. Hiszem hogy így van, de ez most nagyon nehéz."

Nagyon sajnálom, hogy ilyen veszteséget kellett megélj. Tény, hogy a testi élet legnagyobb fájdalma, ha egy olyan szerettünket veszítjük el, akinek a távozását - érthetően - még korainak érezzük. Nehéz is ilyenkor szavakat találni... Teljesen megértem az érzéseidet, ugyanakkor mégis arra biztatnálak, hogy próbálj továbbra is ugyanolyan erős hittel élni. Ugyanazzal a hittel, mellyel (nagyon helyesen) eddig is éltél.

Valóban rettenetes nehéz megértenünk egy ilyen tragédiánál, hogy mindez nem véletlenül és nem váratlanul történt. Azért ilyen nehéz, mert jelenleg csak a mostani testi életünknek vagyunk tudatában, s a jelen személyiségünkkel azonosítjuk magunkat. Mindez azonban a teljes létezésünknek csupán egy nagyon pici darabja, így nem láthatjuk át az összefüggéseket sem, valamint azt sem, hogy az elválásunk minden esetben csak átmeneti. Most bár olcsó vigasznak tűnhet, hogy odaát (újra) mindent érteni fogunk, mégis muszáj elfogadnunk, hisz valamennyi odaátról érkező tanítás ezt erősítheti meg bennünk. (Itt azért nem lehetünk tudatában a létezésünk ezen életünkön kívüli részreire, mert jelentősen akadályozna bennünket a jelen sorsutunk kellő megélésében.)

Tudom, szinte lehetetlennek tűnik, de továbbra is fontos tudnod, hogy neked is, a lányodnak is igaza volt. Az elválásunk egy távozó szerettünktől sosem váratlan vagy véletlen, illetve sosem végleges. S bár odaátról megértik a szeretteink a fájdalmunkat, mégis minél inkább azt szeretnék, hogy e hitünkben mindig is erősek maradjunk, s ezáltal ők is minél nyugodtabb lelki állapotban érzékelhessenek bennünket.

Medek Tamás

 

364.,

Odaát ugyanúgy látni fogom a szeretteimet, mint itt? - kérdezte egyik kedves hozzám forduló. A válaszomat szeretném ezúttal itt is megosztani, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Mindannyiunknak nem csak testi érzékszervei vannak, hanem lelki érzékszervei is. Sőt, ez utóbbi az igazán sajátunk, az előbbieket csak a testi életünk során használjuk. A testi életünk során, amikor éber tudatállapotban vagyunk (tehát a testünk nem alszik), a testi érzékszerveinket használjuk, sőt, döntően csak azt tudjuk használni. A testünk érzékszervei ugyanis a testi élet során döntően leárnyékolják a lelkünk érzékszerveit, hogy döntően az itt és mostra, s a fizikai világra tudjunk koncentrálni. A testünk érzékszerveivel látjuk, halljuk, tapintjuk a fizikai világot, a lelkünk érzékszerveivel pedig érzékeljük a gondolatot, az érzelmeket, látjuk a lelkeket, a szellemi világot.

Bár vannak olyan személyek, akiknél a testi élet során is az átlagosnál aktívabbak maradnak a lelke érzékszervei, de mégis elmondható tehát, hogy a fizikai világban a test, a szellemi világban a lélek érzékszervei a használatosak és a dominánsak, s ez persze természetes, hisz mindkét világban döntően az ottani életünkre kell a figyelmünket összpontosítsuk. A különbség a két világ közötti állapotban annyi, hogy míg a testi érzékszerveinkkel döntően csak a fizikai világot, addig a lelkünk érzékszerveivel nem csak a szellemi világot, hanem a földit is képesek vagyunk érzékelni, adott esetben figyelemmel kísérni.

Érdekességképpen jegyezném csak meg, hogy a testi életünk alatt a lelkünk érzékszerveit használjuk például akkor, amikor alkalmanként megérezzük valakinek a gondolatát, érzelmét, amikor telepatikusan üzenetet kapunk, amikor megérezzük a jövőnket vagy mással kapcsolatos még be nem következett eseményeket, illetve amikor álmodunk, és látjuk halljuk, tapintjuk az ott bennünket körülvevő világot.

Amikor egy lélek a testi halála után visszatér a szellemvilágba, bár a testét természetesen itt hagyja (mely idővel lebomlik, visszatér a földbe), ugyanakkor annak egy energetikai lenyomatát magával viszi, mely örökre a sajátja marad, s ha szükséges, azt képes odaát magára is ölteni. Tehát képes más lelkek előtt (ha például azok azt igénylik) a néhai testi formájában mutatkozni.

Amikor odaát vagyunk, a lelkünk érzékszerveit használjuk tehát, mely nemhogy ugyanolyan érzékelést tesz lehetővé, mint a testünk érzékszervei, de annál sokkal magasabb szintűt. Így nem csak ugyanúgy láthatjuk odaát élő szeretteinket, ismerőseinket, mint ahogy a testi életünkben láttuk, hanem annál jóval teljesebb módon.

Medek Tamás

 

365., 

Hogyan is kellene a mindennapokhoz viszonyulnunk?

Mielőtt leszületünk a testi életünkbe, a szellemi segítőinkkel elkészítjük az adott életünk tervét, meghatározva annak főbb körülményeit, eseményeit - annak következményeképpen, amit a lelki előzményeink, a karmánk alapján most számunkra megélni, megtapasztalni szükséges, s amin keresztül most tanulnunk kell. Amikor leszületünk, mindezt elfelejtjük, hisz a testi életünk során mindezen információk nagyon zavarnának bennünket a jelen kellő megtapasztalásában és átélésében.

Mivel így van, érthető, hogy mindannyiunk teljesen másfele indulna el a testi életében, mint amerre mennie kellene, így maga a leszületés fő célja válna értelmetlenné. Így a szellemi segítőink folyamatosan figyelemmel kísérik az életünket és segítenek benne mindent úgy alakítani, ahogyan annak alakulnia kell. Ez nem azt jelenti, hogy bábúként egy minden másodpercében előre elrendelt sorsúton haladnánk végig, több-kevesebb mozgásterünk mindannyiunknak van. Hogy mennyi, ez pedig egyéni karma függvénye. Mindannyiunkra igaz, hogy bármit megtehetünk, de amit (életeken átívelően) korábban megtettünk, annak következményét vállalnunk kell, azt el nem kerülhetjük.

A szellemi segítőink, feljebbvalóink nagyon komoly mértében képesek hatással lenni a testi életünk alakulására, így elmondható, hogy ha valaminek meg kell történnie számunkra, az meg is fog történni, aminek nem kell, az pedig nem fog. Hogy mi az, aminek meg kell történnie velünk vagy megtörténhet velünk, s mi az, ami nem, az részben eleve adott, részben pedig folyamatosan változhat a mindenkori tetteink és döntéseink fényében.

Nagyon meglepődnénk tehát, ha tudnánk, hogy a mindennapi megéléseink mögött (legyen szó akár komolyabb, akár kevésbé hangsúlyosabb mozzanatról) milyen komoly szellemi munka húzódik meg.

S bár a legtöbbünk - érthető módon - meglehetősen komolyan veszi az életet, és hajlamos sokszor azt hinni, hogy az életét a vak véletlen és a szerencse is irányítja (vagy csak az irányítja), illetve olykor hajlamos azt hinni, hogy ő maga bármit megtehet, ha akar, valójában nem ez a helyes hozzáállás és meglátás tehát.

Valójában - bár tudom, csak mondani könnyű - csak hagyni kellene az életet, hogy folyjon. Hagyni a sorsot, hogy alakuljon úgy, ahogy annak alakulnia kell. Nem görcsölni, nem rohanni, nem erőszakoskodni semmivel kapcsolatban sem. Csak hagyni megtörténni, vagy éppen nem történni.
Valójában annyi dolgunk lenne "csak", hogy noha megtenni minden tőlünk telhetőt a céljainkért (ügyelve, hogy a lehető legkevesebbet ártsuk közben másoknak és magunknak), ugyanakkor mindazon keresztül, amit a sorsunk hoz, megpróbálni a lehető legtöbbet adni lelki értelemben másoknak és magunknak.
S közben végig tudni, hogy a szellemi segítőink folyamatosan figyelemmel kísérnek bennünket, és semmi olyat nem engednek megtörténni velünk, ami most ne lenne benne a sorsutunkban, ami most a lelkünk számára ne volna szükséges, de minden olyan elől viszont kitérni nem engednek, amit meg kell tapasztalnunk.

Egy hasonlattal élve, egy autóban ülünk, a kormány, a pedálok, minden az irányításunk alatt van. Ám az út, melyen haladnunk kell, a táj, melyek mellett el kell haladjunk, a szembe jövő autósok, akikkel találkoznunk kell, a mellettünk ülők, akikkel együtt kell lennünk, adott, arról le nem térhetünk, attól el nem térhetünk. Amire igazán ráhatásunk van tehát az, hogy hogyan érezzük magunkat az út közben azokkal a személyekkel, akikkel együtt kell utazzunk, milyen nyomot hagyunk azon személyekben, akik szembe jöttek velünk, mennyire vettük észre a táj szépségeit, melyek mellett elhaladtunk és mennyire voltunk képesek abban a sávban tartani a kormányunkat, melyen javasolt volt haladnunk.

Medek Tamás

 

366., 

Isten veszi el tőlünk a szeretteinket? Miért okoz ilyen fájdalmat? - kérdezte több kedves hozzám forduló is. A válaszomat szeretném ezúttal itt is megosztani, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Amikor eltávozik egy szerettünk, főleg amikor (érthetően) úgy érezzük, hogy a távozása korai volt, megrendülhet az Istenbe vetett hitünk. Sokan úgy élik meg ilyenkor, hogy Isten elvette tőlük a szerettüket, vagy hogy éppen nem is létezik Isten, hiszen ha létezne, ilyen fájdalmat biztosan nem okozott volna.

Teljesen érthető sokak ilyen jellegű reagálása, azonban fontos tudnunk, hogy mindezt valószínűleg az egyes vallások tanításainak következtében kialakult téves elképzelés szüli. Isten bár létezik, de nem abban a formában, hogy ítélkezne bárki felett is, hogy a kénye kedve szerint okozna fájdalmat vagy éppen örömöt bárkinek is, vagy hogy egyetlen élet tettei folytán örök kárhozatra vagy örök üdvösségre számíthatnánk tőle, miközben mindannyiunknak más és más körülmények között kell megfelelnünk az életünkben. Ez tehát nem más, mint egy félelemkeltésre alapuló tanítás, mely inkább azt a célt szolgálta és szolgálja, hogy az abban hívők irányíthatóak legyenek, s felettük könnyebb legyen uralkodni.

Valójában Istentől "csak" a létezésünket kapjuk és a szabad akaratunkat. S ez utóbbival születünk le újra és újra (ameddig szükséges) a testi világba, melynek célja, hogy testben élve is, amikor a másoktól való elkülönültség még látványosabb, megtanuljuk, hogy Istenben, a Forrásban való összekötöttségünk révén mégis egyek vagyunk, így bármit teszünk másokkal, azt valójában saját magunkkal (is) tesszük. Szabad akaratunkkal tehát megtehetünk bármit, de annak következményét előbb-utóbb vállalnunk kell, azt el nem kerülhetjük.

Mindannyiunkra igaz, hogy a leszületésünk előtt az addigi karmánk, lelki előzményeink alapján készítjük el leendő életünk tervét, a szellemi segítőinkkel. Minden lényegi esemény, minden lényegi szereplő, a testi születésünk és testi halálunk időpontja is ennek megfelelően kerül rögzítésre.

Ha korábban távozik egy szerettünk, mint várnánk, sosem azért van tehát, mert Isten elvette tőlünk. Hanem azért, mert az ő jelenleg vállalni szükséges sorsútja véget ért, azt a feladatot, mellyel most lejött, teljesítette, vagy legalábbis az arra szánt idő lejárt, illetve így tudott megadni mások számára olyan megtapasztalást, melyet csak ő tudott megadni, vagy ő vállalta annak megadását.

Eltávozott szeretteink azonban ugyanoda (a szellemvilágba) térnek vissza, mint ahová mi is fogunk, ha nekünk is eljött az időnk, így az elválásunk minden esetben csak átmeneti. S bár megértik a fájdalmunkat, de ők is nagyon szeretnék, ha tudnánk, hogy őt nem Isten vette el tőlünk, hanem az a sorsútja ért véget, melyet neki most vállalnia volt szükséges, a saját karmája, lelki előzményei alapján (ráadásul mindez pontosan illeszkedett a mi most megélni szükséges sorsutunkba is). Ugyanakkor ők ugyanúgy figyelemmel kísérnek bennünket továbbra is, s ha mi is hazatérünk, újra láthatjuk egymást. S ami fontos még, akkor már mi is tudni és érteni fogjuk, hogy miért kellett mindennek úgy történnie, ahogy. Újra tudni fogjuk, mint ahogy a leszületésünk előtt is tudtuk, hogy mit, miért kell majd megéljünk úgy, ahogy.

Úgy gondolom tehát, fontos szakítanunk azzal az Istenképpel, mely az egyes vallások tanításai alapján alakult ki bennünk, hiszen (azon túl, hogy ez egy hibás Istenkép) így könnyen eljuthatunk arra a pontra, amikor nem fogjuk érteni, mi miért történik velünk vagy éppen tagadni is fogjuk Isten létezését.

Medek Tamás

 

367.,

Mit jelent meditálni? - kérdezte egyik kedves hozzám forduló. A válaszomat szeretném ezúttal itt is megosztani, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Bár e szó hallatán leggyakrabban egy lótuszülésben végzett révült és elcsendesült állapot jut az eszünkbe, mégis azt gondolom, a meditálás nem csak ilyen módon végezhető.
A meditálás lényege, hogy egy nyugodt és csendes állapotunkban minél inkább próbáljuk kizárni a külvilág zaját, s mindent, amit a testi érzékszerveinkkel észlelünk, és igyekezzünk minél inkább befelé figyelni. Befelé, s arra a bizonyos benső hangunkra. Mindannyiunkban ott van egy belső hang, egy belső csatorna, melyen keresztül akár a felsőbb énünk, akár más segítő szellemek próbálnak üzenni, sugallni nekünk. Ezen sugallatok egy részét bár mindig észrevesszük (anélkül is, hogy tudnánk róla), de mégis vannak olyan mélyebb megértést jelentő üzenetek, s olyan, bennünket foglalkoztató kérdésekre való válaszok, melyek a hétköznap zajában nem jut el a figyelmünk középpontjába.

Amikor elvonulunk, s minél inkább próbálunk befelé figyelni, illetve mindarra, ami bennünk zajlik (s itt most nem feltétlen a hétköznapi gondjainkra gondolok), akkor egyre inkább hozzá fogunk férni az előbb említett csatornánkhoz, s az ott érkező üzenetekhez. Itt az elvonulás alatt nem feltétlen egy erdő mélyét értem. Lehet ez otthon is egy nyugodt, csendes pillanatunkban, lehet az alvás előtti nyugalmunkban, akár mosogatás alatt elrévülten, akár egy szabadtéri sportolás (mondjuk kerékpározás) közben is. A lényeg tehát hogy egyedül maradjunk magunkkal és a gondolatainkkal. Persze ne a zakatoló gondolatainkkal, tehát semmiképpen sem egy feldúlt állapotunkban tegyük ezt.

S ebben az állapotban könnyen előfordulhat, hogy megértést kapunk egy olyan helyzetet illetően, melyet eddig még nem láttunk tisztán, válaszokat kapunk olyan kérdéseinkre, melyekre eddig hiába kerestük, s olyan helyzetekre, melyekre eddig nem láttunk kiutat. De általában véve - jó eséllyel - megnyugszunk, és feltöltődünk lelkileg. Éppen ezért (is) nagyon fontos és javasolt mindenkinek, hogy rendszeresen iktasson be a mindennapjaiba ilyen, úgynevezett én-időt. Amikor egyedül van, saját magával, saját magában.

Medek Tamás

 

368.,

A halál közeli élmények (legalábbis egyes halálközeli élmények) úgy vélem, kétséget nem hagynak a kellően nyitott ember számára, a tekintetben, hogy a lelkünk a testünktől függetlenül is létezni képes.

Ugye van olyan személy (sőt, sokan vannak így), aki (például) egy klinikai halál állapotában azt tapasztalja, hogy lélekként elhagyja a testét. Látja és érzékeli mindazt, ami a teste körül történik és olyan tapasztalást tesz, olyan dolgokat jegyez meg, amik közben történtek. Ezt utólag elmeséli (például azoknak, akik a halál közeli állapotában a teste körül voltak), és bizonyítást nyert, hogy ezen észlelések teljesen megfelelnek a valóságnak. Megfelelnek a valóságnak, noha azt bizonyíthatóan semmilyen (általában ismert és elfogadott) módon nem szerezhette, azokat a testi érzékszerveivel nem észlelhette, hiszen a teste klinikai értelemben halott volt.

Sőt, vannak olyanok, akik ebben az állapotukban eltávozott szeretteikkel is találkoznak, akiktől olyan dolgokat tudnak meg, melyekről később kiderülnek az átélő számára, hogy azok megfelelnek a valóságnak, de melyet semmilyen módon nem tudtak és tudhattak addig. S még hosszasan sorolhatnám a megéléseket, melyek megdöntő jellegűek, de a lényeg: ha valaki azt éli át, hogy lélekként elhagyja a testét, s közben a testi észlelésénél is kifinomultabban észlel lélekként, akkor az bizony aligha magyarázható bármi mással, mint azzal, hogy ő bizony lélekként elhagyta a testét és lélekként érzékelte a külvilágot.

Bármi más magyarázat (például hogy az csupán a haldokló agy hallucinációja), úgy vélem, nem más, mint egy megrögzött szkeptikus tagadása a lelkünk testen kívüli létezésének. Élhetnék itt egy közismert mondással is: "Ha valami úgy néz ki mint egy kacsa, úgy úszik mint egy kacsa és úgy hápog mint egy kacsa, akkor az valószínűleg egy kacsa is."

Medek Tamás

 

369.,

Miért "kell" megélnünk mindazt, amit adott életünkre elterveztünk a leszületés előtt? - hangzott el lényegében ez a kérdés, egyik e témában íródott bejegyzésem alatt. Ezúttal ezt, a rá adott válaszommal együtt szeretném kiemelni most, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

A fizikai világ és benne a testi életeink fő célja és értelme, hogy testben létezve is (amikor a másiktól való elkülönültség látszata még erősebb) megtanuljuk, hogy noha különálló lények vagyunk, de Istenben, a Forrásban való összekötöttségünk révén mégis egyek, s bármit teszünk mással, azt valójában magunkkal is tesszük. Ennek fő tanítója a karma, mely mindig (előbb-utóbb) azt áramoltatja vissza felénk, amit korábban másoknak okoztunk. Hogy megtapasztaljuk a korábbi tetteink másokra való hatását és egyre inkább el tudjuk dönteni, hogy mit jó tenni mással és mit nem.

Adott életünkre így aztán mindig olyan tervet szükséges készítenünk, melyen keresztül a korábbi tetteink visszahatását megélhetjük. (Ezek közül is mindig azokat, melyek az aktuális lélekfejlettségi szintünknek megfelelőek, melyeket azzal a legoptimálisabban tudunk megélni, megtanulni.) Persze minden életünkben ott lesz a szabad akarat is. Bármit megtehetünk, bármikor. De csak azon korlátokon belül, melyet a korábbi tetteink következményeképpen meg kell élnünk.

Medek Tamás

 

 

370., 

Nekem ez az egész sorsút olyan, mint egy színjáték. Eltervezed, de elfelejted. Majd vagy kitalálod, mit kell tenned, vagy nem. Mintha sötétben tapogatóznál. Egy színjáték, melynek nincs értelme. S ki tervez? Én? - fogalmazódtak meg e kérdések egyik korábbi bejegyzésem alatt. Ezúttal ezt, a rá adott válaszommal együtt szeretném kiemelni most, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Egyáltalán nem sötétben tapogatózásról van szó. Amiért itt és most nem emlékezhetünk a jelenlegi életünkön kívüli dolgainkra, nyomós okkal történik. (Jelentősen zavarna bennünket a most kellő megélésében a sok információ.) Azonban a szellemi segítőink éppen ezért figyelemmel kísérik az életünket és segítik azt a tervünknek megfelelően alakulni, ráadásul a belső hangunk is vezet bennünket.

Nem dróton rángatott bábuk vagyunk ugyanakkor, karmától függően van több-kevesebb mozgás terünk. Azonban bármennyire is homályosnak vagy értelmetlennek tűnik itt és most bármi, az csak legfeljebb látszat. Valójában mindenki az útján van és semmi sem történik vele véletlenül. Azt viszont mindenki maga dönti már el, hogy mennyi tudatossággal és hittel éli meg az életét, illetve hogy közben mennyire igyekszik jó ember lenni és maradni.

A sorsutunkat pedig mi magunk tervezünk, a szellemi segítőinkkel együtt. (Ez utóbbiak olyan lelkek, akik nálunk már jóval fejlettebbek és feladatuk, hogy mint az iskolában a tanáraink, segítsenek bennünket.) Mi magunk (is) vagyunk tehát a tervezők, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a tudatosságunk azért eltér attól, amely testi életünkben lehet a sajátunk. Hisz itt csak azt tudjuk elfogadni a világból és saját magunkból, amit most tapasztalunk belőle, míg odaát egyben látjuk valamennyi előző életünket és minden jelenlegi eseményünknek ok-okozati összefüggését is.

Medek Tamás

 

371., 

Mi lenne, ha megmondanánk mindig egymásnak, amit gondolunk a másikról? - kérdezte egyik kedves Olvasóm egy korábbi posztom alatt. E kérdést és a rá adott válaszomat szeretném most külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Igen, ez egy ideális helyzet lenne. Nagyon jó volna, ha mindenki őszintén megmondaná a másiknak, hogy mit gondol róla és hogy miért. De! Ez csak akkor ideális állapot, ha az emberek ezt helyén tudják kezelni. Ha kölcsönösen el tudják fogadni a másik véleményét, azt tiszteletben tartva. S nem megsértődnének rajta, hanem tisztelettel és emberi módon (magukra nézve kiértékelve) megbeszélnék azt. Ehhez azonban még a legtöbbünknek fejlődni kell lelkileg és tudatosságban.

 

372.,

Soha ne hidd, hogy nem hiányoznál senkinek sem

Soha ne hidd, hogy nem hiányoznál senkinek sem. Sosem tudhatod, hogy ki az, akinek hiányzol, de bármi körülmény vagy bármilyen belső sugallta meggátolja őt abban, hogy keressen, hogy bármilyen módon is kimutassa azt, hogy hiányzol neki. Ne feledjük, olykor mi magunk is vagyunk úgy, hogy bár hiányzik nekünk valaki, de mégsem keressük... nem kereshetjük, nem merjük keresni, talán azt hisszük, nem is szeretné, hogy keressük... Tehát más is lehet éppen így velünk.

S akkor még ne felejtsük azokat sem, akiknek hiányzunk, de már nem itt a Földön, nem itt a testi világban élnek. Közülük is sokan lehetnek, akiknek hiányzunk. S bár nekik már számtalan módjuk lehet arra, hogy ezt éreztessék velünk, de mégis, a legtöbb esetben közvetlenül ők sem tudnak keresni, felkeresni bennünket.

Sokan vannak tehát mindannyiunknak, kiknek hiányzunk. Számodra is vannak ilyen személyek. Ebben biztos lehetsz. Még akkor is, ha ezt most nem érzed.

Tudd, hogy nem azért nem érzed, mert nem is hiányoznál nekik, hanem azért, mert most nem kereshetnek vagy nem tudnak keresni téged. De hiányzol nekik, és nagyon sokszor gondolnak rád.

Medek Tamás

 

373.,

Amikor a sors azt mondja, inkább ne...

Olykor előfordul, hogy valakinek el szeretnél mondani vagy mesélni valamit, s épp amikor nekikezdenél, abban a pillanatban megszólal az illető telefonja, ami aztán beléd fojtja a szót. Aztán mikor egy másik alkalommal ismét szeretnéd neki elmondani, amit akartál, akkor meg szintén abban a pillanatban oda jön egy harmadik személy, aki társaságában pedig nem szeretnéd megosztani a szóban forgó gondolataidat, így megint meghiúsul, hogy elmondd az adott illetőnek, amit szeretnél.

Most ezt egy hétköznapi történéssel illusztráltam, de ahogy megtörténik ez a jelenség ilyen kisebb dolgok esetében, úgy előfordulhat nagyobb horderejűek kapcsán is. Amikor újra és újra megpróbálsz valamit megtenni, ami aztán különös "véletlenek" folytán mégsem sikerül.
S a jelentése valamennyi esetében a következő: a sors azt üzeni, hogy ne tedd meg.

Nem feltétlen azért, mert abból bajod származhat, bár lehet ilyen irányultsága is. Lehet, hogy csak azt üzeni a sors, hogy most ne. Vagy azt, hogy bár megtehetnéd, de valójában értelmetlen lenne (amire persze utólag rá is jönnél).

Medek Tamás

 

374.,

Mi a valódi érték?

Mész az utcán és mondjuk meglátsz egy lomként kirakott nagy képernyős tévét. Valaha az a készülék nagy érték volt a bolt polcán, nagy értéket tulajdonított neki az, aki megvette, s valószínűleg egy ideig nagy becsben is tartotta. Ma azonban nem más számára, mint egy értéktelen lom.
Épp ebből látszik azonban, hogy nem valódi értékről beszélünk. A valódi érték nem múlik el, nem veszít saját fényéből.

Bármi, ami elmúlik, nem volt valódi. Az anyagi világ elmúlik, s épp ezért nem is lehet valódi, s benne az anyag iránt érzett szeretetünk, kötödésünk sem lehet valódi.

A lélek, s a lélek világa azonban sosem múlik el, örök. Így amit abban hozol létre, amit azzal kapcsolatban érzel, az lesz igazán örök. S az lesz igazán valódi.

Medek Tamás

 

375.,

Hogyan szólhatnak hozzánk odaátról?

Odaátról a legtöbb esetben nem tudnak úgy üzenni számunkra, ahogy azt egy itt, még testben élő személy tenné. A legtöbb esetben nem tudnak konkrét szavakkal, mondatokkal szólni hozzánk az eltávozott szeretteink. Ennek a legfőbb oka, hogy nekünk még, ameddig testben létezünk, a testi érzékszerveink elnyomják a lelki érzékszerveinket, mellyel komolyabb mértékben tudnánk odaátról szóló üzeneteket fogadni, értelmezni.

Így azt a legtöbb esetben nem várhatjuk el, hogy konkrétan (ahogy a testi világban megszoktuk) szóljanak hozzánk vagy megjelenjenek előttünk, olyan lelkek, akik már nem testben élnek.

Számtalan módjuk van azonban arra, hogy jelt adjanak magukról. Egy álom, egy dal, egy különös esemény, egy illat, stb. formájában. Olyan jelet kell választaniuk ugyanis, amiben noha nem hallhatjuk a hangjukat, nem látjatjuk őket, de egyszerűen tudni fogjuk, egyszerűen érezni fogjuk, hogy ők voltak.

Medek Tamás

 

376., 

Meddig vagyunk részesei egymás életének?

Sajnos sok esetben, nem addig részese valaki az életünknek, ameddig szeretnénk. Hanem addig, amíg a jelenben megélt sorsutunknak az adott személy része kellett, hogy legyen, ameddig azt a tanítást, azt a tapasztalást megadta, melyet neki kellett számunkra megadnia. Ez ráadásul kölcsönös is, tehát mi is épp ilyen törvényszerűségek mentén vagyunk részesei vagy éppen nem részesei mások életének.

Így mind az együtt élés, mind az elválás tényei sok esetben nem a mi mostani tudatosságunkkal, földi elménkkel felfogott összefüggések által határozódnak meg, hanem aszerint, ahogy azt odaát mindannyian tudtuk, hogy történnie kell, s ahogy a szellemi feljebbvalóink a lelkünk érdekét nézve azt megfelelőbbnek találták.

A pontos okokat itt aligha értenénk meg és látnánk át teljesen, azonban odaát újra érteni fogjuk azt. Itt és most annyit kell "csak" tegyünk, hogy tudjuk, semmi sem véletlen, s minden a most megélni szükséges sorsutunkat szolgálja. Az is, ha érkezik valaki az életünkbe, s az is, ha távozik. Az is, ha mi érkezünk valaki életébe, s az is, ha távozunk onnan, akár szándékosan, akár kényszerűen téve azt.

Medek Tamás

 

377.,

Egy kedves hozzám forduló történetét szeretném most megosztani veletek, s alább a rá adott válaszomat, mert úgy vélem, ez mások számára is hasznos, s erőt adó lehet.

Kedves Tamás! A minap történt. Egész nap, nagyon gyakran, bevillant egy kép a gondolatomba. A kisfiamat láttam az utolsó kórházi tartózkodás állapotában, éppen jöttünk el a látogatásról, visszanéztem rá az ajtóból, és integetett nekünk, mosolygott ránk. Eddig rendben is lenne, mert megtörtént sokszor, ugyanis minket gyakran beengedtek hozzá. Viszont ez a kép egyre gyakrabban megjelent a lelkemben, vagy a lelki szemeim előtt, és nagyon gyakran elsírtam magam. Aztán eszembe jutott, hogy lehet így akar üzenni nekem valamit.

Délután volt már amikor valami késztetett arra, hogy hívjam fel a családok átmeneti otthonát, és adományozzam oda, a gyermekem játékait, hangszereit. Nagyon sok dobozzal volt. Érdekes módon, miután beszéltem velük, megnyugodtam, és már nem marcangolt tovább az emlékkép sem. Ma délelőtt el is vittük a dobozokat, gondolhatod mennyire megviselt. Hazafelé megálltunk a zöldségesnél vásárolni, és akkor megjelent egy csomó pillangó, ilyen halványsárga nagy pillangók voltak, szinte táncoltak. Akkor tudtam, hogy megint üzent nekem a kisfiam, hogy teljesítettem a kérését. Szerinted is ez történt?

 

Köszönöm szépen, hogy megosztottad velem ezt a megérintő történetet!
Azok alapján, amit leírtál, csak megerősíteni tudlak abban, amit te is gondolsz mindezen történés mögé.

Bár nyilvánvaló, hogy sokszor gondolhattál máskor is arra a bizonyos képre a kórházból, de mégis nem véletlen, hogy aznap olyan sokszor bevillant újra és újra a lelki szemeid elé. Ekkor próbálta neked jelezni a kisfiad, hogy üzenni szeretne neked. Mondhatni, ez volt a kapcsolatfelvétel első szakasza.
Aztán amikor jött egy olyan gondolatod, késztetésed, hogy ajándékozd el a kis dolgait, minden bizonnyal ő sugallta neked, hisz ez volt maga az üzenet.
Aztán amikor megtetted, válaszul s egyfajta megerősítésként küldte számodra azokat a lepkéket.

Mindezen megélés is finoman érzékelteti velünk és mutatja nekünk, hogy az eltávozott szeretteink figyelemmel tudnak bennünket kísérni és számos módjuk van arra, hogy jelt is adjanak magukról, üzenjenek is nekünk. Tovább erősítve bennünk azt, hogy ők ugyanúgy élnek tovább, és az elválásunk mindig csak átmeneti, s az elválás valójában nem más, mint a mi szemszögünkből tűnő látszat.

Medek Tamás

 

378.,

Mi a fő célunk itt és most?

Vannak olyan dolgok az életünkben, amin tudunk változtatni, s vannak olyanok, amin nem. Nyilván, amin tudunk változtatni mások és magunk számára is jó irányba, azért javasolt megtennünk minden tőlünk telhetőt. Viszont mindezeken túl tudnunk kell, hogy semmi sem véletlen az életünkben. Az sem, ha tudunk változtatni valamin, az sem, ha nem, és az sem, ha a sorsunk vagy a belső hangunk azt sugallná, hogy ne változtassunk.

Nem véletlen ilyen szempontból semmi sem. Mindennek oka és értelme van. Az oka (életeken átívelően) a lelki, karmikus előzményeinkben található, az értelme pedig abban áll, hogy nekünk itt és most - az előbbiek folytán - éppen ebből, éppen ezen keresztül kell megtanuljunk valamit.

Az okok, mivel előző életekre is visszanyúlnak, visszanyúlhatnak, meglehetősen összetettek, s mivel itt és most csak a jelen életünket ismerjük, így földi elmével aligha láthatjuk át és érthetjük meg az összefüggéseket s a teljes képet. Erre odaát lesz (újra) lehetőségünk.

Itt és most azonban nem is az a fő célunk, hogy mélységében átlássuk, mi miért történik velünk. Hanem az, hogy amin tudunk változtatni mások és magunk számára is jó irányba, azt megtegyük, minden mást pedig fogadjunk el, tudva, hogy semmi sem véletlen, amit a sorsunk az utunkba sodor, s minden valójában miattunk van. Itt és most ez a fő célunk. S különösen az, hogy mindenki a saját egyéni sorsutján, bármit is kelljen megélnie, igyekezzen a tőle telhető módon a legjobb ember lenni és maradni.

Medek Tamás

 

379.,

"Ki tudja hányszor leszülettem már, voltam férfi, nő, állat, meg is haltam nem egyszer, mégsem emlékszem semmire. Ha meghalok, találkozom a szeretteimmel, aztán leszületek újra... és nem fogok semmire emlékezni megint... s ez így megy örökkön-örökké, hogy soha nem emlékezünk semmire?" - kérdezte egyik kedves Olvasóm egy korábbi posztom alatt. E kérdést és a rá adott válaszomat szeretném most külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Valóban voltál már (te is) sokszor nő és férfi is, azonban az ismereteim szerint állat nem lehettél. (Én úgy tudom, az állati és emberi létforma és lélek között nincs átmenet.) A testi életek sorozata sem tart örökkön-örökké (legfeljebb a földi elménk számára tűnik annak). Addig tart, amíg meg nem értjük igazán, hogy bármit teszünk mással, azt valójában saját magunkkal (is) tesszük, s már ez a gondolatmenet határozza meg a mindenkori gyakorlatunkat is. A testi létezésnek ugyanis ez a fő célja és értelme. Hogy mindezt testben létezve is megtanuljuk, amikor a másoktól való elkülönültség látszatja még erőteljesebb. Illetve míg odaát mindannyian a hozzánk hasonló lelkekkel tudunk egy szinten létezni, itt együtt lehetünk hozzánk képest fejlettebb és kevésbé fejlettebb lelkekkel is, mely igazán kellő tanulási közeget nyújt.

A testi életek alatt valóban nem emlékszünk az adott testi életünkön kívüli emlékeinkre, de ez csak azért van, mert itt és most ezek jelentősen zavarnának bennünket a kellő megtapasztalásban. (Csak egy példa a sok közül: gondoljunk bele, a testi idegrendszerünkkel sokszor egy élet traumáit is épp elég feldolgoznunk, nemhogy még több százét egyszerre...) Itt tehát nem emlékszünk az előzményeinkre és az igazi önvalónkra (míg odaát igen), de azért érzetek szintjén amennyi kell, a felszínre tör belőle.

Ahogy aztán egyre fejlődünk lelkileg és egyre magasabb szintű fizikai világokba születhetünk le, úgy a feledés fátyla is egyre gyengébb lesz majd.

Medek Tamás

 

380., 

Ezúttal egy saját történetemet szeretném megosztani veletek.

Kisfiamnak bár van telefonja, ami hibátlanul működik is, de mindenképpen újat szeretne. Párszor már szóba hozta, de mindig mondtam neki, hogy akkor veszünk majd újat, ha a jelenlegi már meghibásodik, s nem lehet használni. Ezt a hozzáállásomat természetesen nem igazán fogadta kitörő örömmel sosem. Tudom, hogy manapság az a megszokott, hogy folyamatosan mindig mindenből újat vegyünk, én mégis próbálom úgy nevelni, hogy idővel minél tudatosabb fogyasztói és vásárlási szokások alakuljanak ki benne.

Legutóbb, amikor felhozta, azt kérte, hogy legalább akkor karácsonyra had kaphasson új telefont. Ám én erre is inkább kitérő választ adtam, miszerint egyrészről az messze van még (közel fél év), bármi más ajándék igénye is felmerülhet addig, másrészről tényleg akkor vegyünk újat, ha a jelenlegi már nem működik megfelelően. Erre szomorúan elvonult...

Gondoltam, pár perc, befejezem, amit éppen csinálok, s utána megyek majd megvigasztalni. Ahogy a kisfiam elvonult azonban, a telefonom egyszer csak kikapcsolt és újraindult magától. (Bár az én telefonomnak vannak már kisebb hibái, de ilyet még nem csinált csak úgy.) Aztán ahogy újra bekapcsolt, pár másodperc elteltével megint kikapcsolt és ismét újra indult, és ezt ismételte perceken át, így gyakorlatilag használhatatlanná válva. Azt gondoltam, hát most jött el az ideje, most megy tönkre...

Aztán ahogy terveztem, pár perc elteltével utána mentem a kisfiamnak és átbeszéltem vele azt a telefonos dolgot, s mondtam neki, hogy rendben, akkor (ha addig nem romlik el a telefonja) karácsonyra veszünk új készüléket. Ezzel meg is nyugodott.

Azonban ahogy ezt megbeszéltük, az én telefonom is abba hagyta e különös és megbolondult állapotát, és azóta is rendben működik.

Nem szeretnék mindent szellemi értelemben túlgondolni, de itt egyértelmű, hogy szellemi erők kívántak így üzenni. Egyértelmű, hisz a telefonom sosem csinált ilyen rendellenes működést és azóta sem. Csak abban a körülbelül tíz percben, amíg a kisfiamat "megbántottam" és míg ki nem engeszteltem. S az üzenet is meglehetősen egyértelmű, mely valami ilyesmiképpen hangozhat: ugyan már, ne legyél olyan szigorú hozzá!

Medek Tamás

 

 

 

381.,

Miben van igazán szabad akaratunk?

Sokat vitatott kérdés, hogy a testi életünk során vajon meddig terjed a szabad akaratunk. Egyes nézetek szerint minden előre megírt, s azon a kötött sorsúton haladunk végig, melyet a leszületés előtt megterveztünk, mások szerint pedig bármikor, bármit megtehetünk, csak akarnunk kell, s bármit bevonzhatunk megfelelő technikákkal. Én egyiket sem gondolnám tényleges igazságnak, sőt, ez utóbbi nézet úgy vélem nem más, mint hatásvadász és kétségtelenül jól hangzó (üzleti) fogás.

Azt gondolom az igazság valahol e kettő nézet között van. Valóban eltervezzük a leendő életünk sorsútját, eseményeit, feladatait, ám teljesen egyéni karmikus helyzet függvénye, hogy mely események lesznek benne mindenképpen megtörténők és melyek lesznek azok, amikkel több lehetséges alternatívával is tervezhetünk, s melyek esetén a mindenkori döntéseink alapján válik aztán vagy egyik vagy másik lehetőség ténylegesen valósággá.

Mindannyiunknak van tehát a testi életében több-kevesebb mozgástere az eltervezett sorsútján. Hogy kinek mennyi, ez pedig egyéni helyzet kérdése, melyek az egyén karmájától és lelki előzményeitől függenek.
Az, hogy az életünk mely eseménye mindenképpen elrendelt, s mely olyan, amin tudunk változtatni, alapvetően abból látszik, hogy ha minden tőlünk telhetőt megteszünk, akkor mennyire vagyunk azon képesek változtatni (anélkül, hogy átgázolnánk másokon). Persze a változtatást olykor egy erősebb belső hang illetve a sorsnak (nem kényszerítő, de intő) jelei is meggátolhatják (okkal).

Mondhatnánk, hogy ezen kívül a szabad akaratunk abban merül még ki, hogy eldönthetjük, hogyan élünk meg egy adott élethelyzetet. Boldogan vagy boldogtalanul. Fájdalommal vagy felszabadultan. Ugyanakkor ebben kissé árnyaltabb azért a helyzet. Bár elvben valóban dönthetünk efelől, ez mégis olykor csak elmélet marad, hiszen egy nagyon fájó helyzetben hiába is próbálunk boldogok vagy felszabadultak maradni, aligha megy. Ráadásul ebben a jelen életünkre vállalt személyiségünk jellegének is nagy szerepe van, hisz egyikőnk minden apróságon sokat aggódik, míg mások nagyobb krízis helyzetben is higgadtak tudnak maradni. Egyik vagy másik jellegre is tehát születni is kell. Valamint fontos figyelembe vennünk azt is, hogy ha nekünk azért kell megélni egy fájó helyzetet, mert korábban (illetve életeken átívelően) hasonló fájdalmat okoztunk másnak, akkor éppen a fájdalom átélése maga a lényeg, s az, amit nem kerülhetünk el (hisz azzal épp a karma tanításának a lényege veszne el). Így tehát bárhogy is szeretnénk, nem tudjuk megélni a szóban forgó szituációt fájdalom nélkül.

A szabad akarat tehát az előbbi esetben is korlátolt lehet.
Azonban van egy olyan területe az életünknek, ahol viszont meglehetősen tágan értelmezhetjük és használhatjuk a szabad akaratunkat. Egyszerűen abban a tekintetben, hogy miközben megéljük azt, amit itt és most számunkra meg kell, mennyire tudunk jó emberek lenni és jó emberek maradni. Hogy a saját, egyéni megtapasztalásaink közepette mit adunk lelki értelemben másoknak, hogyan viszonyulunk másokhoz. Ha például bennünket sérelem ér, vagy egy fájó élethelyzet, akkor bántással, ártással válaszolunk-e a környezetünkben lévő személyek felé (azok felé is akár, akik a helyzetünkben ártatlanok), vagy igyekszünk az ellenkezőjére.

Ebben tehát nagy fokú szabad akaratunk van, s bármennyire is kevésnek tűnik, ebben rejlik a legnagyobb erő, mellyel a saját jövőnket formáljuk. Hisz mindig az áramlik vissza (most, illetve életeken átívelően), amit korábban magunkból, kifelé adtunk.

Medek Tamás

 

382., 

Érdemes naivnak lenni?

A naivság szó alatt általában egy lekicsinylő, talán megmosolyogtató jelentést szoktunk érteni. Azt sugallva, hogy aki naiv, annak bizony még van mit csiszolnia magán. Nos, annyit mindenképpen, hogy ne engedje magát túlzóan kihasználni, de ettől eltekintve úgy gondolom, hogy a naivitás egyáltalán nem rossz tulajdonság. Sőt, jó tulajdonság. A naivitás szó helyett (annak negatív csengése miatt) használjuk is inkább a jóhiszemű kifejezést.

Mindenki magából indul ki, tartja a mondás. S ez valahol igaz is, hiszen mindannyian a saját belső világunk alapján látjuk a külvilágot, s hajlamosak vagyunk azt is feltételezni, hogy ami nekünk természetes és megszokott, az másoknak is az.
A jóhiszemű ember általában a jót feltételezi mindenkiről, de azért, mert ő maga is alapvetően jó szándékú, s hajlamos azt gondolni, hogy más is úgy vélekedik s olyan szemmel tekint a világra, ahogy ő maga.

Persze a világunkban sok lélek még döntően nem a jót, nem a megértést, a türelmet, az elfogadást, a béke szeretetét hordozza magában, így a jóhiszemű emberek törvényszerűen sokat csalódhatnak. Azonban ez a csalódás sosem a jóhiszemű embert minősíti, hanem azt, aki a csalódást okozta.

Az, aki általában a jót feltételezi mindenkiről, egy csalódása után sose hibáztassa önmagát, s főleg ne érezze úgy, hogy vele lenne a baj, s neki kellene változnia. Ahogy fentebb is írtam, talán annyiban, hogy ne engedje magát túlzóan kihasználni. Ahogy másokat nem aláz meg, úgy magát se engedje. De ettől függetlenül továbbra is higgyen a jóban, legyen büszke arra, hogy ő döntően a jót feltételezi másokról. Hisz ez őt minősíti. Ha valaki ebben csalódást okoz, mert a bántást, a becsapást, a haragot, a meg nem értést hordozza és közvetíti magából, az pedig őt.

Medek Tamás

 

383.,

Miért kerülünk olykor dühítő helyzetbe?

Kerülünk olykor olyan helyzetbe, hogy nagyon feldühít bennünket valaki vagy valami. Hajlamosak vagyunk fájlalni ilyenkor, hogy miért épp bennünket, miért éppen most ér ilyen szituáció? Miért vagyunk ilyen szerencsétlenek, amiért bennünket ilyen külső hatások érnek?

Nagyon fontosat veszünk azonban észre akkor, ha felfigyelünk az ilyen helyzetek igazi hátterére. Ha felismerjük, hogy nem véletlenül, sőt, nyomós okkal kellett ezt megélnünk. A sorsunk most éppen abban tett bennünket próbára (már nem is először), hogy tudunk-e egy ilyen helyzetben higgadtak maradni. Tudunk-e egy ilyen helyzetben is kellően tudatosak maradni és tudunk-e mások felé megértést, megbocsájtást, elfogadást nyújtani. Hagyjuk magunkat elsodorni az árral, a haraggal, a sértődöttséggel, és rárontunk a másik félre, másokon töltjük ki a sérelmeinket, vagy éppen ellenkezőleg. Nem elfojtjuk a negatív érzelmeinket, hanem nem is engedjük azokat megszületni, tudván, hogy éppen ebben áll a helyzet fő tanítása. Tehát hogy ne engedjük megszületni magunkban a haragot, a megbántódást, helyette inkább a megértés és a kedvesség, elfogadás, aztán ha kell, a továbblépés folyamatát alkalmazzuk.

S ha felismerjük egy adott szituációban mindezt, és helyesen reagálunk rá, akkor maga a helyzet enyhülni fog, s idővel eltűnik az életünkből. Hisz már nem lesz tanítani valója számunkra.

Medek Tamás

 

384., 

Mi az a szinkronicitás és mit üzen?

A szinkronicitás egy olyan helyzetet jelent, amikor egy pillanatra megállni kényszerülsz és csak döbbenten azt mondod magadban: ez egyszerűen nem lehetett véletlen.
Amikor bizonyos események, bizonyos jelek olyan módon, olyan sorrendben következnek be és hatnak rád, melyről ordít a felismerés: ezt irányította, irányítja valami. Valami, amit most a szemünkkel nem láthatunk, s amit még nem ismerhetünk eléggé.

Ugye azt több helyütt írtam már, hogy a leszületés előtt a lelkünk a szellemi segítőinkkel közösen elkészíti a leendő testi élete tervét. Annak főbb eseményeit és körülményeit, szereplőit, s annak következményeképpen, amit most a lelki, karmikus előzményei alapján most megélnie, megtapasztalnia szükséges. E tervet (is) elfelejtjük a testi életünk alatt, hogy döntően ide tudjunk figyelni, hogy szinte teljes mértékben azonosulni tudjunk a testi életünkkel, s így kellően át tudjuk élni, meg tudjuk tapasztalni mindazt, amit most számunkra szükséges.

A feledés miatt azonban - érthető módon - mindenki más felé indulna el, mint amerre neki mennie kellene, így a szellemi segítőink folyamatosan figyelemmel kísérik az életünket és segítenek benne mindent úgy alakítani, ahogy az a tervünk számára a legoptimálisabb. Tiszteletben tartva természetesen a szabad akaratunkat is, melyben a testi élet alatt mindenkinek - egyéni karmájától függően - egyéni mozgástere van.

Amikor szinkronicitást élünk meg, akkor valójában arról kapunk bizonyosságot, hogy a szellemi segítőink (egy felsőbb szellemi erő) milyen komoly mértékben is képes alakítani az életünket és hogy mennyire nem a véletlen műve semmi sem.
Ezen kívül természetesen tartalmaz egy konkrét üzenetet is. Akár azt, hogy tereljen valaki vagy valami felé bennünket, illetve rávegyen bennünket valaminek a megtételére.

Mindenki kap s élhet meg ilyen, úgynevezett szinkronicitásokat, azonban az, aki ezeket fel is ismeri, intenzívebben kaphatja őket. Egész egyszerűen azért, mert aki nem veszi őket észre, nem tudatos e tekintetben, hiába is kapná erőteljesebben, nem volna (még) értelme. Aki viszont elindult már e sorsszerűség elfogadása felé, az újabb és újabb, s egyre intenzívebb módon történő élményeket kaphat, hogy a hitéért cserébe egyre mélyebb bizonyosságot, s végül tudást kapjon.

Medek Tamás

 

385.,

"Az ember rengeteg olyant tesz élete során ami nem jó, amit utána megbán vagy utólag tudja, hogy másképpen kellett volna. Arra is gondolok, hogy nagy részét meg lehetne előzni, ha már kisgyerekként megkapnák az emberek azt a tanítást ami a helyes döntést, adott szituációban a helyes viselkedést biztosítaná. Nem lenne annyi dolga az őrangyalunknak és a karmánk is kedvezőbben alakulna. Mi a véleményed?" - kérdezte egy kedves Olvasóm egy korábbi bejegyzésem alatt. E kérdést és az arra adott válaszomat szeretném most külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Igen, értem a gondolatmeneted. Azonban fontos tudnunk, hogy jelen életünk egy apró láncszeme csupán a teljes létezésünknek. A fejlődésünk tehát nem egy életen belül zajló folyamat, hanem számtalan életen átívelő, s amit most tapasztalunk belőle, az csupán egy apró részlete (mely persze egymásba kapcsolódik az életeken keresztül).

Tény, hogy ha a gyermekeket már az elején a hiteles spirituális tanításokra nevelnék, egy jobb világot élhetnénk. Azonban egyrészt mindenki már a lelkében hordozza az eddig elért fejlettségét, tehát aki elért egy bizonyos szintet, az már ösztönösen is tudni fogja, mit és hogyan tegyen, tehát erre tanítani sem kell különösen, másrészt pedig amiért szándékosan nem a helyes útra nevelés történik, szellemi szempontból azért történik, hogy próbája is legyen minden léleknek. Próbája, mely megmutatja, hol is tart ő valójában. Azonosul-e azzal az eszmével, amit belé nevelnek, fel sem fogván annak súlyát, vagy ösztönösen idegenkedni fog tőle és egy sokkal helyesebb példával jár elől mások előtt.

Medek Tamás

 

386.,

Kinek segítünk a megbocsájtással, s miért is kell megtegyük?

A megbocsájtással elsősorban saját magunknak segítünk, és e tett kizárólag bennünket minősít, a mi lélekfejlettségi szintünkről tesz tanúbizonyosságot. Amikor megbocsájtunk valakinek, rajta is segítünk persze, amit ha nem is most tapasztal meg, de idővel (legkésőbb odaát) tudatosulni fog benne.

A megbocsájtással egy nagyon fontos mérföldkőhöz érkezik egy lélek, s egy nagyon fontosat ért meg a létezésből. Aki neki ártott, az okkal volt jelen az életében, az egy (a karmája alapján) neki szánt tanítás, próbatétel. Ami most feléje áramlott, tehát egykoron ő váltotta ki. Ugyanakkor neki ezt fogadnia és helyesen megélnie, majd elengednie kell. Hisz aki neki ártott, azzal ő saját magát minősítette, s vállalja majd érte annak karmikus következményét. Akit megbántottak, pedig azért felel, hogy azt hogyan reagálja le.

Ha fogadja (mert tudja, hogy okkal kapta, ő váltotta azt ki egykoron) de elengedi (mert tudja, hogy hasonlót nem adhat vissza, hisz azzal magát minősíti és újra negatív karmát teremtene), és megbocsájt, nem ítélkezik (mert tudja, hogy az a karma dolga s nem az övé), akkor végre helyes útra lépett.

Medek Tamás

 

387., 

Egy kedves hozzám forduló történetét szeretném most megosztani veletek. A hozzám forduló hölgy a férjét veszítette el nem sokkal ezen élményét megelőzően. Egyik este otthon feküdt az ágyában és egy különös dologra lett figyelmes. A szobában a csillárra fel volt akasztva egy kézműves szív alakú dísztárgy, melyet még az anyósától kapott. S ez a szív egyszer csak elkezdett mozogni, kilengeni, noha arra semmilyen hagyományos indok (például huzat) nem késztethette.
Rögtön arra gondolt, hogy talán éppen a férje próbál így üzenni. Fel is tette a kérdését hangosan, a férjét nevezve: Te vagy az?
Ekkor a dísztárgy megállt a mozgásában és ellenkező irányú lengésbe kezdett. A hozzám forduló hölgy hamar rájött, hogy ez a mozgásváltozás sem lehetett a véletlen műve, ezért további kérdéseket tett fel. S egyre azt tapasztalta, hogy a kérdések között megállt a szív lengése, a kérdések feltétele után azonban irányzott mozgást végzett. Azt pedig, hogy melyik lengés számított az igen, s melyik a nem válasznak, az elején sikerült letisztáznia.

Az első kérdések között volt egy olyan kérdés is, melytől a hozzám forduló hölgy egyfajta megerősítést is várt, miszerint tényleg a férjével beszélget-e éppen. Megkérdezte tőle, hogy szereti-e a vadast? (Tudta, hogy nem.) S erre nem válasz érkezett. Ezt még párszor megismételte, de mindig nem volt a kérdésre való válasz.
Szerencsére sikerült a hozzám forduló hölgynek megőriznie a lélekjelenlétét, tehát nem töltötte el például félelemmel vagy ijedtséggel ez a megélés, és viszonylag hosszasan el tudott így beszélgetni a férjével.

Így megtudta azt is, hogy kik várták közvetlen a testi halála után őt lélekként, a már korábban távozott szerettei közül, s azt is, hogy jól érzi magát, jó helyen van. Azt is elárulta a férje ezen a módon, hogy bár jól érzi magát, de szomorú az miatt, hogy itt kellett őket hagynia, ugyanakkor azt is tudja, hogy ennek így kellett történnie, hisz leszületésük előtt így vállalták. Valamint biztosította őket afelől is, hogy bár nagyon nehéz lesz először, de idővel meg fognak vigasztalódni és ő még sokáig kísérni fogja őket a szellemvilágból, hogy segítsen ezáltal is.

Ezúton is szeretném megköszönni a hozzám forduló hölgynek, hogy hozzájárult a története közléséhez, hiszen úgy vélem, ez másoknak is megnyugvást, megerősítést adhat. E történet is jól mutatja ugyanis, hogy azon szeretteink, akiknek most távozniuk kellett, ugyanúgy élnek tovább, és ha csak tehetik, s mi is érzékenyek, fogékonyak vagyunk rá, mindenképpen üzennek számunkra valamilyen módon. Hogy életjelet adjanak magukról és nyugtassanak bennünket, hogy halál valójában nem létezik, s hogy az elválásunk csak átmeneti. Ugyanakkor arra is rávilágít ez a történet (is), hogy egy testi halál sosem véletlen vagy váratlan, szellemi szempontból. Sem a távozás időpontja, sem annak a módja. Ezen események mind elrendeltek az életünkben, mely ha bekövetkezett, fontos tudnunk, hogy azt nem kerülhettük volna el, annak úgy kellett történnie. S bár most nagyon fájdalmas, de odaát meg fogjuk érteni (újra), hogy miért kellett úgy alakulnia mindennek, ahogy.

Medek Tamás

 

388.,

"Honnan tudjuk azt, hogy ami velünk történik a valóságban, az életünkben, a mindennapokban, nem csak álom és amikor álmodunk, nem akkor éljük-e a valóságot?" - kérdezte egyik kedves Olvasóm egy korábbi bejegyzésem alatt. Ezúton szeretném a kérdését és a rá adott válaszomat külön kiemelni, mert úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

A kérdésed jogos. Ugyanakkor az ismereteim szerint a testi életeinket azért éljük, hogy előbb-utóbb megtanuljuk, mit jó tenni mással és mit nem. Így a szabad akaratunkból meghozott döntéseink következményei áramolnak folyamatosan vissza ránk. (Ez a karma.) Tehát ok-okozati összefüggéseket találhatunk, minden eseményünk mögött, ha szélesebb rálátásunk lehet a létezésünkre, tehát a korábbi életeinkre is (akár egy regressziós hipnózis során).

Mivel ilyen összefüggéseket döntően az éber tudatállapotunkkal megélt fizikai valóságban találhatunk, ezért jelenleg ez a számunkra igazibb valóság. Jelenleg. Ugyanis egyébként a szellemvilágbeli létezésünk az igazi valóság számunkra. Most, az álmainkban egy, a saját gondolatainkkal megélt valóságot teremtünk magunk számára, így nem véletlen, hogy akkor ott azt, valóságnak éljük meg. Hisz az is az.

Azt is mondhatnám, hogy az álmainkat (azt a valóságot) a mostani személyiségünk teremti a gondolataival, a fizikai valóságunkat pedig a felsőbb énünk, s felsőbb szellemi erők, szintén gondolatokkal. Az álmainkat egyébként azért teremtjük meg, azért van rájuk szükség, hogy amíg a test pihen, a lélek is rendezze a dolgait, feloldja, megnyugtassa a benne dúló és jelen lévő folyamatait. Valamint azért, hogy ilyen módon, alkalmanként lehetőség nyíljon olyan dolgokat érzékelni és megélni, amit éber tudatállapotunkban nem vagy sokkal nehezebben tudnánk. (Például ténylegesen találkozni egy eltávozott szerettünkkel.)

S még egy "apróság", érdekességképpen. Egyes szellemvilágba visszatérő lelkek (szellemi közlések útján) a következőről számolnak be. Amikor a testi haláluk után visszatérnek a szellemvilágba, hasonlót éreznek, mint amikor itt a testi életükben egy nagyon valóságosnak megélt álmukból ébredtek. Kellett idő, néhány másodperc, míg belátták, hogy nem az a valóság, amit az álmukban éltek, hanem az, amit most élnek. S ők is így éreztek tehát. A testi életükre, mintegy nagyon valóságosnak hitt álomként tekintettek, melyből ráeszméltek, hogy csak álom volt, s a tényleges valóság odaát van.

Medek Tamás

 

389., 

Párhuzamos tükörélmények

Nagyon leegyszerűsítve megfogalmazva a szinkronicitás nem más, mint egy olyan esemény vagy események láncolata, melyről már-már kínzóan érezzük, hogy bizton nem lehetett a véletlen műve, illetve egyértelműen érezzük, hogy a történések mögött van egy olyan felsőbb irányító erő, melyet most a szemünkkel nem láthatunk.

E jelenség egyik típusáról szeretnék most pár gondolatot megosztani veletek - egy kedves hozzám forduló tapasztalatai alapján. Azon típusáról, amikor két személy lényegében ugyanazt éli meg, s lényegében ugyanakkor (vagy időben közel egymáshoz). Az ilyen személyekre egyébként is igaz, hogy hasonlatos életúton haladnak, hasonlatos feladatokkal és tanításokkal találkoznak az életük során. Azonban ha jobban megismerik egymást, felfedezhetnek egy még különlegesebb dolgot. Amikor az egyik fél elmesélve a másiknak, hogy mi történt vele mondjuk előző nap, a másik is lényegében ugyanarról tud beszámolni.

Például az egyik fél elmeséli a másiknak, hogy pár napja egy rég látott ismerősével sétált egy másik településen, és napközben egy régi osztálytársa is hívta telefonon. A másik fél pedig megdöbbenve ismeri fel és számol be róla, hogy ugyanazon a napon ő is egy rég látott ismerősével sétált egy másik településen, s őt is felkereste még aznap egy régi osztálytársa. (Természetesen mindezt a két fél úgy éli meg, hogy a megélés pillanatában és napján fogalma sincs arról, hogy a másik fél mit csinál vagy mire készül, valamint elmondható még, hogy az adott esemény egyáltalán nem rendszeres az életükben.)

Vagy éppen egyik fél beszámol a másiknak arról, hogy előző nap megállt a háza előtt egy olyan autó, amit még sosem látott (sőt, nem szokott megállni a háza előtt ismeretlen autó), és csak úgy az érdekessége miatt a rendszámának számait is megjegyezte, 123 volt. Másnap pedig a másik fél éli meg, hogy megáll a háza előtt egy olyan autó, amit még sosem látott előtte (és egyébként ő sem szokott a háza előtt ismeretlen autót látni), és megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a rendszámának számai úgyszintén 123 voltak.

Nyilván, ahány eset, annyi megélés, de ezzel a két példával mindenképpen érzékeltetni szerettem volna e jelenség sajátosságait.

A szinkronicitásnak egyik típusa ez tehát, amikor nem tudjuk nem észrevenni: ami történik velünk (és a másik személlyel), a legkevésbé sem írható a puszta véletlen számlájára (persze, tudjuk, véletlenek egyébként sem léteznek), s itt egy felsőbb szellemi erő irányítása tapintható. Egy olyan irányító erőé, amit most a szemünkkel ugyan nem láthatunk, s a földi elménkkel teljesen meg sem érthetünk, de közvetlenül érezzük a hatását és a létezését, működését.

Természetesen sosem véletlen az sem, hogy ki az a két személy, akik ilyen élményt élhetnek át egymással. Nekik mindenképpen el kell gondolkodni azon, hogy vajon miért terelte őket egymáshoz a sors, és vajon miért ennyire hasonlatosak az életük eseményei. Azon túl, hogy megtapasztalják ezen élményt és megerősítést kapjanak ezáltal is egy felsőbb szellemi erő létezéséről, valószínű, hogy az átlagosnál komolyabb tanításokat képesek egymásnak átadni illetve okozni.

Medek Tamás

 

390.,

Egy kedves hozzám forduló megérintő történetét szeretném most megosztani veletek. Először a hozzám forduló történetét, majd az arra adott válaszomat olvashatjátok. (E bejegyzés, szóbeli beszélgetés szerkesztett leirata.)

"Három évvel ezelőtt szeptemberben teljesen váratlanul álmodtam egy gyermekkori nagy szerelmemmel. Meglepő volt számomra az álom, hisz régóta nem gondoltam rá. Még tinik voltunk, amikor egyszer randevúztunk, s bár az nagyon mélyen érintett mindkettőnket, de a szüleim sajnos tiltották a kapcsolatunkat, a korkülönbség miatt. Ő 18 éves volt, én pár évvel fiatalabb. Így egy találkozásnál több nem történhetett. Az útjaink később sem keresztezték egymást. Én később, felnőttként gondoltam arra, hogy felkeressem, viszont olyan információkat kaptam róla, hogy rendezett magánéleti körülmények között él, így le is tettem erről a tervemről, hisz nem szerettem volna őt és a családját megzavarni.

Az álmom felkavaró volt. Egyrészt mert váratlanul ért, másrészt pedig nagyon intenzívnek éltem meg. Átöleltük egymást, de olyan valóságosnak éltem meg, ráadásul sosem érzett szabadságélménnyel párosult bennem. Ott és akkor viszont már kénytelen voltam úgy dönteni, hogy felkeresem. Hittem, hogy egyfajta üzenet volt az álmom.

A felkeresése sikerült is a közösségi oldalon. Felvettük egymással a kapcsolatot, s meglepve értesültem arról, hogy a rendezett magánéleti helyzetéről szóló információim bizony tévesnek bizonyultak. Szerettük is volna, hogy találkozzunk. Bár tudtam, hogy részemről most ez legfeljebb egy baráti találkozó lehet, hisz én viszont rendezett családi életet élek.
Még mielőtt a találkozó létrejöhetett volna, kaptam a sokkoló hírt: álmában, teljesen váratlanul meghalt, eltávozott a testi életéből...

Alig bírtam felfogni. De még biztosabb voltam abban, hogy az álmom jelzés volt. Üzenet volt. Tőle. Hisz ha nem álmodom vele, nem keresem fel, akkor nem is hallhattam volna a távozásáról sem.

Az eltelt három évben időközönként álmodom vele. Megjelenik az álmaimban és öleljük egymást, szerelmesek vagyunk egymásba.
Ezen álmok után, az ébredést követően egyszerre érzek hatalmas boldogságot, hisz láthattam, érezhettem őt, de egyszerre hatalmas szomorúságot is, hogy csupán álmaimban tehettem ezt meg.

Az álmaim vajon a tudatalattim, a képzeletem szüleménye? Vagy tényleg az ő üzenetei?

Vajon hibát követtem el azzal, hogy nem kerestem őt korábban? Az lenne a tanulsága számomra mindezen történésnek, hogy legközelebb ne halogassak?"

 

Először is köszönöm szépen ezúttal is, hogy hozzájárultál a történeted közzétételéhez.
Teljesen bizonyos, hogy lélekként egy, az átlagosnál sokkal erősebb érzelmi szál köt benneteket már össze, mely nem ebben az életben alakult ki. Bizonyos tehát, hogy már nem itt és most találkoztatok először, s a gyermekkori találkozásotok alkalmával is ezt ismerte fel a lelketek. Mivel minden életünkre más és más életúttal és feladatokkal jövünk, így sajnos előfordul, hogy egy olyan lélekkel, akihez már erősebben kötődünk, a jelen életünkben nem lehet közelibb, érdemibb kapcsolatunk. Mivel a jelen életünkben megélni szükséges sorsutunk szerint alakul az életünk (ebben a szellemi segítőink is a segítségünkre vannak), így elmondható, hogy semmi sem alakul az életünkben véletlenül, aminek meg kell történnie velünk, az meg is fog, ám aminek nem kell, azt így vagy úgy, de elkerüljük.

A te történeted alapján elmondható, hogy nektek ebben az életetekben nem volt utatok, hogy közelibb kapcsolatban legyetek, noha a találkozástok egyértelműen elrendelt volt most is.
De csak a találkozás, s ezért is alakult minden úgy, hogy ennél több ne lehessen.
Amikor gondolkodtál rajta, hogy felkeresd, de mégsem tetted, mert nem szerettél volna esetlegesen belépni mások családi életébe, egyfajta próbatétel volt számodra, melyben egyébként a helyes utat választottad.
Utólag lehetséges, hogy volt neki egy olyan tanítása is számodra, hogy ne halogasd valakivel a kapcsolatfelvételt, akihez nagyon kötődsz, de ez legfeljebb a jövőre vonatkozó tanítás volt, tehát ettől függetlenül vele így kellett, hogy alakuljon. S ha akkor mégis felvetted volna vele a kapcsolatot, valószínűleg a sors abban az esetben is úgy alakult volna, hogy nem tudtatok volna közelibb kapcsolatba kerülni.

A testi halál csak földi szemmel nézve lehet véletlen vagy váratlan, valójában mindenki távozása egy előre elrendelt időpontban történik. Ez az időpont tehát már tudható annak bekövetkezte előtt is, így a szerelmed lelke (tehát nem kifejezetten a mostani személyisége), tudva, hogy a távozása hamarosan bekövetkezik, meglátogatott álmodban, ugyanis szerette volna, hogy tudj egyrészt a távozásáról, másrészt pedig a köztetek lévő lelki kapcsolat erejéről.

Az azóta megélt álmaidban nyilván benne vannak a tudatalattid kivetülései is. Benne lehetnek előző életek szerelmes emlékei, illetve a mostani vágyaid is. Ugyanakkor azt gondolom, ő is bennük van, hogy erősítse számodra annak tényét, hogy ez az érzés kölcsönös.

Medek Tamás

 

 

391., 

A közelmúltban tettem közzé egy hozzám forduló történetét, melyben arról olvashattunk, hogy a hozzám fordulónak az eltávozott férjével sikerült egy csillárra felakasztott szív alakú dísztárgyon keresztül kommunikálni. (Mely a feltett kérdésekre, tudatos válaszadással lengett ki.) E történetre reagálva írta egyik Olvasóm meg a saját hasonló történetét, s melyet ezúton szeretnék megosztani veletek (alább pedig a rá adott válaszomat). Úgy vélem ugyanis, hogy ez a történet is sokakat érdekelhet és lehet hasznos számukra.

 

Anyu mikor meghalt, a 3. napon történt. Ültem a szőnyegen, és beszélgettem telefonon a kolléganőmmel. Egyszer csak körülöttem egy gyorsan forgó árnyékot vettem észre. Felnéztem a mennyezetre, a lámpára a lányom 3 szál vékony fonálra papírból hajtogatott galambokat tett fel. A 3 fonál szál megfeszülve a galambokkal nagyon gyorsan forgott, kb. úgy mint egy körhinta. Hozzá teszem tél volt, az ablakok légmentesen zárva voltak. Közben mondom a telefonba mit látok - tehát tanúm volt rá, nem álmodtam. Később fújkáltam, éppen hogy csak picit kilengett.
Én rögtön tudtam hogy anyukám üzenete, mert korábban megbeszéltük: anyu, a tesóm és én, hogy amelyikünk hamarabb megy el, jelez a másiknak! A testvérem is jelzett, sajnos ő halt meg elsőként! Az már csak a számok játéka, hogy halála előtt anyu 1 hónapig volt kórházban, sajnos ott halt meg. 2 hétig volt a 11-es kórterembe, 2 hétig a 22-esben, és 11. hó 22.-én halt meg.

Még annyit tennék hozzá, hogy mint említettem a testvérem halt meg először. Másnap megjelent anyunak, egészségesen, szerinte nagyon jól nézett ki. Állt az ajtóban és mosolygott. Nem tudom az okát, de nagyon megrémült anyu. Mikor ezt elmesélte, annyira sírt és zavartnak tűnt, hogy 1 percig sem hagytam a lakásban, magamhoz vettem. Ekkor még én sem hittem, csak a személyes tapasztalatom után!

 

Először is köszönöm szépen, hogy megosztottad velem a saját történetedet!
A te estedet is egyértelműen bizonyítja azt, hogy a testi halál után a létezés ugyanúgy folytatódik tovább, tehát hogy a lélek, a személyiség, akit ismertünk, ugyanúgy él tovább. Azok alapján, amit leírtál, egyértelmű, hogy anyukád jelzett így. Sokan megbeszélik azt, még testi életükben, hogy amelyikük korábban távozik, jelez az itt maradottaknak, azonban ez nem minden esetben történhet is meg (hiszen bár nagyon sokféle módjuk van az eltávozott szeretteinknek, hogy jelt adjanak, de mégis nagyon sok mindenen múlik, hogy végül van-e rád módjuk). Örülök, hogy a te esetedben ez létrejöhetett.
Valamint azt gondolom, a számok játéka sem játék volt csupán, illetve nem arról van szó, hogy bele kívánunk magyarázni valami e világon túlit. Én azt gondolom, hogy ezt is egy jelzésnek foghatjuk fel, mely szintén arra világít rá számunkra, hogy több a világ s benne mi magunk, mint amennyit most tapasztalunk belőle. S ha már a számoknál tartunk, talán az sem volt véletlen, hogy éppen a 3. napon kezdődtek ezek a jelenségek és a papírgalambok is 3 szál fonálon voltak felfüggesztve.

Az pedig, hogy a testvéred, anyukádnak megjelenve mosolygós volt és egészséges, azt mutatja, hogy már a testi halála után átkelt a szellemvilágba, hisz az oda való visszatérés után mutatkoznak így a lelkek. Mármint a hátrahagyott életük egészségügyi értelemben vett teljében, és boldogan. Az pedig, hogy anyukád megrémült ettől, az teljesen érthető, hiszen könnyen ilyen hatást fejthet ki ránk egy ilyen élmény - bár nyilvánvaló, hogy a testvérednek korántsem az volt a szándéka, hogy anyukádat megrémissze.

Medek Tamás

 

392., 

Egy kedves hozzám forduló levelét (s alább a rá adott válaszomat) szeretném most megosztani veletek, hisz úgy vélem, ez sokakat érdekelhet.

Édesapám tavaly hunyt el. Sajnos a kórházban a szíve feladta a szolgálatot, nem jött haza hozzánk többé!
Az eset ami történt a következő:
Aludtam a szobámban, de tudtam vagyis tudatomban voltam annak, hogy horkolok és nyitva van a szám. Szóval éberen aludtam. És hallottam hogy apa beszél odalent a nappaliban, hangosan. Próbáltam halkabban horkolni, hogy halljam apát, szóval tudom hogy nem álom volt. Mert valóságosnak tűnt. Annyit értettem, hogy azt mondja a fiúé. Többre nem emlékszem sajnos, de folyamatosan beszélt. Aztán elindult felfelé az emeletre a lépcsőn, hallottam hogy szedi a levegőt és csattog a papucs a lábán (a mentővel papucsba ment el, mert nem tudtunk rá cipőt adni olyan gyenge volt) és böfögött is egyet (szokása volt).
Aztán ment a fürdőszoba felé, azt is hallottam hogy felkapcsolja a villanyt, de fény az nem volt. És bement a kis szobába ahol anya aludt. És itt elszakadt a többi sajnos. Annyira akartam szólni anyának, hogy apa itt van, hogy teljesen magamhoz tértem! Annyira valóságos volt hogy elkezdtem sírni és mentem anyának szólni hogy apa itt volt.

Egy másik este aludtam, kiabáltam álmomban de nem jött ki hang. Szólni szerettem volna anyának, de nagyon nehezen sikerült. Mert közbe valaki emelte a lábam az ágyon, a magasba. Mintha szólni akart volna vagy mondani valamit, vagy azt elérni, hogy vegyem már észre hogy itt van?? Nem tudta volna elhinni, hogy meghalt? Nem tudom, hogy mit gondoljak ezekről a történetekről? Van-e valóság benne, vagy csak a képzelet szülte?

Cserélni kellett a téli gumit a nyárira a kocsimon időközben. Apa szokta, így nem tudtuk sajnos hova tette el a csavarokat a másik garnitúrához. Felkutattam a garázst a-z-ig. Nem találtam sehol. Aztán a párom talált rá. Akkor értettem meg miért mondta apa azt, hogy fiúé (tesómat hívta így), ugyanis a dobozra amiben a csavarjaim voltam az volt ráírva: fiamé!
Tudhatta hogy keressük és próbált segíteni?

Olyan élményem is volt, hogy feküdt mellettem és mondtam neki, hogy nagyon hiányzik!

Apai nagyim 2017-ben halt meg. Halála után bejött a szobámba és adott egy puszit a homlokomra.

Barátnőm 2014-ben halt meg 27 évesen, 3 hete lett volna a szülésig, mindketten meghaltak. Halála után az arcomba tolta a kisfiát, megmutatta nekem. Miért?? Tényleg igaz volt?

2013-ban keresztapám hunyt el. Ő beszámolt nekem a halála utáni élményéről, amire emlékszem, hogy álltunk a teraszon és mondta hogy volt egy nagy fény.
Keresztapát legutóbb akkor láttam álmomban mikor apa meghalt, és boldog volt vidám, mintha örült volna annak hogy már apa is ott van!

Nagyapa 1996-ban halt meg, én 1984-ben születtem, amit csak azért írok le hogy lásd, már gyerekkorom óta tapasztalom, álmodom vagy nem tudom hogy fogalmazzam meg, ezeket a dolgokat. Nagyapáról gyerekként sokszor vissza térő álmom volt, az hogy nem tudja hogy meghalt. Csak álltam és néztem hogy hogyan lehetséges ez hogy ott van, hogy ő nem tudja hogy meghalt.

Hát röviden ennyi a történetem. Remélem hogy tényleg igaz, valóság volt minden. Tudom hogy nem álom volt amit apával átéltem, mert nagyon valóságos volt. Nagyon megviselt.

 

Először is köszönöm szépen, hogy megosztottad velem a történeteidet.
Teljesen érthető, hogy felmerül benned a kérdés, vajon amiket átéltél, valóság volt-e, vagy csak a képzeleted szüleménye. Természetesen a tudatunk is képes sok mindent megteremteni számunkra, amit akár valóságosnak is élhetünk meg. Ugyanakkor azok alapján, amit leírtál, a te esetedben mégis inkább azt mondanám, hogy azokat nem csupán a fantáziád szülte.

Valószínű, hogy nem véletlenül csak azt az egy szavat hallottad apukádtól, mely aztán a csavarkészlet hollétére utalt. Mivel ekkor még nem tudhattad, hogy mi az üzenete ennek a szónak, így úgy vélem, hogy számodra nem feltétlen arra szolgált mindez, hogy segítsen (bár apukádnak lehetett ilyen célja is vele), hanem inkább arra, hogy utólag belásd, tényleg nem álom volt az élményed.

Önmagában az, hogy a barátnőd a testi halála után megmutatta a gyermekét is neked, még nem jelenti azt egyértelműen, hogy az tényleg valóság is volt, azonban tekintve, hogy az életedben sok esetben tapasztaltál már eltávozott lelkek (valóságos) üzenetét, így könnyen elképzelhető, hogy ezen élményed is ebbe a kategóriába tartozik. Hogy miért tette ezt, nehéz lenne megmondani, hisz nem tudni, hogy ő abban az időben milyen tudatállapotban volt. Hisz hirtelen zavarában épp úgy tehette, mint megnyugtatásként számodra, hogy mindketten ugyanúgy élnek tovább.

Összességében tehát elmondható, hogy azon személyek közé tartozhatsz, akik az életükben sok esetben tapasztalnak meg, már eltávozott lelkek üzenetét. Valószínűleg az átlagosnál erősebb az érzékelésed ez irányban, s ezt tudják jól azon lelkek is, akik már nem a testi életüket élik.

S igen, vannak olyan lelkek, akik a testi haláluk után egy ideig nem tudatosak még abban, hogy velük mi is történt valójában, tehát kell némi idő, míg felfogják, hogy már nem a testi életüket élik.

Medek Tamás

 

393., 

Ezúttal egy saját történetemet szeretném megosztani veletek. Bár nem túl gyakran, de már többször is éltem át hasonlót.

Azzal kezdeném, hogy a Viskó című filmet talán a legnagyobb spirituális filmnek tartom, legalábbis számomra ez a film volt az, ami a legjobban megérintett. Sok más film is volt rám ilyen hatással, de ezt valahogy külön kiemelném. Azok számára, akik még nem merültek el a spirituális ismeretekben, talán alig emészthető, ám akik már igen, azoknak hatalmas tanítást és megerősítést képes átadni. Szóval nagyra értékelem, de már egy-két éve annak is, hogy láttam, illetve mostanában eszemben sem volt.

A minap a következőt álmodtam. Egy könyvtárban voltam és valaki a Viskó című könyvet kereste (a film egy azonos című könyv alapján készült, tehát könyvként is elérhető), én pedig segítettem neki keresni. Ébredéskor bár tisztán emlékeztem erre az álmomra, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki.
Aznap reggel aztán, az ébredésem után nem sokkal, amikor egy picit belenéztem a hírfolyamomba, az első posztok között volt egy olyan bejegyzés, amelyben valaki a Viskó című film iránt érdeklődött...

Mivel tehát magára a filmre nem is gondoltam mostanában, illetve ezzel kapcsolatos poszt sem jött velem szemben a közelmúltban, ezért úgy gondolom, egyértelmű a kapcsolat az álmom és a velem szembe jövő bejegyzés között. Főleg azt figyelembe véve, hogy már nem először tapasztalok hasonlót, köztük olyan esettel is, melyben meglehetősen konkrét (előre aligha kikövetkeztethető) történés volt az álmom tárgya, mely aztán ugyanúgy megvalósult egy napon belül.

Így ilyen esetben a kérdés nem is az, hogy van-e kapcsolat az ilyen álom és a megtörténő esemény között, hanem az, hogy mi áll a hátterében.
Jövőálomról van szó, tehát álmunkban kapunk több-kevesebb információt a hamarosan bekövetkező eseményünkről? Vagy szellemi erők sugallják az álmainkba az ilyen eseményt, melyet aztán segítenek létre is jönni, hogy ezáltal is felfedezzük a létezésüket, hogy ezáltal is tanúbizonyságát kapjunk annak, hogy bizony több a világ, mint amit most tapasztalunk belőle?

Az ismereteim szerint mindkettő elképzelhető. Azonban ha számunkra viszonylag jelentősebb esemény az álmunk tárgya, akkor inkább az előbbi, tehát jövőálomról beszélhetünk, ha viszonylag kisebb horderejű (mint az én esetemben), akkor inkább az utóbbi magyarázat a valószínűbb.

Medek Tamás

 

394., 

"Bárcsak többen lennénk, több hasonló lelki gazdag embert ismernék...
Járom az utamat tovább és remélek..." - írta egyik kedves Olvasóm a minap egyik cikkem alá, melyet (s az arra adott válaszomat) most szeretnék külön is kiemelni, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Bár itt és most aligha hihető, hogy ez mindenkivel így lesz előbb-utóbb, hisz épp az ellenkezőjét láthatjuk... Ugyanakkor jelen életünk csupán egy apró láncszeme a teljes létezésünknek. Minden lélek fejlődése ösztönös, és természetszerűen bekövetkező, de az életeken átívelően működik. Lehet, hogy egy életen belül ez a fejlődés nem érhető tetten, de hosszabb távon mindenképpen mérhető. Előbb-utóbb tehát minden lélek egyre jobb és jobb lesz (a karma tanítása s annak felismerése által).

Ugyanakkor mindenkinek kizárólag az számít elsősorban, hogy ő maga hogyan áll ebben a folyamatban, hisz mindenki kizárólag a saját tettei után tartozik felelősséggel, s kizárólag saját magát minősíti minden megnyilvánulásával. Így ha te tovább járod a saját jó utadat, akkor az számodra mindenképpen jó, hiszen életeken átívelő (saját magadra visszaható) következményeit is kizárólag te viseled.

Medek Tamás

 

395., 

Egy kedves hozzám forduló történetét szeretném most megosztani veletek (természetesen az engedélyével), mert úgy vélem, sokaknak jelenthet hasznos és megerősítő olvasnivalót.

A hozzám forduló hölgy az apukáját veszítette el a közelmúltban. Bár előtte is elfogadta a testi halál utáni létezést, de igazán ez az eset után nyitott jobban e másik világ megismerése felé. Ezt segítette több olyan megélése is, mely újra és újra megerősítette abban, hogy az apukája ugyanúgy él tovább, sőt, figyelemmel is kíséri őt.

Ezek közül az egyik, a szokásos napi futása közben történt meg vele. Épp egy macskaköves úton járt, amikor próbált az apukájához szólni, s felvenni a kapcsolatot vele gondolatban. Futás közben megszólította tehát (hirtelen ez jutott eszébe): "apa, ha most tényleg látsz és hallasz engem, akkor mond meg nekem, hol vagyok most éppen?" Nemsokkal ezután egyszer csak megjelent a gondolatai között egy sugallat: "bazalt". Ám ezzel nem tudott mit kezdeni, mert bár szabadkozott érte, de nem tudta, hogy ez a szó mit jelent, s így nem is tudta azt értelmezni.
Hazaérve a családjától kérdezte meg, s ők mondták, hogy a bazalt nem más, mint például amin ma is futott: a macskakő...

Úgy vélem, hogy ebben az esetben egyértelműen megfigyelhető, hogy a hozzám forduló hölgynek, az apukájához intézett kérdésére kapott sugallata egyáltalán nem a saját képzelete volt, hanem egy tudatos válasz egy tőle független szellemi lénytől, s nagy bizonyossággal éppen attól, akit megszólított (tehát az apukájától). Hogy az apukájától, azért bizonyos, mert egyrészt őt szólította meg, másrészt pedig a többi hasonló megélése is erre enged következtetni.

Az pedig, hogy nem a saját fantáziája játszott vele, éppen az bizonyítja, hogy fogalma sem volt arról, hogy a bazalt szó mit jelent. S éppen ezért, teljesen egyértelmű az is, hogy az apukája nem véletlenül adta ezt a választ a kérdésre, sőt, még az is lehet, hogy maga a kérdést is ő sugallta a lánya számára.

Tudta ugyanis, hogy így adhat kellően bizonyító erejű megtapasztalást. Hisz ha úgy válaszol a szóban forgó kérdésre, hogy "macskakő", vagy bármilyen más módon, ami egyértelművé teszi a hozzám forduló számára az ő aktuális tartózkodási helyét, akkor nyilván ez még nagyon kevéssé igazolta volna vissza a túlvilági üzenet fogalmát. Egyszerűen azért, mert futás s a kérdés feltétele közben ő maga is tisztában volt azzal, hogy éppen macskaköveken fut, tehát ezt a választ az ő elméje is könnyedén megteremthette volna. De mivel hogy a "bazalt" választ kapta, de fogalma sem volt a bazalt jelentéséről, így biztos lehet abban, hogy e válasz nem a saját elméjéből született. S ezért adta tehát az apukája, ezt a választ a számára.

Ez az eset jól mutatja azt is, hogy az eltávozott szeretteinkhez bárhol, bármikor szólhatunk, akár szóban, akár gondolatban, ők azt érzékelni fogják. A gondolat ugyanis azonnal ott van annál a személynél, akinek szántuk azt - sőt, test nélkül létezve ez a kommunikáció egyetlen, ám legminőségibb formája. A gondolat tehát azonnal ott van annál a személynél, akinek "címezték", de érzékelni azt, már a lélek érzékszerveivel lehet. Ebből következően azok képesek érzékelni a kommunikáció e formáját, akik test nélkül léteznek, s akiknek így a lelki érzékszerveik a használatosak. Aki még testben létezik, ezeket kevéssé tudja csak használni, hisz a testi élet alatt a lélek érzékszerveit a test érzékszervei leárnyékolják, hogy a lélek döntően azokkal tudjon észlelni. (Hogy amíg itt él, döntően ide tudjon figyelni, a fizikai világra és a jelenben megélni szükséges sorsútjára.) Ez alapján elmondható tehát, hogy ha egy eltávozott szerettünkhöz szólunk, azt ő érzékelni képes, de az ő esetleges válaszát a legtöbb esetben mi nem tudjuk érzékelni. Azonban mégis van számos kivétel, amikor ez sikerülhet, amikor a lelkünk érzékszervei mégis némileg előtérbe kerülhetnek egy kis időre, a testi életünk alatt is. S valójában ezt élte meg a hozzám forduló ebben az élményében.

Medek Tamás

 

396.,

Sokszor felmerül bennem, mint kérdés, hogy odaátról miért hagyják hogy az emberiség vakon rohanjon a vesztébe? Miért nem születik le több olyan lélek, aki emlékszik hogy honnan jött és nem borul rá a felejtés fátyla, így minél több tanító járhatna közöttünk. Ha kihal az emberiség, mi lesz a lelkek fejlődésével? Vagy olyan sok másik anyagi világ létezik ahová mehetünk, hogy "belefér" ha egyet elveszítünk? - kérdezte egyik kedves Olvasóm egy nem régi bejegyzésem alatt. Ezt, illetve a rá adott válaszomat szeretném most külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Valójában nem arról van szó, hogy az Égiek engednék vesztükbe rohanni az embereket (a jelenleg itt, testben élő lelkeket). Legalábbis nem olyan értelemben, ahogyan azt földi elmével elsőre gondolnánk. A lelkeknek ugyanis szabad akaratuk van, mellyel megtehetnek bármit, ám életeken átívelően, annak következményét vállalniuk kell, hogy tanuljanak belőle. Amikor itt bármit is "engednek" az Égiek, az azért van, mert az abban érintett lelkek azt a lelki előzményeikkel valaha kiváltották, s most tapasztalniuk kell annak eredményét, visszahatását, hogy tanulhassanak belőle.

Ugyanakkor a "vesztük" szó sem a szó szoros értelmében értendő, hiszen a lélek nem tud elveszni, nem tud meghalni. Csak a test. Bármi is történjék tehát itt és most a Földön, a lélek ugyanúgy él tovább, s ha már itt (bármikor is a jövőben) nem lesz lehetőség a leszületésre (mert nem lesz a testnek megfelelő élettér), akkor a leszületés egy másik bolygón, egy másik fizikai világban történik majd meg. Persze, ettől függetlenül igaz az, hogy minden lélek a következőkben (következő életében vagy életeiben) olyan mértékben részesül majd (például) a környezetszennyezés hatásaiból, amilyen mértékben a jelenben hozzájárult ahhoz.

Még annyit hozzátennék, hogy nem a most ismert emberi civilizáció az egyetlen civilizáció a Föld történetében és valószínűleg még nem is az utolsó. De a lélek létezése tehát ettől független, sőt, még a Föld, de még a Világegyetem létezésétől is.

Medek Tamás

 

397., 

"Jó lenne tudni, mit tartogat a jövőnk..." - írta egyik kedves olvasóm nemrég. Ezt, s a válaszomat szeretném most külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez sokakat érdekelhet.

A leszületésünk előtt tisztában voltunk azzal, hogy a leendő testi életünkben mit kell majd megéljünk, ám amíg itt vagyunk, ez a tudás jelentősen zavarna bennünket. A testi élet alatt sokkal szűkebb tudatossággal rendelkezünk, mint lélekként odaát, ezért is szükséges a feledés fátyla a sorsutunk még be nem következett eseményeit illetően is.

Belátható, hogy jelentősen zavarna bennünket a testi életünk alatt, például ha tudnánk egy jövőnkbeli negatív eseményről, aminek mindenképpen be kellene következnie. Vagy ha tudnánk például, mikor fogunk innen távozni... Ezen információkat és tudást a lelkünk, azzal a tudatosságával, mellyel odaát rendelkezik, helyén tudja kezelni, de a mostani személyiségünk a földi elméhez kapcsolódva, már sokkal kevésbé lenne erre képes. Rejtve vannak előttünk tehát ezek az információk. Ugyanakkor annyi mindenképpen felszivárog belőle különféle érzetek szintjén, amennyire itt és most szükségünk van ahhoz, hogy az utunkon maradjunk.

Medek Tamás

 

398., 

A rengeteg (több száz, akár több ezer) életünk során legalább egyszer meg kell élnünk az öngyilkosságot, egyszer az erőszakos halált, egyszer az alkoholizmust vagy egyéb függőséget, egyszer balesetben kell meghalni...és így tovább? Illetve ha ennyire sok testi életünk van, akkor lehet, hogy életünk már a Föld történelme előtt is más fizikai világokban? - kérdezte egyik kedves olvasóm nemrég. Ezt, s a válaszomat szeretném most külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez sokakat érdekelhet.

Igen, az ismereteim szerint mindannyiunknak számtalan testi élete van tehát. Hogy pontosan mennyi, egyénenként változik, hisz mindenkinek a szabad akarata által más és más az életeken átívelő sorsútja, más és más az az időtartam, míg eléri a teljes tökéletességet, ami után már nem szükséges testi életet élnie. (Tehát amikor megtanulja, hogy bármit tesz mással, azt saját magával is teszi, és ez át is hatja már minden tettét.)

Hogy kinek, mennyi, és milyen minőségű testi életeket kell megélnie, ez is attól függ tehát, hogy a szabad akaratával mit váltott ki a korábbiakban. A testi életek ugyanis láncszerűen kapcsolódnak az előzőekhez, s a korábbi tettek következményei alapján alakulnak. Azért, hogy tanítsa: bármit teszel mással, azt saját magaddal (is) teszed. Mivel a szabad akarat által valamennyi lélek sok mindenbe "belekóstol", így nagyon sokféle megtapasztalás is vár rá. Olyanok is, melyeket írtál, de nyilván pozitívak is épp úgy. (Hisz így tud aztán majd idővel különbséget tenni a megélő lélek. Ez is tehát a fejlődését, a tanulását szolgálja.)

S ami a lélek élettartamát illeti. Az én ismereteim szerint a lélek időtartama bár véges (mármint az egyéni léleké), de földi ésszel az mégis felfoghatatlan hosszúságú. Az egész Világegyetem történelme is eltörpülhet mellette.

Medek Tamás

 

399., 

Honnan tudjuk, hogy nekünk tényleg jobb lesz, ahogy a sorsunk alakul? Illetve miért érezzük azt olykor, hogy jobb, mikor a sors nem ad meg számunkra olyan dolgokat, amiket szeretnénk? - kérdezte egyik kedves olvasóm nemrég. Ezt, s a válaszomat szeretném most külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez sokakat érdekelhet.

Komoly különbség van az a tudatosság között, amivel odaát rendelkezünk lélekként, s amivel itt, a mostani személyiségünkkel. Az előbbi esetében tisztában vagyunk az igazi önvalónkkal, az előző életeinkben kiváltott tetteinkkel és azzal, hogy annak következményeképpen most mit kell megéljünk. Az utóbbi esetében azonban csak a jelen életünknek vagyunk a tudatában, tehát a nagy egészből csak egy pici részt vagyunk képesek látni és felfogni.

Ezért fordul elő, hogy sok esetben a földi elménknek nem feltétlen teszik az, amit a sorsa tartogat. A sorsa, mely a lelke terve szerint alakul. Viszont mivel a sorsa tehát a lelke terve szerint alakul, aki ugye összehasonlíthatatlanul szélesebb rálátással és tudatossággal rendelkezik a mostani személyiségnél, ezért bizonyos, hogy bölcsebb is. Ahogy tehát a sorsunk alakul, az mindenképpen a lelkünket szolgálja, tehát az igazi önvalónkat. Van, amikor erre a mostani személyiség is rájön utólag, de odaát, amikor újra a lelkünk tudatosságával rendelkezünk, mindenképpen belátjuk, hogy miért volt éppen úgy jó és hasznos számunkra, ahogyan alakult.

Amiért pedig olykor ösztönösen is érezzük, hogy jobb, ha a sors nem ad meg számunkra valamit, amit szeretnénk, abból fakad, hogy mindazt, amit az imént leírtam, valahol mindannyian tudjuk mélyen belül. Tudjuk, hogy van nálunk, a mostani személyiségünknél bölcsebb felsőbb énünk (akinek tervei szerint alakul most az életünk), s akire jól tesszük, ha hallgatunk.

Medek Tamás

 

400., 

Egy kedves hozzám forduló kérdéseit és az arra adott válaszaimat szeretném most megosztani veletek, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

"- Van az életemen túli, szellemi megszólításom vagy nevem? És ha igen, ezt ki lehet deríteni valahogy?"
Igen, mindenkinek van egy neve, ami lélekként a sajátja, függetlenül mindazon nevektől, melyeket a testi életeiben visel. Azonban ez olyan név, amit földi szavakra nem lehetne lefordítani vagy csak legfeljebb egy képletes megfelelője lenne az, amit értelmezni tudnánk. (Ez utóbbit tudhatjuk meg például egy olyan regressziós hipnózisban, melyek a szellemvilágbeli létünkbe is visz.) Ebből következően nincs különösebb értelme ezt a nevet a testi életeinkben firtatni, kutatni. Egyrészt tehát mert nem is értenénk meg, nem is tudnánk kiejteni sem, másrészt pedig ennek tudása nem is szolgálna bennünket semmivel sem itt és most.

"-Említetted, hogy minden ember fénylény, akik örökké élnek. A rossz/gonosz entitások, pl. a démonok/rossz szellemek stb., ők hova tartoznak? Ők gondolom nem fénylények. Nekik nincs hasonló, mint nekünk, hogy le kell születnünk és tanulnunk? Ők csak vannak a "rosszaságban"?"
Az ismereteim szerint lelkek vannak csupán, ugyanolyan lelkek, mint akár te vagy én, vagy itt bárki más. A különbség csupán annyi közöttünk, hogy a lélekfejlődésnek más és más szintjén tartunk. Nincs olyan tehát hogy örökké illetve eredendően rossz vagy gonosz. Lelkek vannak, akik szabad akaratukból tehetnek jót és rosszat is, kipróbálhatnak jó és rossz utat is. Azonban a karma mindenkire univerzálisan hat, így minden lélek előbb-utóbb megtanulja, hogy melyik út a helyes, s életeken átívelően egyre jobb, egyre fejlettebb lélekké válik. Aki most rossz, az nem eredendően rossz tehát, csupán szabad akaratából az, de idővel javulni fog. Aki pedig most jó, volt már korábban ő is tévúton. (Ami aztán a jó útra terelte őt idővel.)
Vannak olyan lelkek tehát, akik rosszak, gonoszok, s őket hívhatjuk - hétköznapi szóval - démoninak. A rossz szellemek és a démonok fogalma tehát ilyen értelemben egybemosódik. Itt megemlítenék azonban egy másik megközelítést és fogalmat. Vannak olyan gondolati energiák, melyeket lelkek (szellemek) teremtenek, s melyek a hozzájuk kapcsolt érzelmektől függően hatást is gyakorolnak akár a teremtőjére, akár más lelkekre. Amikor például saját félelmeinkkel hozunk létre ilyen gondolati "lényeket", melyek saját magunkra hatnak vissza, akkor mondhatjuk, hogy a saját démonaink hatása alatt vagyunk.

"- Mi történik, ha kijártuk a "fizikai testtel" való iskolát, és már nem kell karma útján tanulni? Valahol lakunk a szellemvilágban? Ott mit csinálunk?"
A fizikai világ elsősorban azért lett megteremtve, hogy itt testben létezve is (amikor a másoktól való elkülönültség látszata még intenzívebb, mint odaát) megtanuljuk, hogy noha valóban különálló lények vagyunk, de Istenben, a Forrásban való összekötöttségünk révén mégis egyek. Így bármit teszünk másokkal, azt valójában saját magunkkal (is) tesszük. Annyit kell megtanulnunk csupán testben létezve is, hogy csak azt tegyük mással, amit saját magunkkal is szeretnénk. Mivel ezt saját magunknak, a saját erőnkből és bőrünkön kell megtanuljuk, ezért szabad akarattal jövünk ide. Éppen ezért ezt megtanulni, csak mondani könnyű, de megtenni, és elérni erre a szintre, már egy hosszabb folyamat. Ezért van sok-sok testi életünk, s mindenkinek akkor ér véget ez a reinkarnációs szükségesség, amikor már minden tettét az előbbiekben taglalt gondolat határozza meg.
Utána már örökre a szellemvilág lakója marad. A lélek létezéséből a reinkarnációs időszak körülbelül akkora részt foglal magába, mint itt, egy átlagos élethosszból az iskolás időszak. A lélek igazi otthona tehát a szellemvilág, itt csak úgymond iskolában van. S ha itt végzett, épp úgy hivatást választ magának és éli a további létezését, mint ahogy azt itt is tesszük. Földi szavakkal nehéz leírni, hogy odaát milyen szakmák és foglalatosságok közül lehet választani, de nagyon sokféle áll a rendelkezésre. Csak önmagában elég arra gondolnunk, hogy a még leszülető lelkeknek milyen sok segítségre van szüksége, melyet már fejlettebb lelkek adhatnak meg számukra.

"-Azt meglehet tudni, hogy hol állok épp a szellemi fejlődés útján? Milyen fejlettségi szinten vagyok? Esetleg, hogy fiatal vagy öreg lélek vagyok, vagy aközött?"
Ahogy azt az előbbiekben is írtam, ahogy a lélek egyre halad a testi életeiben előre, egyre több tapasztalatot szerez, egyre többször kapja vissza mind a jó, mind a rossz korábbi tettei következményét. S bár tudatosan nem fog erre emlékezni az adott testi életében, de a lelkében mégis ott lesz minden emlék, mely ösztönök, érzések szintjén a felszínre is kerül. Másképpen szólva minél több testi életen és tapasztaláson van túl egy lélek, annál inkább ösztönösen a jót fogja tenni és kívánni másoknak és magának is. Hisz tudja, belül érzi, hogy rosszat tenni nem jó. (Mert már épp elégszer kapta vissza annak hatását.)
Testi életen belül tehát az a mutatója annak, hogy ki hol áll a lélekfejlődés folyamatában, hogy alapvetően mennyire jó ember. Hogy alapvetően mennyire kívánja a jót másoknak és magának. S még az is, hogy testi életében mennyire képes túllátni a testi valóságán, s elfogadni az azon túl létező igazi önvalóját.

Medek Tamás

 

Az 'Egy kérdés - egy válasz' sorozat következő, 11. részét, ide kattintva olvashatod!

 

Medek Tamás

spirituális író

 

Az írásaim tartalmát az eddig, más forrásokból megszerzett ismereteim, a saját tapasztalataim, valamint a segítő szellemeim közlései alapján állítom össze. Nem célom senki világnézetén feltétlen változtatni. A saját átélt élményeimnek köszönhetően számomra nem kérdés a túlvilág létezése, de teljesen érthető, ha ez csupán szubjektív tapasztalatnak minősül, s csak azoknak igazán hihető, akik maguk is éltek át hasonlót. Célom, hogy olyan embereket segítsek a hitük erősítésében, akik már hozzám hasonlóan elindultak a szellemi világ elfogadása felé vezető úton. Nem szeretném továbbá, feltétlen tényként sem beállítani az írásaimban foglaltakat. Ezeket az információkat szellemi közlések útján kapom, melyek ugyan szinkronban vannak a saját tapasztalataimmal és mások közléseivel, de nyilvánvaló, hogy igazán teljes és valós képet akkor kaphatunk majd a szellemi világról, ha nekünk is eljön az időnk. Kérlek, az írásaim befogadásakor mindezt vedd figyelembe.