Kedves Olvasóm! Az alábbiakban ismét olyan kérdéseket és az arra adott válaszaimat teszek közzé, melyeket a kedves hozzám fordulók tettek fel nekem, hiszen úgy gondoltam, azok másokat is érdekelhetnek. Természetesen a hozzám fordulók beleegyezésével és úgy átalakítva, hogy rájuk nézve azok teljesen névtelenek legyenek. Remélem, számodra is hasznosak lesznek ezen gondolatok és számos kérdésedre választ kaphatsz általuk. (További hasonló kérdéseket és válaszokat olvashatsz Facebook oldalamon is.) E cikksorozatom előző, nyolcadik részét pedig ide kattintva éred el.

 

 

301., 

"Isten fogalmát nagyon sokan félreértelmezik, holott én úgy gondolom, Isten nem egy külön személy, hanem mi magunk vagyunk."

Isten fogalma valóban roppantul nehezen fogalmazható meg, illetve sokan, sokféleképpen is értelmezik. Valójában én is úgy tudom, hogy Isten nem más, mint a Forrás, melyből mindannyian, mint lelkek származunk, melynek épp oly részei és gyermekei vagyunk, mint a testi életben a gyermek a szüleinek. Valójában tehát 'Isten' vagyunk mindannyian. Pontosabban annak részei.

Egy idő után elérjük annak szintjét, ám ehhez még sokat kell fejlődnünk. Addig is szellemi feljebbvalóink (olyan lelkek, akik a lélekfejlődés egy jóval magasabb szintjén tartanak már) segítenek bennünket haladni a helyes úton. A döntéseket mindig mi hozzuk, megítélni, bírálni mindig kizárólag mi fogjuk magunkat (főként odaát), és a megtanulni való leckékre is végül mi bólintunk rá (szintén odaát). De a szellemi segítőink mindig vezetnek bennünket, segítenek.

Mindannyian azon az úton haladunk, hogy végül megértsük, csak szeretni lehet, csak azt tartja fenn az egész létezést, ám a szabad akaratunkkal (mely alapvető sajátosságunk) le is térhetünk erről az útról, kisebb-nagyobb mértékben. (És valójában ez minden rossz forrása, s nem Isten.) A karma rendszere pedig az, ami segít erre az útra mindig visszatérni. Hisz általa látjuk be, hogy csak a szeretet épít, úgy másokat, s úgy bennünket is.

Ezen az úton haladunk tehát, ki-ki a maga módján. Mindig mi döntünk, de a döntéseink következményét vállalnunk kell. A szellemi segítőink végig mellettünk állnak, és segítenek bennünket. Segítenek egy olyan úton, melyet ők már korábban jártak be, s mely ugyanoda vezet mindannyiunkat: vissza Istenhez. Vissza eredeti önmagunkhoz.

Medek Tamás

 

302., 

Ha valaki súlyos bűnt követett el az életében, azt megbocsátja neki majd Isten?
Aki súlyos bűnt követ el, de megbánja, az kerülhet még a mennybe?

Mindkét kérdésedre a válaszom, igen. A kérdésben szereplők csupán az egyes vallások félelemkeltésre alapuló tévtanításaikon alapulnak. Mindannyian lelkek vagyunk, akik a lélekfejlődésük más és más szakaszán járunk. Minden lélek a megszületésekor, szabad akaratot kap (mely végig vele is lesz), és általa csinálhat érzése szerint bármit. Azonban éppen azt kell megtanulja, hogy mit jó tenni mással és mit nem, így mindig azt kapja vissza az élettől (életeken átívelően), amit korábban másoknak adott. Ez a karma. Nem büntetésként, hanem tanításként. Hisz így tanulja meg minden lélek, hogy mit jó tenni mással és mit nem, hogy a saját bőrén is érzi előbb-utóbb azt.

Isten tehát nem büntet, csupán megteremtett bennünket, szabad akaratot adott és hagyja, hogy a magunk kárán tanuljunk. Odaát nem vár senkit büntetés, és kivétel nélkül mindenkit szeretettel, megbocsájtással, megértéssel fogadnak. A bűnöket nem bűnöknek veszik, hanem hibának, melyeket ugyan elkövetünk még, de majd megtanuljuk, hogy ne kövessük el őket. Nem vár senkit tehát büntetés, azonban mindenkinek amit tett, a jövőben saját magának kell vállalnia, megélnie azt. S minél többször éli meg valaki a saját (például negatív) tetteinek következményét, annál inkább tudni fogja, hogy azt nem követi el többé ő maga sem másokkal szemben. S így előbb-utóbb mindenki egyre csak fejlődik, előbb-utóbb mindenki egyre felsőbb szintekre (egyre mennyeibb szintekre) kerül a szellemvilágban is.

Medek Tamás

 

303., 

Létezhet az, hogy már több éve ismerünk valakit és csak most jövünk rá, hogy az ikerlángunk?

Az én ismereteim szerint olyan lehetséges, hogy valaki nem azonnal, hanem később tudja meg, magát a tényt, hogy az ikerlángjával találkozott, azonban olyan nem lehet, hogy az ezzel együtt járó érzés elmaradna, s csak egy idő után jelentkezne. Az ilyen találkozások meglehetősen felkavaróak (pozitív értelemben) mindkét fél részéről, tehát ha nem is az első pillanatban (de sokszor már akkor), de nagyon hamar mindkét fél számára tudatosul, hogy itt többről van szó egy hagyományos találkozásnál.

Ugyanakkor megjegyezném még, hogy szerintem nem könnyű egyértelműen behatárolni, hogy egy szóban forgó személy az ikerlángunk-e, illetve maga az ikerláng fogalma is egy viszonylag vitatott kérdéskör. Egyes nézetek szerint (s ez a hagyományos felfogás) a lelkek annak idején ketté váltak egy úgynevezett női és férfi minőségre, s külön folytatták a fejlődésük útját, azonban egy idő után, többszöri újratalálkozást követően végül újra egyesülnek, mely egy nagyon katartikus élménnyel párosul.

Másik felfogás szerint csak lelkek léteznek, akik a létezésük során, folyamatosan érintkezve más lelkekkel, változó erősségű kötődést építenek ki egymás között. Attól függően, hogy az életeik során az adott lélekkel milyen vonatkozásban voltak már együtt, s hogy mindez idő alatt milyen mélységű érzelmi kötődés alakult ki közöttük.

Azokat a lelkeket, akikkel már komolyabb érzelmi kapcsolódásunk van, nevezzük lélektársainknak. Ilyen lelkekből mindenkinek több is van, s minden testi életünkben találkozhatunk néhányukkal. Azonban mindenkinek van egy olyan lélektársa, akivel a legmélyebb az érzelmi kötődése, s ez feleltethető meg az első felfogás szerinti ikerláng fogalmának. Azzal a lélekkel, aki számunkra ezt testesíti meg, nem minden életben találkozunk, de ha igen, az elsöprő erejű lesz. Hisz minden lélektársunkkal való találkozásunknál érezni fogjuk azt a semmi máshoz nem hasonlítható kötődést, vonzódást, de az ikerlángnál ez az érzés a legerősebb.

Medek Tamás

 

304., 

Lehetséges az, hogy valaki szándékosan olyan életet választ magának, hogy öngyilkossággal akarja bejezni a mostani életét?

Az ismereteim szerint az öngyilkosságnak a lehetősége ismert a leszületendő lélek előtt. Tehát a lélek, a leszületése előtt tisztában van azzal, hogy leendő életében közel fog kerülni az öngyilkossághoz, illetve az esélyének a mértékét is nagyjából ismeri. Maga az öngyilkosság nincs teljesen elrendelve és bízik is az adott lélek abban, hogy azt majd elkerülni képes lesz. Sőt, éppen ez a feladata. Hogy abban a helyzetben, melyben az öngyilkosság esélye felmerül, mégis képes legyen arra, hogy elkerülje azt. A lélek szándékosan választja tehát a leendő testi életét, illetve azt a jellegét is, hogy abban közel fog kerülni az öngyilkossághoz. De bízik benne, illetve feladata is lenne, hogy el tudja azt majd kerülni.

Medek Tamás

 

305., 

"Ártó szándékú szellem... Még leírva is félelemkeltő."

Igen, félelemkeltő lehet, azonban a legkevésbé se így fogjuk fel. A szellemek valójában ugyanolyan lelkek, mint mi, csak ők már nem testben élnek. A szellemi lények, akik körülöttünk lehetnek, egyrészről olyanok, akik a testi haláluk után még nem tértek vissza a szellemvilágba, s olyanok, akik már onnan tértek vissza hozzánk hosszabb-rövidebb időre, hogy mellettünk lehessenek.

Az előbbiek azonban meglehetősen kötődnek még az éppen hátrahagyott életükhöz, és az abban rájuk jellemző személyiségjegyek is még dominánsak bennük. Tehát ahogyan a földi életben az emberek között, úgy köztük is ugyanúgy lehetnek jó szándékúak és rossz szándékúak is. A (valóban) rossz szándékúakból vannak kevesebben, hisz akit rossznak érzünk is, többnyire arról van szó, hogy ő maga is zavart tudatállapotban van. Tehát nem kifejezetten ártani akar.

A lényeg tehát, hogy bár félelemkeltőnek hangzik, hogy lehetnek ártó szellemek is körülöttünk, de mégis el kell fogadni, hogy létezik ilyen. Az ismereteim szerint azonban csak akkor kerülhetünk ilyen helyzetbe, ha az a sorsutunkban szerepel. Hasonlóan, mint ahogy a testben élő lelkek (tehát emberek) közül is csak akkor találkozhatunk rossz indulatúakkal, ha velük van dolgunk, a sorsutunk szerint.

Medek Tamás

 

306., 

Megbántottam valakit, de nagyon megbántam már, és nem is tudom visszavonni a kijelentésemet. A másik fél teljesen elzárkózott, nem adva lehetőséget a tisztázásra, így magamat ostorozom miatta.

Természetesen mindannyiunkkal előfordul, hogy (akár akaratlanul is) megbántunk valakit. Ez bár nagyon tud bennünket olykor bántani, de el kell fogadnunk, hogy ez bármelyikőnkkel megesik. S azt is, hogy persze, meg nem történtté nem tehetjük. Azonban ha meg tudunk magunknak bocsájtani (az előbbiek mentén gondolkodva), ha őszintén megbántuk, amit tettünk, akkor már nagyon sokat haladtunk előre. Ha pedig a másik fél is képes a megbocsájtásra, illetve van is lehetőségünk arra, hogy őszintén megbeszéljük a dolgot, akkor még tökéletesebb megoldás születhet.

Amennyiben nem tudod rendezni az adott személlyel e nézeteltérést, akkor sem szabad magadat ostoroznod tovább. Hisz éppen azért vagyunk még itt, mert ilyen hibáink (is) vannak. Ebben senki sem kivétel. Ugyanakkor ha Te meg tudsz bocsájtani, de ő nem, és nem is akar, akkor mégis Te fejlődtél a többet, a tiéd a nagyobb érdem. Ha a másik fél teljesen elzárkózik a megbeszéléstől, akkor nem tudsz mit tenni. Ez azonban őt minősíti, s nyilván ő viseli majd ennek karmikus terhét is. Mi pedig a magunk dolgainak, annak, ahogy mi hozzáállunk egy adott eseményhez.

Ha tehát egy nézeteltérést mi őszintén megbántunk, tanultunk is belőle, megbocsájtottunk magunknak és mindent megtettünk annak érdekében, hogy a másik féllel is ezt rendezni tudjuk, de ő mégsem hajlandó ebben partnerünk lenni, akkor nem tehetünk többet, illetve ezzel mi mindent megtettünk a korábbi tettünk enyhítése érdekében. A többi már a másik személyen múlik, de ha nem hajlandó a megbocsájtásra, akkor az már őt minősíti, illetve később ő kap majd olyan helyzeteket, melyekben azt kell majd gyakorolnia.

Medek Tamás

 

307., 

"Kértem az Istent, hogy segítsen, de nem történt semmi... annyira elvesztettem a reményemet."

Bár minden eseteben hallják a szellemi segítőink, ha szólunk hozzájuk, de természetesen nem mindig segíthetnek. Minden annak a függvénye, hogy most, a jelenlegi sorsutunk alapján mit kell megéljünk. Ha egy bizonyos esemény megélése nagyon fontos most a sorsutunk szempontjából, akkor nem kerülhetjük azt el, illetve a segítőink sem segíthetnek, hogy elkerüljük azt. Amikor nem kapunk segítséget odaátról, holott kértük, az sosem azért van tehát, mert nem akarnak segíteni, vagy mert nem hallották volna. Hanem azért, mert valójában azzal segítenek ekkor, ha nem segítenek. Ám hogy ezt valóban be is lássuk, idő kell, és sokszor csak odaát értjük meg teljesen. Valamint olyan is előfordul még, hogy mi azt hisszük, nem segítettek, de mégis. Csak még nem vettük észre.

Medek Tamás

 

308., 

Egy kedves hozzám forduló történetét szeretném most megosztani veletek, s alább a rá adott válaszomat. Annyit szeretnék csak elöljáróban megjegyezni vele kapcsolatban (mely ebből a történetből nem derül ki, viszont fontos tudni hozzá), hogy a férjét veszítette el nemrég.

 

"Mivel azt mondod véletlenek nincsenek... tegnap részese voltam egy fenti segítséggel létrehozott találkozásnak. Tegnap sütött végre a nap s mivel a gyerekek nem jöttek, egyedül indultam a kilátóhoz. (éreztem, hogy menni akarok) Kb. félórás út, nem akartam korán hazajönni, ezért elmentem az erdőbe még sétálni. Nagyon érdekes az, hogy nem tudom megmondani, hogy miért döntöttem amellett az időpont mellett, hogy ideje visszaindulnom. A kilátó mellett volt két nő és egy férfi, akik akkor értek fel a dombra. (az idő szerepe). Nem láttam kik ők és ki akartam kerülni őket, de a nő megismert és rám kiáltott. Gyermekkori jóbarátnőm volt, aki igaz öt percre lakik tőlem, de az eltérő életritmus miatt csak néha találkozunk futólag az utcán. Ő évekkel ezelőtt elvesztette a legidősebb fiát (csontrák) és most nagyon jó volt megosztani egymással egy csomó érzést és tapasztalatot. Egyébként az a nő nem egy sportos típus, aki sokat túrázna. Egybe esett tehát egy szokatlan hely, időpont és személy. Nagyon jó ajándék volt..."

 

Nagyon köszönöm, hogy megosztottad ezt a nagyon megérintő történetet! Igen, teljesen egyértelműen azt gondolom, és tartom, hogy nincsenek véletlenek, de ezen eseted ezt kitűnően mutatja is! Magam is éltem meg már többször is hasonlót, úgy értem, amikor egyértelműen tapasztalhattam, hogy az események folyását tudatosan irányítja egy felsőbb erő, azért, hogy nekem üzenjen vagy segítsen általa. S ez, amit most leírtál, egyértelműen egy olyan eset, amikor a szellemi segítőid (vagy éppen az eltávozott szeretted) segített neked, hogy egy kicsit jobb legyen... hogy egy kicsit megnyugvást kapj. S persze nem utolsó sorban bizonyítékot is arra vonatkozóan, hogy több a világ, s benne mi magunk is, mint amennyit most tapasztalunk belőle. A gondolatok, melyek téged is irányítottak (és nyilván az eset többi szereplőjét is), e szellemi erők munkája volt - hogy ennek köszönhetően tudjon éppen így, és éppen akkor minden megtörténni.

Medek Tamás

 

309., 

"Mi a helyzet az öngyilkosokkal vagy azokkal, akik megpróbálták, de nem sikerült nekik?"

Az öngyilkosság - a "rendes" testi halállal ellentétben, s a legtöbb esetben - nem egy mindenképpen elrendelt esemény. Bár a lélek a leszületés előtt tisztában azzal, hogy leendő életében közel kerül majd az öngyilkossághoz, sőt az esélyének mértékét is tudja, de mégis bízik abban, hogy azt majd elkerülni képes lesz. Ha mégis megteszi, akkor odaát ugyanolyan szeretettel és megértéssel fogják fogadni, mint bárki mást, azonban maga a lélek lesz az, aki ezt nagyon bánni fogja, hisz felismeri akkor már, hogy elmenekült egy olyan probléma elől, melyet megoldania kellett volna, így az következő életében újra kell vállalnia. Aki viszont megpróbálta az öngyilkosságot, de nem sikerült neki, esélyt kapott arra, hogy a problémáját, mely elől elmenekülni próbált, még ebben az életében megoldja, megélje.

Medek Tamás

 

310., 

"Ugyebár fent telepatikusan kommunikálunk egymással, na de.. Odaát nincsenek nyelvek, akkor mégis hogyan történik a telepatikus kommunikáció?"

Mivel most csak a jelen életünknek vagyunk döntően tudatában és annak a világnak, melyet most élünk, így most nehéz elképzelnünk, hogy másképp (tehát ne szájjal) kommunikáljunk. Azonban odaát, amikor már nem rendelkezünk testtel, teljesen természetes lesz, hogy telepatikusan kommunikálunk egymással. Sőt, az az alaptermészetünk, az a megszokottabb nekünk (hisz valójában lelkek vagyunk), és a kommunikáció ezen formája egyben a legtökéletesebb is.

A telepatikus kommunikáció úgy zajlik, hogy gondolunk egy adott lélekre, és gondolatban közöljük vele a mondandónkat, melyet ő érzékel és ugyanígy válaszol rá. Ezen módon azonban nemcsak gondolatok, hanem képek, érzések is átadhatóak.

Amíg testben vagyunk, csak addig léteznek különféle nyelvek. Hisz a nyelvek a testi világhoz kötöttek, és a testi életünkben sajátítjuk el ezt vagy azt az anyanyelvet. A testi életünk során, ha részünk van telepatikus kommunikációban, akkor azt a legtöbb esetben a saját nyelvünkön kapjuk meg (amelyen abban a testi életünkben beszélünk). Megkapjuk tehát a küldő lélek gondolatát, melyet az agyunk az akkor beszélt nyelvünkre fordít le és így azt akként érzékeljük az elménkkel.

A gondolat egy egyetemes nyelv, melyet minden lélek "beszél". Odaát nincsenek nyelvek, egy van csak, a gondolat, melyet minden lélek ért. Testben viszont az agyunk fordítja le e "nyelvet" a saját, akkor beszélt anyanyelvünkre, s így juttatja azt az elménk tudomására. Test nélkül azonban mi is - természetszerűen - érteni fogjuk a gondolat egyetemes nyelvét.

Amíg még kötődünk az éppen hátrahagyott életünkhöz, s az abban beszélt nyelvünkhöz, addig még akként fogjuk érteni a más lelkek által kapott "üzeneteket", de később már a gondolat egyetemes nyelvén. Ez a változás azonban nem tűnik fel nekünk - másképpen szólva mindig is úgy fogjuk érteni mások hozzánk intézett gondolatait, mondatait, mint amikor itt szól hozzánk bárki. Sőt, ahogy írtam is fentebb, a telepatikus kommunikáció jóval kifinomultabb, mint a testi életünkben megszokott (pl. verbális) kommunikáció, hiszen egyúttal képek, érzések, komplett gondolatcsomagok átadására is képes.

Medek Tamás

 

311., 

Minden lélek folyamatosan rezgéseket bocsájt ki, azok alapján, ami a lelkivilágában éppen benne van, illetve ami őt magát alapvetően is jellemzi.
Érthető módon, akárcsak az ujjlenyomatunk esetében, nincs két egyforma rezgésvilág, mindenkié teljesen egyedi. Lehetnek egymáshoz nagyon hasonlóak, de pontosan ugyanolyan mintázat nincs még egy. Amit te sugárzol ki magadból, s aki éppen te vagy (érzések, gondolatok, lelkivilág), nincs még egy a világon. S ez igaz mindenki másra is.

Amikor két lélek (két ember) találkozik egymással, akkor valójában a rezgésviláguk is találkozik, és egymásra egyúttal kölcsönhatást is gyakorolnak. Létrehoznak egy szintén teljesen egyedi komplexet, s egy teljesen egyedi kölcsönhatást, melyet mindkét fél érez.

Ezért van az, hogy nem találsz még egy ugyanolyan embert senki másban, mint akit valakiben megismertél, de azt az önmagadat sem találod meg többé, akit egy adott személy váltott ki belőled.

Medek Tamás

 

312., 

Halálunk után odaát is szerethetem így, mint életemben azt az embert, akit nagyon szeretek, de sajnos ő elhunyt. Lehetek vele együtt odaát? Lehet ott olyan pillanat... amikor csak én és ő mondjuk sétálunk, beszélgetünk, fogjuk egymás kezét, öleljük egymást, kettesben leszünk csak?

 

Érthető, hogy nagyon szeretnéd, ha azzal a személlyel, akivel itt nagyon közeli (érzelmi) kapcsolatban álltál, odaát is szeretnéd átélni az ölelését, közelségét, s kettőtök intimitását.
Az ismereteim szerint, azok a lelkek, akik itt a testi életben közel álltak egymáshoz, mindenképpen találkozni fognak odaát akkor, amikor már nekik is eljött az idejük. Persze ezen lelkek közül vannak olyanok, akik odaát mégsem állnak olyan közel hozzánk, mégsem a mi lélek-családunk tagjai, akikkel egy szinten létezünk a szellemvilágban, ugyanakkor amikor oda kerülünk, ez cseppet sem lesz fájó számunkra, illetve ameddig még érzelmileg kötődünk az éppen hátrahagyott életünkhöz, addig elérhetjük azon lelkeket is, akikhez ezáltal kötődünk még.

Addig tehát, amíg kölcsönösen kötődünk az adott lélekhez, s kölcsönösen igényeljük egymás társaságát, mindenképpen lehetőségünk lesz találkozni vele, s úgy tudom, ezt a megfelelő intimitásban is tehetjük. Elvonulhatunk tehát kettesben vele, és átélhetjük az ölelés, érintés érzését is.

Ez utóbbiakat esetében persze felmerülhet a kérdés, hogy hogyan is érezhetnénk az itt megszokott testi érintést, ölelést, amikor odaát már nincs is testünk. Ez az ellentmondás azonban csak látszólagos. Odaát valóban nincsen már testünk, ugyanakkor annak energetikai lenyomatát továbbra is visszük magunkkal, s ameddig még érzelmileg kötődünk az éppen hátrahagyott testi életünkhöz, addig olyan formában látjuk magunkat (és más lelkeket), mint ahogy itt a Földön megszokhattuk. Másrészt pedig az érintés, ölelés érzéséhez nem szükséges az, hogy fizikai testünk legyen, hisz maga az érzés a lényeg, és nem a test. Az érzést pedig magunkkal visszük, bennünk van. Így tehát, odaát, ha csupán a testünk lenyomata is van csak velünk, de amikor átöleljük egymást egy másik lélekkel, akkor épp oly érzést élhetünk át, mint itt a Földön, sőt, annál sokkal mélyebbet is.

Ezt a legjobban a következő példával tudnám szemléltetni. Képzeljünk el egy álmot, amikor egy számunkra kedves személlyel találkoztunk, érintettük, öleltük egymást, és az álom alatt azt rettenetesen valóságosnak éltük meg, tehát valósággal éreztük benne a másik személy érintését. Pedig az álmunkban sem a testünkkel léteztünk (hisz az aludt addig), hanem a lelkünkkel. Sőt, egy valóságosnak megélt álomban jó eséllyel tényleg azzal a másik lélekkel találkoztunk, s tényleg megérintettük egymást - s épp ezért volt oly valóságos.

Medek Tamás

 

313., 

Egy kedves hozzám forduló történetét (s alább a rá adott válaszomat) szeretném most megosztani veletek, mely bízom benne, hogy sokak számára lesz hitet és megerősítést adó, a túlvilág létezését illetően. A levelet kissé szerkesztett formában adom közre.

"Szeretném leírni neked a történetemet, előre is ne haragudj ha hosszú lesz, de így lesz érthető igazán.
2018-ban ismertem őt meg, egy gyárban, ahol dolgoztam. Első pillanatban megtetszett, de akkor még magamnak sem akartam bevallani, hisz én idősebb vagyok nála 13 évvel.
Írtam neki, leírtam akkoriban mit is érzek, de a válasz negatív volt. Persze, alig ismertük egymást... Ő volt a főnököm is a gyárban, és ahogy az idő telt, észrevettem rajta is jeleket, hogy többet érez mint barátság irántam. Szemeztünk többször, jól éreztük magunkat egymás társaságában, kedves volt velem...
Sajnos, sosem mondtam neki, mennyire szeretem. Ő átkerült másik műszakba, én mentem utána, nem bírtam nélküle lenni. Sokat sírtam, az Istent kérve, hogy valami pozitív dolog történjen.

2019-ben sok pozitív dolog történt, én minden kis apróságnak, egy mosolynak, egy érintésnek nagyon örültem. Rettenetesen kedves volt velem, az ajtót nyitotta nekem, kijött utánam a cigizőbe, csak hogy együtt lehessünk... Szóval, éreztem, tudtam, hogy szeret, de lehet magának sem vallotta be, hisz 13 év, és nekem családom van.
Kérlek, ne ítélj el miatta, de sajnos a férjemet már régen nem tudom úgy szeretni, ahogy kellene!
Tiszta szívemből szeretem viszont őt, aki 2019. októberében itt hagyott végleg. Egy autó balesetben hunyt el. 24 éves volt.

Viszont, képzeld, halála után velem volt. Jeleket adott, szívecskéket küldött, zenéket küldött, éreztük nagyon a parfümje illatát... ha kérdeztem tőle valamit, kopogással válaszolt! (Én kértem, az 'igen' 1, a 'nem' pedig 2 kopogást jelentsen.) Boldog voltam.
De, egyik nap, a halála utáni harminc valahányadik napon, egyre kevésbé éreztem az illatot, tudtam akkor köszönt el, és hazatért. Álmomban többször eljött, egyik álmomban azt mondta, egy év múlva találkozunk, másik álmomban elmesélte miért nem jöhet el hozzám (sajnos nem emlékszem) és egy szívecskét rajzolt, beleírta a nevem, és, hogy szeret!

Ő a halála után tudta meg, hogy tiszta szívemből szeretem, és én is akkor tudtam meg, hogy szeret, hisz elmondta (kopogással válaszolva). Tudom, biztosan van köztünk egy rettentően erős szál, érzem. Ezért is szeretném odaát folytatni azt, amit itt éppen csak elkezdtünk volna. Szeretni akarom ott is, ölelni tiszta szívemből.
Sokszor érzem, hogy szeret, hogy itt van velem, csak nem úgy mint akkor. Nem érzem már az illatát, nem ad jeleket, de itt van. Tudom és érzem."

 

Köszönöm szépen, hogy mindezt leírtad nekem, nagyon megérintő volt olvasnom is! Ugyanakkor nagyon sajnálom, hogy így kellett alakulnia, s hogy itt, ebben az életben nem lehettetek egymáséi. Mivel az életben semmi sem véletlen, illetve senki testi halála sem az, így elmondható, hogy - sajnos - nektek most nem volt sorsutatok egymással komolyabban. Bizonyos, hogy olyan lelkek lehettek egymásnak, akik már nem először találkoztak (és nem is utoljára fognak), tehát már eddig is volt közöttetek komolyabb érzelmi szál, melyet most a lelketek csak felismert. A tiéd jobban (a nők érzéke ebben kifinomultabb), azonban nyilván az övé is felismert téged, csak vagy kimutatni nem merte jobban az érzelmeit, vagy a körülmények miatt (hogy neked családod van) találta jobbnak a távolságtartást.

Természetesen semmiképpen sem ítélek meg, amiért nem a férjed szereted már. Sokan vannak így, s úgy vélem, ebben nem vethető kő senkire sem. Az érzelmeket nem lehet tudatosan sem előidézni, sem megszüntetni, ha már megszülettek. Persze arra oda kell figyelni mindemellett is, hogy ahogyan megéled az érzelmeid, minél kevesebb ártást, fájdalmat okozz közben másoknak.

Örülök, hogy ilyen sok jelet és megélést kaphattál tőle, a testi halála után, hisz ez nagyon nagy segítség lehet neked, az elvesztése feldolgozásában, s meglehetősen nagy erőt ad az így szerzett tudat, hogy viszontlátod még őt, s hogy ő is épp úgy szeret téged, ahogy te őt.
A léleknek körülbelül 40-50 napja van arra a testi halála után, hogy a számára fenntartott kapun keresztül átkeljen a szellemvilágba. Változó, hogy egy lélek mikor kel át, ezen időn belül (esetleg ezen időn túl), de a te esetedben a harminc-valahányadik napon tette ezt meg. Addig fizikailag is közel volt hozzád, azután viszont átkelt a szellemvilágba, hisz már mennie kellett. Azóta is veled van, amikor érzed, de odaátról (az ottani elfoglaltságai miatt) már kicsit másabb minőségben tudja ezt megtenni, illetve másabb minőségben tudod ezt érezni.

Mindazok alapján, amit leírtál, egyértelműen az jön le tehát, hogy közel álló lelkek vagytok egymásnak, azonban ebben az életetekben nem lehetett több ennél köztetek. Okkal, amit majd odaát te is meg fogsz érteni. Azonban - éppen a kölcsönös kötődésetek miatt - odaát átélhetitek azt, amit itt nem lehetett (úgy vélem, nem is először élitek majd át), és az érintést, az ölelést is épp úgy fogod érezni, mint ahogy itt érezhetted volna, s erre az álmod, az élményeid is megerősítések voltak.

Medek Tamás

 

314., 

Az vagyok, aminek mások gondolnak, vagy aminek én gondolom magamat?

Ha a jelenlegi személyiségünket értjük az alatt, hogy "ki vagyok én", akkor azt gondolom, azoknak egy bizonyos része vagyunk, amit mások gondolnak rólunk, s amit mi gondolunk magunkról. Mindkettőnek csak egy része valós ugyanis, hisz mások is, illetve mi is láthatjuk tévesen magunkat. Az pedig teljesen egyedi szerintem, hogy kinek, milyen mértékben helyes a saját magáról (s a mások róla gondolt) képe.

Ha viszont azt értjük az "én vagyok" alatt, akik valójában vagyunk, a lelkünket, akkor úgy vélem, hogy igazán mi sem, s mások sincsenek tisztában ezzel, hisz mi is, mások is, csak azt látják belőlünk, akik most vagyunk. Teljes képet odaát láthatunk csak.

Medek Tamás

 

315., 

Az alábbiakban egy kedves hozzám forduló kérdését (ezt olvashatjátok idézőjelben) és az arra adott válaszomat szeretném megosztani veletek.

"A minap eszembe jutott valami, amit eddig nem láttam még semmilyen spirituális oldalon se. Mindenhol azt olvasom, hogy Isten teremtett minket és biztos vagyok benne, hogy ez így volt. De felmerült bennem egy olyan kérdés, hogy Istent ki teremtette, Isten hogyan lett? És ha őt is teremtette valaki, akkor azt a valakit ki teremtette? Lehet hülye kérdés és eddig ez meg se fordult a fejemben, de most igen és kíváncsi vagyok valaki tudja e erre a választ?"

 

Én úgy gondolom, hogy sokakban felmerül ez a kérdés, ami teljesen jogos és érthető, azonban ez már az a kategória, melyet az emberi elme nem képes felfogni. Sokszor írok róla, hogy az a tudatosságunk, mellyel a testi életünkben rendelkezünk, lényegesen eltér attól, ami odaát a sajátunk. Itt ugyanis a testünk jelentős mértékben leszűkíti a tudatosságunkat. Egyrészt csak a jelenlegi életünket vagyunk képesek látni és elfogadni, másrészt számos olyan érzékeli képességünket sem tudunk használni, mely a lelkünk sajátja, s mellyel odaát rendelkezünk.

Nagyon sok olyan dolog van tehát, melynek a puszta elképzelése is gondot okoz nekünk itt és most, melyet odaát természetesnek veszünk. Hogy csak egy nagyon kiragadott példát említsek a sok közül: lélekként képesek vagyunk egyszerre, több (akár száz) személy gondolatát is érzékelni, egy időben, mégis külön-külön is tisztán érzékelve azt. S itt megjegyezném még azt is, hogy nagyon sok halál közeli élményt átélő nem tudja szavakba önteni, amit a testén kívül megélt, hisz azt mondja, átélni lehet, de földi elmével megérteni, átadni nem.

Van két nagyon sarkalatos kérdés, mely szintén meghaladja a földi elménk felfogó képességét. Az egyik, hogy "hol van a Világegyetem határa, és mi van azon túl", s a másik pedig, hogy "ki teremtette Istent, és őt, ki, és őt ki..." E két kérdés is olyan tehát, melyet hiába is próbálnánk feszegetni, fejtegetni, egy sehova nem vezető gondolatmenetben találnánk magunkat, mellyel egy idő után leblokkolva is éreznénk az elménket. Zsákutcába kerülnénk vele. Épp azért, mert ennek megértése meghaladja az elménk felfogó képességét. Talán ahhoz hasonlatos lenne ez, mintha egy állatot kérnénk meg egy olyan eszmecserére, melyre kétségtelenül csak egy ember képes.

E kérdésre épp ezért nem találsz tehát választ sehol sem. Mert bár sok emberben megfordul a kérdés, de tovább senki sem képes jutni. Odaát azonban sokkal nagyobb rálátásunk lesz minderre, persze ott is lesznek olyan kérdések, melyekre még nem leszünk érettek.

 

Medek Tamás

 

316., 

Az alábbiakban egy kedves hozzám forduló kérdését (ezt olvashatjátok idézőjelben) és az arra adott válaszomat szeretném megosztani veletek.

"Mi van akkor, ha már valaki nem akar leszületni, hogy tanuljon? Ha már megértette, hogy miért vagyunk itt, és már nem akar tanulni. S eleve, miért kell ezen a tanulási folyamaton végig mennünk? Miért nem születhetünk eleve tökéletes lelkeknek, akik eleve a jó állapotában vannak, s miért kell ilyen hosszadalmas és fájdalmas úton elérnünk azt?"

 

Valójában lelkek vagyunk az ismereteim szerint, akik a létezésünk jelenlegi szakaszában, hol testben élnek a fizikai világba, s hol test nélkül a szellemi világban. (Ez utóbbi az igazi otthonunk.) A testet öltések célja, hogy testben élve is (amikor a látszólagos elkülönültségünk még érezhetőbb) megtanuljuk, hogy bármit teszünk mással, azt valójában magunkkal (is) tesszük. A tanulnivaló ennyire egyszerű, mégis, a szabad akarat miatt ez egy nagyon hosszú tanulási folyamat. Ebben a karma van a segítségünkre, ami nem büntet, hanem mindig azzal szembesít tanító jelleggel, amit korábban másoknak okoztunk, hogy átérezzük, s idővel egyre tudatosabbak legyünk abban, hogy mit jó tenni mással és mit nem.

Ha ezt megtanultuk, akkor már nem kell többé leszületnünk. Amíg azonban még nem, addig muszáj. Bár ez kényszernek tűnik, valójában mégsem az, hisz odaát a lélek tisztában van azzal, hogy csak akkor fejezheti be ebbéli tanulmányait, ha leszületik annyiszor, ahányszor az számára szükséges. S ezt követően örökre a szellemvilág lakója marad.

S hogy miért nem születhetünk eleve tökéletesnek?
Első hallásra jogosnak tűnik a kérdésed (ami azt hiszem másokban is megfogalmazódik), azonban úgy vélem, ez kicsit hasonló ahhoz, mintha bármi "csak úgy" az ölünkbe hullana. Tehát nyilván mindenki azt tudja értékelni, amiért saját maga dolgozott meg, amit saját maga, a saját erejéből ért el. Ha eleve úgy születnénk meg (úgy értem lélekként), hogy tökéletesek vagyunk, akkor nem is tudnánk talán értékelni azt, s nem is tudnánk mihez viszonyítani.

A lelkeknek ezért kell, hogy megtapasztalják a "rosszat" is, hogy aztán maguk küzdjék azt le, s a végén, amikor a jó állapotába érnek, akkor értékelni is tudják azt. Ugyanakkor az is elmondható, hogy a "rossz", mint olyan, egy választás minden lélek számára, melyet szabad akaratával tehet meg. Minden lélek megteszi ezt, hisz a csábítás meg van rá. Ám a karma által előbb-utóbb szépen megtanulja, hogy nem érdemes rosszat tennie.

Röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy a lelkek a jó állapotába születnek, ám hogy értékelni is tudják azt, a szabad akaratukkal a rosszat is választhatják (tehát fel van kínálva a lehetőség, hogy azt is választhassák), s hogy ezen keresztül, a saját erejükből éljék és értsék meg azt, hogy csak a jót érdemes választani és élni. S akkor már értékelni is tudják azt igazán, amikor végleg a jó állapotába kerülhetnek.

Medek Tamás

 

317.,

Egy kedves hozzám forduló történetét, levelét szeretném most megosztani veletek (természetesen az engedélyével, melyet ezúton is köszönök), melyben a szellemekkel kapcsolatos élményeit írja le. Azt gondolom, sokak számára lehet hasznos olvasmány. A levelét csak kis mértékben szerkesztve adom közre.

 

Ahol gyermekkoromban laktam, egy nagy 2 szintes családi ház volt. Sajnos gyermekként megtapasztalhattam, átélhettük családommal az olyan jelenéseket is, amik nem kellemesek. Egyik nap, anyukámmal voltunk otthon ketten. A konyhában beszélgettünk, láttuk ahogy a bejárati ajtó kilincse (kicsit nyikorgós volt, régi ajtó) szépen lassan lenyomja valaki, majd lassan visszaengedi, és a bejárati ajtó lassan, résnyire kinyílott. Sem szél nem volt, és senki sem jött hozzánk!

Volt olyan, hogy tavasszal a testvéreimmel mihelyt sütött a nap, jó idő volt, mentünk a kertbe virágokat nézni nyílnak-e már. Egyik nap is ez történt. Húgom ment le a kertbe, a házunk felső szintjéről (14 fok lépcsőn kellett lemenni az udvarra). Olyat érzett, mintha átment volna valakin. Hirtelen nagyon hideg levegő csapta meg, és egy (nem e világi) kiáltást hallott, egy női hangon.

Volt olyan, hogy öcsém az udvaron nyilat barkácsolt magának. Azt tudni kell, az alsó, és felső lakás külön bejáratos volt. Az alsó lakás bejárati ajtaja nagyon nehezen nyílott, súrlódott az alja a járólaphoz. Szóval azt még embernek is nagy erővel kellett, hogy nyissa. Öcsém barkácsolja a nyilat, a háta mögött az alsó lakás ajtaja hirtelen kinyílt, de teljesen, nem csak résnyire! Sem szél, sem állat, sem ember nem volt!

Volt egy kedvenc kutyám gyermekkoromban. Neki minden bánatom elmeséltem mindig. Idős volt 15 éves, mikor betegség miatt el kellett altatni. Nagyon sírtam, szerettem nagyon. Egyik nap, a szomszédban láttam, hogy ott sétál (Zsaklin, ez volt a neve). Még szóltam is neki, de azonnal eltűnt. Még egy alkalom volt, amikor épp mentem el otthonról, anya kikísért a kapuig. Oldalra néztem, még anyának is mondtam, anya nézd, ott van Zsaklin. Ahogy ezt kimondtam, el is tűnt. Megnyugvás volt látni, nem féltem egyáltalán.

Egyik nap, későn értem haza a barátomtól, éjfél előtt nem sokkal. A konyhában volt egy heverő, ott feküdtem le aludni, hogy már ne zavarjak senkit. Sosem felejtem el, épphogy elaludtam volna, "valaki", "valami" megfogta a lábam, és húzott le az ágyról. Rettenetesen féltem. Ez pár másodpercig tartott, aztán megszűnt, sikerült elaludnom. Nem tudom a mai napig, hogy ki lehetett, akart-e segítséget, vagy kísérteni akart-e minket ez a valaki.

Egyik nap, a házunk előtt megállt egy fehér Trabant. Kiszállt egy idősebb házaspár. Bekéredzkedtek hozzánk, hogy az alsó lakásban laktak anno, ott halt meg az anyukája (a nőnek aki jött a férjével) és szeretné elvinni az anyukája szellemét. Nagyon furcsa volt, mert rákérdeztünk mamára, hogy régen tényleg volt-e itt albérlő, és halt-e meg itt valaki, de mama állította, hogy nem!

Sokszor volt, hogy a biblia leesett a polcról, semmi más könyv nem, de az igen. Volt, hogy éjszaka az óra elkezdett visszafelé járni (teljesen új elem volt benne). Másnap az óra megint normális időt mutatva járt.

Többször volt, hogy az ajtó (bejárati) kinyílott teljesen magától. A mostani eszemmel már megpróbálnám kideríteni ki volt ez, és mit is szeretett volna tőlünk. Volt olyan, hogy az alsó lakásban játszottunk öcsémmel, ott volt lent a hűtő is. Játszunk, majd a hűtő teljesen magától kinyílott, és egy hatalmas erővel becsapódott. Én rohantam fel anyáékhoz hulla sápadtan, öcsém meg ott maradt, ledermedve állt mozdulni sem tudott.

Volt olyan, hogy arra keltem éjszaka, hogy valaki mintha nyomná a mellkasom, alig kapok már levegőt, sikítani akartam, hogy anya kelljen fel, de nem tudtam, nem jött ki hang bármennyire próbálkoztam. Mondhatom, hogy egész 18 éves koromig ebben éltem, mindig történt valami, mondhatni a "szellemekkel éltünk együtt. Ezek teljesen valós, átélt dolgok, és megmagyarázni a mai napig nem tudom mit akart(ak) tőlünk.

Én 18 évesen elköltöztem, édesanyám 2001-ben dec. 6.án elhunyt hirtelen szívinfarktusban. Apa és a 3 testvérem éltek tovább abban a házban. Volt, hogy a konyhából zörgéseket hallottak, mintha anya mosogatna. Volt olyan is, hogy a kertben volt egy kis medence, öcsém (akkor 7 éves), és húgom (akkor 13 éves) fürödtek. A ház felső szintjén a konyhaablak arra a kertre nézett, ahol a medence volt. Öcsém arra lett figyelmes, hogy "én" ott állok az ablakban és integetek neki! Ő megörült, és futott is fel, hogy apa, jött a nővérem!? Apa mondta neki, hogy nem, a nővéred dolgozik!
Szóval lehet anya volt, aki az én képemben jelent meg öcsémnek!? Nem tudom.

Egyik este, beszélgettünk én, húgom, apa, kisöcsém és apa barátnője a fenti szinten a konyhában. Vártuk, hogy a nagyobb öcsém hazaérkezzen a horgászatból. Halljuk mindannyian, hogy nyílik a kapu, és öcsém tolja le a biciklit az alsó lakásba (az volt ilyen tároló). Várjuk, hogy jöjjön fel, mit fogott... De, semmi. Kimentünk az erkélyre, semmi, csak a csend. Apával lementünk megnézni miért nem jön már fel öcsém, de otthon sem volt, pedig mindannyian egyszerre tisztán hallottuk, hogy megjött!!! Rá, egy órára érkezett csak haza!

Volt olyan, hogy anya főzött pörköltet. Sosem tett bele egészben paradicsomot, de 3 nagy, egész paradicsom volt a pörköltben. Érdekes volt, mert nem csak nálunk, hanem a közvetlen szomszédoknál is történtek hasonló dolgok. Nem tudom, hogy anno mi lehetett az utca helyén, vagy mi vonzotta pont abban az utcában a "szellemeket", de amiket láttunk, hallottunk, és megéltünk ezeket így elmesélve nem olyan, de megélni szörnyű volt!
Már most, mondom jobban kutakodnék, hogy tényleg ki lehetett, esetleg megpróbálnék beszélni vele, de akkor ilyen eszemben sem lett volna.

Szóval szellemek bizony léteznek, én egész életemben tapasztalhattam, ha hiszi valaki, ha nem. Persze, nehéz, hisz vannak szkeptikusok, akik mindenbe belemagyaráznak mindent, ebbe nem lehetett mit belemagyarázni, hisz nem emberi volt!!! És igen, az állatok is "odaát" vannak, ebben biztos vagyok, és ők is várnak minket!

2001-ben elhunyt anya, 2002-ben apám megismerkedett egy nővel, abban az évben eladták a házat, beköltöztek a nő lakásába. Viszont, akik megvették,megkérdezték apáméktól, hogy nekünk is történtek-e furcsa dolgok, mert időnként a ház alsó részében tapasztalnak furcsa dolgokat.

 

318., 

Egy kedves hozzám forduló levelét szeretném most megosztani veletek, s alább a rá adott válaszomat (mindezt kissé szerkesztett formában). Úgy gondolom ugyanis, hogy a története sokak számára lehet gondolatébresztő, vagy éppen megerősítő.

A levél:
Még 14 évesen egyszer felébredtem éjjel arra, hogy van mellettem valaki és egy fehér alak haladt át a szobán aztán eltűnt. Megnéztem az órát, éjjel 01:03 volt. Reggel hívtak a kórházból, hogy éjjel egykor meghalt a dédmama.

Pár hét múlva álmodtam vele. Kint állt lent a közeli lakótelepen, sírva, meggyötörve és azt hajtogatta, hogy nem talál haza. Hívtam, hogy jöjjön velem, segítek valahogy, de nem jött, mint aki nem is igazán ismer meg, azt sem tudta hol van, mi van, állt ott öregecskén, megrogyva és csak hajtogatta "haza akarok menni, nem találok haza".

Felriadtam és sírva szaladtam anyámhoz. Tudtam, hogy ez nem álom volt, nagyon megviselt. Anyunak ez már sok volt, elvitt valami ördögűzőhöz, aki valami gyufás vizet itatott velem, hogy ne legyen több szellem.

Sokáig nyomasztott, hogy a drága dédim, aki minden vasárnap ott ült a templomban miért nincs a mennyországban, egyáltalán van e mennyország? Vagy mind ilyen céltalanul kóborlunk kint keresve valamit, ami talán nincs is? Nagyon sajnáltam szegényt.

Eltelt 2 év. Elég rossz társaságba keveredtem, leromlottak a jegyeim, nem voltam egy minta kamasz.
Ekkor jött egy újabb álom.
Dédinek volt egy kis nyári konyhája, reggeltől-estélig, télen-nyáron ott ült mindig, csak aludni járt be a házba.
Álmomban egyszer csak ott ültünk a konyhában.
Életében dédi nem igen mosolygott, elég megtört idős beteg néninek ismertem én már sajnos.
Az álmomban ott ült velem szemben kivirulva, mosolyogva, fehér fény vette körül, olyan volt mint egy angyal.
Kedvesen a lelkemre beszélt "Édes lányom, miért csinálod ezeket a dolgokat? Miért nem tanulsz? Elrontod az életed" Megdorgált, de egy pillanatig se bántóan. Mosolygott, ragyogott végig, olyan nyugalom áradt belőle, amilyet még nem éreztem.
Végre megnyugodtam és megkaptam a választ, hogy nem maradunk "így".

Egy kedves barátom is meghalt alig 22 évesen mikor én 18 voltam, vele is álmodtam, ő egyből jól volt, csak elköszönt.

 

S a válaszom:
Mindazok alapján, amit leírtál, teljesen egyértelmű, hogy azon emberek közé tartozol, akik a testi életük alatt is az átlagosnál jóval többet érzékelnek a világból. Egészen pontosan annak a szellemi világ részéből. Sajnálatos, hogy annak idején ördögűzőhöz vittek, ugyanis a legkevésbé sem arra volt szükséged - ilyen félreértések az egyházak tévtanításai mentén születhetnek. Valójában arról van szó, hogy a szellemi világ felé való érzékenységed az átlagosnál erősebb, így képes vagy arra, hogy eltávozott lelkek kapcsolatba léphessenek veled. Akár, üzenetet, érzetet kapj a testi halálukról, akár saját maguk, azt követően, üzenhessenek neked.

Bár a legtöbb lélek a testi halála után azonnal vagy hamarosan visszatér a szellemvilágba, néhányuk mégis itt reked hosszabb-rövidebb időre, a fizikai síkon, a két világ között. Ez (például) akkor fordulhat elő, amikor a tudatuk zavart valamiért és azt sem tudják, valójában mi történt velük. Az ilyen lelkek is hazatalálnak persze előbb-utóbb, de azért ha módunk van rá, segítenünk kell őket. Nem elűzni tehát, hanem segíteni nekik, felhívni a figyelmüket a helyzetükre, s arra, hogy mielőbb át kell kelniük a saját érdekükben is a szellemvilágba.

Amikor a szeretteidet már megnyugodva, fehér fénnyel körülölelve láttad, akkor már odaát voltak, az már azt jelentette tehát, hogy visszatértek végül a szellemvilágba. Amíg viszont úgy láttad őket, ahogy az életük vége felé is, illetve amikor megtörten, szomorúnak érzékelted őket, akkor azt jelenti, még itt voltak, a két világ között.

Nagyon örülök azonban, hogy a dédid végül meglátogatott később, tanúbizonyosságát adva, hogy végül átkelt, hogy jól van, s hogy lásd, folyamatosan figyelemmel kíséri az életed és igyekszik segíteni is neked.

Medek Tamás

 

319., 

Egy kedves hozzám forduló kérdését és a rá adott válaszomat szeretném most megosztani veletek.

A kérdés:
"Ha vannak dolgok, melyeknek mindenképpen meg kell történnie, akkor mi haszna van a gondolat teremtő erejének? Mi értelme van a pozitív gondolatokkal való vonzásnak, ha az a pozitív esemény a sorsutunkban benne sincs? Másképpen fogalmazva, mit tud valaki elérni a vonzás törvényével?"

S a válaszom:
Mielőtt leszületünk, valóban ismert előttünk a leendő életünk főbb körülményei, eseményei, szereplői. Nagyon komoly és bonyolult tervezés ez, melyben a szellemi feljebbvalóink vannak segítségünkre, s mely életút az alapján kerül megtervezésre, hogy most a lelki előzményeink, a karmánk alapján mit kell megélnünk, megtapasztalnunk, s most a lélekfejlődésünket mi és hogyan szolgálja a leginkább.

Amikor leszületünk, ezt döntően elfelejtjük, melynek több oka is van. Az egyik, hogy az életutunkat a lehető legnagyobb átéléssel élhessük meg.
Elfelejtjük tehát, azonban a szellemi segítőink folyamatosan azon dolgoznak, hogy minden úgy történjen, ahogy lenni kell, pontosabban, hogy aminek be kell következzen, úgy is történjen.

Nagyon divatos és jól hangzó tanítás, hogy most bármit megtehetünk, csak akarnunk kell, illetve hogy bármit bevonzhatunk magunknak, csak a gondolatainkkal kell erősítenünk. Ez noha igaz, de mégis, az igazságnak csak a fele. Igen, bármit megtehetünk, de amit a korábbi tetteinkkel kiváltottunk, annak következményeit viselnünk kell, azt el nem kerülhetjük.

Mivel nem tudjuk most, hogy mit vállaltunk és mit tudunk elkerülni belőle és mit nem, ezért fontos, hogy mindig igyekezzünk minél pozitívabban gondolkodni, hisz annak segítő ereje kétségtelen. Igyekezzünk mindent meg is tenni annak érdekében, hogy elérjük amit szeretnénk (anélkül, hogy ártanánk másoknak vagy magunknak). Ugyanakkor tudjuk azt is, s fogadjuk el azt is, hogy ez önmagában nem mindig elég. Vannak olyan események és érzések, melyeket mindenképpen meg kell éljünk, hisz azt muszáj megtapasztalnunk.

Összefoglalva tehát: minél pozitívabban igyekezzük élni és megélni az életünket, de fogadjuk el, hogy ez önmagában nem biztosítja számunkra azt, hogy most csak jó dolgok jönnek majd velünk szemben. Ugyanakkor ha rossz is történne velünk (mert valaha, vagy valamelyik életünkben azt kiváltottuk), akkor fontos tudnunk, hogy ha most igyekszünk azt minél pozitívabban megélni, s közben minél kevesebbet ártani benne másoknak és magunknak, akkor annál kevesebb eséllyel fog a jövőben (és következő életeinkben) hasonló szituáció szembe jönni velünk.

Medek Tamás

 

320., 

Miért fáj annyira...?

Ha elvesztettél valakit, akit nagyon szerettél, az elmondhatatlanul fájdalmas tud lenni. Idővel megtanulsz együtt élni a hiányával, kénytelen megtanulsz nélküle élni. Idővel sok minden változhat, de az az űr, amit hagyott, s maga a hiánya, amit kelt, sosem szűnik meg teljesen - mindig is egy többé-kevésbé fájó pont marad.

Ez érthető, hiszen amíg testben élünk, addig döntően a testi érzékszerveinkkel tapasztaljuk a világot, s benne mi magunkat is. A földi elménk (melyen keresztül most megnyilvánul a tudatunk a fizikai világban) csak azt látja, ami most van. Belőlünk is, és a világból is. Bármennyire is igyekszünk rá hatni, döntően úgy véli, hogy ez az egy világ létezik, melybe beleszületünk, melyben egyszer élünk, s végül meghalunk, örökre. Hisz nem képes tovább látni, de még kellően értelmezni sem azt, ami az általa ismert világon túl van.
A test érzékszervei erre a világra, ennek a világnak az érzékelésére vannak teremtve, s mivel a földi elménk ezekkel az érzékszervekkel felfogott érzékelésekből dolgozik, ezért nem tud mit kezdeni mindazzal, ami ezen túl van.

Ahogy írtam fentebb, tehát most mi (a tudatunk) a fizikai elménken keresztül nyilvánulunk meg a testi világban, s mivel az a testi érzékszerveink észleléseivel dolgozik, így ránk is erősen ezzel a világnézettel hat. Egyre csak azt erősítve bennünk, hogy nincs tovább. Hogy annyi a világ és benne mi magunk, amennyit most tapasztalunk belőle.

Ezt felülírhatjuk többé-kevésbé azzal, ha minél inkább megismerjük a spirituális tanításokat, minél inkább megismerjük (amennyire a földi elménkkel képesek vagyunk) azt, amit a túlvilágról tudni lehet. Ezek az ismeretek nagy segítséget nyújthatnak egy szerettünk elvesztése esetén is. De a nem feltétlen alkalmasak arra, hogy a fájdalmat teljes mértékben megszüntessék - s éppen azért nem, mert a földi elménkre bár hathatunk, de teljesen el nem nyomhatjuk azt. Bármennyire is elfogadjuk a túlvilág létezését, a földi elménk mindig ott fog motoszkálni, súgván: csak ennyi az élet.

Ez természetes, hiszen a testi életünk alatt nagyon fontos, hogy döntően ide fókuszáljunk, s hogy megfelelően tudjuk érzékelni azt, ami itt van, valamint hogy kellően tudjuk meg- és átélni mindazt, amit most nekünk szükséges. Ezzel azonban az is velejár, hogy amíg testben élünk, sosem fogunk tudni teljesen úgy gondolkodni, mint test nélküli állapotban. Sosem fogunk tudni úgy elengedni egy szerettünket, és sosem fogunk tudni a hiányára úgy tekinteni, mint test nélküli állapotban, s mint ahogy az eltávozott szerettünk képes már tekinti minderre.

Ezt el kell tehát fogadjuk.
Ugyanakkor nagyon-nagyon fontos, hogy ahogy tőlünk telik, minél inkább elfogadjuk a túlvilág létezését, minél inkább úgy éljük az életünket, hogy tudjuk, az elválás sosem véletlen, sosem értelmetlen, s ami a legfontosabb, sosem végeleges. Mert bár a fájdalmat ez sem tudja teljesen megszüntetni, de sokat segíthet, hiszen egy teljesen más nézőpontot ad. Bármennyire is fáj valakinek a hiánya, sose felejtsük el, hogy újra találkozunk vele. Sose felejtsük el, hogy amit most tapasztalunk a világból, az csupán a földi elménk illúziója, mely most ugyan uralja a világnézetünket, de csak addig, míg testben élünk. Sose felejtsük el, hogy amit most látunk a világból, s magunkból, az a teljes kép csupán egy apró részlete. Hogy van egy világmindenség ezen a világon túl, s hogy van egy létezés ezen az életen túl, ahol mindannyian összeérünk és összetartozunk. S ahol mindenkivel újra együtt leszünk majd, akikhez kölcsönösen, szeretettel kapcsolódtunk.

Medek Tamás

 

321., 

Egy kedves hozzám forduló levelét (s alább a rá adott válaszomat) szeretném most megosztani veletek.

A levél:
Édesapám tavaly októberben meghalt. Azóta sokszor álmodtam vele. Mindig azt kívántam, bárcsak 1 napot kaphatnék, amit együtt tölthetek vele, mivel sajnos a halála előtt 1 hónappal nem igazán tartottam vele a kapcsolatot egy kisebb vita miatt, amit utólag már rettentően bánok. Ezt az "egyetlen napot" meg is kaptam, nem is egyszer! Több alkalommal is találkoztam vele álmomban, elmentünk strandolni, közös programot szerveztünk és ez nagyon megnyugtató volt. A sok álom közül inkább csak kettőt szeretnék megemlíteni, ami érdekes.

Az egyik, ami több alkalommal is lepergett még az első hetekben, az volt hogy láttam és kérdeztem tőle, hogy hogy van itt, ha egyszer meghalt? Erre azt a választ kaptam, hogy "Nem haltam meg, csak meg akartalak viccelni titeket". Majd sok hét elteltével (mikor már én is elfogadtam, hogy nincs többé), akkor azt mondta nekem "ne aggódj, jó helyen vagyok és tudd hogy minden amit olvastál a tudatos tudat oldalon, az igaz".
Azt megjegyezném, hogy amíg életben volt, nem tudott ennek az oldalnak a létezéséről, úgy mint ahogy én sem... Miután meghalt, találtam rá és kezdtem el rengeteget olvasni a bejegyzéseidet. Hát nem érdekes?

Szerinted miért mondta azt hogy nem halt meg csak meg akart viccelni?
És milyen érdekes, hogy mindegyik azt mondja "ne aggódj, jó helyen vagyok". Annak idején a mamám is ugyanezt mondta, szóról szóra.

 

S a válaszom:
Nagyon sajnálom, hogy édesapádnak távoznia kellett, annak viszont nagyon örülök, hogy ilyen sokszor álmodhattál, s hogy ilyen sok élményt élhettél át vele.
Örömmel olvastam édesapádnak azt a mondatát is, hogy minden igaz, amit az oldalamon olvastál. Ugyanis, bár a rögzített bejegyzésemben (is) írom, hogy természetesen nekem is lehetnek kisebb-nagyobb pontatlanságok az ismereteimben, tehát tisztában vagyok azzal, hogy a teljes igazságot csak akkor tudhatjuk meg, ha már mi is odaát leszünk, ugyanakkor nagyon örülök, hogy így gondolja. Ez persze elsősorban neked pozitív visszajelzés, hisz ezzel főként arra próbált célozni, hogy biztosítson téged, valóban van túlvilág, valóban ugyanúgy él tovább, a halál valóban csak a testre vonatkozik - tehát minden igaz, amiről az oldalam (lényegében) szól, s amit az oldalammal át kívánok másoknak adni.

S hogy miért fogalmazhatott az elején úgy, hogy "csak viccelni akart"? Nos, ezt nyilván nehéz pontosan megmondani (ezt csak ő tudná), de úgy vélem, akkor még ő maga is itt volt a fizikai síkon, tehát akkor még nem kelt át a szellemvilágba. Ebben az állapotban sok lélek még csak többé-kevésbé van tisztában azzal, mi is történt vele valójában. A megfogalmazása valószínűleg ebből ered.
Később azonban már átkelt, a tudata teljes mértékben kitisztult, már nem csak az akkori önmagaként látta saját magát, egyszóval hazatért, s a létezést egy sokkal szélesebb perspektívából tudta nézni. Így már számodra is sokkal komolyabb, összetettebb választ tudott adni mindarra, ami történt vele, s amit tudnod kell róla.

Teljesen megértelek, hogy fájó számodra, hogy egy kisebb vita miatt nem töltöttél vele annyi időt a testi halála előtt, mint szerettél volna, azonban biztos vagyok benne, hogy ezt már régen megbocsájtotta neked, sőt, ő is arra kér, te is bocsáss meg neki, s magadnak is. Biztos vagyok benne, hogy azt szeretné, hogy ne emészd magad ezen, s hogy tudd, még nagyon sokat lehettek együtt.

Eltávozott szeretteink a szellemvilágba való visszatérésük után is figyelemmel tudnak bennünket kísérni, így tudhatott arról is, hogy az oldalam nyújtott számodra segítséget.

Az pedig, hogy a szellemvilágba visszatért lelkek üzenetének lényege többnyire az, hogy "ne aggód, jó helyen vagyok", nem meglepő. Hiszen ilyenkor a lélek valójában hazatér. (Az igazi otthonuk a szellemvilág.) S amikor egy lélek hazatér, földi szavakkal leírhatatlan boldogságot, nyugalmat él át - egyben megtapasztalva és megértve azt is, hogy itt csupán átmenetileg tartózkodott. Ugyanakkor szeretnék azt is, ha ezt a még itt élő szeretteik is tudnák, s ezért a két legfontosabb, amit egy odaát élő szerettünk üzenne nekünk: ne aggódj, jól vagyok, jó helyen vagyok!

Medek Tamás

 

322., 

"Régóta foglalkoztat a regressziós hipnózis, nagyon érdekelne, hogy hol, mikor élhettem előző életeimben. Érdemes lenne elmenni valakihez, aki ezzel foglalkozik és ért is hozzá? Vagy puszta kíváncsiságból nem ajánlatos?" - kérdezi egy kedves olvasóm egy korábbi bejegyzés alatt.

 

Igen, valóban létezik egy regressziós hipnózisnak nevezett technika, mely során az adott személyt egy, az alvás és ébrenlét közötti tudatállapotba segítenek, ahol lehetősége nyílik arra, hogy belelásson, képzeletben újra éljen, az előző életeiből bizonyos elemeket.

Ezek az emlékek bennünk vannak, csak testi életünk során a tudat mélyére süllyednek (többek között azért, hogy ne zavarjon bennünket a mostani életünk kellő megélésében), ugyanakkor egy ilyen technikával mégis hozzáférhetőek lehetnek. Úgy tudom én is, hogy csak pusztán kíváncsiságból nem javasolt ezzel élni. Nem véletlenül vannak rejtve tehát előttünk, és bizonyos esetekben okozhatnak gondot, ha többet tudunk meg, mint kellett volna. Olyan probléma lehet belőle például, hogy egy így megismert emléket nem tudunk a későbbiek során helyén kezelni, feldolgozni.
Ugyanakkor vannak olyan esetek, amikor egy semmi más hatására nem szűnő fizikai betegséget, fájdalmat orvosolnak egyszerűen azzal, hogy az adott személyt visszavisznek egy korábbi életébe, ahol maga a fájdalom forrása található, s a forrás (életesemény) újraélésével feloldódik maga a fájdalom. Ilyen esetben tehát indokolt, sőt, javasolt is lehet a reinkarnációs hipnózis.

Összességében tehát azt lehetne elmondani, hogy pusztán kíváncsiságból nem javasolt, de ha van nyomós ok, akkor is olyan személyhez érdemes csak menni, aki már kellően hitelesnek tűnik számunkra, akiről már hallottunk, akiről már megismerhettünk megnyugtató referenciákat.

Medek Tamás

 

323., 

"De jó volna, ha tényleg így lenne, az ember nem félne annyira az elmúlástól." - írja egyik kedves olvasóm egy hozzászólásában, ahol a túlvilági életről volt szó.

Természetesen - ahogyan az oldalam rögzített bejegyzésében (is) írom - a teljes igazságot mindannyian akkor tudhatjuk meg, ha már odaát leszünk. Azonban nekem, a saját ismereteim és tapasztalataim alapján nem kétséges, hogy létezik túlvilág, s hogy nem csak annyi a világ, s benne mi magunk, mint amennyit most érzékelünk belőle.

Nem állíthatom teljesen biztosra, s nem várhatom el senkitől sem, hogy elhiggye csak azért, mert én azt mondom. Ugyanakkor nekem kétségem sincs felőle, és szeretnék másokat is erősíteni a hitükben (vagy megerősítést adni a meggyőződésükben), ha nyitottak rá. Tehát én mindenképpen arra biztatnék mindenkit, hogy az elmúlástól ne féljen, hiszen olyan - valójában - nem is létezik.

Medek Tamás

 

324., 

Nincs következő élet! Ki mondja meg és mi alapján? Ezek csak találgatások és üzleti fogások. És csak arra jók, hogy eltereljék a figyelmet a jelen életedről. Pedig csak a most van, s ebben kell kiteljesedni anyagilag és szellemileg is. - írja egyik kedves olvasóm egy korábbi bejegyzés alatt, mely részben a reinkarnációról is szólt.

 

Teljesen megértem, hogy negatív érzést okoz benned mindaz, amit sokan, spiritualitás címszó alatt tesznek (elsődlegesen a pénzért). Mivel ez az élet leginkább kézzel nem megfogható területe, ezért a csalók melegágya is egyben. Azonban ez nem magát a területet (jelen esetben a spiritualitást) minősíti, hanem azokat, akik így élnek (vissza) vele.

Elfogadom, hogy te nem hiszel a reinkarnációban, ez teljesen természetes. Ugyanakkor én, az ismereteim alapján úgy gondolom, hogy igen, létezik. Nagyon sok olyan esetet említhetünk, amelyek mással aligha magyarázhatóak. Nem mellesleg, meglehetősen kiábrándító lenne egy olyan (velejéig igazságtalan) Istent elképzelni és elfogadni, aki mindegyik gyermekének egy életet adna, de egyiknek egy évet, a másiknak százat, az egyiknek mély nyomorban, a másiknak elképesztő gazdagságban, és mindegyiktől ugyanazt várná el: legyen jó.

A reinkarnációt tehát én elfogadom, s az oldalon található írásaim, gondolataim is ennek szellemében íródnak. Hogy ki mondja meg és mi alapján? Hasonló kérdés lehet, hogy a túlvilág létezését ki mondja meg és mi alapján? Nem könnyű kérdés, mégis, aki kellően nyitott (s főleg, akinek vannak ez irányú és meghatározó saját élményei), azoknak aligha kérdés ez. Aki kellően nyitott és kellően elmélyed az elérhető szakirodalomban és beszámolókban, az egy idő után kénytelen lesz beismerni minimum azt, hogy "valaminek bizony lennie kell a testi életen kívül".

Persze teljesen tiszteletben tartom, ha valaki mégsem fogadja el ezeket. A túlvilágot és a reinkarnációt. Azonban ahogy én sem mondhatom azt, hogy biztosan létezik, úgy aki nem hisz benne, sem mondhatja azt, hogy biztosan nem.

Abban természetesen igazad van és egyet értek veled, hogy az itt és mostra kell figyelni. Azonban nem kizárólagosan, csak döntően! Igen, itt kell éljünk, amíg itt vagyunk, és döntően ide kell fókuszáljunk. Viszont nem élhetünk úgy sem - a véleményem szerint -, hogy ne tudnánk a túlvilág létezéséről, hogy ne tudnánk arról, kik is vagyunk valójában, miért vagyunk itt, s főként, hogy honnan jöttünk, és hova távozunk innen. S ha nem is biztos tudást szerzünk minderről, de legalább annyit, amennyi számunkra, egy földi kereső számára elérhető.

Medek Tamás

 

325., 

Sokat jelent számomra az a gondolat, hogy a halál valójában nem létezik, hiszen én is elvesztettem a fiam... - írja egy kedves olvasóm egy erről szóló poszt alatt.
(Azért szeretném külön kiemelni ezt, s a rá adott válaszomat, mert úgy vélem, ez másokat is érdekelhet, s így közvetlenebbül olvasható.)

 

Szoktam mondani, bár a spirituális ismeretek tudása sem mentesít bennünket a fájdalomtól, azonban egy teljesen más megvilágításban segít nézni az életünket és annak eseményeit. S nagyon fontos tudnunk, hogy egy szerettünk elvesztése sosem véletlen, sosem értelmetlen, s főként, sosem végleges.

Nagyon sajnálom, hogy ilyen veszteséget kellett megélj - nyilvánvaló, hogy a testi létezés legnagyobb fájdalma az, amikor egy szerettünket - úgy érezzük - idő előtt veszítünk el. Tudom, hogy ilyenkor nagyon nehéz bármit mondani, hisz aligha vigasztalhat bármi is. Ugyanakkor mindenképpen biztatnálak, hogy mindig tudd, neki ott és akkor sajnos mennie kellett. Vissza kellett térnie a szellemvilágba, ahonnan mindannyian jöttünk, s ahova mindannyian visszatérünk, ha eljött az időnk. S éppen ezért, amikor már mi is érkezünk, akkor újra találkozunk mindazokkal, akik korábban távoztak, valamint meg is értjük mindazt, hogy itt és most miért kellett így történnie.

Ami nagyon fontos még, hogy az eltávozott szeretteink folyamatosan érzékelnek bennünket, főként a feléjük intézett gondolatainkat, érzéseinket. Így nem csak magunkért kell erősnek lennünk, hanem értük is. Hisz bár megértik a fájdalmunkat, de mégis azt szeretnék, ha mi is minél inkább elfogadnánk azt, amit már ők is tudnak: hogy halál valójában nem létezik.

Medek Tamás

 

326., 

Viszonylag gyakran felmerül az a kérdés, hogy eltávozott szeretteinkkel akkor is tudunk-e találkozni odaát, ha ők időközben (míg nekünk is eljön az időnk) leszületnének. Nemrégen, egy bejegyzés alatt ismét felmerült ez a kérdés, így most külön kiemelném az ott adott válaszomat.

A lélek sosem születik le teljes energiájával a testi életébe, a nagyobb része mindig odaát marad. A testi halál után, a leszületett lélekrész (azzal a személyiséggel, aki az adott életében volt) visszatér a szellemvilágba, s bár örökre megtartja önálló személyiségét, egyúttal eggyé is válik a lélek egészével. A következő testi életébe a lélek ismét egy lélekrészével születik le, s bár az előző élete személyiségeit is magában foglalja, de azok egyúttal az odaát lévő részében is megtalálhatóak lesznek, sőt, ott lesznek aktívabban jelen.
Másképpen szólva tehát az eltávozott szeretteiddel akkor is találkozhatsz ha már te is odaát leszel, ha ők időközben újra leszülettek volna.
Erről itt írtam bővebben:
https://tudatostudat.blog.hu/2019/05/30/akkor_is_talalkozhatsz_eltavozott_szeretteddel_ha_kozben_ujra_leszuletett

Medek Tamás

 

327., 

Egy kedves hozzám forduló kérdéseit és az arra adott válaszaimat szeretném most megosztani veletek, mert úgy gondolom azok mások számára is hasznosak lehetnek. A hozzám forduló kérdéseit idézőjelben (változtatás nélkül) olvashatjátok, a rá adott válaszaimat pedig közvetlen alattuk.

 

"-a testi halál időpontja fix,több kilépési pont létezhet-akkor ez befolyásolja, hogy egy újraélesztés sikeres lesz-e vagy sem? Nem lehet úgy megmenteni egy testet,ha az-vagyis a lélek- nem úgy akarja?"
Több kilépési pont esetében egy-egy ilyen pontnál a lélek a szellemi segítőivel egyeztet (a mostani személyiség tudta nélkül), hogy azon a ponton távozzon vagy egy következőn. A döntést az alapján hozzák meg, hogy a lélek jelen, megélni szükséges sorsútja (s az abból eddig teljesített vagy kevésbé teljesített elemek) szerint melyik lenne optimálisabb. Olykor visszatarthat egy lelket az is például, ha a hozzátartozók erősen imádkoznak ezért, de ha a lélek és a szellemi segítői úgy határoznak, hogy mindenképpen mennie kell, akkor az meg is történik.

"-az asztrológia részletes tanulmányozása felfedheti a halál és a többi kilépési pontot?"
Az ismereteim szerint a különböző égitestek mind energiát sugároznak a Föld felé (is), melyek változnak, s így minden évszakban más és más energiamintázatot adnak, együttesen. Ez hatással van a leszülető lélek érkezésére és az adott életében kialakuló személyiségére is. (Ez az asztrológia alapja.) Úgy tudom, hogy a lélek olyan pontokon távozhat, melyekkor hasonló energiamintázat áll fenn, mint ami a leszületésekor fennállt. Így tehát az asztrológia képes lehet megbecsülni egy személy kilépési pontjait. Az persze más kérdés, hogy ez a legtöbb esetben nem etikus.

"-engem is dühít, de inkább nagyon taszít (akár a hányinger érzéséig) amikor olyan emberek társaságában vagyok,ahol saját megítélésem,érzésem szerint ők gonosz tetteket cselekednek,úgy viselkednek,amit én rossznak ítélek meg.egyszerűen érzem az 'áldozat' kínját,az igazságtalanságot.jó -e ,miben hasznos ez a nagyfokú empátia?"
Minél fejlettebbek vagyunk lelkileg, annál kevésbé tudja elnyomni a testi életünk alatt a testünk a lelkünk érzékszerveit, így annál többet tudunk érzékelni velük ekkor is. Minden ember folyamatosan sugározza ki magából mindazt, amit éppen gondol, érez, s ezt a lélekkel érzékelni is lehet. Te már a fejlettségedből adódóan érzékeled tehát ezeket. Minél inkább átérzünk másokat, annál inkább lehetőségünk van arra is, hogy tanuljunk belőle, hogy megértsünk, elfogadjunk másokat.

"-én mindig is éreztem,hogy segítő szeretnék lenni,de nagyon le tudja szívni az energiáimat a sok más ember negativitása. Ilyenkor úgy érzem csak úgy tudok funkcionálni,ha kisebb időre lelkileg 'elvonulok',kizárom a külvilágot.de hogy tudok így hasznos lenni?"
Fontos megértened minél inkább, hogy miért is "rossz" még valaki. S minél inkább megérted, elfogadod, annál inkább tudod kezelni is. Tudd tehát, hogy ő még azon a szinten tart (de a karma által ő is fejlődni fog életeken átívelően), valamint hogy a viselkedése csak őt minősíti, s hogy téged csak minősít, ahogy te reagálsz minderre. Persze, ha úgy érzed, pihenj meg mindig, vagy tarts távolságot az ilyen emberektől.

"-ugyanolyan értékességgel bír vajon, ha 'csak' pár embernek segítek,mintha százakon tudnék?"
Igen, sőt. Valójában sosem a mennyiség számít, hanem a minőség. Egyes esetekben ha már egy embernek igazán segítettél, már megérte egy egész élet.

"-ehhez a segítéshez kapcsolódik még,mi van akkor ha pont a hozzánk legközelebb állóknak nem tudunk érdemben segíteni?"
Valóban karma függő is, hogy kinek tudunk segíteni és kinek nem. Valójában akik közel állnak hozzánk, különösen fontos, hogy segítsünk, de egyúttal el kell fogadnunk, ha nem tudunk úgy, ahogy szeretnénk. Ettől eltekintve bárkin való segítség ugyanolyan fontos.
S igen, a legnagyobb segítségek egyike a példamutatás. Ugyanakkor tudnunk kell azt is, hogy mi sem vagyunk hibátlanok, tehát ne csüggedjünk azért, mert mi sem vagyunk mindenben tökéletesek. Ez még természetes.

"-nekem több helyről jött az az információ,hogy 2 lélekkel kötöttem szerződést,hogy gyermekeim legyenek. Csakis a szabad akaraton múlik hogyan döntök?hogy mennyit vállalok? Nincs jó vagy rossz döntés?"
Egyéni sorsút kérdése, hogy mennyi a szabad akarat egy döntésben, illetve mennyire van az elrendelve.

"-azok az álmok,amelyekre kristály tisztán emlékszünk(hangok,arcok,érzések-bőr melegsége ,illata stb) ezeknek igazi üzenet tartalma van ugye?ez nem a képzelet szüleménye?"
Igen, azon álmaink melyek meglehetősen valósághűek, valószínű, hogy nem csak a képzeletünk szüleményei. Pontosan nehéz lenne biztosat mondani ilyen értelemben, de valószínű tehát.
Az álmok egy nagyon különleges terület, melyben sok minden jelen van, s melyben valóság és képzelet összekeveredik, illetve minden embernek a saját világnézete, napi megélései, érzelmei, lelki előzményei, stb., van jelen, így teljesen egyéni - például álmoskönyvvel általános értelmezni tehát aligha érdemes. Helyette egyéni - s főleg saját - megfejtés javasolt.

"-az effajta megtapasztalásokat jó megosztani másokkal? (...) lényegében meg kell válogatni a hallgatóságot?"
Igen, fontos, hogy a spirituális élményeinket megosszuk másokkal, hiszen fontos, hogy egyre nyíltabban merjünk beszélni róluk valamint így másoknak is megerősítést és/vagy gondolatébresztést adhatunk. Ugyanakkor fontos az is, hogy mindenki számára olyan mélységben nyíljunk meg, amilyen értékben úgy látjuk, ő azt befogadni képes.

"-az ember érzi,hogy rátalált a spirituális tanítójára? Akire ebben az életben szüksége van? (Nincsenek véletlenek)"
Sok spirituális tanító van, s persze az sem a véletlen műve, ki, kit talál meg. Minél több tanítót meg kell ugyanakkor ismerjünk, azonban belül érezni fogjuk, kivel tudunk azonosulni, s őt érdemes követni (addig, amíg úgy érezzük). Fontos szempont az is, hogy érezzük rajta, nem akar bennünket erőszakosan megváltoztatni, befolyásolni, illetve nem érzünk vele és a tanításaival kapcsolatban félelmet, ellenszenvet, taszítást.

"- családállításon le lehet -e karmát tenni? Lehet - e kötődéseket,karmát vágni?"
Karmát letenni csak úgy lehet (itt most nyilván a negatív karmára gondolok), ha annak visszahatását megéltük, megértettük, annak súlyát átéreztük és hajlandóságot mutatunk afelé, hogy azt többé nem tesszük.

"Lehet-e a mostani élet végére utazni- szabad-e?"
Egy megbízható és hiteles személlyel javasolt akkor, ha feltétlen szükségét érezzük ennek és ha úgy véljük, lelkileg készek vagyunk helyesen kezelni az esetlegesen így kapott információkat.
Ugyanez igaz az előző élet utazás kapcsán is.

 

Medek Tamás

 

 

328., 

A sorsunk meg van írva?
S ha igen, akkor az a fajta "vonzás törvénye", amelyet sok, jellemzően külföldi spirituális író tárt elénk, miszerint amire erősen gondolunk az bekövetkezik, nem fedi a valóságot?! Mivel életünk fő pontjai meg vannak írva, így csak arra vagyunk ráhatással, hogy bizonyos élethelyzetekre hogyan reagálunk? - kérdezte egy kedves olvasóm egy korábbi bejegyzésem alatt.

Az én ismereteim szerint a leszületésünk előtt tisztában vagyunk a leendő testi életünk főbb körülményeivel, eseményeivel, szereplőivel. A velünk történő lényegi események is tehát előre elrendeltek. Azonban bizonyos esetekben (s hogy mely esetekben, ez egyénileg változó), vannak alternatív tervek is, melyek aztán a mindenkori döntéseink tükrében igazodnak az életünkhöz. Ezen alternatívák egy része a leszületés előtt kerül megtervezésre, de vannak, melyekben "menet közben", a fizikai életünk alatt egyeztet a lelkünk a szellemi segítőivel (természetesen úgy, hogy a mostani személyiségünknek erről nincs tudomása).

A vonzás törvénye - én azt gondolom - létezik, azonban valóban sok helyütt úgy van beállítva, mintha minden esetben azt tehetnénk meg általa, amit csak akarunk, ez viszont nem így van teljesen. Igen, létezik a vonzás törvénye, tehát amit megfelelően vonzunk a gondolatainkkal, arra vonzó hatással vagyunk, ugyanakkor ez nem írja, nem írhatja felül azokat az eseményeket és körülményeket, melyeknek most a sorsutunk részei kell, hogy legyenek.

A sorsutunkat a felsőbb énünk és a szellemi segítőink is egyengetik (úgy, hogy ennek most nem vagyunk tudatában és aszerint, ahogy azt most megélnünk szükséges a karmánk szerint), s az ő gondolati vonzásuk erősebb a mostani személyiségünkénél. Úgy is mondhatnánk, hogy igen, bármit bevonzhatunk, de csak azon korlátok között, mely a jelenlegi sorsutunkba belefér, illetve bármit megtehetünk, de amit a korábbi tetteinkkel kiváltottunk, s azt most meg kell éljük, azt el nem kerülhetjük.

Igen, aminek meg kell történnie, arra "csak" olyan mértékben van ráhatásunk, hogy azt hogyan reagáljuk le, hogyan éljük meg, s közben mit adunk - lelki értelemben - másoknak és magunknak. Itt a "csak" szót nem véletlenül tettem azonban idézőjelbe, hiszen ez sem kis dolog, sőt! Az, ahogyan reagálunk, viseltetünk egy élethelyzetben, jelentősen befolyásolja, alakítja a jövőnk sorsútját.

Kapcsolódó cikkeim:
Mi az ami meg van írva előre a sorsunkban és mi az ami nincs?
https://tudatostudat.blog.hu/2019/06/21/mi_az_ami_meg_van_irva_elore_a_sorsunkban_es_mi_az_ami_nincs
Szavad akarat és elve elrendeltség. Hol a határ?
https://tudatostudat.blog.hu/2018/08/11/szabad_akarat_vagy_eleve_elrendeltseg_hol_a_hatar

Medek Tamás

 

329., 

Biztos hogy van egy másik világ? Lehet, csak ezt a világot nem ismerjük még eléggé?

Sokan úgy vélik, hogy bizonyos spirituális élmények, illetve szellemi tevékenységeknek vélt jelenségek mögött olyan fizikai, természeti folyamatok állnak, melyet a tudomány még jelenleg nem ismer. Aki így vélekedik, azt gondolja, hogy mindössze ennyiről van szó és elhamarkodottnak, badarságnak tartja a testi életen túli létezés ebbéli belemagyarázását.

Ugyanakkor én azt gondolom, hogy bár lehetnek ezidáig fel nem fedezett természeti törvényszerűségek, folyamatok, azonban amikor a megélt spirituális élményben tudatosság fedezhető fel, akkor ez a materiális magyarázat nem állja meg a helyét.

Amikor valaki olyan információt kap egy eltávozott szerettétől, amit máshonnan nem tudhatott volna, amikor egy konkrét esemény bekövetkeztéről valaki előzőleg tudomást szerez, amikor valaki egy test nélkül létező személlyel - például - kopogással kommunikál és a kopogások tudatosan követik és értelmezik a feltett kérdést, amikor bizonyos jelenségek, megtapasztalások kifejezetten egy szerettünk eltávozása után jelentkeznek, és még sorolhatnám... tehát amikor tudatosság is átszövi a spirituális élményünket, akkor úgy vélem nem az az elhamarkodott és nem az a badarság, hogy a túlvilágban gondolkodunk, hanem az, ha nem így teszünk.

Medek Tamás

 

330., 

Mi a véleményed az egyes "spirituális" emberek által pénzért reklámozott és valódi védelmet hirdető bal kézre helyezendő piros fonálról (piros fonal karkötőről), amin 7 csomó van? - kérdezi egyik kedves hozzám forduló.

Meglehetősen egyértelműen az a véleményem, hogy nem azért fog segíteni egy piros fonál (vagy bármilyen más tárgyi eszköz), mert pénzért készült, vagy mert egy konkrét személy csinálta. Persze a személye még befolyásolhatja a hatását, hiszen a készítője gondolati energiát sugározhat bele, ugyanakkor a lényeg még ez utóbbi esetben is abban áll, hogy a viselője majd milyen gondolatokkal látja el, írja felül azt a mindennapok során.
Mindegy, hogy honnan és kitől és (pláne hogy) mennyiért származik egy tárgyi eszköz, a lényeg abban áll, hogy mi hiszünk-e benne, s hogy mi magunk milyen lelki és tudati állapotban vagyunk a viselése közben. Így egyértelmű véleményem tehát, hogy a pénzért árult védelmező karkötők noha segíthetnek, de ha segítenek is, az elsősorban a viselője érdeme lesz - pénzt adni tehát abban az esetben javasolt érte, ha ezzel kívánjuk kifejezni a hálánkat a készítője felé.

Amit fontos még tudni ezzel kapcsolatban - a véleményem szerint -, hogy nagyon fontos tényező még a most megélni szükséges sorsutunk is. Tehát ha mindenképpen benne van a sorsutunkban egy negatív esemény, akkor azt egy ilyen eszközzel sem kerülhetjük el, bármennyire is hiszünk benne.

Medek Tamás

 

331., 

Honnan tudjuk a bennünk lévő félelemről, hogy az "csak egy félelem" vagy egy megérzés, hogy valamit ne tegyünk meg? - kérdezi egyik kedves hozzám forduló.

Úgy vélem, ezt sokszor nem egyszerű megkülönböztetni. Hiszen nagyon vékony lehet a határ a kettő között. Persze, egyéni helyzettől függ. Úgy értem, ha valaki megfigyelte már magán, hogy nagyon sokszor bejönnek a félelmei (tehát hogy azok helytálló megérzések), akkor a jövőben is valószínűsítheti, hogy a félelme egy helyes megérzés, intő jel lesz. Tehát első sorban ezt érdemes megfigyelni magunkon, ha az eddigi eseteinket nézzük.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy egy lényegesebb dolgot illetően mélyebben figyeljünk magunkba, mielőtt döntenénk, hogy a félelmünk ellenére megtesszük-e vagy sem. Egy csendes nyugodt időszakunkban elmélkedjünk rajta, ha kell, több alkalommal is. És figyeljük, mit súg a belső hangunk. Úgy vélem, ha valamit mindenképpen meg kell tegyünk, akkor azt végül meg is tesszük. De ahogy az imént is írtam, azt javasolható szerintem, hogy vessünk számba: eddig ha voltak félelmeink, jól tettük-e, ha hallgattunk rájuk.

Medek Tamás

 

332., 

Egyik kedves hozzám forduló történetét, kérdését és a rá adott válaszomat szeretném most megosztani veletek, mely úgy gondolom, sokak számára nyújthat megerősítést azt illetően, hogy az eltávozott szeretteink az eltávozásuk után is figyelemmel kísérnek bennünket. A történethez annyit tennék csak elöljáróban hozzá, hogy a hozzám forduló az édesanyját veszítette el.

Egy nagyon érdekeset tapasztaltam, ami nem lehet véletlen!!! Édesapám barkácsol, így próbálja lefoglalni magát! A vejem interneten randomra talált neki egy fűrészt, tőlünk 50 km-re, és el is hozta neki.
Időközben kiderült,hogy hiányoznak alkatrészek, így Édesapám hívta az eladó hölgyet telefonon.... és most jön az érdekesség!!! Elkezdtek beszélgetni, és kiderült, hogy ismerte Édesanyámat, a hölgy is ugyanabban az évben született, mint ő, évfolyamtársak voltak, és együtt jártak sport versenyekre... Kristálytisztán emlékszik mindenre, személy szerint Édesanyámra is.... Hát szóval véleményem szerint ez sem véletlen, hogy a vejem pont ezt a fűrészt találta... valamelyik nap megyünk a hölgyhöz a hiányzó alkatrészekért, gondolom, hogy lesz nagy sírás-rívás....szóval ezt is Édesanyám rendezhette így?!
Édesapám nem hitt a halál utáni létezésben, de ez az eset nagyon elgondolkodtatta!

Köszönöm, hogy megosztottad ezt a történetet!
Igen, határozottan úgy érzem és azt gondolom én is, hogy ez nem volt véletlen. Eltávozott szeretteink (vagy a szellemi segítőink) képesek ilyen módon beavatkozni az életünkbe, s ilyen módon hatással lenni az életünk szereplőire, a velünk történő eseményekre. Ahogy a te esetedben is, egyrészt azért, hogy egy gondolatébresztő és hitet erősítő megtapasztalást adjanak a túlvilágot illetően, másrészt, hogy nyomatékosabban érezzük, hogy akit elvesztettünk, ugyanúgy él tovább, figyelemmel kísér bennünket és hogy az elválásunk nem végleges tőle. S ahogy írod, odaátról ezzel a megtapasztalással el is érték Édesapádnál a céljukat.

Medek Tamás

 

333., 

Egy kedves hozzám forduló levelét és az arra adott válaszomat szeretném most megosztani veletek, mely úgy vélem, mások számára is hasznos lehet.

Az olvasóm levele:

Lehetséges-e olyan, hogy egy elhunyt lelke átadja a saját vagy valamelyik hozzátartozója fájdalmát valaki másnak? Mert velem valami nagyon furcsa dolog történt.

Tavaly augusztusban megtalált Facebook-on egy régi ismerősöm, akivel 23 évvel ezelőtt volt egy rövid kapcsolatom. Messenger-en beszéltünk csak, de úgy tudtunk mindenről beszélni, mintha ez a sok idő el sem telt volna. Szerettünk volna találkozni is, de ez sajnos már nem sikerült, mert nagy fájdalmamra meghalt. Mikor kórházba került, már akkor is nagyon rossz érzésem volt, két hétig nem tudtam róla semmit.

Aztán egyik nap úgy keltem fel, hogy nyugtalan, ideges voltam nagyon, de nem tudtam az okát csak azt éreztem, hogy valami nincs rendben. Aznap este egy bevásárló központ előtt voltam és azt éreztem hogy történni fog valami. Görcsbe rándult a gyomrom és határozottan azt éreztem, hogy az illető mindjárt felbukkan, ami lehetetlen lett volna, mivel kórházban volt és majd 100 km-el messzebb lakott. Aztán azt éreztem, hogy ott is van meg nincs is. De ezt nagyon határozottan. Utána meg azt éreztem mintha ráültek volna a lelkemre szó szerint, plusz akkora lelki fájdalmam lett, hogy azt hittem kiszakad a helyéről.

Később tudtam csak meg, hogy meghalt. Nem értettem, hogy érezhettem meg, hogy mi történt vele. Utána gondolkodtam, hogy valószínűleg Ő jött el hozzám. Kb. egy hónap után éreztem azt, hogy mikor rá gondolok, forróság önti el az arcom, aztán ez végig megy a gerincemen és egy nagyon kellemes érzést adott, ezzel egy időben a lelki fájdalmam is csökkent, aztán idővel el is múlt. Akkor tudtam úgymond tisztán gondolkodni már, hogy az a hatalmas fájdalom talán nem is a sajátom volt.

Fájt nagyon, hogy meghalt, meg még most is rossz, de akkor sem érzem azt, hogy az az én fájdalmam lett volna. Több mint 20 éve nem láttuk egymást, mégis eljött hozzám a halála után, aminek nem értem az okát. Lelkileg ennyire közel álltunk volna egymáshoz? Mert biztos vagyok benne, hogy így akarta velem tudatni, hogy elment, hogy ne várjam többet azt hogy írjon.

Szóval lehet az, hogy valaki más fájdalmát kaptam meg Tőle? Ugyanis Ő mindig azt mondta, hogy büszke rám, mert nagyon erős nő vagyok, ezért gondolom, hogy más fájdalmát adta át nekem. Van ilyen?

 

A válaszom:

Nagyon sajnálom, hogy ilyen rövid időt tudtál csak ezen ismerősöddel tölteni.
Úgy vélem, nem más fájdalmát érezted, s nem másét adta át neked ezzel, mert téged erősnek gondolt volna lelkileg.
Azok alapján, amit leírtál mindenképpen azt gondolom, hogy a lelketek között annál erősebb kapocs lehet, mint amit itt, ebben a testi életben megéltetek. Nem feltétlen túl erős, de annál tehát több, mint amiről most tudtok. Az sem volt véletlen úgy érzem, hogy épp most találtatok újra egymásra, nemsokkal a távozása előtt. Azt gondolom, hogy amikor ő távozott a testéből, akkor azonnal hozzád ment és hozzád kapcsolódott. Ragaszkodásból, illetve lehet azért is, mert meg volt "zavarodva" kissé, hogy mi is történt vele, és melletted érzett biztonságot.
Amit ez idő alatt éreztél, az mind az ő érzése volt, illetve az, amit mindez kiváltott belőled.

A lélek, miután a teste meghal, kb. 40-50 földi napig tud még normális esetben a fizikai síkon maradni, utána bezárul a számára fenntartott kapu a szellemvilág felé, s már csak segítséggel tud átkelni. Teljesen változó, hogy egy lélek mikor kel át, van, aki azonnal, van, aki ezen időszak vége felé, s van, aki azon túl is marad még valameddig (ez utóbbi már erősen ellenjavallt).
Amikor ez az érzésed elmúlt, jelentette azt, hogy átkelt a szellemvilágba az ismerősöd lelke. Hogy végre megnyugodhatott, s így te is.

Medek Tamás

 

334., 

A halál közeli élmény csupán a képzelet játéka lenne?

Azok közül, akik kétkedve fogadják a túlvilág létezését, sokan vélik úgy, hogy a halál közeli élményben megtapasztaltak csupán az agy melléktermékei lennének. A testi halál körül felszabaduló molekulák, melyek ilyen képzetet teremtenének - ami tehát csupán fantázia, az agy szüleménye.

Ugyanakkor ha valaki kellően beleássa magát e témába és mélyebben, szélesebben megismeri azt, akkor hamar rájön, hogy ez az érvelés csupán egy felületes látásmód eredménye, vagy egy olyan álláspont, amely nem kívánja, vagy nem kész elfogadni a túlvilág létezését.

Sok olyan halál közeli élményt feljegyeztek már (sokat közülük hivatalosan is dokumentáltak), melyeket azért enyhén szólva sem lehetne holmi fantáziának tekinteni. Azokra az esetekre gondolok, melyekben az átélő a teste klinikai halála közben olyan észleléseket tett, melyeket "hivatalosan" nem tehetett volna, s melyekről később beszámolt és azok bizonyítást nyertek.

Van, aki az élménye során érzékeli a teste körül állók, feléje küldött gondolatait. Van, aki (amíg műtik a testét) lélekként ellátogat a szomszédos helyiségekbe és ott konkrét megfigyeléseket tesz. Egyszóval vannak olyanok, akik olyan információ birtokába jutnak egy ilyen testen kívüli élményük során, melyet egész egyszerűen sehogyan sem szerezhettek volna, hiszen a testük halott volt és mozdulatlan. Mégis, amikor utólag beszámolnak róla, azok bizonyítást nyernek. Sőt. Mindezt úgy élik meg (méghozzá nagyon sokan, egymástól függően, de egybehangzóan), hogy a testükből kiszállnak és lélekként folytatják a létezésüket.

Van tehát két nagyon fontos tényező. Egyrészt, hogy konkrét (valós!) észleléseket tesznek egyes halál közeli élményt átélők, amíg a testük klinikailag halott és mozdulatlan, másrészt mindezt úgy is élik meg, hogy ők lélekként léteznek. Úgy vélem, e két tény meglehetősen egyértelműen igazolja azt, hogy akik valójában vagyunk, a testünktől függetlenül (is) létezünk, valamint azt, hogy aligha lehetne az agy képzelgésével magyarázni mindezen megéléséket.

További figyelemreméltó tény, hogy az ilyen élmények során ha találkozik valaki a szeretteivel, azok csak olyan szerettei lesznek, akik már távoztak a fizikai világból. Sőt, olyan is előfordul, hogy valaki egy olyan szerettével találkozik egy ilyen élményében, akiről akkor még úgy tudta, hogy a testi életét éli, s csak utólag értesült róla, hogy az élménye idejében bizony már eltávozott a fizikai világból.

Sokan szeretnek tehát érvelni azzal, hogy a halál közeli élményekben megtapasztalt boldogságérzet, találkozás eltávozott személyekkel, életfilm lepörgés, alagútélmény, stb., mindössze a képzelet (nyugtató) játéka lenne, azonban mindenféleképpen úgy gondolom, hogy aki kicsit is jobban utána jár (ha más nem) a halál közeli élmények témakörének, akkor könnyen be fogja látni, ez az érvelés gyenge lábakon áll.
Egy olyan ember számára hihető, aki csak távolról vagy felületesen látja át e témát, de egy olyan ember számára már aligha jelent kielégítő választ, aki mélyebben átjárja és megismeri a testen kívüli élmények világát.

A halál közeli élményekről itt írtam bővebben: https://tudatostudat.blog.hu/2018/09/24/halal_kozeli_elmeny_kozelebbrol

Medek Tamás

 

335., 

Egy kedves hozzám forduló levelének egy részét és a rá adott válaszomat szeretném most megosztani veletek, természetesen a hozzájárulásával.

A kérdés:
Tamás, miért kelt át az anyukám? Miért nem maradt itt, ha maradhatott volna? Ki kel át és ki reked itt? Én azt szerettem volna, hogy maradjon itt és érzékeltesse számomra valamilyen módon, hogy itt van. A fájdalmam feldolgozhatatlan. Azt szeretném, ha a szellemi segítőim előre hoznák az én távozásomat is, hogy mielőbb együtt lehessünk.

S a válaszom:
Teljesen megértelek, azonban ez sokkal összetettebb annál, mint ahogy mi most a földi elménkkel azt megérteni képesek lennénk. Az időnk nem egyszerre kezdődik és nem is egyszerre fejeződik be a testi világban. Hanem kinek-kinek a maga, lelki előzményei által most megélni szükséges sorsútja szerint. Azonban akinek befejeződött, neki mennie kell, hiszen ki kell pihennie a testi élete fáradalmait, ki kell elemeznie a testi életét, és a szellemi segítőivel készülnie kell a következő életének tervére. Ezen kívül számos más egyéb dolga, elfoglaltsága is akad a léleknek odaát, elvégre mégis csak az az igazi otthonunk.

Van olyan lélek, aki a testi halála után itt reked, de ha így is tesz, nagyon helytelenül jár el és általában a nem kellő tudatossága miatt teszi ezt. Például azért, mert zavart a tudata és azt sem tudja, hogy meghalt a teste, s még mindig azt hiszi, hogy a testi életét éli, vagy nagyon kötődik itt valakihez vagy valamihez, stb. De helytelen, hogy itt legyen, ugyanis zavart kelt a saját életében és másokéban is, valamint őt is nagyon várják odaát. A szerettei is, és a teendői is. Ráadásul idővel az energiája is fogytán lesz itt és másoktól kell vételeznie (hétköznapi szóval élve meg kell szállnia másokat), ami újabb zavarokhoz vezet. Ezért nagyon fontos, hogy minden lélek a testi halála után legfeljebb 40-50 napon belül átkeljen. (Fontos megjegyeznem, hogy előbb-utóbb persze minden lélek átkel végül, hisz belátja, hogy nem maradhat itt.)

A lélek a testi halála után a tudatosságától függően viselkedik így vagy úgy, de a helyes az tehát, ha mielőbb átkel a szellemvilágba. Ő aztán is ugyanúgy figyelemmel kísérheti az itt lévő szeretteit, viszont a helyzete lényegesen jobbá válik úgy. Számunkra viszont nincs érdemben különbség, ha itt van, vagy ha átkelt már, tehát részünkről is értelmetlen azt kérni vagy várni, hogy maradjon, hiszen ezzel magunkon nem segítünk, neki viszont ártunk.

Képzeld bele magad anyukád helyébe. Kikerült a testéből és szembesült azzal, hogy ugyanúgy él tovább, felismerhette az igaz mivoltját, és tudta azt is, hogy mennie kell, hiszen várják odaát illetve számos teendője is van. Tudta ugyanakkor azt is, hogy mindig is érezni és látni fog téged (is), és neked még maradnod kell, de ha neked is eljön az időd, találkoztok. Képzeled bele magad a helyébe, hogy érzi mindazt a fájdalmat, amit te érzel iránta. S bár megérti, de mégis azt szeretné, hogy ez némileg enyhüljön, hiszen az elválásotok nem volt sem értelmetlen, sem végleges.

Tudom, hogy nagyon nehéz, és idő kell, sok idő, míg valamilyen szinten is képes leszel a távozását elfogadni. Mégis nagyon fontos, hogy megértsd, miért kellett így alakulnia, és mi van a fizikai világ mögött. Ugyanis ameddig anyukádat ennyire visszatartanád illetve magadat ennyire siettetnéd távozni (amit szintén nem szabad!), akkor magadnak is sokat ártasz és anyukádnak is! Minél inkább megérted, hogy hogyan is működik valójában a világ, annál többet segítesz magadnak és anyukádnak is! S ő is annál nyugodtabb lesz addig, míg újra nem találkoztok majd.

Medek Tamás

 

336., 

"Ha én megbántok valakit, akkor a következő életeimben ő bánt engem? Ez most nekem nagyon bonyolult. Akkor így ő is szerez karmát magának, mert engem bántott.Igaz? Vagy ha valaki rossz utakon jár... Lop, csal, erőszakos.. Az miért van? Ezzel, hogy fejlődik? S hogyan lehet a karmát oldani?" - kérdezte egyik kedves olvasóm egy korábbi bejegyzés alatt. E kérdéseit és az ottani (alább olvasható) válaszomat szeretném most külön kiemelni, mert úgy vélem, ez többeket érdekelhet.

 

Igen, a karma (is) egy meglehetősen bonyolult dolog, sőt, földi ésszel aligha tudnánk teljes egészében felfogni. Ugyanakkor nagyon röviden összefoglalva úgy működik, hogy amit tettél másokkal, s amit azzal okoztál (érzést), azt neked kell a későbbiekben megtapasztalni. Azért, hogy átérezd, amit okoztál, s hogy előbb-utóbb megértsd, mit jó tenni mással és mit nem.

Bár van olyan, amikor ugyanattól a személytől kapod vissza, akinek okoztad, de egyáltalán nem biztos. A lényeg, hogy magát az érzést kapd vissza. S attól fogod, aki éppen a legoptimálisabban tudja azt számodra megadni. Aki viszont téged bánt (függetlenül attól, hogy te azt okkal kaptad), nyilvánvalóan annak megfelelő karmát teremt magának.

Aki rossz utakon jár, a szabad akaratából teszi azt. S azért teszi (még), mert nem kellően tudatos. Nem volt még túl sok előző élete, s nem kapta vissza még épp elégszer a tettei hatását. Ez azonban az ő esetükben is változni fog idővel. A rossz úttal persze ő még nem fejlődik, de a későbbi fejlődését elindítja majd az ezért kapott karmája által. Ugyanakkor aki negatívan részesül ebből a rossz útból (tehát akinek az illető árt), az pedig szintén a fejlődését mozdíthatja elő vele.

A karmát pedig az ismereteim szerint úgy lehet oldani (itt nyilván most a negatív karmára gondolunk), hogy megéljük, megtapasztaljuk azt, amit korábban másoknak okoztunk, megértjük, megbánjuk és hajlandóságot mutatunk a tekintetben, hogy többé nem követjük el újra azt.

Medek Tamás

 

337., 

"Anyukám öngyilkos lett, felakasztotta magát két és fél éve. Még most sem vagyok túl rajta. Apukája is felakasztotta magát és az orvos nekem azt mondta, hogy ezt genetikailag is lehet örökölni. Ez igaz?" - ezt a kérdést egy kedves ismerősömnek tették fel, s melyre rajta keresztül válaszoltam a kérdezőnek. E bejegyzéssel e kérdést és a rá adott válaszomat szeretném most megosztani veletek, hiszen úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Ez is egy nagyon összetett kérdés. Alapvetően az, hogy valaki öngyilkossággal vet véget az életének, mint lehetőség benne volt az életútjában, melyet a leszületése előtt eltervezett, sőt, az esélyének a mértékével is tisztában volt. Persze bízott abban lélekként, hogy majd azt elkerülni képes lesz, de van sok esetben, amikor ez nem sikerül.

Az, aki egy ilyen lehetőséget is tartalmazó életútra készül, egy olyan testet választ, mely ezt "támogatja". Ebben nyilván szerepe van tehát annak a személyiségnek, mely az adott testhez tartozik (genetika, hormonok, szülői minta, stb.). Az, hogy valakinek a szülője is öngyilkosságot kövessen el, és ő maga is, csupán részben magyarázható a genetikával tehát. Van benne része, de a lényeg szempontjából elhanyagolható, nem érdemi.

Ha valakinek az apukája felakasztotta magát, mert olyan személyiség volt (olyan hormonokkal, habitussal, stb.), aki ilyenre hajlamos, annak az a leszármazottja, aki az ő testi adottságait, mondhatni vonalát örökölte, ráadásul ezzel a szülői mintával (problémamegoldással) azonosult, az jó eséllyel követhet el hasonlót. Ugyanakkor a lényeg szempontjából ez csupán másodlagos.

A lényeg, hogy aki öngyilkosságot követ el, az elsősorban nem azért követi el, mert a szülője is megtette. Hanem azért, mert az a leszületése előtti sorsútjában benne volt, mint lehetőség, és olyan testet illetve olyan körülményeket választott hozzá, melyben ezt a próbatételt optimálisan megélheti. Neki ez tehát benne volt a sorsútjában, mint lehetőség, ám sajnos ezen próbatételt rosszul oldotta meg.

Ez sajnálatos, ugyanakkor nem véletlen, hogy a szellemi segítői mégis engedik az ilyen léleknek, hogy ezt meg is tegye. Valamint bár odaát nagyon szánni fogja a tettét, hisz rájön, hogy a problémát, mely elől most elmenekült, csak elodázta, hisz a következő életében újra kell azt vállalnia, de egyúttal azt is tudja, hogy nem megbocsáthatatlan bűn, hisz lesz lehetősége később, újra bizonyítani.

Medek Tamás

 

338., 

Mit üzennek a jósló álmok?

A spirituális felismerő utam elején nagyon sokféle élmény megadatott számomra azért, hogy azokról a későbbiekben minél nagyobb meggyőződéssel tudjak másoknak írni, beszélni. Többek között az úgynevezett jósló álmokat is átélhettem néhány alkalommal, melyekben az álmomban egy olyan esemény játszódott le, mely másnap meg is történt, de melyről egyértelmű, hogy előre azt kikövetkeztetni nem tudtam volna. Azóta nem voltak ilyen élményeim, azonban a minap mégis megadatott egy újabb - s ezt, illetve az ezzel kapcsolatos gondolataimat szeretném most veletek megosztani.

Minden reggel korán kelek, akkor is, ha nem dolgozom, hisz így szoktam meg. Sőt, ha dolgozom is, egy félórával még előbb kelek, mint kellene, ugyanis nem szeretek kapkodni és ha a feleségem is megébred, akkor vele is váltunk pár szót.
A szóban forgó reggelen is így történt. Egy negyedórával előbb indultam volna dolgozni, de mivel felébredt ő is, így kicsit elbeszélgettük az időt. Időközben azonban eleredt az eső, amin meg is lepődtem, mert fogalmam sem volt arról, hogy eső várható. Bár rendszeresen szoktam nézni az időjárás előrejelzéseket, de az azt megelőző napokban most nem tettem. Mivel elbeszélgettük az időt, már nem fért volna bele, hogy gyalog és esernyővel induljak neki a munkahelyemre, így a szokott módon, biciklivel (esernyő nélkül) indultam el, vállalva nyilván, hogy így jól elázok majd. Így is történt. Azonban ahogy tekertem, hirtelen beugrott egy álmom, melyet reggelre virradóra álmodtam, s mely még eszemben is volt felkelés után közvetlen, de aztán ahogy az ilyenkor lenni szokott, elfelejtődött bennem. Az álmomban biciklivel mentem, még ugyanabban a ruhában is, mely akkor reggel rajtam volt, és szakadt az eső. Ugyan nem azon az utcán mentem, mint aztán a valóságban, de a városon belül jártam és gyakorlatilag ugyanazt éltem meg álmomban, mint reggel a valóságban. Fontos még megjegyeznem a történethez, hogy a valóságban az eső nemsokkal az indulásom előtt kezdődött el, és a munkahelyemre való beérkezésem után nem sokkal el is állt.

Úgy vélem, ennél az esetnél tehát egyértelműen kijelenthető, hogy egy olyan eseményt álmodtam meg, melyet előre nem következtethettem ki. Tehát nem tudtam, nem is gondoltam rá, hogy esni fog, illetve meglehetősen ritka, hogy biciklivel elázzak. A későbbiek során azonban, mégis minden körülmény úgy alakult, hogy ez megtörténjen. Például ha a feleségem aznap reggel nem ébred fel hozzám (nem mindig szokott), akkor eleve az eső előtt érek be a munkahelyemre.

Úgy gondolom, két eset lehetséges ilyenkor. Az egyik, hogy megálmodtam egy olyan eseményt, melynek meg kellett történnie. Tehát az az esemény, hogy én munkába menet elázok biciklivel, gyakorlatilag már akkor létezett (meg volt írva), amikor még csak aludtam, s így láthattam belőle képeket, így kaphattam róla információkat, ilyen módon. A másik lehetséges eset pedig, hogy mivel ilyet álmodtam, bizonyos szellemi erők úgy alakították az eseményeket, hogy az valóra is váljon, hogy ezáltal kapjak egy ilyen megtapasztalást. Sőt ez utóbbi esetben akár az álmot ők maguk is adhatták számomra, tudván, hogy annak bekövetkeztét tudják úgy alakítani, hogy az még érdemben ne érintse a most megélni szükséges sorsutamat. (E kettő eset természetesen kisebb-nagyobb mértékben fedheti is egymást.)

Az első esetben azt üzeni és érzékelteti számunkra egy ilyen megtapasztalás, hogy még a viszonylag kisebb jelentőségű események is elrendeltek lehetnek. A második esetben pedig azt, hogy bizonyos szellemi erők ilyen mérvű befolyással tudnak lenni az életünk legapróbb eseményeinek az alakítására is. Az én esetem persze - ahogy írtam is az előbb - egy viszonylag jelentéktelennek tűnő eseményre fókuszált rá, ugyanakkor a célja ez esetben nem feltétlen az volt, hogy az mindenképpen megtörténjen, hanem az, hogy bizonyítékát adja annak, hogy az életünket a szellemi feljebbvalóink alakítani tudják akkor, ha egy eseménynek mindenképpen be kell következnie.

Nem könnyű eldönteni, hogy az én esetemben az első vagy a második lehetőség áll-e fenn, ugyanakkor a valószínűbbnek (a körülményeket figyelembe véve) a második tűnik, s az üzenete az volt tehát, melyet az imént is leírtam.

Fontos tudnunk azonban azt (s ezt sok esetben le is írom), hogy a szellemi segítőink az életünkön való alakításaikat nem a saját kényük-kedvük szerint végzik, s nem jelenti ez azt sem, hogy az eseményeinkre ne lenne ráhatásunk. Amikor leszületünk, egy konkrét tervvel érkezünk, melyet az lelki előzményeink (karmánk) alapján most élnünk szükséges. E tervre tudatosan (a testi életünk alatt) nem emlékszünk, hogy kellően a jelen megélésére tudjunk koncentrálni, viszont hogy ezért ne is térjünk el jelentősen a sorsutunktól, a szellemi segítőink segítenek abban, hogy minden a terv szerint alakuljon.

Medek Tamás

 

339.,  

"Mi a helyes definíciója Istennek?
Vagy mindenki saját maga dönti el? Ha jót kapunk, köszönjük meg Istennek mert ő segített, viszont ha rosszat kapunk akkor mi tehetünk róla. Így csak a jóért felelős az Isten, a rossz ért már nem?" - írta nemrég egyik kedves hozzászóló egy Istenről szóló bejegyzésem alatt.

Nagyon jó kérdés! Isten pontos megfogalmazása úgy vélem nem csak azért nehéz, mert mindenki a saját világnézete alapján próbálkozik vele, hanem azért is, mert az jóval meghaladja a földi elménk képességeit. Így tehát a testi életünk alatt valójában csak megközelítőleg lehet fogalmunk róla.

Az én ismereteim szerint Isten a legfőbb szellemi lény, a Forrás, melyből mindannyian származunk, melyből mindannyian kiváltunk, s célunk, hogy végül az ő tökéletességét érjük el. Testi életeink alatt éppen azt kell megtanulnunk, hogy a látszólagos elkülönültségünk ellenére is a benne való összekötöttség révén mégiscsak egyek vagyunk, így bármit teszünk másokkal, végül saját magunkkal (is) tesszük.

E lélekfejlődésünkhöz szabad akaratot kaptunk. Istentől tehát a létezésünket és a szabad akaratunkat kaptuk. Ez utóbbival megtehetünk bármit, ugyanakkor a következményeit minden esetben vállalnunk kell, hogy azáltal tanulhassunk. Istennek tehát a létezésünket köszönhetjük, s a mindenkori döntéseink jogát. Ugyanakkor a jót és a rosszat már mi hozzuk benne létre, s nekünk is kell végül rájönnünk, hogy melyiket érdemes választani. Isten ebben a maga módján segít. Nem beleavatkozva, de mégis finoman.

Én úgy gondolom, Isten definíciója (ahogy a földi elménkkel azt elképzelni tudjuk) ez, s a sok ellentmondó megfogalmazást már a különböző vallások félelemkeltésre alapuló politikája alapozta meg s hozta létre.

Medek Tamás

 

340., 

"Az érdekelne, hogy ha újra leszületünk, akkor az a jövőbe történik mondjuk 2065-ben, vagy akár ez megtörténhet a múltba is, egy másik földrészre 1960-ban stb..." - kérdezte egyik kedves hozzászóló egy korábbi bejegyzés alatt. A rá adott válaszommal együtt szeretném most kiemelni, hisz úgy vélem, másokat is érdekelhet.

Az én ismereteim szerint bár a következő életeid egyike lehet egy, a mostani kort megelőző korban, de az akkor már nem itt, ebben a történelemben és nem itt, ezen a bolygón lesz. Bár az idő odaát (és valójában) nem úgy létezik, mit ahogy mi most ismerjük és érzékeljük, azonban egyfajta időszerűség mégis van, s külön lehet választani mindazt, ami már elmúlt, ami most van, s ami még eztán következik. A következő életedben nagy valószínűséggel ugyanígy a Földre fogsz leszületni és bizonyos, hogy a most ismert történelmi idővonal eztán következő szakaszán. S bár nem túl gyakori eset, de előfordulhat tehát, hogy egy későbbi életed egyikén egy, a mostani kort megelőző korban fogsz élni, de egy másik planétán, egy másik történelemben, mely a most ismerthez hasonló lesz.

Medek Tamás

 

341., 

"A jelenlegi földi életünk emberi kapcsolódásai csak erre az életre szólnak. Lehetünk egy lélekcsoportban, leszülethetünk újra egymás ismeretségi körében bármilyen szereposztásba, de ez nem szükségszerű. Lehet, hogy soha többé semmi dolgunk egymással és idővel a meghalt szerettünk lelke mar az új feladataival foglalkozik, arra készül, arra készít terveket és lehet, hogy mi annak mar nem leszünk részese.
Szóval akkor nem biztos, hogy várnak ránk, jól tudom?
Illetve, amikor valaki újra leszületik, egy lélekdarabja (=felettes én) odaát marad. Lehet, hogy az várja a többieket?" - kérdezte egy kedves olvasóm egy korábbi bejegyzésem alatt. Ezt, s a rá adott válaszomat szeretném most külön kiemelni, hiszen azt gondolom, másokat is érdekelhet.

 

Érthető a félelmed illetve aggodalmad, hogy vajon mire neked is eljön az időd, még számítani fogsz-e azon szeretteidnek, akik korábban távoztak? Azonban az én ismereteim szerint erre egyértelműen igen a válasz.

Az igaz, hogy az egy-egy életünkben ismert szeretteink nem mindig azonosak azokkal a lelkekkel, akik odaát vannak közel hozzánk, s hogy nem feltétlen ugyanazokkal a lelkekkel születünk le legközelebb, s az is igaz, hogy mire nekünk is eljön az időnk, addigra már a korábban eltávozott szeretteink le is születhetnek újból. Ugyanakkor ez mégsem jelenti azt, hogy bármelyikük is elfelejtene bennünket vagy ne tudnánk velük találkozni.

Egy lélek sosem születik le egy testi életébe sem a teljes energiájával, a nagyobb részét mindig odaát hagyja. A testi halál után a leszületett lélekrész visszatér az egész lélekhez, az adott testi életében megformált személyiségével. Eggyé is válik vele, ugyanakkor mégis megtartja az önállóságát is örökre. Amikor újra leszületik a lélek egy lélekrészével, akkor az előző személyiségei a leszületett részben is benne lesznek (de ott csak úgynevezett lappangó állapotban), de az odaát lévő részben is benne maradnak, sőt, ott maradnak csak igazán. Így amikor nekünk is eljön az időnk, ugyanúgy találkozhatunk eltávozott szeretteinkkel akkor is, ha ők időközben újra leszülettek volna.

S bár - ahogy fentebb írtam - lehetséges, hogy egy itteni szerettünk, odaát valójában nem túl közeli lélek számunkra. Azonban ettől sem kell itt féljünk. A testi halál után a léleknek (lélekfejlettségi szinttől függően) több-kevesebb idő kell, amíg visszanyeri azt a tudatosságát, mellyel a leszületése előtt is rendelkezett. Ameddig még érzelmileg erősen kötődik az éppen hátrahagyott életéhez és döntően az abban megformált személyiségével azonosítja magát, addig más lelkek is akként fognak hozzá viszonyulni, tehát épp úgy fognak hozzá közelíteni, mint ahogy legutóbbi életükben tettét. Amikor aztán már az adott lélek is tudja, ki valójában és mások kik valójában, akkor már nem fog számára fájóként hatni, ha esetleg eltávolodnak egymástól egy olyan lélekkel, akikkel az előző életében voltak közel.

Erről a kérdésről itt írtam még bővebben:
https://tudatostudat.blog.hu/2019/05/30/akkor_is_talalkozhatsz_eltavozott_szeretteddel_ha_kozben_ujra_leszuletett

Medek Tamás

 

342., 

Egy kedves hozzám forduló kérdését és alább a rá adott válaszomat szeretném most megosztani veletek, mely úgy vélem, sokakat érdekelhet.

Egy élményem szeretném elmesélni, amit egyenlőre nem tudok hova tenni. Meghalt 1 hete a nagyobbik lányom keresztanyja. Soha nem hitt Istenben (mi igen) és ennek többször is hangot adott. Elhatároztam, hogy 1 hétig mindennap imádkozni fogok érte Istenhez... Kb. a 4. napon egy hang így szólt: "miért akarod, hogy a mennyországba kerüljön, lehet, hogy ahol van, jól érzi magát és nem akar onnan elmenni." És ekkor eszembe jutott a szabad akarat, hát persze, ezek szerint a halottaknak is megvan, így ő dönti el, hol akar maradni... Én jót akartam, máskor is imádkoztam halottakért, de még soha nem mondtak nekem ilyet... Furcsa.
Tudnál nekem erre esetleg választ adni?

 

Bár mindannyian tudjuk, hogy kik is vagyunk valójában (hisz mindannyian lelkek vagyunk), azonban a testi élet során lélekfejlettségi szinttől függően változó, hogy ennek ki, mennyire van valójában is tudatában. Azok a lelkek, akik még kevésbé fejlettebbek, bennük e tudás olyan mélyre képes süllyedni a testi élet alatt, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják azt és egyáltalán nem képesek elfogadni semmit sem, ami a fizikai világon túl létezne, melyet most tapasztalnak.

A szellemvilágnak különböző szintjei vannak, s minden lélek a saját maga rezgésszintjének megfelelő szintre képes helyezkedni benne. Így elmondható, hogy odaát mindenki a saját magával hasonlatos lelkekkel kerül egy szintre, ugyanakkor egyik szint sem állandó lakhelye a léleknek. Ahogy fejlődik, úgy egyre magasabb és magasabb szintre helyezkedhet. Ez ösztönös vágya minden léleknek, ugyanakkor ez egy időben hosszú folyamat, illetve minden lélek más és más tempót diktál magának. Van, aki mindent megtesz, hogy mielőbb emelkedjen, mások inkább elodázzák egy ideig azt, hogy szintet lépjenek. (Lelkileg fejlődni főként a testi életek alatt lehet, ahol mind inkább megtanuljuk a karma által, hogy bármit teszünk mással, azt magunkkal is tesszük, illetve hogy minél inkább a jót tegyük.)

Olyan, hogy mennyország és pokol, valójában nem létezik, legalábbis úgy nem, ahogyan azt a vallások tanítják. A szellemvilágnak tehát szintjei vannak, melyek közül lehetnek értelemszerűen (de képletesen értve) pokoli és mennyei szintek is.

A lányod keresztanyja tehát nyilvánvaló, hogy még nem egy magas szinten van a szellemvilágban (de ez persze önmagában nem baj, ez egy természetes állapot tehát), ugyanakkor olyan szinten, ahol a hozzá hasonlatos lelkekkel lehet együtt. Benne is ott az ösztönös késztetés, hogy feljebb emelkedjen, de mindezt a szabad akaratából dönti el, hogy mikor és mi módon teszi majd meg. (Természetesen figyelembe véve a szellemi segítői javaslatait is.)

Az élményed során egy szellemi lény szólt hozzád telepatikusan, aki valószínűleg azokat szerette volna ezzel érzékeltetni veled, melyet most leírtam. Ez a szellemi lény lehetett egy szellemi segítőd, vagy akár a felső éned is. Igaz, ezt megtehette volna egy másik eset kapcsán is, amikor hasonló helyzetben imádkoztál, de mégis valamiért ennek most és ezzel kapcsolatban kellett megtörténnie veled.

Medek Tamás

 

343., 

Egy kedves hozzám forduló történetét, kérdését és az arra adott válaszomat szeretném most megosztani veletek (természetesen a hozzájárulásával), mely úgy vélem, sokak számára hasznos olvasmány lehet.

A hozzám forduló levele:

Apukám kórházba került vasárnap, őszintén hittem hogy meggyógyul. Azt mondtam neki hogy apa pár nap, és jobban leszel. Nem búcsúztam mert én igazán hittem benne. Pár órára jött a telefon hogy apukám lélegeztető gépre került. Másnap könyörögtem az orvosnak hogy szeretnék bemenni. Megengedte. De közölte hogy apukám haldoklik. Egy órán át kértem őt, hogy küzdjön, mutassa meg hogy erős! Elmondtam mennyire szeretem és hogy sajnálom hogy becsaptam. Önkívületi állapotba kerültem ott bent . Mély altatásban volt már, nem tudom remélem hallotta amit mondtam. Hazajöttem, és három óra múlva hívtak hogy apa elment. És igazából innen jönne a kérdésem.

Halála után két nappal álmomban apu eljött hozzám, egy gyönyörű erdő szélén álltam ahol egy kővel kirakott lépcsőn lehetett felmenni. Álltak előttem és mondták én oda nem mehetek. Majd észre vettem hogy apu jobb oldalról közelít sétál. Annyira gyönyörű volt, egészséges. Nem tudom elmondani amit átadott . Nem szólt, de mintha lelkemet jött volna gyógyítani, és hogy ő boldog. Vagy csak ezt én akarom hinni, és ezért álmodtam? Ezután valami hihetetlen dolog történt. Feküdtem az ágyamban éjjel volt, szerintem aludtam. Majd arra lettem figyelmes hogy valahogyan leestem az ágyról, mintha valaki szándékosan lehúzott volna, egy gyönyörű csodálatos fény alak volt, nem tudom ezt elmondani. Nem tudtam felállni mert a hátamon a vállamon valami nehezék volt, próbáltam levenni nem tudtam, mintha a lelkem fájdalmát éreztem volna fizikailag. Közelebb jött hozzám, és a nyakamhoz ért. Majd én is reflexből megérintettem Őt. A kezembe zsugorodott össze. Erre keltem fel, annyira zaklatott voltam hogy a férjem mindent leírt amit mondtam. De egy részlete se lett haloványabb mindenre tisztán emlékszem!

Azt tudni kell hogy én pajzsmirigy beteg vagyok, az elmúlt időszakban valószínű felborultak a hormonjaim, és állandó gombóc érzés volt a torkomban. Ez másnapra teljesen elmúlt . És azóta se jött elő. Még annyi volt velem azóta hogy egyedül kellett intézzem apa körül a dolgokat. És nagyon rossz lelki állapotban kellett elindulnom. Beültem az autóba, de nem tudtam elindulni. Majd a rádiót bekapcsoltam, és egy csodálatos szám ment. Ami röviden arról szólt hogy álmomban együtt voltunk, nem szóltál de mindent át adtál, "sírni látlak, féltelek". Ez a dal mondani valója. (Bari Lacitól féltelek) majd még egy szám: Visszajövök én egyszer még)

Nagyon szomorú vagyok, egyszerűen még mindig keresem, kutatok utána. De ezek őszintén mondom tényleg megtörténtek velem! A kérdésem csupán annyi lenne, ő jöhetett el hozzám? És ez a fénylény? Apa lehetett? Ha nem gyógyítani akart, akkor miért a nyakam fogta meg? Biztos vagyok benne, hogy nem akart bántani. A számot is úgy érzem ő küldte , hogy végig tudjam csinálni egyedül a napot (patológia, a kórházból mindent elhozni , stb..)

Azt tudni kell , hogy én soha nem foglalkoztam a spirituális dolgokkal! Azóta csak ezt bújom. Mintha apa így közelebb lenne, vagy találok valamit . Ebben kérném a segítséget. Te mit gondolsz ? Nagyon szépen köszönöm.

 

S a válaszom:

Nagyon sajnálom, hogy ilyen veszteséget kellett megélj, ugyanakkor köszönöm, hogy megosztottad velem ezt az egyben megérintően is ható történetet.
Teljesen érthető, hogy nagyon felkavart mindez és millió kérdés van benned. Érthető, hogy most nagyon fáj apukád hiánya, ugyanakkor örülök, hogy ilyen sok spirituális élményt át tudtál élni ezt követően és hogy a spirituális ismeretek mélyebb megismerése felé fordultál, hiszen ezek nagyon sokat tudnak ilyenkor segíteni.

Az ismereteim szerint a testi halál időpontja mindenki esetében egy előre elrendelt esemény, mely ha elérkezik, akkor a léleknek menni kell, vissza kell térnie a szellemvilágba, oda, ahonnan a leszületésünk előtt érkeztünk, s ami az igazi otthona mindannyiunknak. Ott és akkor, apukádnak tehát eljött ez az idő, s mennie kellett. Azonban a halál valójában nem létezik, csak a testre igaz. Akik valójában vagyunk, ugyanúgy élünk tovább, sőt, éltünk már a testünk megfoganása előtt is.

Sokan egy szerettük elvesztése után kezdenek eleve is ismerkedni a spiritualitással, hiszen kíváncsiak arra, hogy mi is történt a szerettükkel, s próbálnak belőle vigaszt kapni. És sokan élnek át hozzád hasonlóan ilyen megtapasztalásokat is, amelyek nagyon nagy segítségek, nagy áldások, hiszen az átélő számára bizonyítják is egyben a túlvilág létezését. Bizonyítják számára azt, hogy akit szerettek, valójában nem halt meg, ugyanúgy él tovább és ha számukra is eljön az idő, akkor újra találkoznak egymással - sőt, addig is előfordulhat, hogy a kapcsolatot valamilyen formában fel tudják venni egymással.

Mindenképpen arra biztatnálak (tudom, hogy csak mondani könnyű), hogy ne emészd magad azon, hogy bár másként alakult volna, vagy bár tudtál volna mást tenni, elkerülni ezt. Akinek távozik tehát, az csak azért történhetett meg, mert neki mennie kellett - s ilyenkor nem tehetünk semmit. Előfordul, hogy a mostani személyiség bár lehet erős és bár maradna még, de a lelke (aki ő valójában), tudja jól, hogy mennie kell. Amit a halálos ágyánál mondtál neki, lehet, hogy akkor is hallotta, de ha akkor nem is, azóta már tudomást szerzett róla. A lélek, miután elhagyta a testét és főleg, miután visszatért a szellemvilágba, ezekről a dolgokról már tudomást szerez.

Alapvetően valamennyi élményedet illetően megerősíteni tudnálak, hogy valóság volt, s nem képzelet.

Apukád távozása utáni első álmodban apukád jött el hozzád, vagy te jártál nála a lelkeddel. A lényeg, hogy ő szerette volna ezt a találkozót. A "díszleteket" már a tudatod alkotta hozzá olyannak, amilyennek láttad (az ott tapasztalt érzéseid által), viszont az történt, hogy megmutatta neked, ahova most ő ment, te még nem mehetsz, de csak azért, mert neked még nem jött el az időd, neked még maradnod kell, neked még dolgod van itt. Ugyanakkor mindenképpen meg is kívánt nyugtatni, hogy ő ugyanúgy él tovább, s hogy jól van, jó helyen van, ne aggódj érte, illetve hogy tudd, az elválásotok csak átmeneti, hisz ha neked is eljön majd az időd, újra találkoztok egymással.

Az azt követő élményedben egy szellemi gyógyítást kaptál. (Az ilyen élményekre általában jellemző, hogy idővel sem fakulnak az emlékek róla, éppen azért, mert annyira valóságosak.) Persze azt nehéz lenne megállapítani pontosan, hogy ki volt az a fénylény, de valószínűsíthető, hogy apukád volt.

Az általad leírt harmadik élményed is egyértelműen nem a véletlen műve. Mindenképpen úgy vélem, hogy apukád üzent a dalokon keresztül is, s azért tette ezt, mert látta, milyen lelkiállapotban vagy azon a sok teendővel járó napon és ezzel próbált segíteni. (Az eltávozott szeretteink figyelemmel tudnak bennünket kísérni odaátról. Az pedig, hogy például egy dalon keresztül üzenjenek nekünk, viszonylag gyakori jelenség.)

Összefoglalva tehát: alapvetően megerősíteni tudlak az élményeidet illetően. Bár a legtöbben nem tudnak ilyen jellegű élményeket megélni, de azért sokan igen (csak nem mernek róla beszélni), s tény, hogy ez nagy áldás számukra, hiszen nagy segítség a fájdalom megélésében.

Medek Tamás

 

344., 

Egy kedves hozzám forduló úgy vélem, nagyon megérintő történetét szeretném most megosztani veletek (s alább a rá adott válaszomat), mert úgy gondolom, ez másoknak is hasznos lehet.

A levél:

Kedves Tamás! Ezt az élményemet szeretném megosztani veled, mert egyrészt még nagyon friss, másrészt mert ami ma reggel történt velem, egyértelműen bizonyítja számomra, hogy a szeretett személy odaátról is segít... Ma reggel ügyintézni mentem, sokadjára. Tudnod kell, hogy ez nem az amihez türelmem lenne, de mivel két hónapja távozott a párom, ezért most még lelkileg is megvisel a bürokrácia, ami sajnos elég jól működik kis hazánkban. Reggel nekifutottam ismét egy ilyen projektnek, amit már nagyon nem szeretnék, ez egy úgynevezett "hiánypótlás" miatti ügyintézésről szólt.

Már nyitásra odaértem a hivatalba, sőt kicsit előbb, mert ugye munkanap lévén kicsit később, de ide is kellett jönnöm. A lényeg, amíg ott ültem és vártam hogy bemehessek, kértem a páromat, segítsen hogy egy olyan ügyintézőhöz kerülhessek, aki elég segítőkész és empatikus ahhoz, hogy végre ne kelljen többet odamennem, mert valami még mindig "hiányzik", és kicsit megnyugodhasson a lelkem...

Gyorsan bekerültem, elég sok ablak, de legalább 10 volt, ahová hívhattak. Már amikor leültem, éreztem a hölgyön, hogy nagyon empatikus. Valóban kedves volt, megértő, segítőkész, sőt nagyon alaposan mindennek utánanézett, hogy akkor már így rendbe legyenek a dokumentumok. Sőt, még arról is felvilágosított, hogy a későbbiekben mikor és hogy járjak el. Biztos ami biztos, mindent lefénymásolt, hogy ne kelljen többet odamennem. A döbbenet igazán akkor ért, amikor felálltam, és elmondtam neki, hogy egyszerűen nagyon megviselnek most engem ezek az ügyintézések, mert enélkül is fáj a lelkem. Ekkor ő megszólalt: "tudom miről beszél" -, és lehajtotta fejét. "Én is átéltem amit Ön, csak két nappal később..."

Nem akartam hinni a fülemnek. Visszakérdeztem, Ön is elvesztette a párját? Rám nézett szomorúan, és bólintott. Annyit tudtam mondani neki: sajnálom. Szóval az a nagyfokú empátia, ami benne volt velem, "sajnos" ennek volt köszönhető. Igen, valóban ezt csak az tudja megérteni, aki szintén átélte. Amikor kimentem, sírva fakadtam, persze most nem a szomorúság miatt, hanem mert a párom tényleg segített, és a több mint 10 ügyintéző közül ehhez a hölgyhöz "irányított". Megköszöntem a segítségét, és most már tudom, ugyan ő már átment egy másik dimenzióba, a lélek hazájába, de bármikor ha szükség lesz a segítségére, számíthatok rá, most, és mindörökké...

S a válaszom:

Nagyon szépen köszönöm, hogy megosztottad velem ezt a kétségtelenül nagyon megérintő történetet és nagyon örülök, hogy ilyen spirituális élményben lehetett részed. Igen, teljes mértékben megerősíteni tudnálak abban, hogy ez korántsem véletlen volt. Ez egyértelműen a párod segítsége volt, mellyel egyrészt a segítségnyújtás is volt a cél, másrészt az is, hogy még nagyobb hitet (sőt, ezzel már szinte tudást) adjon számodra a túlvilágot illetően.

Összességében nem is szeretnék egyebet hozzátenni a történetedhez, hisz önmagáért beszél, azonban egy saját élményem leírásával kiegészíteném, mely olyan értelemben hasonlatos, hogy jól szemlélteti, az ilyesmi milyen "gyermekjáték" az odaát élő bizonyos lelkek számára, ha arra (a most megélni szükséges sorsutunk szerint) a szellemi feljebbvalóink engedélyt adnak.
Ez az írás, az alábbi linkre kattintva érhető el:
https://tudatostudat.blog.hu/2018/11/27/hozzam_igy_szol_az_isten

Medek Tamás

 

345.,

Egy kedves hozzám forduló levelét (természetesen az engedélyével) és az arra adott válaszomat szeretném most megosztani veletek, mert úgy vélem, talán másoknak is segítségére lehet.

"Kedves Tamás! Február 13-án elvesztettem a Szerelmemet. Én pedig itt maradtam egyedül társ nélkül. Egy előző életemben rosszat tettem valakivel, vagy esetleg vele, hogy ekkora szenvedést kell most átéljek?
A hiánya az ami elviselhetetlen és az, hogy soha többé nem érinthetem."

Először is nagyon sajnálom, hogy ilyen veszteséget kellett megélj.
Teljesen érthető, hogy szavak sincsenek rá, amin most keresztülmész, s hogy ilyen kérdések fogalmazódnak meg benned.

Az ismereteim szerint a testi halál időpontja mindenki esetében egy előre elrendelt időpont, mely ha eljön, akkor a léleknek mennie kell, vissza kell térnie a szellemvilágba. Az időpont kijelölése ugyanakkor egy nagyon összetett folyamat, földi ésszel aligha átlátható. Számos tényezőt figyelembe vesz, tehát a legkevésbé sem a véletlen műve, ha innen valaki távozik. Figyelembe vételre kerül ilyenkor az adott lélek most megélni szükséges sorsútja, több kilépési pont tervezésénél pedig, hogy abból mennyit teljesített, illetve a vele érintkezésbe lévők sorsútja is. A Szerelmednek tehát okkal kellett ott és akkor távoznia. (Sőt, sok esetben még a távozás módja is eleve elrendelt.) A pontos okát azonban nagyon nehéz lenne megmondani. Odaát, ha majd neked is eljön az időd és ott leszel, mindent érteni fogsz, de itt nehéz átlátni és megérteni tehát.

Amikor valami nagyon rossz történik velünk, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy akkor mi is nagyon rossz emberek lehettünk előzőleg. A karma persze úgy működik, hogy mindig azt kapjuk vissza (legalábbis) érzésre, amit korábban másoknak okoztunk, de azért összességében ez is jóval bonyolultabb rendszer ennél. Amellett, hogy ez kétségkívül igaz, nagyon sok minden más is alakítja a mostani sorsutunkat, tehát hogy mik történnek meg velünk. Amit meg kell élnünk, nem csak azért lehet, mert egyszer mi magunk okoztuk másnak, hanem azért is, mert jelenleg ezen a megtapasztaláson keresztül tanulunk meg olyan leckéket, melyeket a lelkünk erre az életére vállalt, s melyet a lélekfejlődésünk érdekében meg kell tanuljunk, valamint ezen megtapasztaláson keresztül válunk olyan személyiséggé, s lépünk olyan sorsútra, mely szükséges jelenleg számunkra a mostani vállalásunkhoz.

Ebben a cikkemben írtam erről bővebben:
https://tudatostudat.blog.hu/2019/02/26/segitseg_ennyire_rossz_ember_voltam_elozo_eletemben

Teljesen megértelek, hogy nagyon nagy fájdalmakon mész most keresztül és természetesen tény, hogy sok idő szükséges ahhoz, hogy valamennyire is talpra tudj állni, s valamennyire is el tudd fogadni ezt a helyzetet. Azonban mindenképpen arra biztatnálak, hogy igyekezz minél mélyebb, a túlvilágba és a spirituális ismeretekbe vetett hittel élni az életed. Tudd, hogy a Szerelmed nem véletlenül távozott itt és most, de nem magadat vádold ezért, hiszen ennél sokkal összetettebb okai is vannak az ilyen eseményeknek. Tudd, hogy a halál csak a testre vonatkozik, ám akik valójában vagyunk, a lélek, ugyanúgy él tovább. Tudd, hogy ő képes figyelemmel kísérni téged és bármikor, ha akár gondolatban, akár szóban szólsz hozzá, érzékelni fogja azt. Tudd, hogy bár megérti a fájdalmad, de mégis azt szeretné a legjobban, hogy te is minél inkább elfogadd azt, amit ő már tud (amit az előzőekben írtam).

S tudd azt is, hogy amikor majd neked is eljön az időd, újra találkozhattok egymással, hiszen te is ugyanúgy a szellemvilágba térsz majd vissza, mint ő. Azonban addig is, alázattal el kell fogadd, ami időd szabva van, s addig is minél inkább megpróbálni úgy élni, hogy közben minél többet adj másoknak és magadnak is lelki értelemben - magadért is, s a Szerelmedért is, aki így büszke lesz rád.

Teljesen érthető, hogy úgy érzed, elviselhetetlen a tudat, hogy sosem érintheted már őt. Úgy gondolom tehát, hogy ő már jól van és jó helyen van, tehát átkelt már a szellemvilágba. S neki természetesen "könnyebb" e helyzet, hiszen amit te legfeljebb hihetsz, ő már tudja. Ugyanakkor teljesen megérti a helyzeted, a fájdalmad. S bár szeretné, hogy minél előbb minél jobb színben lásson, de tudja, ehhez idő kell, s ez csak a te tempódban lehetséges.
Igen, tudom, hogy a legnagyobb fájdalom éppen a hiányból fakad, s abból az elgondolásunkból, hogy többé nem érinthetjük azt a személyt, akit szerettünk. Ugyanakkor nagyon fontos tudni, hogy ez utóbbi csupán tévhitünk. Noha a testi életünkben többé nyilván nem érinthetjük, de a testi életünkön kívül ugyanúgy megtehetjük, mint ahogy eddig tettük, sőt, abban az állapotban összehasonlíthatatlanul mélyebb érzés lesz az számunkra, mint amikor itt tettük.

Viszont! Még az sem teljesen igaz, hogy testi életünkben nem érinthetnénk egy eltávozott szerettünket. Ugyanis sokszor megesik, hogy például álmunkban látogat el hozzánk egy szerettünk, s abban az állapotban ugyanazt az érzést éljük át (ahogy megérintjük egymást), mint amit a testi valóságunkban élünk át.

Medek Tamás

 

346., 

Egy kedves hozzám forduló levelét (természetesen a hozzá járulásával) és a rá adott válaszomat szeretném most megosztani veletek, mert úgy vélem, a története mások számára is hasznos és vigaszt nyújtó olvasmány lehet.

A levél:
Édesanyámat november 17.-én veszítettem el. Pillanatok alatt a szemünk láttára tönkrement, leépült. Nagyon nehéz volt és még most is az. Halála után körülbelül 2 hónapig voltak jelek, kopogások csoszogás sőt még a szobájukban szekrény dübörgést is hallottam, hogy itt van még velünk. Na de ami most hétfőn történt az nagyon megérintett. Hozzáteszem én soha nem hittem abban hogy ha meghalunk utána még létezünk.

Anyum fotóját kiraktam az ebédlőben a szekrény egyik polcára, délelőtti órákban odaálltam a kép elé és a szokásosat mondtam neki, hogy mennyire szeretem és mennyire hiányzik. Erre az egyik kép előre dőlt és visszaállt a helyére, nem is néztem annyira a képet hogy mi van rajta. Épp jött át a nővérem hozzánk és mondtam is neki, jöjjön be velem mutatok neki valamit. Amikor a kezembe vettem a képet a dédunoka volt rajta és annyi volt a képre még ráírva "Boldog Húsvéti Ünnepeket".
Én nem is tudom, azóta is kivagyok. Miért nem a többi kép mozdult meg, volt meg ez mellet ott 8db. Anyukám így üzent?
Szegénykém még biztos visszajár, vagy nem tudott elhagyni minket.

 

S a válaszom:
Sajnálom, hogy ilyen veszteséget kellett megélj.
Ugyanakkor annak örülök, hogy több olyan élményt is megtapasztalhattál, mely számodra is bizonyítja a túlvilág létezését, hiszen ezek nagy segítségek lehetnek, mivel általuk enyhülhet a fájdalmunk.
Számomra egyáltalán nem kérdés már régóta a túlvilág létezése, hiszen számos olyan élményt átélhettem, melyek kétséget kizáróan bizonyították nekem. Természetesen nem kérhetem senkitől (és nem is kérem), hogy csak azért higgyen, mert én azt mondom, de én mindenképpen csak azt tudnám mondani, hogy igen, létezik. S ezt most te is megtapasztalhattad.

A halál valójában csak a testre vonatkozik, de akik valójában vagyunk, ugyanúgy él tovább, sőt a létezésünk nem függ és nem is szorítkozik a testi életünkre. Éltünk már a mostani (le)születésünk előtt és élni fogunk a mostani testi halálunk után is. A testi halál időpontja az ismereteim szerint mindenkinek egy előre elrendelt esemény, mely ha eljön, akkor a léleknek mennie kell, vissza kell térnie a szellemvilágba, ahova mindannyian tartozunk, s amely az igazi otthonunk.

Édesanyádnak ott és akkor eljött ez az idő. Azonban mivel mindannyian a szellemvilágba térünk vissza, így az elválásunk mindig csak átmeneti, hiszen ha nekünk is eljön az időnk, akkor újra találkozni fogunk egymással.

Van olyan lélek, aki a testi halála után még egy ideig nem tér vissza a szellemvilágba, hanem a fizikai síkon marad. (Mert például nagyon kötődik itt valakihez vagy valamihez.) Ez történt édesanyáddal is, s ekkor tapasztaltátok a jeleket, kopogásokat, stb. Amikor ezek elmúltak, akkor kelt át végül a szellemvilágba. (Amit fontos is volt mielőbb megtennie, hisz ez az élet rendje.)

Egy lélek ugyanakkor képes arra is, hogy a szellemvilágból visszatérjen (lélekként) egy kis időre. S amikor a fényképes megtapasztalásod volt, akkor édesanyád jött vissza, hogy ezzel a megtapasztalással még egyszer bizonyítsa számodra a létezését, illetve a túlvilág létezését is. Természetesen az sem volt véletlen, hogy azt a képet döntötte el. Így szeretett volna neked, nektek üzenni.

Úgy vélem, hogy anyukád már átkelt, viszont így szeretett volna még üzenni és jelt adni magáról, illetve egyfajta bizonyosságot átadni, hogy higgy a túlvilágban és nyugodj meg, neki ugyan mennie kellett, de az elválásotok csak átmeneti, hisz ha neked is eljön az időd, újra találkoztok majd.

Amikor szóban vagy gondolatban szólsz hozzá, ő azt érzékeli, így bármikor fordulhatsz hozzá. Ilyenkor javaslom, biztosítsd őt a szeretetedről, ugyanakkor nyugtasd is őt meg, hogy hiszel benne, a túlvilágban, és minden rendben lesz veled is.

Medek Tamás

 

347., 

"Mikor van az mondjuk, hogy más bolygóra születünk le? Vagy egy adott lélek mindig ugyanazon a planétán folytatja az útját?" - kérdezte egyik kedves olvasóm egy korábbi posztom alatt. A kérdését és az arra adott válaszomat szeretném most külön kiemelni, mert úgy vélem, ez talán másokat is érdekelhet.

Az ismereteim szerint azok a lelkek, akik most a Földön élnek, azok többnyire előző életeikben is itt éltek, illetve a következőkben is ide jönnek majd vissza. Ugyanakkor előfordul, hogy mégis más bolygón kell folytatni a lélekfejlődést, illetve a lélek élettartamának csupán kicsiny szakasza a földi történelem, így mindannyiunkra igaz, hogy nemcsak a Földön éltünk már.

Más bolygóra való leszületést egyrészt indokolhatja az adott bolygó életképtelenné válása, illetve az is, ha az adott léleknek már más típusú fizikai világban kell tapasztalnia. Azt ugyanis, hogy ki, melyik bolygóra (pontosabban szólva milyen szintű és típusú fizikai világba) születik le, elsősorban az határozza meg, hogy a lélekfejlődési szakaszának, melyen épp jár, mi a legideálisabb.

Medek Tamás

 

348., 

"Létezhet olyan, hogy valaki azt érzi soha többé nem akar leszületni a Földre, és igazából is így van? Mármint ráébredt arra, hogy nem itt van a helye, nem innen származik, hanem egy más bolygóról, más síkból, stb...? És mikor a test halála után a lelke már odaát van, szerinted láthatja és érezheti ugyanezt?" - kérdezte egyik kedves olvasóm egy korábbi posztom alatt. A kérdését és az arra adott válaszomat szeretném most külön kiemelni, mert úgy vélem, ez talán másokat is érdekelhet.

 

A lélek egészen más (szélesebb) tudatossággal bír a testi életén kívül. Ugyanaz a személyiség (is) marad, aki itt volt, ugyanakkor annál sokkal több. Tehát nehéz lenne megmondani (legalábbis konkrét személy esetében), hogy mi a különbség az itteni és azon érzései és gondolatai között, melyek odaát a sajátjai.

Aki nagyon úgy érzi, hogy már nem ide való, az nagy valószínűséggel úgy is van, azonban mégis előfordulhat még az ő esetében is, hogy újra le kell születnie ide (vagy ehhez hasonlatos fizikai világba), mert még vannak olyan leckéi, melyeket nem sajátított el megfelelően, azonban ezen tényekkel csak odaát képes szembesülni.

Medek Tamás

 

349., 

"Tudom és hiszem, hogy aki meghalt az nem szűnt meg létezni. Abban szeretném a segítségét kérni, hogyan kezeljem az elhunyt fizikai hiányát arra az időre, amíg ismét találkozunk?" - kérdezte egyik kedves olvasóm egy korábbi posztom alatt. A kérdését és az arra adott válaszomat szeretném most külön kiemelni, mert úgy vélem, ez talán másokat is érdekelhet.

 

Ahogy szoktam is írni, a spirituális igazságok ismerete sem mentesít bennünket teljesen a fájdalom alól, illetve ettől még nagyon égető lehet egy szerettünk távozása, hiánya. Úgy vélem, hogy nem adható egységes és konkrét válasz arra vonatkozóan, hogy hogyan kezeljük e fájdalmat addig, míg újra nem találkozunk. Hiszen minden ember más és más, még a helyzet is, így mindenkinél más és más az a konkrét folyamat is, ami segít.

Ugyanakkor úgy vélem, hogy általánosságban mégis elmondható, minden esetben igaz az, hogy minél inkább beépítjük a gondolatainkba a spirituális ismereteket, minél tudatosabban éljük azok szerint az éltünket, a mindennapjainkat, annál könnyebb lesz megélnünk azt. Tehát minél inkább belátjuk és megértjük, hogy aki most hiányzik, ugyanúgy él tovább és meg is vár bennünket, minél inkább megértjük, hogy ő folyamatosan képes figyelemmel kísérni bennünket valamint érzékeli is a feléje küldött gondolatainkat, érzelmeinket, annál inkább meg tud nyugodni a mi lelkünk is. Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy minél inkább nyugodtabbnak és hittel telibbnek lát bennünket egy eltávozott szerettünk, annál inkább nyugodtabb lehet ő is.

Nekem, az eddigi ismereteim és tapasztalataim alapján kétségtelen a túlvilág létezése, tehát nem hiszem, hanem tudom, hogy a létezésünk nem szorítkozik a testi világra, ugyanakkor ha valaki erre még (érthető módon) nem is képes, egy erős hit is nagyon sokat segíthet. S persze, úgy vélem tehát, hogy még egy biztosnak nevezhető tudás sem mentesít bennünket minden esetben a fájdalom alól, de mégis, úgy gondolom, a túlvilágban való hit (vagy tudás) minél mélyebben való gyakorlása a hétköznapokban az, ami nagyon sokat segíthet a mindenkori negatív élethelyzeteink megélésében.

Medek Tamás

 

350.,

Egy kedves hozzám forduló levelét (természetesen a beleegyezésével) és az arra adott válaszomat szeretném most megosztani veletek, mert úgy vélem, az sokak számára hasznos lehet.

"Kedves Tamás! Én egy 75 éves nyugdíjas vagyok, aki 53 év házasság után 111 napja vesztette el szeretett feleségét. Addigi életemet (...) egy szűnni nem akaró szenvedés, önmarcangolás és szinte minden nap megélt vesszőfutás érzése váltotta fel. Bár felnőtt gyerekeim és unokáim mindent megtesznek, én mégis vigasztalhatatlannak és magányosnak érzem magam.

Egyre többször olvasgatok spirituális dolgokkal foglalkozó oldalakat, s bár nem vagyok vallását látványos módon megélő ember, mégis egyre jobban hiszem, hogy valami van "odaát".
Kérem segítsen nekem tisztábban látni, és megerősíteni azt a reményemet, hogy váratlan módon eltávozott szeretett feleségemmel még találkozhatok "odaát". Üdvözlettel."

 

Kedves Levélíró! Először is köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával és sajnálom, hogy ilyen veszteséget kellett megéljen. Teljesen érthető, amit most érez, és az is, ha a spirituális igazságok felismerése felé vette az irányt. Mert bár ezek ismerete sem mentesít bennünket természetesen a fájdalmak alól feltétlen, de mégis egy egészen más megvilágításba helyezi az életünket és annak eseményeit. Hiszen nagyon nem mindegy, hogy milyen világnézettel éljük az életünket. Hogy azt hisszük, a testi halállal örökre megszűnik az, akit ismertünk és szerettünk vagy azt, hogy ez koránt sincs így, sőt.

Természetesen én nem várhatom el senkitől sem (és nem is várom el), hogy nekem elhiggye a túlvilág létezését, csak azért, mert én azt mondom. Ugyanakkor számos olyan élményt átélhettem már, mely számomra kétség nélkül bizonyította mindazt, amiről írok, és feltett szándékom, alapvető célom, hogy az ezeken keresztül kapott információimat, tudásomat átadjam minél több olyan embernek, aki efelé nyitott, hogy gondolatébresztést vagy éppen megerősítést adhassak számukra. Részemről tehát kétség sem fér hozzá, hogy a létezésünk nem függ a testi életünktől és egyáltalán nem szorítkozik csak arra. Sőt.

Mindannyian valójában lelkek vagyunk, akik a létezésük ezen szakaszán hol testben élnek a fizikai világban és hol test nélkül a szellemi világban (s ez utóbbi az igazi otthonunk). Testi életek sokaságát éljük tehát, melyeken keresztül lényegében azt tanuljuk meg, hogy mit jó tenni mással és mit nem. Az életeink láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz, egyes életekben azonban azért nem emlékszünk a többire, hogy kellően arra az egyre tudjunk fókuszálni. Mivel mindannyian lelkek vagyunk és mindannyian ugyanonnan érkeztünk ide és ugyanoda távozunk, ezért az elválásunk minden esetben csak átmenti olyan szeretteinktől, akik előttünk távoznak, hiszen ha nekünk is eljön az időnk, akkor újra találkozunk egymással. Annak meghatározása pedig, hogy ki mikor érkezik ide és mikor távozik, egy meglehetősen bonyolult rendszer alapján történik, melyet csak odaát vagyunk képesek kellően átlátni, s mely a most megélni szükséges sorsutunkat veszi alapul.

Mielőtt leszületünk, a szellemi segítőinkkel közösen megtervezzük a leendő testi életünk főbb körülményeit, eseményeit, szereplőit, az érkezésünk s távozásunk idejét, stb., annak alapján, hogy a lelki előzményeink (karmánk) tükrében mit és milyen módon szükséges most megélnünk, megtapasztalnunk, hogy abból a lehető legeredményesebben tanulhasson és fejlődhessen a lelkünk. A testi halál időpontja tehát mindenki esetében egy előre elrendelt időpont, mely ha elérkezik, akkor a léleknek mennie kell, vissza kell térnie a szellemvilágba. Tehát bármennyire is váratlannak és hirtelennek, sőt, értelmetlennek tűnjön is egy testi halál, valójában sosem az. S bár csak mondani könnyű, de nagyon fontos, hogy próbáljuk ne emészteni magunkat azon, hogy bárcsak másként történt volna, bárcsak másként tehettünk volna, bárcsak többet tehettünk volna, stb.

Teljesen érthető tehát, hogy nehéz feldolgoznia a felesége távozását. S nagyon fontos, hogy minél többet (amennyit igényli) olyan személyek vegyék körül, akiket szeret és akik segítenek elterelni a gondolatait. Ugyanakkor nagyon fontos az is, hogy minél inkább elfogadja a túlvilág létezését, azt, hogy akinek a távozása most úgy fáj, ugyanúgy él tovább, s látja, érzékeli is Önt. Neki most mennie kellett ugyan, de ha Önnek is eljön az ideje, akkor újra találkoznak egymással. Fontos tudni azt is, hogy az eltávozott szeretteink minden feléjük küldött gondolatunkat és érzelmünket érzékelik, tehát bármikor és bárhol szólhatunk hozzájuk akár szóban, akár gondolatban. S bár az ő esetleges válaszukat mi a legtöbb esetben nem érzékeljük, de ez csak azért van így, mert mi még testben létezünk, mely leárnyékolja a lélek érzékszerveit (a testi élet időtartamára). Mivel így éreznek bennünket az eltávozott szeretteink, ezért bár megértik a fájdalmunkat, de mégis minél jobban szeretnék, ha mi is minél inkább elfogadnánk mindazt, amit ők már tudnak: hogy ők ugyanúgy élnek tovább, a távozásuk nem volt véletlen és hogy az elválásunk csak végleges.

S minél inkább nyugodtabbnak tudhatnak bennünket, ők is annál inkább azok lehetnek. E tudatosságunkkal tehát nem csak saját magunkon segítünk, hanem sok esetben az eltávozott szerettünkön is. Azon szeretteink, akik már odaát élnek, nagyon sokféle módon képesek üzenni is nekünk. Van, amikor erre nincsen módjuk (mert a szellemi segítőink jelenleg nem engedélyeznek ilyen megtapasztalást a most megélni szükséges sorsutunk szerint), s van, amikor hiába teszik, mi nem vesszük észre a fájdalmunkba temetkezve, vagy éppen észrevesszük, de nem gondolnánk, hogy az éppen egy üzenet volt. Így, érdemes figyelni a jeleket, melyek bárhonnan érkezhetnek, ugyanakkor akkor sem szabad csüggednünk, ha nem érkezne semmiféle üzenet - hisz annak is oka van.

Ha valakinek megadatik egy vagy több ilyen jellegű élmény, számára nagy segítség, hiszen bizonyos esetekben kétség nélkül bizonyítja számára a túlvilág létezését. Ennek hiányában sem szabad azonban csüggedni, sőt, minél több beszámolót érdemes megismerni, mely másoktól származik, s minél több olyan tanítást, közlést befogadni, mely a túlvilág létezését hivatott megismertetni és alátámasztani.

Bízom benne, hogy ehhez a folyamatához én is, az írásaimon keresztül sokat tehetek hozzá! S kívánom, hogy mielőbb, minél tudatosabban legyen képes kezelni ezen - átmeneti - elválását a feleségétől, hogy ő is, minél inkább büszke lehessen Önre!

Medek Tamás

 

Az 'Egy kérdés - egy válasz' sorozat következő, 10. részét, ide kattintva olvashatod! 

 

Medek Tamás

spirituális író

 

Az írásaim tartalmát az eddig, más forrásokból megszerzett ismereteim, a saját tapasztalataim, valamint a segítő szellemeim közlései alapján állítom össze. Nem célom senki világnézetén feltétlen változtatni. A saját átélt élményeimnek köszönhetően számomra nem kérdés a túlvilág létezése, de teljesen érthető, ha ez csupán szubjektív tapasztalatnak minősül, s csak azoknak igazán hihető, akik maguk is éltek át hasonlót. Célom, hogy olyan embereket segítsek a hitük erősítésében, akik már hozzám hasonlóan elindultak a szellemi világ elfogadása felé vezető úton. Nem szeretném továbbá, feltétlen tényként sem beállítani az írásaimban foglaltakat. Ezeket az információkat szellemi közlések útján kapom, melyek ugyan szinkronban vannak a saját tapasztalataimmal és mások közléseivel, de nyilvánvaló, hogy igazán teljes és valós képet akkor kaphatunk majd a szellemi világról, ha nekünk is eljön az időnk. Kérlek, az írásaim befogadásakor mindezt vedd figyelembe.