Kedves Olvasóim! Ezúttal egy saját történetemen keresztül szeretném bemutatni, hogy a sors olykor milyen formában is igyekszik tanítani bennünket. Előre is elnézést a részletes és hosszú kifejtésért, viszont szeretném minél teljesebben átadni, amit mindezzel szeretnék.

Viszonylag sokszor használom utazásaimhoz a vasutat, egyrészt mert szeretem is a hangulatát, másrészt pedig gyors, gazdaságos, kényelmes. (Ha a késéseket nem számoljuk.) Plusz külön erénye (az autózással szemben), hogy így óhatatlanul része kell legyen az utamnak a gyaloglás is, melyet külön szeretek.
A minap Kaposvárra szerettem volna eljutni, ahova közvetlen járat is közlekedik Pápáról, ahol lakom. Kicsit tartottam a 3 óra 45 perces menetidőtől, de gondoltam belefér. Egy olyan napot választottam (egy olyan napon értem rá erre a legjobban), amikorra nagyon erős szelet ígértek a meteorológusok. Gondolkodtam is, hogy belevágjak-e aznap, de talán kissé naivan abban bíztam, hogy csupán kisebb fennakadásokkal kell számoljak, így nekiindultam.

A vonat el is indult időben, s egy darabig nem is volt különösebb gond. Egyszer csak azonban megálltunk két település között, ugyanis egy fa dőlt a sínekre az erős szél miatt. Noha ez nyilván nem szabályos és a mozdonyvezető sem pártolta, de néhány férfi utas a segítségét felajánlva kiszállt a vonatból, hogy segít arrébb tolni a fát. Én is velük tartottam. Még ilyen sem történt velem, így valahol még egy érdekes kalandnak is felfogtam mindezt. Folytathattuk az utunkat tovább. Nemsokkal később azonban újabb hasonló eset miatt kellett megállnunk, itt azonban már távolabb volt a káreset, így a vonatban várakoztunk (egy állomáson). Közben csak vészesen telt a menetidő...

Végre útnak indulhattunk, de nemsokkal később újra hasonló helyzet állt elő, mint első alkalommal, így újra többed magunkkal a vonat előtt próbáltuk valahogy letolni a fát a pályáról. Indultunk tovább. Később újra egy állomáson kellett vesztegelnünk, szintén egy kidőlt fa miatt (a szembe jövő vonat pedig a fa másik odalán kényszerült várni). Ekkor közel 2 órát is álltunk, mire szakemberek jöttek, s megoldották a problémát. Itt már közel jártunk az úti célomhoz, de mégis kezdett mind kiábrándítóbb lenni a helyzet. Közölték ugyanis, hogy a folyamatosan erős szél olyan közlekedési helyzetet teremtett, hogy jó, ha elérünk valahogy Kaposvárig, de onnan már nem biztos, hogy vissza is tudunk ma jönni...

Ekkor felhívtam egy kedves barátomat, és szabadkozva, hogy milyen felelőtlen voltam, de kértem a segítségét. Elmondtam, mi történt velem és kértem, jöjjön el értem addig a pontig, ameddig a vonattal egyáltalán eljutok. Készségesen felajánlotta a segítségét, ám mondta, csak később tud értem jönni, hisz dolgozik. Természetesen ezt is hálásan megköszöntem. Közben a közel 2 órás veszteglés alatt beszélgetésbe elegyedtem egy budapesti házaspárral, akivel egy nagyon kellemes eszmecsere bontakozott ki. Nálam egy kis innivalón kívül semmi sem volt (nyilván ez is felelőtlenség volt tőlem), s már kezdtem egyre inkább éhes és szomjas is lenni. Ráadásul egy olyan állomáson akadtunk meg, ami egy kis falu volt, se utasellátóval, se tökéletes térerővel, valamint az állomás is a falu külterületén volt. Ez a házaspár szívesen felajánlott számomra egy kis banánt és gyümölcslevet - ezek voltak ugyanis náluk ennivalóként. Bár először nem akartam elfogadni, végül mégis ragaszkodtak hozzá. A mozdonyvezetőtől pedig kaptam egy liter ásványvizet, amit a saját táskájából adott, s a vezetőfülkébe invitálva adott át.

Végül megindulhattunk, és Kaposvárig már nem volt különösebb probléma. A menetidő ugyanakkor 7 órásra duzzadt. A reggel 8 órás indulással délután 3 órára értünk a végállomásra. Az idő a szél ellenére csodálatos volt, azonban mivel óriási késések voltak a térségben, nem mertem bevállalni, hogy maradok a városban, s egy későbbi vonattal megyek haza, így azon a szerelvényen maradtam, amivel érkeztünk. Mondták ugyanis, hogy körülbelül 15 perc múlva indul vissza. Barátomnak is telefonáltam, hogy mégse induljon értem, hisz bár hálásan köszönöm a kedvességét, de nem szeretnék, ha nem muszáj, ilyen nagy utat kérni tőle. Bár egyre éhesebb kezdtem lenni, de aztán egyfajta holtponton átesve már csökkent az érzés.

Körülbelül negyed négykor elindultunk visszafelé. A haza úton egyszer sem találkoztunk már kidőlt fával, azonban többször is várakozni kényszerültünk egy állomáson, bevárni a szembe jövő vonatot. Nyilván a késésünk miatt sosem akkor voltunk egy-egy megállóban, amikor kellett volna, plusz nyilvánvalóan nem mi voltunk az egyetlen késésben lévő járat. Egyik ilyen hosszabb várakozás alatt szintén sikerült beszélgetésbe elegyednem egy utastársammal. Ezúttal egy idősebb bácsival, akivel szintén egy nagyon kellemes beszélgetés bontakozott ki. Amikor megtudta a napi történetemet, rögtön a táskájában lévő étellel kínált. Lángos volt nála és narancs. Mindkettőből ragaszkodott, hogy fogadjak el. Bár akkor már kezdett csitulni az éhségem, viszont mégis nagyon jól tettem, hogy elfogadtam, hisz akkor még nem tudtam, de órák voltak még előttem a hazatérésig. A bácsi egy órán belül leszállt, én folytattam az utam és végül közel 5 órás menetidő végén, 8 óra körül érkeztem be Pápára.

A napom teljesen másként alakult, mint terveztem. Teljesen másként. S nyilván levonhattam azt a következtetést is, hogy kissé felelőtlen voltam, s talán naiv is, a vasút időjáráshoz való alkalmazkodóképességét illetően. Ugyanakkor mégis nagyon pozitívan éltem meg azt a napot. Valamint kiváló példáját élhettem meg annak a ténynek, amit többször szoktam említeni.

Manapság nagyon eltávolodtunk egymástól. Mert "jóvilágban", kényelemben élünk, tesszük a kis dolgainkat, s alapvetően nem figyelünk a másikra. A különféle vészhelyzeteknek azonban a nyilvánvaló hátrányuk mellett egy előnyük mégis az, hogy segítik újra összehozni az embereket. (Nyilván nem feltétlen érik el ezt a céljukat, de mindenképpen nagy segítséget adnak hozzá.)
Azon a napon egy nyílt vasúti pályán többed magammal segíthettem fát letolni a sínekről. Járhattam, ha csak egy kis időre is, de egy vonat vezetőfülkéjében, ahol kaphattam egy nagyon kedves gesztust a mozdonyvezetőtől, egy liter víz formájában. S nem utolsó sorban megismerkedhettem egy házaspárral és egy idősebb bácsival, akiktől nagy szeretetet kaptam, s egy nagyon kellemes beszélgetést. Ezek közül pedig egy sem történt volna meg, ha az időjárás tökéletes, a vonatközlekedés pedig zökkenőmentes... S nem beszélve arról, hogy a 12 órás vonatút után azon is komolyan elkezdtem gondolkodni, hogy akkor tényleg sok az a 2 óra menetidő, amit Győr és Budapest között eddig annak tartottam...?

Külön érdekessége még annak a napnak, hogy még odafelé a vonatból, a Balaton mellett elhaladva egy képet csináltam, mondhatni csak úgy. S az elkészülte után vettem észre, hogy (a kerítés oszlopon) egy piros szív alak rajzolódik ki, mely úgy vélem még inkább csak megerősít abban, ahogy azt a napot megéltem... (a képet itt láthatod alább)

Remélem nem untattalak benneteket kedves Olvasóim e hosszú kifejtéssel, csak szerettem volna erről a napomról részletes és teljes képet átadni. De amiért ezt szerettem volna, a legfőbb oka az volt, hogy példáját mutassam be, amikor a sors egy látszólag kellemetlen helyzeten keresztül számost tanítást próbál átadni. Egyrészről tanítja, hogy próbáld észre venni minden rosszban a jót (sőt, mindig azt keresd benne, hisz ez főként a célja), másrészt tudd értékelni még jobban azt a jót, ami egyébként az életed része, s végül de nem utolsó sorban, hogy közelebb hozzon másokhoz. Olyanokhoz, akikkel "normál" esetben csak elmennétek egymás mellett, de akiknek mégis örömet tudnátok okozni, kölcsönösen.

Medek Tamás