A "Spirituális verseim" első részét ide kattintva olvashatjátok.

 

110.,

Egyedül kell végigjárnom

Csak pillanatokra láthatlak,
Míg lakója vagyok e világnak.
Idődet szűken mérik,
De csak most, ígérik.

Olykor megjelensz,
Akkor mindent jelentesz,
Aztán sietve távoznod kell,
Mielőtt lelked tovább emel.

Időnként kedves képeslapok,
Mit váratlanul kézhez kapok,
Rajtuk az otthon bélyege,
Visszahoznak az életbe.

Mégis nem mások ezek,
Mint aprócska szigetek,
Melyeken kicsit megpihenek,
Mielőtt az árral tovább megyek.

Hisz egyedül kell végigjárnom,
Leszületésem előtti álmom.
Hogy mire az út végére érek,
Jobban értékelhesselek téged.

 

111.,

Mi értelme?

Mi értelme, ha fúj a szél,
Ha vele messze mentél?
S mitől szép a hólepel,
Ha csak a hiányod lep el?

Hogyan ad életet az eső,
Ha nem őriz nekem a jövő?
S vajon gyönyörűek a virágok,
Ha az emlékedtől nem látok?

Melengethet a napsugár,
Ha az ölelésed már nem vár?
S a Hold nézhet rám titkon,
Ha nem vagy velem otthon?

Lehet sejtelmes még a köd,
Ha nem tudhatom örömöd?
S létezhet bennem nyugalom,
Ha érintésed csak várhatom?

Csilingelhet a madár ének,
Ha a nappalok éjsötétek?
S jöhet arcomra úgy mosoly,
Ha nem lehet, hogy átkarolj?

Köszönthet tél után a tavasz,
Ha nem érkezik tőled válasz?
S reményt adhat ez a kikelet,
Ha elmarad tőled a felelet?

Adhatnak erőt a mindennapok,
Ha az elmúltban ragadok?
S lehet célja az ébredésnek,
Ha sebje vérzik életemnek?

Életre kelhet valaha minden,
Ha lényegét is vitted innen?
S lesznek színek körülöttem,
Ha a magányba temetkeztem?

Ezernyi kérdés kopogtat,
Ha szomjazom a hangodat.
S alig látszik értelme,
Pislákoló most az elme.

Mégis muszáj észrevennem,
Okkal kell benne lennem.
S bár ez az út ma fojtogat,
A holnap téged tartogat.

Addig is, ha haladok,
S általad tanulhatok,
Értelmet nyer ittlétem,
Hisz mégis veled élem.

 

112.,

Mostoha vendég

Nem vagy része életemnek,
Ezért érzek életlennek,
Mindent, ami rám köszön,
Valójában fájó közöny.

Magaddal vitted a színeit,
A világnak, s a szívem itt,
Vaksötétben tapogat,
Úgy keresi arcodat.

Mégis úgy tűnik, hiába,
A hiányod tüzes árja,
Sodorja el csak egyedül,
Látja mostoha vendégül.

Nincsen szék az asztalánál,
S gyötrőbb száraz szavánál,
Mellyel kelletlen fogad,
Maradnom nem szabad.

Kényszerít, hogy egyedül,
Míg alkonyom nem derül,
Nézzek szembe mindazzal,
Mit tanítasz a fájdalommal.

Hogy aztán az utam végén,
Találkozzunk majd a révnél,
S kézen fogjam végre ott,
Ki egész addig hiányzott.

 

113.,

Napfény lépked

Napfény lépked az ablakon,
Képed a tükre az asztalon.
A fény a fényt mindig vonzza,
Ezért vetül most is arcodra.

Sugarával mutatja számomra,
Hogy kinél leltem otthonra.
Ki az, akinek mosolya,
Életemet beragyogja.

Lényed most nem simogatom,
Elválaszt tőled az égi hatalom.
De mégse szakít el teljesen,
Hisz vár bennünket a végtelen.

Amiben mindig is éltünk,
Cseppje csak az itt létünk.
S ha elhagyom e pillanatot,
Átadod az örökkévalóságod.

Napfény lépked az ablakon,
Képed a tükre az asztalon.
Fényében fürdik a remény,
Ami már végleg az enyém.

 

114.,

Álmomban hozzád értem

Álmomban hozzád értem,
Arcod nem láttam a fényben,
De tudtam, te voltál,
Hisz teljesen átjártál.

Gyönyörű álomból ébredtem,
Lényed vigyázta minden léptem.
Bár nappal nem lehetsz velem,
De éjjel újra beléd feledkezem.

Csodálatos hangszeren játszol,
Lelkemnek nyugtató jászol.
Most csak éjjel érinthetsz,
De ez a legédesebb nesz.

Egyelőre be kell érjem,
Hogy így érintsem,
Aki vagy, de tudom jól,
Gondolatod átkarol.

Ez segít tovább haladnom,
Kietlennek hitt utamon.
Hogy aztán végül hozzád érjek,
Hisz adtak nekem az édes éjek.

 

115.,

Mindörökké nekem

Hiányzol,
Lényed már nem pártol.
Esténként,
Velem vagy emlékként.

Egyedül,
Lelkem lassan lemerül.
Nélküled,
Az elmém nem feled.

Magányban,
Élek csak talányban.
Veled,
Bár foghatnám kezed.

Üresség,
Mit nekem szán az ég.
Otthonom,
Most csak vágyálmom.

Remény,
Hogy leszel még az enyém.
Éltet,
Nem hiábavaló az élet.

Tudom,
Ha végigmegyek utamon,
Vársz,
Égben köttetett nász.

Tudom,
Ha a sorsom elfogadom,
Leszel,
Mindörökké nekem.

 

116.,

Leszek még a tiéd

Még mindig érintesz,
Már csak így felelsz.
A kérdésemre feléd,
Leszek-e még a tiéd?

Elérsz engem onnan,
Ahol lelked most van.
Megszűnik a távolság,
Te lettél ma ez a világ.

Napfény és csillagok,
Miattad nem vakok.
S minden ébredésnél,
Emléked értem él.

Éjszakák és nappalok,
Az árnyékod maradok.
Te pedig őrzöd léptem,
Ahogy mindig is kértem.

Öröm vagy bánat ül,
Hordozlak legbelül.
Ezzel ma erőt adsz,
Hisz velem maradsz.

Tündérszárnyad nekem,
Védelmem, tengerem.
Harmatcseppjében látom,
Adod ma is édes álmom.

Így hát körbe ölelsz,
Most már így felelsz.
A kérdésemre feléd,
Leszek-e még a tiéd?

 

117.,

Benne vagy

Benne vagy a rezdülésben,
Édes hajnal az ébrenlétben.
Maradtál a legmélyebb titkom,
Hangod belül ma is hallom.

Benne vagy a pillanatban,
Ahol mindenem ott van.
Máshogy simogatsz, mint rég,
De ami körbe ölel, most az ég.

Benne vagy a mozdulatban,
Hisz lelked halhatatlan.
S vársz rám, ahova érkezem,
Fested minden emlék helyem.

Benne vagy a pillantásban,
Menedék az éjszakámban.
Csillagként tündökölve,
A fényed melegít örökre.

Benne vagy a dallamban,
Szomjazlak égőn, halkan.
Táncra hívsz e zenéddel,
Hogy ne engedjelek én se el.

Benne vagy a lélegzetben,
Hozzád érek képzeletben.
Mégis valóság, mit nekem hagy,
Hisz mindvégig benne vagy.

 

118.,

Te voltál az egyetlen

Oly messze jársz,
Miközben emlékké válsz.
A hangod még olykor hallom,
Bearanyozza a pillanatom.

De tudom, vissza nem jöhetsz,
Még ha most nem is felelsz.
Tovább indultál,
Én elidőzöm imámnál.

Egy sivatagon át haladok,
Míg nélküled maradok.
Minden oly kietlen,
Hisz Te voltál az egyetlen.

Ha becsukom a szemem, valóság,
Veled egész és teljes, ez a világ.
Bár kezemmel nem érinthetem,
Fényed itt hagytad nekem.

Egy könnycseppet elmorzsolok,
Valahányszor rád gondolok.
Cseppjében ott van ezer szó,
De egyik sem elmondható.

A távolban felsejlik a napsugár,
Most csak ő az, aki engem vár.
Belenézni nem tudnék,
De ölel már rég.

Rejt magában Téged,
Őrzi számomra lépted.
S biztat, hogy ne adjam fel,
Hisz élsz tovább a lelkeddel.

 

119.,

Amikor azt hiszed

Amikor azt hiszed, a véletlen
Táncol át egy életen,
Nem látod, hogy a függöny mögött
Aki vagy, a lelked örök.

Amikor elhiteti a szerencse,
Hogy létezik, csak kelepce.
Valójában csak azt az utat járod,
Ami a tiéd, a legbelső világod.

Amikor úgy véled, elmúlik,
Látszatvilág, mi feltűnik.
Mely erős, hogy átéljed,
De csak utazás az itt léted.

Amikor azt hiszed, annyi vagy,
Mit a lelked végül hátra hagy,
Addig az anyag fátyla takar,
S játszik veled, ahogy akar.

Ne hidd tehát, hogy a véletlen,
Táncol át egy életen.
Mindig tudd, hogy a függöny mögött,
A lelked, aki vagy, örök.

 

120.,

Mindig ölelsz

Csillag fénylik a múló égbolton,
Mosolyod magamban hordom.
Ahogy utoljára láttam,
Kincsként időzik nálam.

Éltet, mikor úgy érzem,
Értelmetlen a lélegzésem.
Mindig ölelsz, de akkor igazán,
Földi létem múló éjszakáján.

 

121.,

Üresek most az utcák

Üresek most az utcák,
Csak a térkövek tudják,
Hogy itt sétálok az éjben,
Hiányod hűtötte szélben.

Tócsák tükrében látom,
Az eget, mint egy álom.
Máshol, mint valóban,
Szép színei kihalóban.

Messze ma az érintésed,
Mellőlem a lelkes lépted.
Mintha ezer tű sebezne,
Nyomná láncát kezembe.

Úgy érzem, egyedül,
Lát a sétány vendégül.
Még járom járhatatlan,
A kiutat nem találtam.

Pislákoló lámpa fénye,
Halkuló hideg reménye.
Összenéz az őszben velem,
Nehéz lenne felejtenem.

Téged, kinek tenyerén,
Úgy utaztam egykor én,
Többet láttam, mit reméltem,
Míg világodban veled éltem.

Üresek most az utcák,
Csak a csillagok látják,
Merre sétálok az éjben,
A hiányod hűtötte télben.

De tudom tudattalanul,
Hangod hiába halkul.
Visszhangzik, míg el nem érek,
Ahol mindig is talállak Téged.

 

122.,

Álmom szőtte

Itt voltál az éjjel,
Álmom szőtte képpel.
Ölelésed mégis élt,
S rólad mesélt.

Mutatta, hogy bár,
A lelked távol jár,
Mindig ott van velem,
Álmom szőtte szigetemen.

 

123.,

Egy dallam száll felém

Egy dallam száll felém,
Hangjait mintha ismerném.
Vele a finom érintésed,
Most újra érezni enged.

Benne vagy a ritmusában,
Menedékem a világában.
Hisz életre kel általa,
Lényed finom színpada.

Egy dallam száll felém,
Azonnal felismerem én.
Vele jársz át most belül,
Hiányod így csendesül.

Táncod hívogat,
Hallom a hangodat.
Védelmezőn körbe ölel,
Ne vesszek teljesen el.

Rezgésében a rezdülésed,
Otthon, mi bennem éled.
Köszönöm e dalt neked,
Hogy ami voltál, nem feled.

Egy dallam száll felém,
Angyalok hozzák elém.
Simogatják tekintetem,
S megőriznek téged nekem.

 

124.,

Napfényes éj

Szél fújta a hajadat,
Emléked itt maradt.
Ahogy érintettél,
Napfényes lett az éj.

Legszebb, mi történt velem,
Hogy fogtad a kezem,
Mikor legjobban vágytam,
Lelked időzött nálam.

Sajnos sokáig nem tudott,
Maradni velem ott,
Ahol otthonra találtam,
Ahogy mindig is kívántam.

De tudom, hogy a távozásod,
Nem öli meg a varázsod.
Hisz örökre szórja fényét,
Adja nekem reményét.

Hogy újra látlak én,
A napfényes éjjelén,
Mikor csókot lehelsz rám,
Ahol vár rám az én hazám.

 

125.,

Karma

Bármi, ami feléd köszön,
Legyen fény vagy közöny,
Egykor magadból adtad,
S távozik, ha meghaladtad.

Minden, ami most téged ér,
Valójában csak visszatér.
Tanuld belőle hát a jót, a rosszat,
S hogy azt egykor magadnak adtad.

 

126.

Gondolataid halhatatlanok

A lényed bár a távol társa,
Lelkemnek hasonmása.
Valahányszor felcsendülsz,
Bennem sosem szenderülsz.

Játszol örök zenéden,
Hogy ne féljek a sötétben.
S velem maradsz, míg újra,
Nem lépek a hazaútra.

Addig is úgy ölelsz,
Bár szavakkal nem felelsz,
Tudom, a részed vagyok,
Gondolataid halhatatlanok.

 

127.,

A hangod bár távol,
Belül találom.
S hogy valaha hallhattam,
Örökre hálálom.

 

128.,

Délután hogy velem voltál

Délután hogy velem voltál,
Mézédessé ért a nyár.
Ami csak bontogatja szárnyait,
Valóra váltani az álmait.

Ma mosolyodból töltekezem,
Míg nem érinthet újra kezem.
Hisz szomjoltóm, ha láthatlak,
Páratlanja vagy e világnak.

Délután hogy velem voltál,
Az idő, mit megállítottál,
Ejtette rabul mindenem,
Körbeölelő sejtelem.

Mintha minden élőbb volna,
Ha hangja lenne, szólna.
Érteném a fák énekét,
Érted él ez az ébrenlét.

Én pedig csak nézlek, mintha,
Te lennél a létezés titka.
Amit ha megfejteni próbálnék,
Veled a végtelenben időznék.

Délután hogy velem voltál,
Lényed minden pillanatnál,
Végig simogatta lelkemet,
Sosem vagyok hát nélküled.

 

129.,

Egyedül hagytál

Egyedül hagytál,
Kínzóbb a vártnál,
Amit a nélküled jelent,
Így megélni a jelent.

Egy hintaszékben,
A föld alatt, az ég felett,
Folyton csak kereslek,
Minden napot keveslek.

Egyedül hagytál,
Egy olyan vár falánál,
Hol ha nem vigyázok,
Árkában elázok.

Ahogy magamba nézek,
Emléked újra éled.
Egyetlen, mit vihetek,
Míg itt felelek.

Egyedül hagytál,
Már csak az táplál,
Mit általad éltem,
Mikor hozzád értem.

Körbeölel a szürkület,
Minden oly szürke lett.
Benned van minden szín,
Ezt szomjazza most a szív.

Veled festeném a világot,
Ahogy még nem látott,
Emberi szem egy érzést,
Tekinteted tűnő léptét.

Tudom, még rajzoljuk,
Együtt az otthonunk.
Egy másik világ színterén,
Ha felébredtem én.

 

130.,

Belül utazom

Belül utazom,
Nyomaidat kutatom.
Melyet idővel a szél temet,
De az emlékezet nem feled.

Mosolyogsz még rám,
A képzelet tündér falán.
Oly különleges ez a pillanat,
Ami nekem már itt marad.

Olykor hallom a szavad,
Lelkem vele szabad.
Hisz érzi, hogy túlmutat,
Ha befejezi itt az utat.

Érintesz egy álomban,
Hiába tűnsz el a távolban,
Mégis szinte valóságos,
A tőled ébredő világ most.

Figyeled most is léptem,
Így amit nélküled véltem,
Tévedésem volt csupán,
Egy látszat fényű éjszakán.

Belül utazom,
Dereng már a hajnalom.
Ruháját ölti egy újabb reggel,
S te keltesz egy lélegzettel.

 

131.,

Köd ereszkedik most a tájra

Köd ereszkedik most a tájra,
Titkos táncát a fákkal járja.
Fátylában felismeri a szemem,
Csodás is lehet az ismeretlen.

Csendesen éri léptem a földet,
Igyekszem úgy, ahogy kérted,
Miközben a hiányod éget,
Fogadni, mit nyújt az élet.

Egyedül a fénylő fehérség,
A hű társam, mint rég.
Mely csak akkor oszlik szét,
Ha kezemmel hozzá érnék.

Körülvesz sejtelmes ölelése,
Bár eljuthatok benne messze,
Mit sem ér, ha nem tudom,
Vigyázol védőn az utamon.

A ködben és amit takar,
Benne is rejted magad.
Ameddig e tájat járom,
Így álmodom a világom.

A ködben és amit takar,
Lényem téged akar.
Hogy amíg e tájat járom,
Veled álmodjam a világom.

 

132.,

Az emléked

Körülöttem zajlik az élet,
Mégis sebző az ítélet,
Nem érezni, ahogy szeretném,
Ahogy lépteiddel jössz felém.

Hegedű szó ér el a távolból,
A hangod szól egy álmomból.
Fájdalmasan zengeti a húrokat,
De egy csoda velem itt marad.

Az emléked és a tudat,
Hogy megőrzöd magad.
S mindig ott tündököl,
Múltam vagy a jövőmből.

A világnak minden zugában,
Lényed lelném, de láthatatlan.
Földi érzékszerveim vakok,
Arra, amik igazán nagyok.

Amíg itt élem napjaim,
Fátyol fedi szemeim.
Melyek csak sejtetnek,
Soha el nem felednek.

Az emléked és a tudat,
Újra hallatja hangodat.
Amit a lélek csendjében közöl,
Ahogy a gondolataimba költözöl.

 

133.,

Szól egy altató

Fülemben szól egy altató,
A hangod hallani volna jó.
Ébren álmodnék általa,
Így térnék ma benned haza.

Andalít minden hangjegye,
Szívem most sem felejtette,
Ahogy felcsendültél,
Azzal már érintettél.

Dallama táncol körülöttem,
Minden visszhangzik bennem,
A kimondott szó, s a gondolat,
Mi el sem hagyta ajkadat.

Zene voltál, finom ébresztő,
Mely most a múltba tetsző.
Ezért várom mindig álmom,
Rezdülésed rám találjon.

Szárnyaival átöleljen,
Egy különleges éjjelen.
Felébredjek végre belőle,
S valósággá váljon tőle.

Megfogja a kezem ott,
Hol lelkem roskadozott.
Kimondja csak egy szavát,
És együtt álmodjunk tovább.

Fülemben szól egy altató,
Hallgatja a magányos utazó.
Ki tudja, egyszer még megtalál,
Mert ott leszel egy állomásnál.

Fülemben szól egy altató,
Bíztató, felőled hírt adó.
Hogy szenderedjek addig el,
Míg újra meg nem érkezel.

 

134.,

Hallgatok újra egy dalt

Hallgatok újra egy dalt,
Melyben szívem ott maradt.
Hisz rád emlékeztet,
Ahányszor felcsendülhet.

Gondolatban egy kertben járok,
De valójában mély az árok,
Ahol látom most magam,
Távolba tűnik minden szavam.

A kertben nyugtató forrás,
Átölel helyetted a varázs,
De semmit nem ér nélküled,
Ha nem kísérhetem éltedet.

Elvonulnék veled itt,
Kettesben lenne meghitt.
Megszűnne minden kívül,
S élne, ami el nem évül.

Hiába tűnik a dal,
Ha a hangoddal,
Nem találkozom úgy, mint rég,
Semmit sem ér a föld s az ég.

Hiába hallgatom,
Ha hangod nem hallhatom,
Bár segíteni szeretne,
Csak kínzó kelepce.

De mégse hiába hallgatom.
Bár hangod nem hallhatom,
Tudom, egyszer szólsz hozzám,
S nem fáj többé üres hazám.

 

135.,

Sorok érted

Az emlékek szépülnek,
S még mindig születnek,
Sorok, melyek hozzád szólnak,
Masnit kötnek az utókornak.

Nincs nap, hogy téged,
Fel ne idéznélek.
Sért, de egyben szép is,
Szeretnélek újra, mégis.

Egy dallam táncol körülöttem,
Mintha te fognád benne kezem.
De el is engeded óvatlan,
Egy baljós lámpa felvillan.

Amit adtál, itt dobog bent,
Csak sejted, mit jelent,
Hogy velem voltál és a hiányod,
Ismertem és megőrzöm világod.

Olykor felnézek az égre,
Téged veszlek észre.
A napsütésben, a csillagéjben,
Ahogy sötétedik, s az ébredésben.

Közben angyalok zenéje szól,
Mellettem, de mégis a távolból.
Hogy fogadjam el, legközelebb,
Odaát leszel hozzám közelebb.

Oly sok mindent tanítottál,
Míg életemnek része voltál.
A fájdalom helyébe hála,
Jó volna, ha visszajárna.

Akkor érteném meg lényegét,
Belém írni örök lényedét.
Hogy miért voltál velem,
Őr ott, hol feledkezem.

Játszol egy hangszeren,
Én mindig észreveszem,
Ahogy általa küldesz egy képet,
Nem a csendé lesz így e csendélet.

Most be kell érjem zenéddel,
Újabb sorok születésével.
Mert a sorsok fent dőlnek el,
Nem értheted földi elméddel.

Gondolsz rám, tudom,
Talán minden hajnalon.
De tudtad, ebben az életben,
Nem miénk a véletlen.

Gondolok rád, tudod,
Talán kézhez kapod,
Hogy ebben az életben,
A sorok érted ébrednek.

Gondolatban mindketten,
Fürkész tekintetben,
Tudjuk, nincs még vége,
Csak a sorok végtelensége.

Gondolatban mindketten,
Egy mesebeli füvészkertben,
Ahol a vége, ott kezdődik el,
Táncunk a mindenséggel.

 

136.,

Újra oda vinnél

Ez a kert ha mesélni tudna,
Nem is öntené szavakba,
Inkább a növények hangján,
Szólalna a kettőnk dalán.

Vadregényes épületek,
Messze tűnik most a kezed.
Üvegházának melege,
A zöld és színes tengere.

Egyik szúr, a másik hívogat,
Itt megtaláltam virágomat.
S hallhattam az énekét,
Madárdalát szerteszét.

Közel a város, mégis távol,
Ez a sziget csendet pártol.
Olyan, mintha nem is lenne,
Embertenger körülötte.

Vízcsobogás, zongoraszó,
Minden perc oly nyugtató.
Nincs is szebb menedék,
Hova emlékeimben mehetnék.

Itt sétáltam egykor veled,
Tudom, a hely sem feled.
S ha tudna szólni szavakkal,
Újra oda vinnél magaddal.

 

137.,

Van egy város

Van egy város,
Határaimmal határos.
Vonzott, ahogy nem is vártam,
Mióta először benne jártam.

Van egy város,
Otthonom, már most.
Amikor elvesztem volna,
Akkor hívogatott trónja.

Titokzatos volt nekem,
Sosem voltam jelen,
Zegzugain, kövein,
Életem múló évein.

Aztán mégis megjelent,
Mikor a múltat és jelent,
Fájt megélnem,
Menedékké lett nekem.

Egyedül fogadott örömmel,
Magányomban a tömeggel.
Ahogy az utcáit jártam,
Magamat megtaláltam.

Az épületek, a terek,
Gondokat feledtettek.
Föld alatt és föld felett,
Sokat jelentett.

Széles vize szeli ketté,
Mégis kovácsolja eggyé,
Mint aki összetartozik,
Hisz ilyen közel lakozik.

Körbeölelő erejével,
Olyan utakra vitt el,
Ahova sosem indultam még,
Bősz tengeren volt biztos stég.

Az utcáit járva,
Az a hír járja,
Sosem vagyok egyedül,
Belém ég örök emlékül.

Csilingelő villamosa,
Megannyi színes foltja.
S hogy ott találtalak téged,
Dísz terén egy külön ékszer.

Vele együtt ott ragyog,
A fényed, mit benne hagyok,
Ahogy minden naplementében,
Lényed érzem mindig ébren.

Hisz a kerületek, az utcák,
Lépted nyomát járják.
S ki tudja, talán egyszerre,
Érkezünk még egy helyre.

Van egy város,
Mi oly sok mindent adott.
Lelkemnek élhető teret,
Benne megismerni tégedet.

S bár most messze vagy már,
Lábam minduntalan ott jár,
Ami otthont jelent neked,
Nekem pedig az emlékedet.

 

138.,

Életeink vonata

Füst gomolyog,
Vonatra szállok,
Hosszú útra indulok,
Előttem az álmok.

Te is utazol,
Nem messze tőlem,
Mégis távol,
Nem érint kezem.

Azóta kereslek,
Hogy először láttalak,
Magamba temetlek,
Míg nem talállak.

Hol egy fátyol,
Hol mély szakadék,
Ami engem gátol,
Míg hozzád érnék.

Testi életek múlnak,
Közben változunk,
Olykor elszakítanak,
De összetartozunk.

Nem is tehetnék mást,
Felismerlek újra téged,
Érintjük addig egymást,
Míg csak kérem s kéred.

Veled örökké valóság,
A jövő reménye,
Ha az örökkévalóság,
Választ is el tőle.

Hisz tudom,
Egyszer megállunk,
S a végállomáson,
Felébred az álmunk.

Leszállunk mindketten,
Életeink vonatáról,
Feledkezünk az ölelésben,
Minden elmúlásról.

 

139.,

Emlékekkel érintkezem

Amíg nem érint kezem,
Emlékekkel érintkezem.
Vigaszt adnak, ahogy tudnak,
Mint egy anyuka a kisfiának.

Eltűntél most a világ elől,
S halhatatlan lelked felől,
Nem érnek hozzám szavak,
Melyek velem maradnának.

Kiszáradó tó szegélyez,
Pajzsod nem vértez,
Ahogy védelmezett rég,
Őrződ lett titkon az ég.

Árnyékként kísérsz engem,
Nem is tudnám felednem,
Milyen volt a szemedbe nézni,
Ott kényelmesen elidőzni.

Gyönyörködni abban, mit adtál,
Amiért életemnek része voltál.
S megőrizni örökre belül,
Ahogy mosolyod felém vetül.

Gondolatom állandó társa,
Hogy mihez kezdek, látja,
Az életemmel, a napjaimmal,
Létét leheli minden hajnal.

Olykor a kabátod, a hajad,
Látom, de magával is ragad,
A tömeg, mely e délibábot,
Hordoz, mint egy ajándékot.

Fájó látni, hogy nem te vagy,
Bár aranyló, de fénye hagy.
S hogy tovább kell menjek,
Megőriznem emlékemnek.

Néha fejembe veszem,
Ott járom újra léptem,
Hol egykor veled tettem,
Annyira beléd feledkeztem.

De félek még ott lenni,
Közben felismerni,
Csak gondolatban lehetsz,
Tudom, finoman vezetsz.

Ha egy évforduló közeleg,
Megérintenek a fellegek,
Melyek bár elrejtik a fényt,
Cseppjeikben adják a reményt.

Hogy aki az emlékeimben él,
Legalább annyira remél.
Az elválásunk noha múló idő,
Karjaiban ölel bennünk a jövő.

 

140.,

Érzem a gondolatod

Akartam, amit Te talán,
Egy másik élet színpadán.
Így maradtak az álmaim,
A képzeletem szárnyain.

Egy virágos réten járok,
Színei most a határok.
Mintha mosolyognál rám,
Csak játszik a fantáziám.

Nem látlak mostanság,
Támad a viszontagság.
Mely a hiányoddal sebez,
Egy kérdést nekem szegez.

Jól döntöttem-e akkor,
Kora szülte alkonyatkor,
Amikor elengedtem kezed,
Véget érjen egy fejezet.

Olykor érzem a gondolatod,
Benned a dúló távolságod.
De tudom, mi volt a szereped,
Így jobb, ha ma szívem elfeled.

Olykor érzem a gondolatod,
Mikor azt nálam hagyod.
S mutatja, hogy kettőnket,
Elfelejteni mégsem lehet.

 

141.,

Sosem vagyok nélküled

Éjjel a párnám,
Nappal a járdám,
Veled takarózom,
Míg utazom.

Sötétben a fényem,
Világosban a létem,
Tűnsz fényévekkel,
De mégse hagysz el.

Bánatban a derű,
Örömben jókedvű,
Hogy ismerhettelek,
Hogy felismerhettelek.

Hisz nem először látlak,
S engedlek a másvilágnak.
Ahol sosem múlt idő,
Emlékeinkben az erő.

Ha fázom, tüzed adod,
Melegben a varázslatod.
Ami hiányzik belőlem,
Benned meglelem.

Esőben az ernyőm,
Ha elvonult, a jó időm,
Vagy nekem minden évben,
Hullámaid hozzám érnek.

Zajban a csend leszel,
Én időmben feledkezel.
Nyugalmamban korbácsolod,
Az otthonod nekem hozod.

Ha fájna a remény,
Leszel-e még enyém,
Csillag fényével üzened,
Sosem vagyok nélküled.

 

142.,

Megmutattad jövőnket

Te élteted a szavakat,
Mikor más nem marad,
Csak a hit, hogy egyszer,
Váratlanul megérkezel.

Erődet még mindig érzem,
Még ha belül el is vérzem,
Sebeimre gyógyírt hozol,
Velem maradsz, ahogy távozol.

Amit adtál, túl mutat,
Labirintusban a kiutat,
Mutatod mindvégig nekem,
Ahogy lepereg az életem.

Mozdulatlanságba leheled,
Ami folyóként áramlik veled.
S tudod, hogy útitársul,
Emlékünk nem halványul.

Egy óra számlapján,
Láthattalak hajdanán.
Te pedig álmaidban leltél,
Engem lelki hírnökként.

Meg volt írva, hogy látjuk,
Öleljük és bántjuk,
Egymást ebben a létben,
Távol, de kéz a kézben.

Amikor a levegő fogytán,
Színei hagynak el tán,
A világnak, mely tőled,
Bennem mélyen ébred.

Elragadnak áramlatok,
Melyek most olyan nagyok,
De veled győzöm le őket,
Hisz megmutattad jövőnket.

 

143.,

Szellő táncol

Barangolok nélküled,
S talán leélek egy életet,
Anélkül, hogy hozzám érnél,
Egy utcai lámpafénynél.

Már mindenki alszik,
Csak léptem visszhangzik,
Egy fák szegélyezte úton,
Kell most hazajutnom.

Fogyó fényében a Hold,
Sötét fele nem is holt,
Ezért mosolyog most is rám,
Szerénynek tűnő látszatán.

Kövek mellett rezzen az avar,
Sejtelmes, de nem is zavar.
Ahogy csillanak felém,
Esőcseppek a szőnyegén.

Szellő táncol egy ház mögül,
Játszik s perdül egyedül,
Bár a szemnek láthatatlan,
Ahogy érkezik és tova illan.

Te vagy ez a szellő nekem,
Táncod járod körülöttem.
Bár a szememnek láthatatlan,
Simogatsz a pillanatban.

 

144.,

A dal ölel helyetted

Bár egy utcasarkon,
Felismerhetnélek vakon.
De nem tudom, jó lenne-e,
Belenézni a szemedbe.

Tudva, hogy egy pillanatás,
Nem lenne rajta kívül más,
Utána csak a feltépett sebek,
Hosszú gyógyuló hetek.

Hangod olykor felidézem,
Oly kivételes nekem.
De mégis emlékeim sírja,
Ami már az utószót írja.

Kereslek a tömegben,
Titkon, észrevétlen.
Várlak is, de remélem,
Arcod mégsem lelem.

Hiába szeretném annyira,
Rámosolyogni mosolyodra,
Ha ez múló öröm lehet,
Jobb, ha elengedlek.

Segítségül hívom hitem,
Hogy okkal kell felejtenem.
Amiért megismerhettelek,
Az utamat egyengetted.

Addig a hangjegyed hallgatom,
Míg nélküled kell haladnom.
A zene nyelvén szólsz hozzám,
Életre kel így a kottám.

A dal ölel helyetted,
Ahogy egykor tetted.
Ami visz addig az árral szemben,
Míg nem veszhetek el szemedben.

 

145.,

Ott leszel az út végén

Táncolsz velem,
Ahol a tegnap végetér,
Hol a holnap terem,
S csak nekünk zenél?

Velem tartasz,
Hol elköszön a tél,
Helyébe a tavasz,
Egymásnak ítél?

Fogod a kezem,
Ahol virrad az éj,
Amelyik reggelen,
Vele kel a remény?

Felemelsz újra,
Ahol múlik a vihar,
A felhőkön túlra,
Hol a napfény nyaral?

Átölelsz mélyen belül,
Hol vad folyónak hirtelen,
Tajtéka csendesül,
S fodra lesz nesztelen?

Hallom a hangodat,
Ahol az évek múlnak,
Hol a jövő kopogtat,
Búcsút intve a múltnak?

Letörlöd könnyeim,
Ahol egy új világ ébred,
Hol íródnak könyveim,
És szavak születnek érted?

Felébreszted álmaim,
Hol felettünk a csillagok,
Angyalok szárnyain,
Lesznek varázslatok?

Ott leszel az út végén,
Ahova én is érkezem,
Hol az időnk végezetén,
Lélegzed majd lélegzetem?

Ott leszel az út végén,
Hol lelkem megpihen,
Túl a fáradt földi életen,
Időzhet majd lelkeden?

A kérdéseimmel alszom el,
S akkor adod válaszaid:
Ha eggyé válok a végtelennel,
Valóságommá válnak álmaid.

 

146.,

Mintha álmodtam volna

Egy múló pillanatnak tűntél,
De egy életre érintettél.
Veled az idő elvesztette,
Értelmét, ahogy addig tette.

Hiába teltek el a hónapok,
És a várva várt holnapok,
Olyan kevés voltál benne,
Villámgyors a Nap lemente.

Úgy tűnt, sosem elég,
Lényed, ahogy belém ég,
S hogy vigyelek magammal,
Míg tart az éjjel és a nappal.

Amit adtál, nem halványul,
Szárnyal ezen a világon túl,
Ígéri, sosem feled el,
Egész leszel a feleddel.

Mintha álmodtam volna,
Ahogy borultam karodba,
Hisz szertefoszlott rég,
De él bennem emlékként.

Mintha egy tündérmese,
Lenne, mi elevenedne,
Pedig tudom, valóság,
Amit nekem adtál világ.

 

147.,

Míg új rügy nem fakad

A fákról levelek hullnak,
Előttem a széllel futnak.
Táncot járnak még mielőtt,
Temetőjük lesz a föld.

Most még játszanak,
De hamarosan egy álomnak,
Szentelik magukat,
Míg új rügy nem fakad.

Te vagy nekem a szél,
Ki a faleveleknek zenél,
S a levelek az emlékek,
Melyek még így is szépek.

Most még élnek,
De ahogy telnek az évek,
Álom szövi őket át,
S ébrednek majd odaát.

 

148.,

Szomjad oltod

Megálltam egy úton,
Mert oda kellett jutnom,
Táncoltak körülöttem,
De hiányod égett bennem.

Aztán éjjel egy álmomban,
Életre keltél nyomban.
Képzeltem, de mégis,
Elválasztott az ég is.

Az emlékek fakulnak,
A lelkek csak tanulnak.
Hogy tegyenek legközelebb,
Ha kerülnek újra közelebb.

Árnyék a falakon,
Ez most a jutalom.
Hallok lépteket,
Hisz téged kértelek.

Lelkeddel szólsz,
De csak araszolsz.
Nem érinthetsz már,
Ahogy hajdanán.

Átadtad, amit kellett,
Megírtuk az ég felett.
Hiába, most többet kérek,
Csendes feletetet lelek.

Újra játszok egy dallamot,
Melynél szebbet nem hallok.
Benne legalább velem vagy,
Lelked így el nem hagy.

Üzened, hogy ne féljek,
Míg nélküled kell éljek.
Csak erősebb leszek általa,
Míg hozzád érek újra vissza.

Simít a válaszod,
Mélyen belül tudod,
Nem lehettél tovább,
Életemben szerenád.

Szavaimból a mentsvár,
Épül addig, míg rád vár.
Egyszer tudom, átölelsz,
Vele mindenre felelsz.

Lelkünk mélye többet tud,
Ameddig földi elménk jut.
Bár most eltolsz magadtól,
Szomjad oltod világomból.

 

149.,

Egy lombkoronán át

Egy lombkoronán át,
Ér most a napsugár.
Nem vakítja szemem,
Vonzza a tekintetem.

Sétálok a világban,
Benne magamnak,
Álmodtam kis utcáit,
Melyek simogatnak itt.

Körülöttem az emberek,
Mind sorsot cipelnek.
Nehezebbet is nálam,
Hogy a hálát találjam.

Az út a talpam alatt,
Enyhülő pillanat.
Hisz minden lépéssel,
Távolabb és közelebb.

Tőled és feléd,
Most csak remélném,
De egyszer érinthetem,
Ki így érint engem.

A napsugár fénye,
Üzeni, ahogy ér el,
Utat tör a lombkoronán,
Hogy a remény járjon át.

Viszlek magammal,
Közben a távolsággal,
Dacolok a mélyben,
Hol minden ében.

Kereslek ébren,
S a leszálló éjben.
Minden léptemben,
Ebben az életemben.

 

150.,

Ki így érintene

Nincs két egyforma virág,
Mi úgy mosolyogna rám.
S két fűszál sem egyezik,
Ahogy a réten lengedezik.

Különböznek a csillagok,
Mind másként ragyog.
A vízcseppek is eltérnek,
Miközben összeérnek.

Minden kavics más és más,
Mintájuk finom varázslás.
S egyedi minden hópehely,
Ahogy a tájat lepik el.

Másként hatnak a pillanatok,
Melyben éppen benne vagyok.
S a napok sem hasonmások,
Bár hasonlítanak, de mások.

Minden ember egyedi csoda,
Tanítja őket a lelki iskola.
Megismételhetetlen mindenki,
Ahogy a testi életeit járja ki.

De te ennél is jobban különbözöl,
Ahogy a szívembe költözöl.
Hisz nincs még egy olyan lélek,
Ki így érintene, amíg itt élek.

 

151.,

Az álom, mit veled éltem

Ha érintek egy helyet,
Mi megérint helyetted,
Érzem, mennyire hiányzol,
A téren átsuhan egy fátyol.

Egy belső kiáltás dúl,
Némán a hangomon túl,
Amit a lelkeddel bár hallasz,
Még nem érkezhet válasz.

Pár pillanatnak tűnt,
Aztán tova is tűnt,
Amit adhattál életedből,
Tudtam a kezdetektől.

Elrendelt tiszavirág élet,
Gyönyörű, amíg éltet,
De aztán távoznia kellett,
Itt hagyni az életemmel.

Láncait viselem magamon,
Édesít hátralévő utamon,
Hisz bármi jön is szembe,
Már te jutsz róla eszembe.

Az álom, mit veled éltem,
A valóságom szívterében,
S az álom, amit élhettem volna,
Ha ez a valóság rólunk szólna.

 

152.,

Bárcsak hallanád

Úgy mennék újra arra,
Ahol a legszebb darabja,
Életemnek várna rám,
S ért véget idejekorán.

Érinteném a helyeket,
Ahol ölelhettelek,
De félek, fájna látnom,
A szertefoszlott álmom.

Járnám utcáit,
Ahol emléked hint,
Finom porfelhőt felém,
Hogy nem lehettél enyém.

Ülnék ugyanott,
Ahol lelked hagyott,
Örök emlékeket nekem,
Bár tudnám érintenem.

Nézném, ahogy alszol,
Ahol lényed honol,
Mikor pihen a tested,
Életem így is fested.

Feküdnék melletted,
Ahol engedted,
A varázslat járja át,
Minden porcikád.

Várakoznék most is rád,
Csak hallanád,
Mennyire arra járnék,
Hiányod adta hajlék.

Várakoznék most is rád,
Bárcsak hallanád,
Mennyire arra járnék,
Ha várnál rám, ajándék.

 

153.,

A város forgatagában

A város forgatagában,
Te érkezel egyfolytában,
Gondolataim erdejébe,
Nyár fordul most a télbe.

Olykor mintha látnálak,
Ahogy táncom az utcákkal,
Járom ma egyedül,
A nehéz súly szelidül.

A házak haladnak,
Mellettem s a falaknak,
Csak a történetük mesél,
Annak, ki a múltban él.

Egy piros jelzőlámpa,
Léptem fénylő határa,
Közben gyűlnek körülöttem,
Hol semmit sem felejtettem.

Sétálok egy sugár útján,
Tündöklő az alkony után,
Mutatva, hogy milyen szép,
A tündérek szemüvegén.

Ha majd te is ide érsz,
Hallasz egy utcazenészt,
Aki elmeséli a hangjegyén,
Hogy nemrég itt jártam én.

Nem tudom, mit szólnék,
Ha ott volnál s ott volnék,
Egy valóra vált álomban,
A város forgatagában.

Nem tudom, mit szólnék,
Ha ott volnál s ott volnék,
Egy váratlan pillanatban,
A város forgatagában.

 

154.,

Mindig is te leszel

Ahogy a folyó viszi tovább,
Nyughatatlan hullámát,
Úgy ragad el tőlem téged,
Az élet a tengerében.

Ahogy a szél visz magával,
Egy falevelet magában,
Úgy sodor el tőled engem,
Hol muszáj felejtenem.

Ahogy egy esőcsepp,
A földben semmivé lesz,
Úgy tűntünk el ketten,
S maradtunk egy fényképen.

Ahogy a köd felszáll,
Mert érinti a napsugár,
Úgy foszlott széjjel álmom,
Már nem lehet rád találnom.

Ahogy elolvad egy hópehely,
Ha melegség tölti el,
Úgy nem találhatlak már,
Ez hideg börtönbe zár.

Ahogy egy dallam elillan,
Ha hallották halkan,
Úgy kereslek hiába,
Sötétség szökik a fényárba.

Ahogy elveszik egy gondolat,
Ha nem követik azonnal,
Úgy veszítettelek szemem elől,
Hallgatsz ma a jövőmről.

Ahogy egy álom véget ér,
Ha egy új nap kél,
Úgy zárult le egy fejezet,
Már nem foghatom a kezedet.

Egy pillanat voltál,
Életem nyughatatlan sodrán.
Mégis örökre,
Költöztél szívembe.

Sokáig nem lehettél,
Kit őriz nekem a remény.
De mindig is te leszel,
A jelen, ahogy telik el.

Mindig is te leszel,
Kire emlékezem és emlékezel.
S ha egy új világban virradsz,
Már nem csak emlék maradsz.

Mindig is te leszel,
Aki oda viszel,
Ahol egy új világ ébred,
Átölellek ébren. Érzed.

 

155.,

Pár másodpercnyi idő

Hányszor kell még összetörjek,
Hogy nem vagy része életemnek.
A múlt zár arany kalitkába,
Nyúlnék feléd, de mindhiába.

Nehéz most nélküled,
Lelkem még nálad pihen.
Ezért lettem azóta,
Ködben egy napóra.

Érzelmek üres síkja,
Melyben motoszkál néha,
Egy tőled érkező felelet,
Álmomban egy lehelet.

Két pillanat között talállak,
De mire megállítanálak,
Már elhívott a messzeség,
A láng marad, mi bennem ég.

Pár másodpercnyi idő,
A veled érkező.
Aztán mintha nem is lenne,
Az elmúlásnak kegyelme.

Szigorú az élet sokszor,
Kezében feltűnő ostor.
De amit büntetésnek vélünk,
Sosem az ellenségünk.

Most talán nem értjük,
Csak csepp, amíg éljük,
S meglátjuk létünk tengerében,
Csalfa ruháját a veszteségnek.

 

156.,

Amikor utaztam hozzád

Amikor utaztam hozzád,
Az ablakon a pergő világ,
Haladt el mellettem,
Illatát ma sem felejtem.

Úgy vártam, hogy lássalak,
Két kezed át fonjanak.
Bárki is sétált még ott,
Lelkem nálad maradhatott.

Mutattál nekem mindig,
Új helyeket, mi attól fénylik,
Hogy általad ismerhettem,
Otthonod a jelmezében.

Sűrű házak, ligetek,
Hol utunk vezetett.
Megszerettem teljesen őket,
Hisz mind hozzád értek.

Másnak talán értéktelen,
Ott időzve a lépteken,
De nekem mégis életvíz,
Mi örökre téged őriz.

Ma ha járok arra,
Letűnt korok szirma,
Leheli rám virágporát,
Százszor kimondott szavát.

Az emlék a társam helyetted,
S mindaz, mit az ég zengett.
Valójában el sem hagytál,
Gondolataimban a hangszál.

Könny születik hiányodban,
Téli pára az ablakomban.
Mit nem a kezemmel törlök,
A gyógyír te vagy, mi örök.

Veled fekszem s ébredek,
Hiába az utcák üresek,
Melyeket mosolyoddal jártam,
Színe vagy e maradó világnak.

Te vagy az első gondolatom,
S ami lezárja magányos napom,
De él bennem az az örök világ,
Amikor utaztam hozzád.

 

157.,

Ha minden véget ér

Egy hópehely az arcomon,
A változás az ajtómon,
Kopogtat s messze száll,
A nyár, mikor velem voltál.

Egyre hullik arcomba,
Simogat és goromba.
Elvesz tőlem, de mégis ad,
A tanítása már itt marad.

Tudtam, csak idő kérdése,
Mikor utazol el vele,
S hagysz magamra azzal,
Emléktáncom a tavasszal.

Mégis amíg éltem, hittem,
Fényed félő melegében,
Menedék lesz lelked felől,
E zord világ elől.

Egy néma kiáltás hangja,
Menne is, de maradna.
Megszólítana halkan,
Arany ékes kapujában.

Szerettem volna,
Hogy átöleljen oltalma,
Miközben múlik minden,
Vigyázzon rám itt bent.

Aztán, ahogy éreztem,
Hűlt helyed maradt nekem.
Hisz odaadtál mindent,
Mit számunkra az ég rendelt.

Látszólag értelmetlen,
Utazni túl az értelmen,
De ahol a falak omlanak,
Ott mindig megtalállak.

Bármennyire is szeretném,
Minden lépted kísérném,
El kell fogadjam, hogy a világ,
Nélküled robog tovább.

Nélküled, de mégis veled,
Mert bezár az emlékezet.
Ami te voltál, örökre kísér,
S ha minden véget ér, visszatér.

 

158.,

Itt leszel reggel

Az élet már tovább lép,
S tép, ahogy maradnék,
Emléked kínzó öleltében,
Elevenen fal fel éppen.

Egy film pereg előttem,
Egyedül a nézőtéren,
Nézem, mi lehetett volna,
Ha közös dalunk aranylana.

Színészek játszák helyettem,
Mit kénytelen temettem.
Könnyek itatják virágát,
Függöny gördül sírjánál.

Árnyék a világ, mióta,
Álmom csak az otthona,
Ahol eltűnt az idő,
Szemfényével repülő.

Szertefoszlott minden,
Hirtelen semmim sincsen,
Mi az élet illatát lehelné,
Hiába is kérlelném.

Esőcseppek hangja,
Mindig kedves harangja,
Most üres tükörbe csobban,
Ahogy hullámát veti holtan.

Ünnepi fények gyúlnak,
Mégis az elmúlásnak,
Sötétje ér csak közelebb,
S a hajlékába költöztet.

Zsivaj a csöndben,
Egy hirtelen üzenetben,
Hogy nem is találkoztunk még,
Pedig ismerjük egymást rég.

Felveri az éj csendjét,
Viharként dúl az ébrenlét,
De beérem egy felelettel,
Ha tudom, itt leszel reggel.

 

159.,

Hol a táncunk véget ér

Felébredek éjjel,
Egy gondolat ér el.
Nyúltam kezedért,
De azonnal véget ért.

Most így láthatlak csak,
Szavaid halkulnak,
Ahogy feleszmélek,
Az ébrenlét színterének.

Becsukom a szemem,
De hiába igyekszem,
Téged már nem talállak,
Délibáb szegődik társnak.

Lelki szemeim előtt,
Új film fűződött,
Melybe már csak képzellek,
Szegénnyé váló éjjelek.

Egy angyal szólt hozzám,
Titkos égi dallamán,
Amit az ébredés elvesz,
Örökre egy tánc lesz.

Melyben ha elengedlek,
Ezen a földi parketten,
Később átölelhetlek még,
Hol a táncunk véget ér.

 

160.,

Olyan sok az idegen

Körülöttem hangszerek,
Oly szépen zengenek,
De egyik sem szól hangodon,
Fájó így hallanom.

Emlékeim börtönében,
Hangzik fel éppen,
Ahogy szólsz hozzám,
Szívem díszes ajtaján.

Hallom-e még valaha,
Kinek ilyen édes a hangja,
Felcsendülni fülemben,
Ebben az életemben?

Szavaid bár itt élnek bent,
Nagyon messze merengenek,
Távolabb, mint bármikor,
Templomom egy letűnt kor.

Hullámként törsz rám,
A feledés színpadán,
Visszahív, aki szeret téged,
Egyszemélyes közönséged.

Tapsa visszhangzik,
Mégis az hírlik,
Üres falak adják vissza,
Ahogy engedtelek tova.

Nagyon fáj a hiányod,
Távolsággá váló por,
Beterít és gúzsba köt,
A kezemmel fogható köd.

Olyan sok az idegen,
Mióta itt élek idelent,
S hogy azzá lettél hirtelen,
Máig lüktet idebent.

Olyan sok az idegen,
Te sem vagy már itt nekem,
De ott állsz majd hirtelen,
Ha lelkem ébred odafent.

 

161.,

Harmat illan

Ahogy a harmat illan észrevétlen,
A felkelő Nap melegében,
Úgy viszed minden bánatom,
Ha két szemed láthatom.

Ha két szemed láthatnám,
Vele a világot bejárnám.
S felismerném szépségét,
Melyben hiába nézek szét.

Hiába nézek szét egyedül,
Hiányzol rendületlenül.
Mint egy zongorán,
Egy billentyű árván.

Egy billentyű magában,
Magányos játékában,
Bár szép a hangja,
Keserű a monotonja.

Keserű, ahogy monoton,
Szárazon lépdel hangodon.
Csak felidézi, ahogy szóltál,
Mindazt, ami mindig voltál.

Ami mindig is voltál,
Egy tűnő varázslatnál.
Hisz csupán átutazóként,
Adtad ajándékba a fényt.

Ajándékoztad a fényt,
Visszaadva a reményt,
Van még olyan lélek,
Ki ért, míg itt élek.

Ki érti, amíg itt élek,
Miért örülök és miért félek.
Aki megnevettet akkor,
Mikor szomorú az akkord.

Mikor szomorédes, hallom,
Hangját a poraimból,
Feltámadni hirtelen,
Belopózva nesztelen.

Belopózva az éj csendjén,
Mikor az álmot kérdezném,
Miért ily múló az ölelése,
Hisz lelkemnek kedvese.

S hogy lelkemnek kedvese,
Lehet életemnek vesztese,
Létezése örökre kíséri,
Napfényével melegíti.

A Nap fényével melegíti,
Harmat múlását hirdeti.
De ami itt marad,
Te leszel, magad.

Mert mindig Te leszel,
Ki feltöltesz élettel,
S elviszed minden bánatom,
Ha két szemed újra láthatom.

 

162.,

Téged juttat eszembe

Egy dallam táncol,
Legyél most bárhol,
Átölel helyetted,
Éltet az emlékezet.

A múlt ejt rabul,
Hangod már halkul,
Mikor felidézném,
Rég nem az enyém.

Egy világ búcsúzik,
Mely csak sértett végig,
Bár volt hogy égig emelt,
De igazán sosem felelt.

Azt hittem, elértem oda,
Ahonnan nem indulok tova,
Aztán csak egy állomás volt,
Hol a jövő él, a múlt holt.

Ma is csengenek szavaid,
Reszketve épült falaid,
Csendesen temettek engem,
Mélyen morajló tenger.

Az érintésed, mint varázslat,
Egy bennem élő árnyalat,
Sosem felejtem, amit adott,
Mielőtt magamra hagyott.

Ölelésedben az álmok,
Közel voltak, mégis távol,
Bár érinthettem a kezemmel,
De éppen így veszítettem el.

Reményt adtál s ízelítőt,
Megállítani újra az időt,
Percekre cserélni órákat,
Életre kelteni az ódákat.

Tanítás voltál, váratlan,
Évek óta páratlan,
Látszólag elvettél tőlem,
Mégis másképp élem éltem.

Köszönöm, hogy velem voltál,
Még ha csak egy pillanatnál,
De olyat adtál, mi örökre,
Téged juttat eszembe.

 

163.,

 

Medek Tamás

spirituális író