1.,
Mégis tudod szeretni a világot
Nehéz elképzelni azt a helyet,
Ahová a lábad el nem vihet,
Hol ott van, akit szerettél,
Kit soha el nem feledtél.
Kinek a hiánya most úgy éget,
Teljesen felemésztve téged.
Ki soha nem volt ilyen távol,
Hiába találod meg bárhol.
Kivel mit meg nem adnál,
Leragadni a pillanatnál,
S akivel ezt az életed,
Tovább most nem élheted.
De míg itt vagy, ne feledd,
Ő sem engedi el soha a kezed.
Végig kíváncsi a léptedre,
Büszke akar lenni létedre.
S végül te is oda térsz vissza,
Ahol az ajtót majd éppen ő nyitja
Neked, aki ott állsz szótlanul,
S már tudod, ölelhetsz gondtalanul.
Rájössz, a távolság csak a testé,
Amit annak elmúlása tör ketté.
Hisz a lélek tovább halad,
S a végtelenben találod magad.
Megváltozik ott az idő,
Kezüket fogják múlt és jövő,
S ahogy érzed őt újra, belátod,
Mégis tudod szeretni a világot.
2.,
Álmodban építesz egy világot,
Mit sehol sem, ott meglátod.
Testet ölt a vágy, a félelem,
S lelked vetít képeken.
3.,
Hálás lehetsz a gondokért,
Mi csak valaha téged ért.
Ha először nem is értenéd,
A jó, s a rossz is érted él.
4.,
Szavak is születhetnek némán,
Könnycseppből is lehet gyémánt.
Sokszor, mi a legjobban bánt,
Az lesz, mi a gödörből kiránt.
5.,
Földi elméd mindig kutat,
Vajon mi lehet az utad?
De ha a lelkeddel együtt haladsz,
Kétségben többé nem maradsz.
6.,
Legyél kedves azzal, aki veled nem az,
Azt add másoknak, mi számukra vigasz.
Vedd észre a rosszban is, mi felemel,
S tudd, Isten semmit sem feled el.
7.,
Szerencse és véletlen,
Nem létezik az életben.
Minden ami jön, csak azért kapod,
Hogy tanítson téged, ha hagyod.
8.,
Körülötted egy másik világ
Úgy érzed, elveszett a semmiért,
Mindaz, aki addig benned élt.
Aki jelentette számodra a világot,
Többé nem jön, csak várhatod.
Úgy hiszed, örökre elengedte a kezed,
S nem hallja már a kiáltásod, a neszed.
Hogy azt sem látja, mi történik veled,
A nagy üresség, mi megmaradt neked.
De míg fojtogat a szomorúság,
Örvénylik körülötted egy másik világ.
Amit nem láthatsz a szemeddel,
Bár létezik, ezt soha ne feledd el.
Körbe fon téged, lehet nem érzed,
Mert nincs rá megfelelő érzéked.
De valahányszor egyedül érzed magad,
Nem is sejted, hányan simítják a hajad.
Hányan állnak körülötted azt várva,
Hogy üzenetük a szíved átjárja.
S közben minél inkább észre vedd,
Csak a test ábrándját kergeted.
Hogy tudd, itt minden látszat,
Lélek vagy, a test csak játszhat.
Bár benne utaztál egy életen át,
Annak lelked viszi ajándékát.
Akit hiányolsz, mert nem látod,
Már ismeri az egész világot.
Hogy nem létezik véletlen,
És örök elválás sem az életben.
Akiért a könnyeket a szíved ejti,
A gyászod csak, mi előled rejti.
De mindent megtenne, hogy érintsen,
Szebbé tegye, ahol ő már nincsen.
S hogy tudd, azt szeretné a legjobban,
Ő mindig ott lesz, hol a szíved dobban.
Figyelemmel kíséri majd az életed,
Körbeölel féltőn, vigyázza éjjeled.
Most elindult, mert indulnia kellett,
Bár neki is fáj, mit a hiánya keltett.
Megérti igaz, de mégis az a vágya,
Hogy higgyen benne, ki haza várja.
Hogy tudd minden pillanatban,
A túlvilágban igazad van.
S akit szerettél mélyen és igazán,
Karodba zársz az időd hajnalán.
9.,
Mert elmúlás nem létezik,
Csak a lélek haza érkezik.
S amikor felébredsz odaát,
Aki most hiányzik, karol át.
10.,
Hogyan kellene utazni egy életen át?
Mélyen megélni minden pillanatát.
Édesen, keserűn, örömét, bánatát,
Hogy mások is csodálják csillagát.
11.,
Az emberi lét különös titka,
Hogy benned van az isteni szikra.
Mely mint egy kedves álom,
Arra vár, hogy valóra váljon.
12.,
Eljön az időd, s ott állsz magad,
Amit éreztettél, csak az marad,
Benned, s amit átéltél, az leszel,
Az egyetlen, mit magaddal viszel.
13.,
Akit úgy hiszel, nincsen többé,
A lelkedben marad mindörökké.
Bár távozott és sok a dolga,
De mindig csak hozzád szólna.
Tudja, mindened neki adnád,
De szeretné, ha te is tudnád,
Semmi mást nem kér tőled,
Csak hitet. S ő ott lesz veled.
14.,
Együtt lesztek még
Olykor elszakít egy dermedt pillanat,
Hogy magad is elveszel a súly alatt.
Nem látja szemed, nem érinti kezed,
Többé nem hallod a hangján a neved.
Megfagy benned nélküle minden,
Úgy érzed, nincs ki felmelegítsen.
Bármit megtennél, csak egyszer lásd,
De a hiánya feléget minden varázst.
Mégis tudnod kell, ha így érzel,
Ha csak a testet látod, elvérzel.
A világ úgy fog teljesen áthatni,
Hogy a lelket is engeded láttatni.
Elfogadod, hogy a veszteséged,
A túlvilágon őrzik meg neked.
Míg számodra is eljön az idő,
Ez legyen benned éltető erő.
A távozása nem volt véletlen,
Várta már, mi ide küldte, a végtelen.
Ő viszont téged vár majd odaát,
Ahogy a világok küszöbét léped át.
Addig is hallja, ahogy lélegzel,
Tudni fogja, amikor érkezel.
S mivel ő is azt kívánja,
Együtt lesztek még utána.
15.,
Az álom kulcsként nyitja a test zárját,
A lélek levetheti addig anyag ruháját.
Saját világot teremt benne a gondolat,
S valóságnak tetszik minden pillanat.
16.,
Olykor fél életen át keresel valakit,
A gyász, a keserűség úgy elvakít.
De amikor befejezted itt a harcot,
Odaát újra megtalálod azt az arcot.
17.,
Azt kívánod, mikor felnézel az égre,
Bárcsak megtalálhatnád őt végre.
De nem a csillagokon van, kit keresel,
Hanem ott, ahova majd te is érkezel.
18.,
Éjjel, mikor alszik a tested,
A világodat magad fested,
S megláthatod mélyen benne,
Hogy korlátok nélkül milyen lenne.
19.,
Ahogy járnak a szélben a fák ágai,
Úgy változnak a lelkeknek világai.
S bár másként állnak ellen a szélnek,
Mélyen a törzsben, mind összeérnek.
20.,
Úgy szeretne hozzád eljönni,
De olyankor kevés az akarat,
Ha nem tudja benned áttörni,
A fájdalomból épült falakat.
21.,
Olyat soha el nem veszíthetsz,
Aki téged szeret, s te szerethetsz.
Hiszen olyan híd ez köztetek,
Melyből mindketten lettetek.
22.,
Szerencse és véletlen,
sorspillanatok, jelmezben.
Nincs jutalom, s büntetés,
Csak követ téged a létezés.
23.,
Ahogy földi élted véget ér,
A lelked újra élni kél.
Megérted akkor az itt léted,
Játék volt csak, hogy élted.
24.,
Véletlenül nem távozik senki,
Csak eljön az idő, hazamenni.
Visszatérünk, ahonnan érkeztünk,
Hol találkozik majd újra, a lelkünk.
25.,
Az értelmen túl, létezik egy világ,
Ott van, ahova a szemed nem lát.
Csak akkor fedi fel igazi önmagát,
Ha a kapuját, a lelkeddel léped át.
Most csak körülölel, ha engeded,
S titkon mutatja, a rejtélyét neked.
Adna többet is, bár nem értenéd,
Ezért a sejtelme, csak mi benned ég.
26.,
Elválaszt a világ, s a távolság,
Attól, kit te nem láthatsz már.
De nem kerülhet tőled messze,
Míg a szeretet köt vele össze.
27.,
Eljön az idő, amikor megtudod,
A tetted másokban mit hagyott.
Akkor látod teljesen a világot,
S fogadod, többé nem bántod.
28.,
Miért születnek a könnyek?
Miért születnek a könnyek,
S nem állnak el könnyen,
Ha búcsúzik valaki,
Ki a szívedben lakik?
Nem jönnek a szavak,
A fájdalom marad.
És a remény, a hit,
Időzik majd itt.
Kézen fogják egymást,
Csak hogy te is lásd,
Talpra kell állnod,
S nem bezárnod.
Tudnod kell, a végtelen,
Nem is oly képtelen.
Ha magadhoz engeded,
Támaszod lesz neked.
Akit most elvesztettél,
Ugyanúgy nélküled fél.
S bár megérti a fájdalmad,
Azért reméli az oltalmad.
Várja, hogy erős légy,
Hogy minél több hittel élj.
Még ha ő is az erősebb,
Így lesz teljesebb.
A súlyok rajtad,
Tán megmaradnak.
De ha bírod őket,
Megnyugvást ígérhet.
Miért születnek a könnyek,
S nem állnak el könnyen,
Ha búcsúzik valaki,
Ki a szívedben lakik?
Mert a könnyek beszélnek,
Szavak helyett mesélnek.
Láttatják az erőt,
Belőletek eredőt.
Megmutatják, hogy igaz,
S ez számotokra vigasz.
E kötelék nem szakad el,
Az idő hiába is szalad el.
Ha majd elérkezik,
A bánat feledkezik,
Ahogy ott álltok az úton,
Mosolyogtok a múlton.
Miért születnek a könnyek,
S nem állnak el könnyen,
Ha búcsúzik valaki,
Ki a szívedben lakik?
Hogy ne kelljen szó,
Mert nem elmondható.
S hogy rájöjj általa,
Érték kettőtök dala.
29.,
Bármerre is vezessen az utad,
Mindig lesz, ki irányt mutat.
Bár nem látod, mert benned él,
De megszólít, ha tévednél.
30.,
A test meghal, de a lélek felébred,
S amiért itt éltél, végre megérted.
Meglátod mindennek a másik felét,
Ahogy fogod ott, az örök lét kezét.
31.,
Az idő
Mindig megy, de sosem múlik igazán,
Olykor túlárad, máskor megfagy talán.
A kezeddel ugyan soha nem foghatod,
Mégis megméri, minden pillanatod.
32.,
Addig összetörsz még sokszor újra,
Míg a ragaszkodás lángját el nem fújja,
Az, aki te vagy, s aki benned él,
Akit már annyira felkeltenél.
33.,
Talán nem érted, miért történik veled,
Pedig csak odaátról fogják a kezed.
Hogy végig vezessenek azon az úton,
Hol a legkevesebb fájdalom kell sújtson.
34.,
Amikor itt az időd és távozol,
Visszatérsz, ahonnan származol.
S találkozol, ahogy hazaértél,
Azokkal, kiket veszni hittél.
35.,
Mondd, miért akarod mindig még,
Visszahozni, ami elmúlt rég?
Ha a múltban élsz, te is azzá válsz,
Kit az emlékeid fogságába zársz.
36.,
A hibák csak addig élnek,
Míg meg nem bocsájtod,
S ha már meguntál félni,
Azt a szeretetre váltod.
37.,
Megtalálod és érzed őt már bárhol,
Ami elszakít tőle, csupán egy fátyol.
Melyen keresztül áttetszik minden,
Akár lágy holdfény egy felhős éjen.
38.,
Nincs olyan, hogy végleges,
Csak gondolatra érdemes.
Másképp látni a világot,
Javítani, aki hibázott.
39.,
Ha egyszer újra
Ha egyszer újra érinthetne,
A tél benned véget érne.
Mely a szívedet fagyba zárja,
A felengedést várja az imája.
Ha egyszer újra átölelne,
Az minden gondot feledtetne.
Felébredne az, mi meghalt belül,
Nem lennél már árván, egyedül.
Ha egyszer újra szólna hozzád,
Felismernéd az otthon hangját.
Csodás dallama átjárna téged,
Mely mindent megtenne érted.
Ha egyszer újra láthatnád,
Poraidból ott feltámadnál.
Így jár az, megértenéd végre,
Ki a remény előtt hajlik térdre.
Mert a remény túléli a tested,
S bár addig hiába kerested,
Akkor ő ott áll majd előtted,
És letörli a könnyed, helyetted.
40.,
Soha ne ítélj abból még,
Amit a szemeddel értenél.
Mert ami számít egyedül,
Előle rejtve marad, legbelül.
41.,
Van, aki már csak benned él,
Most a szíved és a csend beszél.
De hiába van ma tőled messze,
Vár rád, hol a lelketek ér össze.
42.,
Olyan erő szövi az éltedet,
Ahogy soha nem képzelted.
Semmi az, mit a szemed lát,
Elrejtve a szellem világát.
43.,
Ha eljön az időd, rálépsz majd az útra,
Mi elvezet téged is, a csillagokon túlra.
De addig is csodálj ezernyi virágot,
És éld meg úgy, ahogy csak te látod.
44.,
Sokszor próbára tesz most az élet,
Máskor csak a csend lesz véled.
S bár itt a lelked olykor védtelen,
De ne feledd, vár rád a végtelen.
45.,
Mikor egy élet véget ér,
A lélek végre hazatér.
Ahonnan ide érkezett,
Ami örök időtől létezett.
Létezni is fog mindörökké,
Hol honvágy nincsen többé.
S kitől búcsúznod kellett,
Ott leszel a lelke mellett.
46.,
Minden, amit elvesztettél,
Mivel tiéd volt, benned él.
S amikor újra odaát leszel,
Az egységben vele létezel.
47.,
Földi elméd képtelen,
Felfogni, hogy végtelen,
Minden ami körbevesz,
Ugyanúgy benned lesz.
Lelked érti csak a világot,
S amíg a testedbe zárod,
Attól várva boldogságot,
Elfedi előled az igazságot.
48.,
Az utolsó mosolyunk mindvégig megmarad,
Hisz lelkeinkbe zárja ugyanaz a lakat.
De feltűnik majd, amikor nem is várjuk,
Ha újra egymás világát járjuk.
49.,
Még mindig...
Még mindig összeszorul a szívem,
Ahogy a gondolatom nálad pihen.
Az emlékek sohasem felednek,
S újra könnycseppek születnek.
Amikor azt hinném távol jársz,
Csak rájövök, hogy visszavársz.
Bár nem hallhatom hívó hangod,
De érzem belül, a lélekharangod.
Ahogy zúg bennem, mi benned él,
Anélkül, hogy a kezeddel érintenél.
S még ha többé nem is érsz hozzám,
Örökké ott lesz nálad, az én hazám.
Bár múlik az idő, mely enyhítene,
De úgy tűnik, mintha örök lenne,
Mindaz, amit te nálam hagytál,
Lelkünk zenéjét játszó hangtál.
E dallam túlhangzik egy életen,
Az ész éppen ezért is védtelen,
S képtelen legyőzni a szív szavát,
Sötétben tartani egy éjszakát.
Bármilyen magas falat is emelnék,
Tőled távol menni mégsem mernék.
Mert akkor félnék, hogy nem hallom,
Hallhatatlan hangod, amíg alszom.
50.,
Amit eszel, azzá leszel.
De amit gondolattal teszel hozzá,
Úgy leszel végül azzá.
51.,
A kanóc vagy, ám vele együtt a viasz,
Most úgy érezheted, ez olcsó vigasz,
De amit ezen túl látsz, az lesz igaz,
És rájössz: mindig létező maradsz.
52.,
Már csak benned létezik,
Kiért a lelked úgy éhezik.
Bár a fájdalmad el nem ül,
De ő végig ott él legbelül.
S amikor kitárul belső világod,
Amit a szem nem lát, meglátod.
Mikor a tested már nem láncol,
A lelketek végre együtt táncol.
Aki benned volt, körbe ölel,
S úgy érzed, az égig emel.
Akkor rájössz igazán,
Kit mélyen őrzöl, megtalál.
53.,
Olyan jó volna hinnem,
Nekem is van valahol egy kincsem.
De hiába keresem a világon,
Hisz csak belül találom.
54.,
Így van jól...
Angyal szíved simogat,
Így varázslod napomat.
Igaz már csak a távolból,
De azt mondják, így van jól.
Neked már indulnod kellett,
Megtetted, mi tőled tellett.
De az élet számomra tovább halad,
Hogy megismerhessem még magam.
Az utam nekem nem ért véget,
Csak nem hívhatlak tovább téged.
S most úgy kell tovább mennem,
Végig fontos benned hinnem.
E hit nemcsak engem éltet,
Ahol vagy, megnyugtat téged.
Ami bennem nem halványul,
Azt adom majd ajándékul.
Ott, mikor végre újra látlak,
Valóság leszel, nemcsak árnyak.
Akkor ismerjük fel majd mélyen,
Fénylő csillagok vagyunk az éjben.
55.,
Lelkünk otthona egy világ
Súlyukat rakják ránk az évek,
Mégsem tudnak eltemetni téged.
Bár nő köztünk a távolság,
De lelkünk otthona egy világ.
Mely ameddig fennmarad,
Nekünk biztos otthont ad.
Benne szemünk nem láthat,
Ám a gondolat végig áthat.
Kapocs lesz ez mindig köztünk,
Még ha messze is költöztünk.
S e gondolat hoz majd újra össze,
Amikor nem a testhez leszünk kötve.
Ahol kitárul előttünk minden,
Mi a földi világban nincsen.
Elmúlik ott az elmúlás,
S nem marad hátra más.
Mint felismerni a teljes képet,
Hogy sosem veszítettelek téged.
Csak a szemem elől tűntél el,
De követlek majd a lelkemmel.
Amikor levetem az anyagi palástot,
Hátra hagyom én is e látszat világot.
Az emlékeimet kapom örökbe,
S értelmet nyer végre, az örökre.
56.,
A lélek örök tánca
Akit nem láthattál rég,
Ő benned a mindenség.
S míg a tested tart fogva,
Az ég őrzi meg számodra.
Most nem foghatod kezét,
De hallhatod finom neszét.
Sejtelmesen a szavát,
Mit csak neked ad át.
Megérint, ahogy nem is várnád,
Érzed majd, nem csak ábránd.
Egyedül leszel, de együtt mégis,
Amennyire fájó, annyira szép is.
Bár most nem érhetsz hozzá,
Mégis egymásban értek azzá,
Akik vagytok valójában,
A szeretet hálójában.
Ha elengeded az anyag láncát,
Majd járod a lélek örök táncát,
Ott lesz benne a partnered,
Aki most veled nem lehet.
57.,
Amikor valaki hiányzik
Amikor valaki annyira hiányzik,
Még a szivárványod sem látszik.
Nem kápráztat el fényével,
S nem melegít fel a lényével.
Amikor valaki messze kerül,
Körülötted sivatag terül.
Melyben nem érezhetsz mást,
Csak mélyében a csalódást.
Amikor valakit nem láthatsz,
A mosolyával nem játszhatsz.
Ridegnek tűnik minden tova,
Menekülni nem tudsz hova.
Amikor egyedül maradnál,
Sűrű erdőben egy várnál,
Túlélőként csak menekülve,
Vissza újra, a lelketekbe.
Amikor úgy érzed, elvesztél,
Tudd, nem örökké él e tél.
Bár most talán nem hinnéd,
Benned van a kiút innét.
Ha megérted, aki most éget,
Sosem hagy el végleg téged.
Nem is tudna ilyet tenni,
Ő is szeretne benned élni.
Csak engedd, hogy így tegyen,
S mikor felérsz az élet hegyen,
Újra érezve az otthon melegét,
A lelkeddel nézel majd szét.
Végre feltűnik előtted újra ő,
Hol nincs hely, nincsen idő.
S végre megérted teljesen ott,
Hogy tévedtél, mikor hiányzott.
58.,
Lelked virágai
Ott állsz csak az esőben,
A Nap is már lemenőben.
Rég nem foghatod a kezét,
Egy üres helyre érkeztél.
Melyen csak úgy jutsz túl,
Ha a figyelmed átalakul.
S amint a fájó veszteségből,
A remény ruhájába öltözöl.
Amikor éltet a viszontlátás,
Nem marad számodra más,
Mint megtartani magadban,
Éltetni őt, a saját világodban.
Aztán mikor kilépsz e szerepből,
Amit addig hittél, mind megdől.
Lélekként kibontod csodás virágaid,
S a veszteségeid lesznek, szirmaid.
59.,
Hazatérés
Aki itt hagyta e testi világot,
Nem álmodja tovább az álmot.
Viszont egész addig simogat,
Amíg Te éled még az álmodat.
S az ágyad mellett állva,
Hogy felébredj, megvárja.
Bár te addig csak az álmod látod,
De felkelve, ő lesz a valóságod.
Soha ne feledd, hogy aki már éber,
Nem hagyott el valójában téged.
Csupán véget ért az álma,
Visszatért a szellemhazába.
Ami neked is az otthonod,
Ébredéskor megtudod.
S nem lesz számodra kérdés,
Édes viszontlátás, a hazatérés.
60.,
Feledés
Földi elméden a feledés fátyla,
Az igazságot csak a lelked látja.
Így bármit most nem értenél,
Benned túlságosan mélyen él.
Hogy megvédjen sok tehertől,
Hisz amid van is, majd megöl.
Rád vigyáz tehát a feledés,
De így sem múlik az ébredés.
Amit kell, majd tudni fogod,
Hogyan éld a mindennapod.
Nincs is más, mi fontosabb,
Csak lelkileg légy gazdagabb.
Mindaz, ami már a múlté,
A jelenedben válik eggyé,
Majd újjá is születik azzal,
Ha a jót teszed a világgal.
61.,
Hajnal
Ezerszer jött már értem a hajnal,
De a hiányod még mindig fájlal.
Hogy nem vagy itt, arra ébredek,
Gyönyörű, de múló ez a képzelet.
Míg csukva a szemem, addig látlak,
Veled a legszebb pillanatok várnak.
De amint a napfény simogat,
Magával viszi az álmomat.
Elragad könyörtelenül tőlem,
Kopárrá lesz így a földem.
Melyen darabjaim szerte széjjel,
A reményt várva minden éjjel.
Hisz eljössz hozzám akkor újra,
Mikor a testemen utazok túlra.
Érintesz ott, ahogy te vagy képes,
S a hiányod már nem is tépdes.
Rájövök, csak addig vagy távol,
Míg elszakít a világi fátyol.
De amint önmagamra ébredek,
Eszembe jutnak a lelki életek.
Itt voltál végig, csak nem láttalak,
A testi érzékemmel kizártalak.
Mely viszont feloldódik végleg,
Ha már csak a lelkemmel élek.
Haza érek, és felismerem,
Bár itt elképzelni alig merem,
Mindenki egy, ez az égig emel,
Így téged sem veszítettelek el.
62.,
Emlékek zenéje
Felcsendül az emlékek zenéje,
S egyre csak repít feléje.
Hozzá, kit most nem érhetsz el,
Aki nélkül indul, minden reggel.
Nélküle köszönt a napsugár,
Egyedül visz tova az ár.
Mintha nem lenne tovább,
Semmi sem hamarább.
Egy kietlen szigeten,
Érzed magad idegen.
Üresen hagynak a napok tova,
Mégsem juthatsz el már oda.
Ahol ő várna téged,
S adná a melegséged.
Ahol megpillanthatnád ívét,
Felragyogni a szívét.
Felcsendül az emlékek zenéje,
Tekinteted szegezed az égre.
Utazva az élet vonaton,
Zakatolva ott monoton.
Csak mész, de nem tudod hova,
Körülötted addig ezer csoda.
Melyek arra várnak, hogy észre vedd,
S ezzel őt is boldoggá tedd.
Mert ameddig ezer sebből vérzel,
Bántja, hogy nem látja a fényed.
Bár megérti a vakságod,
Szeretné, hogy értsd a világot.
Hogy csak látszólag tűnt el belőle,
De marad továbbra is, a lelked őre.
Benned. S ahhoz, hogy élhesd,
Ne a fájdalom lángját égesd.
Felcsendül az emlékek zenéje,
Vedd hát észre mindig benne.
Hisz ő küldi neked dallamát,
S beleszövi, minden szavát.
Ha felcsendül az emlékek zenéje,
Tudd, érted bújik mindig beléje.
Hogy eljusson hozzád így újra,
Érintsen és öleljen, egy életútra.
63.,
Fájdalmad fala
Nincs mi jobban emésztene téged,
Mint amikor valaki hiányát éled.
Akit úgy érzel, kitéptek belőled,
Nem olyan seb ez, mely benőhet.
Ülsz, s csak félnek érzed magad,
Éget minden, mi vissza marad.
Hozzád a Nap fénye is alig ér el,
Egyedül dacolsz a sötétséggel.
Gondolataidban egyre elveszel,
A többségével csak veszekszel.
Falat építesz magad köré,
Mely le nem omolhat többé.
Viszont amíg e fal ridegen épül,
Nem mehetsz semmin keresztül,
Ami azon kívül lenne, s várna,
Remény lenne, kis boldogságra.
Tudd, ezzel a fallal örökre,
Magadat zárod börtönbe.
Nem juthat így hozzád senki,
Az sem, ki a szíved zengi.
Mert ne feledd, bár most hiányzik,
Csak a szemednek nem látszik.
Veled van, de a várad túloldalán,
Várja, hogy bejuthat rajta talán.
Hogy egyszer kaput nyitsz neki,
Melyen a szíved végre elérheti.
A fénytől aztán porba hulljon,
Összes kesergésed a múlton.
Tudja, szinte lehetetlen ez neked,
Míg lelked a testben szendereg.
Ezért próbál, ahogy csak tud, kelteni,
A fal mögül is, igazán szeretni.
Ezt minél jobban felismered,
Könnyebbség lesz majd neked.
Mélybe zuhan, mit emeltél erőd,
Így kapod vissza végre az erőt.
Újra érezheted, kit veszni hittél,
Többet kaphatsz puszta hitnél.
S ha tudod, hogy újra látod,
Vele élheted tovább az álmod.
64.,
Legmélyebb álmod
Testi életed csak egy álmod,
Ahol próbákat kell kiállnod.
Melyben eldöntöd már előre,
Hogy mikor ébredsz belőle.
Ittléted most a múltad tükre,
Feledésed a legnagyobb trükkje.
De ha a napjaidat lelkesen éled,
Annál szebb lesz az ébredésed.
Mikor elhagyod az álomvilágot,
Ahogy éltél benne, belátod.
Sokat tanulsz akkor belőle,
Lelked így kap majd erőre.
S amikor újra visszatérsz,
Már egyre kevésbé félsz,
Boldog lenni és fényed adni,
Mindig jó ember maradni.
65.,
Távolság
Ha valaki az életednek már nem része,
Ne csak az égető hiányát vedd észre.
Hanem mindazt, amit neked adott,
S hogy tovább, okkal nem maradhatott.
Fogta a kezed, s látszólag elengedte,
Mert véget ért, ami most ide küldte.
A távolsága most a könnyeid issza,
De ha indulsz, hozzá kerülsz vissza.
Tudnod kell tehát, míg itt létezel,
Miközben folyton rá emlékezel,
Csendben figyeli minden lépted,
Neki is fontos, hogy miként éled.
Aztán mikor az utad véget ér,
Új értelmet nyer, idő és a tér.
Rájössz: minden leomlott,
Mi tőle addig elválasztott.
66.,
Távoztál, de talán sosem voltál ilyen közel,
Hisz minden, ami voltál, ma már belül ölel.
Viszlek magammal, s addig bennem élsz,
Míg az örökkévalóságban újra hozzám érsz.
67.,
A városod utcáit járom
Most a városod utcáit járom,
Hogy megjelensz, ez az álmom.
Minden lépésemben benne vagy,
Mely bennem ezer emléket hagy.
Most a városod utcáit járom,
De a mosolyod nem találom.
Minden sarkon ott a remény,
Hogy feltűnik egy tünemény.
Most a városod utcáit járom,
Közben sebez saját világom.
Talán nem is kellene itt lennem,
Csak téged ott belül meglelnem.
Most a városod utcáit járom,
De látom, muszáj még várnom.
Hogy a kezed újra érintsem,
Egyelőre esélyem sincsen.
Most a városod utcáit járom,
A szépségeit megcsodálom.
S mögöttük látlak téged,
Mondd, ugye te is érzed?
Most a városod utcáit járom,
Ahogy tudom, meghálálom.
Hogy egyszer itt sétáltunk,
Bearanyozva közös múltunk.
Most a városod utcáit járom,
Közben mégis be kell látnom,
Hogy majd az igazi okot,
Elárulni csak odaát fogod.
68.,
Látszólag itt hagytál,
Kietlen nélküled e táj.
De ahogy magamba nézek,
Azonnal felfedezlek téged.
Hisz tovább élsz bennem,
Mint örök reménységem.
Hogy levetve a testi élet láncát,
Járjuk majd újra kettőnk táncát.
69.,
Félek most nélküled
Félek most nélküled,
Érintenem nem lehet.
Téged, ki egykor voltál,
Velem együtt álmodtál.
Magam köré építem,
Miben mindig hittem.
Gyógyír lehetne talán,
Ha átlátnék a falán.
Félek most nélküled,
Nem fested éltemet.
Ahogy csak Te tudtad,
Átadni úgy magadat.
A világ nekem zenél,
Minden, mi benne él.
Mégis oly üres attól,
Szenvedek a gondolattól.
Félek most nélküled,
Tovább élni az életet.
Keserű valahány pillanat,
Felismerni, hogy nem marad.
Hogy magam kell építsem,
Mi bennem ott sincsen.
Mihez nyújtottad a kezed,
Már nem csinálhatom veled.
Félek most nélküled,
Bizonytalan lépkedek.
Előttem összetört szilánkok,
Benne elmúló világok.
Már csak a lábam sértik,
Igazán csak odaát értik,
Mindez egy finom játék,
Hogy élhetem, ajándék.
Annyit kapok, mint adtam,
S ha előre haladtam,
Megértem az éltem,
Egykor magamnak ígértem.
Belőlem indul minden ki,
Azt tükrözi mindenki.
Így ha belül megfogom a kezed,
Talán nem félek majd nélküled.
70.,
Amikor a tested alszik
A tested alszik, s jön az álmod,
Benne mindig magadat találod.
Mindaz, mi a lelkedben zajlik,
A tényleges valóságnak tűnik.
Segít téged, hogy szembesülj,
Minden érzésedben elmerülj.
S mikor reggel felébredsz,
Mindig könnyebb lehess.
Az álmod kikapcsol, üzen,
Felemel, míg a tested pihen.
Szárnyalhatsz, de csak belül,
Hogy magadra ismerj végül.
71.,
Nem voltál képzelet
Új nap indul, álmom szakad,
Az otthonom benne marad.
Nélküled kezdhetem megint,
A boldogságom még óva int.
Be kell érjem, hogy csak éjjel,
Érinthetlek szenvedéllyel.
Nappal az emléked vihetem,
Hajótöröttként egy szigeten.
De mégis tudnom kell közben,
Az álmom valóság is egyben.
Mutatja, hogy a veszteségem,
Továbbra is élő bennem.
S amikor visszatérek végül,
Hol az álmom mindig épül,
Rájövök, nem is voltál képzelet,
S újra foghatom a két kezed.
72.,
Álmod üzenete
Valahányszor újra virrad,
Az álmod mindig hírt ad.
Hogy lásd mi zajlik belül,
S tovább vihesd emlékül.
Segítse következő lépted,
Színesítse az éber élted.
Aztán mikor szenderülsz,
Már több lehess legbelül.
Az álom, bár hazarepít,
Önmagaddal szembesít.
Csak képzeletnek véled,
Miután már nem éled.
Nagyon valóságos mégis,
Fájó, de olykor szép is.
Pont úgy, ahogy benned él,
Minden, ahogy elképzeltél.
Az álmodra tehát úgy tekints,
Nélküle semmid nincs.
Benne él fájdalom s remény,
Egy titokzatos tünemény.
Valójában benned zajlik,
Mit megélsz, tőle hírlik.
Gondolataidból épül fel,
Te pedig abból építkezel.
73.,
Ami nem múlik
Van, amik nem múlnak az idővel,
S még a múltból is az égig emel.
Mert örökre a részeddé váltak,
A változásnak is ellenállnak.
Még ha nem is érintheti kezed,
Legféltettebb kincseid ezek.
Emlékek, de a jelenben élnek,
Folyton folytatást remélnek.
Bár most csak a remény marad,
De erősnek kell érezd magad.
Hisz bármerre is kerülnél,
Társad marad, mi benned él.
Ha nem sajnálod, csak szereted,
Mindig megmaradnak Neked.
S megérted majd idővel,
Hogy kezet fogj az idővel.
Benne felismersz egy barátot,
Ki mindig csak azért váratott,
Hogy túl a földi elméd gondján,
Haladni tudj a lelked útján.
Bármi is tehát, mi elmúlott,
Tudd, hogy nem múlik el ott,
Ahol lelkednek van otthona,
Nem hagyod el végleg soha.
74.,
Egy világ dől össze éppen most,
Mondat végéről hiányzik a pont.
Gyenge lábakon állok a romjain,
A szél még hozza felém hamvait.
Búcsúznom kell attól, mi a múlté,
Még hogyha lelkemet is töri ketté.
De talán a kincsét is észreveszem,
Ha a hibáimból tanulva építkezem.
75.,
Egyedül utazom
Mellettem fák suhannak,
Ők is mély titkot tartanak.
Nem fedik fel a világnak,
Szemeim újra mikor látnak.
Csak kint változik minden,
Belül állandó, ami nincsen.
Kereshetem, de még hiába,
Mint egy pusztába kiáltva.
Zöldelő mezőn vöröslő virágok,
Ők megbocsájtanak, ha hibázok.
Hisz jobban tudják az élet titkát,
Mit emberi szem, míg él, nem lát.
Hol az eső, hol a Nap simogat,
Csak viszem tovább az álmomat.
Cseppjében ha megcsillan a fény,
Testet ölt benne minden remény.
Életre kelnek az utcák, a terek,
Olykor mélység, olykor hegyek.
Lépteim most nekik adom,
Visznek is ők, míg hagyom.
Közben jeleket küld az Ég,
Hogy nem létezik veszteség.
Hogy mi belül annyira fáj,
Megszépíti kívül a táj.
Melynek szépségét ő is adja,
Ki most a világomat hagyja.
Ki most tova tűnik belőle,
De nem örök a búcsú tőle.
Egy ideig nem foghatja kezem,
Kéri, találjam meg így a helyem.
De megérint, ha hagyom,
Amíg egyedül utazom.
76.,
Ha egy fotón látlak
Valahányszor, ha egy fotón látlak,
Az emlékeink visszavárnak.
Porából támad fel a pillanat,
Mikor érinthettem arcodat.
A képről mintha rám néznél,
Itt vagy minden ébredésnél.
Hiszem, hogy te sem feledtél,
Csak mert kellett, elengedtél.
Amire tudtál, megtanítottál,
De leszálltál egy állomásnál.
Itt hagyva egy részed örökre,
Ami voltál, sosem feledve.
Valahányszor, ha egy fotón látlak,
A lelkeink összejárnak.
Találkoznak, ha mi nem is tudunk,
Míg nem találkozik újra utunk.
Valahányszor, ha egy fotón látlak,
Része leszek egy másik világnak.
Ahol mindig is léteztünk,
Nem múlik el soha, hogy éltünk.
77.,
A jövő egy szerzemény
Sosem tudhatod, mit hoz a másnap,
Mit élhetsz meg egészen másnak.
Ami tegnap talán álom sem volt,
Holnap már téged szólít meg ott.
A jövőt előlünk egy fátyol fedi,
Hogy abban éljünk, nem engedi.
Megment felesleges köröktől,
Teszi ezt már öröktől.
Ez olykor fájó lehet,
De sose feledd,
Így marad tiéd a remény,
A jövő egy szerzemény.
Mivel nem láthatod előre,
Lelked így kaphat erőre.
S bízhat mindig a csodában,
Hittel élhet e világban.
Bár a másnap még rejtelmed,
S titkot őriz mindig neked,
De meglep, mikor nem is várnád,
Mikor a sorsszerűség útját járnád.
78.,
Lehetséges, mi lehetetlen
Szembejössz az utcán velem,
De csak a hasonmásod küldik nekem.
Mintha mutatnák, hogy gondolsz rám,
Minden új nap hajnalán.
Feltörnek így az emlékek,
Szilánkjain csak lépkedek.
Talpam helyett a szívemet karcolják,
Hogy egy életet nélküled harcoljak át.
De merítenem kell abból, mit adtál,
A fájdalomból épült falaknál.
S erőt venni magamon,
Hisz fényeddel kísérsz utamon.
Mert teljesen sosem hagysz el,
Még érintesz a lelkeddel.
S újra ölelhetlek odaát,
Ahol lényemet adom át.
Értelmet nyer az értelmetlen,
Lehetséges, mi lehetetlen.
Visszakapom ott a veszteségem,
Az elveszettnek hitt másik felem.
Rám mosolyogsz és mutatod,
Végtelenül fénylő világod.
Mert öröklét a lélek hazája,
Mindannyiunkat visszavárja.
79.,
Lemegy a Nap
Lemegy a Nap mellettem,
Senki sincs a helyemben,
Aki így látná a napnyugtát,
Így értené halkuló szavát.
Közösek a múltjaink,
De elváltak útjaink.
A jövő mást tartogat,
S te engedted magadat.
Már régen máshol jársz,
Emlékekkel eggyé válsz.
Álmomban hiába vagy valóság,
Ébren már csak hiábavalóság.
Nehezebb nélküled a lét,
S tépázza a reménységét,
Annak mi előttem állhat,
Cseppnyi boldogságnak.
Tanítasz most a távolból,
Értékeljem, legyek bárhol,
Hogy aki nagyon szeret,
Az nyújt igazán kezet.
Fájdalomból támadnék,
De egészen mást szeretnék.
Csak hogy lásd, megbántam,
Minden egyes hibámat.
Most értük vezeklek,
De talán ezek vezetnek.
Egy szebb jövő felé,
Hol nem török újra ketté.
Ahol a szeretetet adom,
Élve a tapasztalatom.
S tapasztalhatom végre,
Világom világíthat a tiédre.
80.,
Tanítód neked
Minden korábbi döntésed,
A legnagyobb tanítód neked.
Mutatja, rossz volt vagy jó,
S hogy belőle mi várható.
Idővel egyre jobban átlátod,
Valójában minden a barátod.
Ami terel a helyes útra,
Ha így tekintesz a múltra.
Rájössz, ha a fényed adod,
Beragyogja mindennapod.
S minden hibás döntésed,
Valójában az építőköved.
Mutatja, merre ne menjél,
Hogy ne kell szenvedjél.
S ezt minél jobban felismered,
Annál nagyobb tanítód neked.
81.,
Most arról mesél a pirkadat
Most arról mesél a pirkadat,
Hogy álmomban újra láttalak.
Egy pillanatra tűntél fel,
De a legszebb emlékkel.
Kézen fogtál, de nem a kezeddel,
Lelkem az érintésedben veszett el.
Most is érzem a nyomát,
Értem kimondatlan szavát.
Még egyelőre be kell érjem,
Hogy a fényed akkor égjen,
Mikor a ruhám éjjel megpihen,
Így haladva végig egy életen.
Ha a testemtől kerülök távol,
Akkor mutat többet magából,
A világ, melyben most létezel,
Mi tőlem már nem vesz el.
Most arról mesél a pirkadat,
Hogy láthattam az arcodat.
Fényesebbnek, mint valaha,
Ez örömömnek otthona.
Együttlétünk múló pillanat,
Láthatom a korlátokat.
Melyet az ébredés emel,
Aztán magával visz el.
Most a legtöbb, mi adathat,
Hogy megmutattad magadat.
Lássam, itt leszel velem végig,
Míg el nem érek én is, az égig.
Most arról mesél a pirkadat,
Együtt álmodtuk az álmomat.
Mely felvette a legszebb ruháját,
Hogy mutathassa igazi hazáját.
Annak, ahol örök minden,
Hiába tűnik messze innen,
Jelt ad mindig magáról,
Egy képeslapot odaátról.
Most arról mesél a pirkadat,
Hogy a lelked nekem itt marad.
S átölel, mikor nagyon várom,
Varázsporát hinti ez az álom.
82.,
Találkozunk még
Magamban meglelhetlek,
Már milliónyi emlékkel.
Merre vagy, most tűnődöm,
Merengve a felhőkön.
Vajon gondolsz-e rám,
Váradnak vihar fokán.
Vársz-e még, mint rég,
Védelmezőnk lesz az ég.
Bennem még itt élsz,
Birtokolsz s remélsz.
Bárcsak ne lenne titkon,
Bizonytalan boldogságon.
Találkozunk még tudom,
Te meg én az úton.
Több vagyunk, mint gondolnánk,
Túl a testi világnál.
Fogod még kezem,
Felismered nevem.
Féltőn magadba zársz,
Fellegekben élő nász.
Odaát minden örök,
Onnan jössz s jövök.
Otthonunk volt mindig,
Ott táncoljuk végig.
Haladok addig nélküled,
Ha nem lehetek veled.
Hazám az elmúlt idő,
Hitében ébredő erő.
Semmi nem múlik el,
Szép álmából ébred fel.
Sejtelmes mosolyod,
Szívünkben ott hagyod.
Eggyé válunk mindenen,
Elidőzve egy életen.
Elérsz akkor távolság,
Emlékből váló valóság.
Mert veszteség nem létezik,
Minden értünk érkezik.
Mikor talán nem is érzed,
Megérint ő. Az egészed.
83.,
Most el kell engedned,
Mégis részed lesz neked.
Hisz ahol az igazi otthonod,
Majd őt is vissza kapod.
84.,
Négy fal között
Négy fal között,
Emlékeimbe költözött.
A békés biztonság,
Most hatalmas távolság.
Oly messze jársz,
Csak lüktet a gyász.
Bennem még élsz,
Bizonytalan félsz.
Mosolyod másé,
Nekem a másvilágé.
Mert nem becsültem,
Csak szenderültem.
Most kínoznak igazán,
Estén és hajnalán,
Nem volt elég minden,
Most semmim sincsen.
Nem enged a múlt,
Hol a legfájóbb, súlyt.
Hibázhat ekkorát ember,
Elöntse világ tenger.
A sziget várat magára,
Felmászni a várfalára.
Nyelni kell sós vizét,
Beleégetni ízét.
A lélekbe, hogy tanuljon,
Tovább indulva az úton,
Emlékezzen örökre,
E keserű börtönre.
Hogy mikor újra éled,
A kisiklott élet,
Lássa meg aranyát,
Az angyalok szavát.
Bölcsebb legyen,
Egy olyan hegyen,
Amit bár nehéz mászni,
De segít visszatalálni.
Az egységhez,
Ami felvértez,
Hogy azt tegyük a világgal,
Mint napfény a virággal.
85.,
Mintha őrződ lenne az ég
A távolba réved szemem,
Mikor beléd feledkezem.
Oly messzinek tűnsz rég,
Mintha őrződ lenne az ég.
Lelked mégis oly közel,
Csak a csendben felel.
Gondolatom nálad táncol,
Felkér, legyél most bárhol.
Nem számítanak világok,
Valóságnak vélt korlátok.
Bármikor megtalál téged,
Senki más, de te érzed.
Ez bennünket összekapcsol,
Míg a fáradt test parancsol,
Nem láthat két szemem,
Fürkészlek én félszegen.
Egyszer eltűnik aztán a fátyol,
Ismét valódi lényeddel látszol.
Most még csak várhatom,
De ott eloszlik a fájdalom.
S fel is fedi értelmét,
Az örök lelki ébrenlét.
Nem vesztettem, tanultam,
Egy örök lélek maradtam.
86.,
Visszaadnak az angyalok
Nincsen most védelem,
Mit nyújtottál én nekem.
Itt állok védtelen,
Csupasz életen.
Nehéz így egyedül,
Fájdalmam el nem ül,
Míg haladok keresztül,
Úttalan utakon, belül.
Nem érinted két kezem,
Üressé vált létemen.
Hiányzik e lételem,
Keserűvé lett érzetem.
Magamnak kell bejárnom,
Minek végét nem látom.
De muszáj lenne belátnom,
Nem szabadna bezárnom.
Hisz a magány csak látszat,
Bár most kegyetlen játszhat,
A lényed valósággá válhat,
Ha a fátyolon áthat.
Tudnom kell, hogy érintesz,
Majd ettől fénylőbb lesz,
A csend és minden nesz,
Mely folyton körbe vesz.
Ez erőt ad, míg maradok,
Így múlnak a nappalok.
S mikor mindent itt hagyok,
Visszaadnak az angyalok.
87.,
Ha tudom, hogy viszontlátlak
Ujjaim egy zongorán,
Időznek csak némán.
Szótlanul a hangszeren,
Körbe lengi a végtelen.
Nem leli dallamát,
Mi a szívét járná át.
Kegyetlen úr a csend,
Megállt az idő, itt bent.
Az út nélküled egyedül,
Köd fátyolban szenderül.
Nem látni rajt messze el,
Csínján bánik az élettel.
De tudnom kell: itt vagy,
Bár a hiányod nagy,
Kezemet vezetnéd,
A pillanatunk éjjelén.
Hitemben kell erős legyek,
Jöhetnek szembe hegyek,
Ha tudom, hogy viszontlátlak,
Boldogabbja leszek e világnak.
88.,
Csak bennem lángolsz újra fel
Ölelésed egy falat kenyér,
De hozzám most el nem ér.
Csak bennem lángolsz újra fel,
S megtöltesz az élettel.
Igaz, egy múló pillanatra,
Aztán el is tűnsz tova.
Vissza az emlékek közé,
Hol sosem válsz köddé.
Bár lassan az évek telnek,
Ott mindig meglelhetlek.
A mosolyod bennem nem fakul,
Az enyémet ejti örök rabul.
Mely nem igazi nélküled,
A múlt homálya nem feled.
Inkább nemesedik az idővel,
Mutatva, hogy nem múlik el.
Hatol lelkem belsejébe,
Látszat csupán szendergése.
A találkozásunk mihamarább,
Ami élteti addig is tovább.
89.,
A mosolyod
A mosolyod újra játszom,
Beragyogja addig a világom.
Fényét csak az emléked adja,
Bennem örökre ott maradna.
Táplál, mikor nagyon éhezem,
A pillanatban haza érkezem.
Ajándék vagy minden álom,
Ahol a mosolyod megtalálom.
Mutatja, hogy érinthetsz,
Míg velem nem lehetsz.
Átölelsz vele újra és újra,
Míg nem érek ki a partra.
Mert ha végre hazatérek,
Minden ami múlt, feléled.
S felcsendül a legszebb dal,
A régen látott mosolyoddal.
90.,
Varázsporod az öröklétben
Szívem ékszerdobozát könnyek nyitják,
Sejtelmes köd burkolja most a nyitját.
Sziluetted suhan el vaskos ládája mellett,
Hiányod bár sötét börtön, kénytelen kellett.
Felsejlik egy csillagkép, szemedben távol,
Elválaszt egy fél világ, de a gondolat pártol.
Összeköti lelkünk, mélyen tündöklő zugát,
Hallatja helyettünk is, kimondatlan szavát.
Egyedül ma, egy emléked világította éjben,
Próbálnálak elérni, ha látnálak a sötétben.
De nem talállak addig, míg körülöttem,
Varázsporod nem ölel, az öröklétben.
91.,
Egy égi jel
Olykor megérint egy pillanat,
Mely mindig benned marad.
Ott és akkor csodának éled,
Hogy valóság volt, reméled.
Másik világ mutatta magát,
Nem érted, de érzed szavát.
Belül tudod, hogy neked szólt,
S a fájdalmadban kárpótolt.
Nagy segítség egy égi jel,
Újra feltölt reménységgel.
Hogy nem a véletlen játszik,
Sokkal több minden, mi látszik.
92.,
Hozzád haza
Szemeimben könnyek tava,
Úgy indulnék hozzád haza.
Érinteni újra azt az arcot,
Emlékemben élő karcot.
Eltűntél oly hirtelen,
Magával vitt a végtelen.
Határozott erős szárnyán,
Esőcseppje szivárványán.
Bár tudom, így kellett,
Történnie az Ég felett,
Mégis nehéz felállnom,
Felismerni az új világom.
Melyből annyira hiányzol,
Hiába látlak benne bárhol.
Ott vagy minden pillanatban,
A képzetem szülte ablakomban.
Most egy fátyol eltakar,
S a fájdalom keltette zavar,
Zakatol csak erősen,
Nehéz ezt túlélnem.
Így szaladnak tova a napok,
Hogy a múltból táplálkozok.
Nem engednek végleg veszni,
De rábírnak kicsit megpihenni.
Parancsolják, nézzek körül,
Romok dombján, ott belül.
Aztán ismerjem fel, nem lehet,
Káoszban a tiszta szeretet.
Jöjjek rá, ha rendet rakok,
Lehetek újra, aki vagyok.
S hogy így szeretne ő is látni,
Kit úgy szeretnék viszontlátni.
Boldog lenne, ha talpra állnék,
Élnék, mielőtt vissza vágynék.
Segít minden eszközével,
Földön túli seregével.
Ami mellettem áll még, az idő,
Mint zsenge növény, mi kinő,
Lelkem így kap erőre,
Hit és remény lesz az őre.
A fájdalom bár megmarad,
Ma is hiányzik minden szavad,
De ha tudom, semmi sem véges,
Halkuló hangod kevésbé tépdes.
Mely erősebb lesz, mint valaha,
Ha megérkezem hozzád haza.
Szemeim szemeid újra látják,
S könnyeim tavát felitatják.
93.,
Egy a lelkünk
Kereslek az életek vonatán,
A két sín összetartó vonalán.
Végül mindketten leszállunk,
Valósággá válik az álmunk.
Végigjárok minden fülkét,
Mindenhol ott hagyta szívét,
Kivel a lelki kötelék,
Már régen öröklét.
Látlak olykor, ahogy haladok,
A legédesebb pillanatok.
De mire végre elérnélek,
Tovább szalad veled az élet.
Mégsem állok meg soha,
Hiába tűnsz mindig tova.
Hisz nálad a lelkem fele,
Egész csak együtt vele.
Még sokszor úr a fájdalom,
Ahogy mosolyod messze hagyom.
Mikor nem látlak a tömegben,
Kínzó űrt hagysz a szívemben.
Most még közel jársz s távol,
Éjjel és nappal hiányzol.
De tudom, hogy egyszer megállunk,
S akkor nem lesz erősebb nálunk.
Megjárva mindkettőnk az útját,
Hátrahagyva a keserű múltját,
Úgy ölelhetjük majd egymást,
Feledjük az összes elválást.
Többé nem nézünk vissza,
Lelkem már lelkedet issza.
S mikor ott hagy a vonat bennünket,
Születésnapján köszöntjük lelkünket.
94.,
Nincs hiába
Felcsendül egy dal, s a szöveg,
Szívembe ver most ezer szöget.
Hisz mintha Te szólalnál benne,
Az álmomból ma valóság lenne.
Egy csoda jár át belül,
Mert a hiányod el nem ül,
S legalább e dal által,
Érezhetlek áhitattal.
Dallama megnyugtat,
Bár tudom, káprázat.
Már csak bennem élsz,
Lelkemben nem kis félsz.
Egyedül a tudat segít,
Érzem a lelked itt.
Ahogy végig simítod hajam,
Nincs hiába hozzád a szavam.
95.,
Felidézem
Felidézem két szemed,
Szívemben a vélt telet,
Azonnal felolvasztod,
S nyárrá varázsolod.
Felidézem mosolyod,
Mi mindent beragyog.
Nyugalom vesz körül,
Ami fáj, szenderül.
Felidézem egy szavad,
Lelkem veled szabad.
Nem láncolja így,
Hiányodtól a kín.
Felidézem ölelésed,
Az otthon melegedet.
Benne a megálló időt,
A múltat, s az eljövőt.
Felidézem gondolatod,
Ahogy nyomot hagyott,
Sejtelmesen mielőtt még,
Az életembe érkeztél.
Felidézem az álmodat,
Melyben előre láthattad,
Hogy lelkeink összeforrnak,
Beleégve az utókornak.
Felidézem most az emléked,
Bár nem foghatom két kezed,
De tudom, Te érintesz,
Míg ideje itt nem lesz.
Hogy újra lássalak,
S valósággá váljanak,
Mit most őriz a szívem,
Addig mindig felidézem.
96.,
Ahol a lelkünk halhatatlan
Sziklák között lépkedem,
Színtelen virág az életem.
Mióta nem vagy benne,
Mintha csak üresség lenne.
Ami eddig az volt, nem kerek,
Elhagyatottak a színterek.
Nem lengi körbe a játék árja,
Könnyeit ejti, ki visszavárja.
Az idő cammog könyörtelen,
Baljós bíbor fellegeken.
Magával viszi a helyed,
Halkulóan hallom neved.
Magasodó fal vesz körül,
Ajtó és ablak nélkül épül.
Látszólag nem látok mást,
A hiányod szemlátomást.
Te viszont végig jelen vagy,
Lényed így reményt hagy.
Fényed viszi az éj sötétbe,
Életet üres tengerekbe.
Tudnom kell, örökre létezel,
Senki tőlem nem vesz el.
Csak hagynod kellett kicsit,
Hogy nélküled haladjak itt.
Ha keserv helyett ezt megértem,
Kincset érhet az ébrenlétem.
Kevésbé érzem a bánat súlyát,
Mely lehúzza a lelkem útját.
Ha megtanulom, amit tanítasz,
Szirmait bontja az égi válasz.
S nem maradsz láthatatlan,
Ahol a lelkünk halhatatlan.
97.,
Mindig együtt
Hol vagy, mikor rád gondolok?
Honvágy, miben szívem dobog.
Én is ott járok olyankor nálad,
Megtestesítve minden vágyad?
Mosolyogsz, mikor mosolygom?
Az érzést ily könnyen átadom?
S könnyed hullajtod, ha sírok,
Bánatos vagy, ha nincs is rá ok?
A felhőket nézed, ha én is,
Külön, de együtt mégis?
Meglátod benne ugyanazt,
Mi engem is odatapaszt?
Ködbe vesznél, ahogy én,
A földi világ peremén?
Vágyod ott is az érintésem,
Hogy lelkem lelkedbe vésem?
Keresel Te is a csendben,
Ahogy lüktetek ott bent?
Hallgatnál, mikor hallgatok,
Pedig melletted sem vagyok?
Felidézed egy emlékünket,
Amikor rólunk elmélkedek?
Neked is csoda minden cseppje,
Ahogy mindened érintette?
Te is elolvadsz legbelül,
Ha mi én vagyok, eléd kerül?
S nem találsz rá szavakat,
Milyen földöntúli pillanat?
Az álmodban ott járok,
Amikor rólad álmodok?
Boldogságunk határtalan,
Míg rajtunk terül a paplan?
A válaszaid persze ismerem,
Ott van bennünk a végtelen.
S ezért hiába vagy távol,
Mindig együtt. Bárhol.
98.,
Legyél bárhol,
Ami eltakar, csak egy fátyol.
Ami csak káprázat,
Lelkem rajta átláthat.
Hisz elválás nincsen,
Ha tudom, kincsem.
S beragyogja e lételem,
A hátralévő életem.
99.,
Nem érinthet úgy
Nem érinthet úgy mint rég,
Otthona lett a föld, s az ég.
Mégis elér hozzám onnan,
Víztükrömbe lelke csobban.
Emléke hullámot vet bennem,
Táncát járja, míg itt kell lennem.
Aztán mikor nekem is eljön az idő,
Az égi parketten partnerem lesz ő.
100.,
Lélek vagy
Ezernyi csillag feletted,
A kérdést feltetted:
Melyikre költözött,
Ki felnézni ösztönzött?
Egy csillag bár messze,
Mégis szemedben fénye,
S ki hiányzik bár távol,
De a szívedben lángol.
Lélek vagy, kinek a távolság,
Csupán nem létező valóság.
Így ha felismerted, aki vagy,
A veszteséged messze hagy.
101.,
Ott vársz
Hogy szólnál hozzám, nem hallom,
Bár árnyad nyoma még a falakon,
De amint a kezemmel érinteném,
Csak a hiányod égeti belém.
Az emlékeim lett a börtönöd,
Magaddal vitted a bőröndöd,
Egy olyan útra, mely hívott magához,
Mostohán állok e nélküled világhoz.
De a remény mégis megmarad,
Teljesen nem rejtetted el magad,
S ott vársz, ahol mindig is voltál,
Ahol először eszembe jutottál.
102.,
Egy csillag gyúlt
Egy csillag gyúlt az éjben,
A lelkem füvészkertjében.
Csodás fényét nem felejtem,
Olyan volt, mit valaha kértem.
Tündöklő világ épült fel ott,
Mely végre olyat mutatott,
Visszaadta a világ báját,
Felfűtötte hideg szobáját.
Aztán hullócsillag lett belőle,
Könnyem is hullatott érte.
Bár gyönyörű volt az íve,
Nem dobogott úgy a szíve.
Megajándékozott minden perce,
A sorsnak volt igaz kegyelme.
De minél többet érezhettem,
Csak egy ajtót érinthettem.
Melyen belépni unos untalan,
Nekem rögös volt, útja úttalan.
Így jobbnak láttam visszalépni,
Gyengülő lényem megkímélni.
Csillag gyúlt ott az éjben,
A lelkem füvészkertjében.
Fénye többé ki nem alszik,
Örök emlékként gyarapszik.
S bár földet ért a tünemény,
Mégis bennem él a remény.
Amit Te látsz, én is meglelem,
Egy csillag csodálta reggelen.
103.,
Faleveleken lépkedem
Faleveleken lépkedem,
Egyre üresebb az életem.
Kezed már nem foghatom,
Emlékét benne ott hagyom.
A napfény bár simogat,
Nem nyújtja otthonomat.
Melegségét, mit adtál,
Minden pillanatnál.
A száraz avaron lépkedem,
Zavar, ahogy most létezem.
A levelekkel hulltam a földre,
Nincs mi befessen zöldre.
Hallom a madarak énekét,
Úgy tűnik, mintha értenék,
Mi dúl éppen bennem,
S milyen dal kell zengjen.
Csak haladok a fák között,
Tudom, a lelked elköltözött.
Mert az útja véget ért,
Minden, mi engem ért.
Tovább kellett indulnod,
Most a fák hangján dúdolod,
Hogy csak látszat a hiányod,
Hisz körbeölel a világod.
Ha képes vagyok felismerni,
Hogy lelked lelkem lengi,
Addig is míg itt vagyok,
Erőt adnak a hajnalok.
Ha képes vagyok felismerni,
Minden falevél azt zengi,
Sosem múlnak igazán,
Természetük tavaszán.
104.,
Az idő most körbeölel
Az idő most körbeölel,
A csendben helyetted felel.
Segít megérteni a hiányod,
Ahogy már te látod.
Sokáig meggyötör,
Mint egy ördögi kör.
A fájdalom a gyógyszere,
A földbe döngöl vele.
De miután elvesztem,
A kezét nyújtja értem.
Mint aki megtanulta,
Zsákutca a világa.
Az idő most körbeölel,
S mellettem sétál el.
Hív, de rám hagyja,
Csak némán ragyogja.
Ha vele tartok barátként,
Mit vesztettem reményt,
Visszaadja a sejtelem,
Tüzet szít az életem.
Ölelésében rájövök,
Az idő épp oly örök,
Mint aki nincs velem,
Feltörő érzelem.
Ahogy elfogadom kezét,
Nyújtani fogja ezért.
Többé már nem foglya,
Földi világ egója.
Az idő most körbeölel,
Végig, a lelkeddel.
Ha hagyom, hogy érintsen,
Mikor semmim sincsen.
Visszaad téged akkor,
Rám hull a varázspor.
Felébredek a végtelenben,
Egy Nap sütötte éjjelemben.
S tudom, ami addig ölelt,
Szó nélkül felelt.
Türelmem volt a kulcsa,
Hallatszódjon is hangja.
Végül téged fed fel,
Ahogy hozzád emel,
Hol nincs korlát s lánc,
Örökké tart a tánc.
Az idő most körbeölel,
Úgy énekli el,
Ha én is átölelem,
Visszaad nekem.
105.,
Ott leszek a lelked mellett
Most úgy telik minden nap,
Szemeim nem láthatnak.
Csak az emléked, mi éltet,
Bennem vetít egy képet.
Arról, aki nekem voltál,
Mit valaha nekem adtál.
Érintesz most is ugyanúgy,
De nélküled visz tova az út.
Melyen még elindulnom,
Mélyen kell megtanulnom.
Hogy nem adod erőd,
Falak nélküli erőd.
Még keresem darabjaim,
Létem kopár dombjain.
Pedig előttem még a hegy,
Léptem is nehezen megy.
Csak az segít felállnom,
Hogy mögötte megtalálom,
Ki most előre szaladt,
Erőre kapnak a szavak.
Vársz rám, ha túl jutok,
Értem élő pillanatok.
S ha megtettem, mit kellett,
Ott leszek a lelked mellett.
106.,
Ahol várnak ránk az angyalok
Száradó növénynek az eső,
Gyengének az ébredő erő,
Úgy hat rám a jelenléted,
Mi bennem van, te érted.
A szemeimmel lásd magad,
S én is felismerem szavad,
Ahogy benned élek,
Egy csodálatos lélek.
Nem először találkozunk,
Bár most a test a határunk,
Emlékét nem veszi el,
A lényedben veszek el.
Igaz nem mindig foghatom,
Kezed úgy, ahogy akarom,
De egész lehetek veled ott,
Ahol várnak ránk az angyalok.
107.,
Utánad
Itt ülök a csendben összetörve,
Fájdalmas szív, csak jön belőle,
Mindaz, amit a hiányod ébreszt,
Úgy érzem, többé nem éleszt.
Felettem felhők, körülöttem eső,
Mindenben benne vagy, jóleső
Lenne, ha tényleg érezhetném,
Ha nem csak bele képzelhetném.
(A vers hosszúsága miatt ezt ide kattintva tudod teljes egészében olvasni.)
108.,
Találkoznunk kellett
Most találkoznunk kellett,
Sorsod a sorsomba illett.
Finoman tereltek égi szálak,
Hogy rám találj, s rád találjak.
Nem tudom, meddig lehetsz,
Csak hogy lelkeddel szeretsz,
De hálás vagyok a pillanatért,
Mikor kettőnk útja összeért.
Hisz különleges, mit tanítasz,
Mit a lényeddel nekem adsz.
Így akkor is részem leszel,
Mikor feledlek, s feledkezel.
Örökre magammal viszlek,
Én pedig téged díszítelek.
Ott, ahol nincsenek korlátok,
Csak egymásba olvadó világok.
109.,
Mikor alszik mindenem
Érintettél az éjjel,
Lényed rejtelmével.
Míg a testem pihent,
Lelked nekem üzent.
Hogy ha rád gondolok,
Tényleg hozzád jutok.
S az álmomban hálából,
Amit válaszolsz, kárpótol.
Megmutatod nekem,
Bármily üres az életem,
Mikor alszik mindenem,
Szárnyalhatok lépteden.
110.,
Egyedül kell végigjárnom
Csak pillanatokra láthatlak,
Míg lakója vagyok e világnak.
Idődet szűken mérik,
De csak most, ígérik.
Olykor megjelensz,
Akkor mindent jelentesz,
Aztán sietve távoznod kell,
Mielőtt lelked tovább emel.
Időnként kedves képeslapok,
Mit váratlanul kézhez kapok,
Rajtuk az otthon bélyege,
Visszahoznak az életbe.
Mégis nem mások ezek,
Mint aprócska szigetek,
Melyeken kicsit megpihenek,
Mielőtt az árral tovább megyek.
Hisz egyedül kell végigjárnom,
Leszületésem előtti álmom.
Hogy mire az út végére érek,
Jobban értékelhesselek téged.
111.,
Mi értelme?
Mi értelme, ha fúj a szél,
Ha vele messze mentél?
S mitől szép a hólepel,
Ha csak a hiányod lep el?
Hogyan ad életet az eső,
Ha nem őriz nekem a jövő?
S vajon gyönyörűek a virágok,
Ha az emlékedtől nem látok?
Melengethet a napsugár,
Ha az ölelésed már nem vár?
S a Hold nézhet rám titkon,
Ha nem vagy velem otthon?
Lehet sejtelmes még a köd,
Ha nem tudhatom örömöd?
S létezhet bennem nyugalom,
Ha érintésed csak várhatom?
Csilingelhet a madár ének,
Ha a nappalok éjsötétek?
S jöhet arcomra úgy mosoly,
Ha nem lehet, hogy átkarolj?
Köszönthet tél után a tavasz,
Ha nem érkezik tőled válasz?
S reményt adhat ez a kikelet,
Ha elmarad tőled a felelet?
Adhatnak erőt a mindennapok,
Ha az elmúltban ragadok?
S lehet célja az ébredésnek,
Ha sebje vérzik életemnek?
Életre kelhet valaha minden,
Ha lényegét is vitted innen?
S lesznek színek körülöttem,
Ha a magányba temetkeztem?
Ezernyi kérdés kopogtat,
Ha szomjazom a hangodat.
S alig látszik értelme,
Pislákoló most az elme.
Mégis muszáj észrevennem,
Okkal kell benne lennem.
S bár ez az út ma fojtogat,
A holnap téged tartogat.
Addig is, ha haladok,
S általad tanulhatok,
Értelmet nyer ittlétem,
Hisz mégis veled élem.
112.,
Mostoha vendég
Nem vagy része életemnek,
Ezért érzek életlennek,
Mindent, ami rám köszön,
Valójában fájó közöny.
Magaddal vitted a színeit,
A világnak, s a szívem itt,
Vaksötétben tapogat,
Úgy keresi arcodat.
Mégis úgy tűnik, hiába,
A hiányod tüzes árja,
Sodorja el csak egyedül,
Látja mostoha vendégül.
Nincsen szék az asztalánál,
S gyötrőbb száraz szavánál,
Mellyel kelletlen fogad,
Maradnom nem szabad.
Kényszerít, hogy egyedül,
Míg alkonyom nem derül,
Nézzek szembe mindazzal,
Mit tanítasz a fájdalommal.
Hogy aztán az utam végén,
Találkozzunk majd a révnél,
S kézen fogjam végre ott,
Ki egész addig hiányzott.
113.,
Napfény lépked
Napfény lépked az ablakon,
Képed a tükre az asztalon.
A fény a fényt mindig vonzza,
Ezért vetül most is arcodra.
Sugarával mutatja számomra,
Hogy kinél leltem otthonra.
Ki az, akinek mosolya,
Életemet beragyogja.
Lényed most nem simogatom,
Elválaszt tőled az égi hatalom.
De mégse szakít el teljesen,
Hisz vár bennünket a végtelen.
Amiben mindig is éltünk,
Cseppje csak az itt létünk.
S ha elhagyom e pillanatot,
Átadod az örökkévalóságod.
Napfény lépked az ablakon,
Képed a tükre az asztalon.
Fényében fürdik a remény,
Ami már végleg az enyém.
114.,
Álmomban hozzád értem
Álmomban hozzád értem,
Arcod nem láttam a fényben,
De tudtam, te voltál,
Hisz teljesen átjártál.
Gyönyörű álomból ébredtem,
Lényed vigyázta minden léptem.
Bár nappal nem lehetsz velem,
De éjjel újra beléd feledkezem.
Csodálatos hangszeren játszol,
Lelkemnek nyugtató jászol.
Most csak éjjel érinthetsz,
De ez a legédesebb nesz.
Egyelőre be kell érjem,
Hogy így érintsem,
Aki vagy, de tudom jól,
Gondolatod átkarol.
Ez segít tovább haladnom,
Kietlennek hitt utamon.
Hogy aztán végül hozzád érjek,
Hisz adtak nekem az édes éjek.
115.,
Mindörökké nekem
Hiányzol,
Lényed már nem pártol.
Esténként,
Velem vagy emlékként.
Egyedül,
Lelkem lassan lemerül.
Nélküled,
Az elmém nem feled.
Magányban,
Élek csak talányban.
Veled,
Bár foghatnám kezed.
Üresség,
Mit nekem szán az ég.
Otthonom,
Most csak vágyálmom.
Remény,
Hogy leszel még az enyém.
Éltet,
Nem hiábavaló az élet.
Tudom,
Ha végigmegyek utamon,
Vársz,
Égben köttetett nász.
Tudom,
Ha a sorsom elfogadom,
Leszel,
Mindörökké nekem.
116.,
Leszek még a tiéd
Még mindig érintesz,
Már csak így felelsz.
A kérdésemre feléd,
Leszek-e még a tiéd?
Elérsz engem onnan,
Ahol lelked most van.
Megszűnik a távolság,
Te lettél ma ez a világ.
Napfény és csillagok,
Miattad nem vakok.
S minden ébredésnél,
Emléked értem él.
Éjszakák és nappalok,
Az árnyékod maradok.
Te pedig őrzöd léptem,
Ahogy mindig is kértem.
Öröm vagy bánat ül,
Hordozlak legbelül.
Ezzel ma erőt adsz,
Hisz velem maradsz.
Tündérszárnyad nekem,
Védelmem, tengerem.
Harmatcseppjében látom,
Adod ma is édes álmom.
Így hát körbe ölelsz,
Most már így felelsz.
A kérdésemre feléd,
Leszek-e még a tiéd?
117.,
Benne vagy
Benne vagy a rezdülésben,
Édes hajnal az ébrenlétben.
Maradtál a legmélyebb titkom,
Hangod belül ma is hallom.
Benne vagy a pillanatban,
Ahol mindenem ott van.
Máshogy simogatsz, mint rég,
De ami körbe ölel, most az ég.
Benne vagy a mozdulatban,
Hisz lelked halhatatlan.
S vársz rám, ahova érkezem,
Fested minden emlék helyem.
Benne vagy a pillantásban,
Menedék az éjszakámban.
Csillagként tündökölve,
A fényed melegít örökre.
Benne vagy a dallamban,
Szomjazlak égőn, halkan.
Táncra hívsz e zenéddel,
Hogy ne engedjelek én se el.
Benne vagy a lélegzetben,
Hozzád érek képzeletben.
Mégis valóság, mit nekem hagy,
Hisz mindvégig benne vagy.
118.,
Te voltál az egyetlen
Oly messze jársz,
Miközben emlékké válsz.
A hangod még olykor hallom,
Bearanyozza a pillanatom.
De tudom, vissza nem jöhetsz,
Még ha most nem is felelsz.
Tovább indultál,
Én elidőzöm imámnál.
Egy sivatagon át haladok,
Míg nélküled maradok.
Minden oly kietlen,
Hisz Te voltál az egyetlen.
Ha becsukom a szemem, valóság,
Veled egész és teljes, ez a világ.
Bár kezemmel nem érinthetem,
Fényed itt hagytad nekem.
Egy könnycseppet elmorzsolok,
Valahányszor rád gondolok.
Cseppjében ott van ezer szó,
De egyik sem elmondható.
A távolban felsejlik a napsugár,
Most csak ő az, aki engem vár.
Belenézni nem tudnék,
De ölel már rég.
Rejt magában Téged,
Őrzi számomra lépted.
S biztat, hogy ne adjam fel,
Hisz élsz tovább a lelkeddel.
119.,
Amikor azt hiszed
Amikor azt hiszed, a véletlen
Táncol át egy életen,
Nem látod, hogy a függöny mögött
Aki vagy, a lelked örök.
Amikor elhiteti a szerencse,
Hogy létezik, csak kelepce.
Valójában csak azt az utat járod,
Ami a tiéd, a legbelső világod.
Amikor úgy véled, elmúlik,
Látszatvilág, mi feltűnik.
Mely erős, hogy átéljed,
De csak utazás az itt léted.
Amikor azt hiszed, annyi vagy,
Mit a lelked végül hátra hagy,
Addig az anyag fátyla takar,
S játszik veled, ahogy akar.
Ne hidd tehát, hogy a véletlen,
Táncol át egy életen.
Mindig tudd, hogy a függöny mögött,
A lelked, aki vagy, örök.
120.,
Mindig ölelsz
Csillag fénylik a múló égbolton,
Mosolyod magamban hordom.
Ahogy utoljára láttam,
Kincsként időzik nálam.
Éltet, mikor úgy érzem,
Értelmetlen a lélegzésem.
Mindig ölelsz, de akkor igazán,
Földi létem múló éjszakáján.
Medek Tamás
spirituális író
