Utánad (első rész)

Itt ülök a csendben összetörve,
Fájdalmas szív, csak jön belőle,
Mindaz, amit a hiányod ébreszt,
Úgy érzem, többé nem éleszt.

Felettem felhők, körülöttem eső,
Mindenben benne vagy, jóleső
Lenne, ha tényleg érezhetném,
Ha nem csak bele képzelhetném.

Alig maradt más, mint a végtelen űr,
Amit ha a lelkem végre legyűr,
Talán szót tudok neked fogadni,
Hogy hagyjalak végleg elmenni.

Egyenlőre ez még olyan nehéz,
Amit a sok megélés csak tetéz.
Hisz sorsszerűen megírt volt a létünk,
Szellemi erők mit meg nem tettek értünk.

Kik vagyunk egymásnak? Miért?
Miért nem áldoztak ennyit senkiért?
Hogy ennyire fontos volt megismernünk,
Amitől elválni aztán alig merünk.

Hisz nem élhetjük senki mással,
Ahogy a lelkeink egymással
Ilyen mélyen összeérnek,
Ellenállva időnek s térnek.

Gondolatok milliói viharoznak bennem,
Hol elfogadóbb, hol kínzóbb a lelkem.
Hol a fájdalom, mit okoztunk éget,
Máskor a tanítás, mit átadtunk éltet.

Tükröt mutattunk és véreztünk,
De soha ilyen csodát nem éreztünk.
Hisz kevés ember élheti át,
Ahogy meglátja másban önmagát.

Ahogy felfedezi lelke rejtett zugát,
A másikban, s az élteti tovább.
Mert érzi, hogy ami benne mélyen,
A másikban a felszínen kell éljen.

Vajon sokadjára ismerjük már,
Fel, amire a sorsunk vár?
És sokszor szenvedünk majd még,
Hogy hiába ír egymásnak az ég?

Minden életben csiszolunk magunkon?
Hogy aztán egyszer, azon a ponton
Tovább lépjünk, hol nem kell elengedni,
Hol nem kell túlélni, s nem kell feledni.

Vajon hosszú addig az út,
Hol nem fáj már a múlt?
Ahol csak a jelen van, s a jövő,
Csak mi és az elénk érkező?

Sok a kérdés, de alig van válasz,
Csak a döntés folyton, hogy válassz.
Mi lesz velünk, ha nem lesz e támasz,
De mi lesz, ha a másiknak ártasz?

Mi lesz, ha vár ránk egy élet,
De nem találjuk azt, mi éltet?
Ha a testünknek bár lesz hon,
De a lelkünk nem lesz otthon.

Így merengek hosszasan,
Csak kúszik az idő, lassan.
Közben egy gondolat áltat,
Közös jövőnk még várhat.

Könnyből épített várban élek,
Melyből kitörni még félek.
De talán ahogy múlnak az évek,
Újra tudlak gondolni majd téged.

Ahogy telik az idő, talán végre belátom,
Nem maradsz más, csak az álmom.
Melynek a valódi igazát,
Nem leljük meg itt. Csak odaát.

Utánad (második rész)

Fontosabb voltál az életemnél,
Most pihe száll a lámpafénynél,
Ahogy tűnődöm, ki voltál nekem,
Távolba mereng a szemem.

Olyan messze, ahova csak te vittél,
Azzal, ahogy érintettél.
De többet nem lehetek veled,
Hiába voltam tökéletes feled.

Sokszor felnézek az égre,
Lelkem rogy közben térdre.
S csak azt kívánom, hogy végre,
Kezemet tehetném a tiédre.

De nem érezhetlek többé,
Érintésed így válik köddé.
Három lábú szék voltunk,
Mely kettétört, hogy elmúltunk.

Álmomban még láthatlak,
De karomba ott sem zárhatlak.
Mintha azt mondaná az élet,
Hogy tényleg feledjelek téged.

Hogy a híd, amin vagyok,
Alattunk már annyira inog,
Ha nem lépek le róla,
Sosem mászok ki alóla.

Emléked örvénylik bennem,
Nem tudom, mit kéne tennem,
Hogy a fájdalom tünedezzen,
Szívem téged elfeledjen.

Úgy indulnék hozzád haza,
De nem érhetek többé oda,
Ahol mindig magadhoz öleltél,
Hol megnyugodtam, s te sem féltél.

A történetünk hiába volt megírt,
A lelkünk sokkal többet sírt,
Mint amennyit önfeledten nevetett,
S amennyit igazán boldog lehetett.

A legszebb voltál, mit átéltem,
Melyet soha nem reméltem.
Mégis mind inkább úgy tűnik,
Ami voltunk, megszűnik.

Csak folyik az eső az ablakon,
S még mindig nincs alkalom,
Amikor ne égetne a hiányod,
Hogy az arcom többé nem látod.

Még mindig sokszor küld padlóra,
Hogy eszembe jut az a pár óra,
Amikor mindenünk együtt rezgett,
S minden más csatát vesztett.

Bármennyire is távolodnál,
Mégis ott állsz az ablakomnál,
Sajnos csak képzeletben,
Elveszve a lelkeinkben.

Többször felteszem a kérdést,
Vajon te is érzed ezt az érzést?
Bennem az emléked el nem ül,
Te is ezen mész keresztül?

Te is velem ébredsz s fekszel,
S az eszeddel veszekszel?
Te is visszamennél a múltba,
Ha a kapcsolatunk azon múlna?

Most is azt éled meg, amit én,
Hogy nincs helyed a föld kerekén?
S a lelked mélyén tudod jól,
Hogy ez az élet már rólunk szól?

A válaszokat csak sejthetem,
De lehet, már meg nem lelhetem.
Lelkemben még hallom finom neszét,
De a kezemmel el kell engedjem kezét.

A reményen kívül nincs mi megmarad,
S bár az életünk tovább halad,
Mégis folyton abba kapaszkodom,
Hogy a kezed még egyszer... foghatom.

Medek Tamás