Kedves Olvasóm! Az alábbiakban ismét olyan kérdéseket és az arra adott válaszaimat teszek közzé, melyeket a kedves hozzám fordulók tettek fel nekem, hiszen úgy gondoltam, azok másokat is érdekelhetnek. Természetesen a hozzám fordulók beleegyezésével és úgy átalakítva, hogy rájuk nézve azok teljesen névtelenek legyenek. Remélem, számodra is hasznosak lesznek ezen gondolatok és számos kérdésedre választ kaphatsz általuk. (További hasonló kérdéseket és válaszokat olvashatsz Facebook oldalamon is.) E cikksorozatom előző, tizenegyedik részét pedig ide kattintva éred el.

 

451.,

"Miért bántják az emberek a másikat, utálom őket." - írta egyik kedves Olvasóm a közelmúltban egy bejegyzésem alatt hozzászólásában. Ezt, illetve a rá adott válaszomat szeretném most külön is megosztani, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Mindannyian lelkek vagyunk, csupán abban különbözünk egymástól, hogy a lélekfejlődés más és más szintjén állunk. Mindannyian azt tanuljuk a testi életek láncolatában, hogy amit teszel másokkal, azt saját magaddal is teszed. Mindezt szabad akarat mellett, illetve az anyag látszatába (a másoktól való elkülönültség hamis látszatába) süllyedve.

Aki bánt másokat, csupán annyit jelent, hogy még nincs a háta mögött túl sok testi élet, még nem tanulta meg kellően, hogy amit tesz másokkal, azt saját magával is teszi. Még hagyja, hogy uralkodjon felette az anyag hamissága.

De mindenki változni fog, mindenki törvényszerűen halad a lélekfejlődése útján, s a karma közreműködésével előbb-utóbb egyre inkább felismeri, hogy mit jó tenni mással és mit nem, illetve hogy a jót érdemes tenni és kívánni mind mások és mind saját maga számára.

Medek Tamás

 

452., 

Hogyan működik a karma?

Mindannyian azt tanuljuk a fizikai világban, a testi életeink során, hogy noha különálló lények vagyunk, de Istenben, a Forrásban való összekötöttségünk révén mégis egyek, így bármit teszünk mással, azt valójában saját magunkkal is tesszük.

Bármit kiváltunk tehát másban, annak - nevezzük így - magja, csírája megjelenik bennünk is, s előbb-utóbb kiteljesedik számunkra.
Azt, hogy ez mikor történik meg, a karma rendszere szabályozza. Azért, mert mindez nem büntetésként szolgál számunkra, hanem tanításként. Tehát nem az a karma célja, hogy mielőbb visszahasson, hanem hogy akkor tegye ezt, amikor az adott lélek abból a legtöbbet tanulhatja. Amikor lényegében hasonló helyzetben és körülmények között van éppen, mint amikor az a lélek volt, akinek az adott, most visszaáramló hatást okozta.

Bármit teszünk mással, azt tehát saját magunkkal is tesszük. De hogy ez teljesen érthető legyen számunkra, hogy teljesen át tudjuk érezni mindazt, amit másoknak adtunk, a hatás a legmegfelelőbb időben áramlik vissza hozzánk.

Amit másokban kiváltottunk, bennünk is kiváltódik. Ez törvényszerű folyamat. A karma, az azt szabályzó szellemi erők pedig azért felelősek, hogy ez a legmegfelelőbb időben történjen. A leginkább elősegítve ezzel azt, hogy a legtöbbet tanulhassuk belőle, következésképpen a leginkább emelkedhessünk lelki értelemben, s a lehető legdinamikusabban haladhassunk a lélekfejlődésünk folyamatában.

Medek Tamás

 

453.,

A szellemi segítőink, őrangyalaink a legtöbb esetben miért nem adhatnak egyértelmű és közvetlen választ a kérdéseinkre? (egy kedves hozzám forduló kérdése)

Bár a szellemi segítőinkkel és a felsőbb énünkkel a kapcsolatunk folyamatos, a legtöbb esetben nem kommunikálhatunk velük oly közvetlen módon, mint itt egy másik személlyel tennénk. Mivel amíg a testünkben élünk, nem emlékezhetünk a leszületés előtt elkészült tervünkre, így az Égiek folyamatosan figyelemmel kísérnek bennünket és a sorsunk alakításán valamint sugallatokon keresztül végig segítenek bennünket azon az úton maradni, s azon megtapasztalásokat megélni, amiért valójában ide érkeztünk. Ennél többet azonban a legtöbb esetben nem segíthetnek.

Nem mondhatják meg a legtöbb esetben, legalábbis konkrétan, hogy merre menjünk, milyen döntéseket hozzunk, minek a megélését kerüljük vagy éppen segítsük elő az életünkben. Egyrészt ez olyan volna, mintha az iskolában, dolgozatírás közben konkrétan kommunikálhatnánk a tanárunkkal, a dolgozat kérdéseit illetően. Noha segíthet nekünk a felelésnél egy-egy gesztussal, akár egy szóval, de nyilván ennél többet nem tehet. Másrészt pedig ha érdemben segítenének, akkor az elért eredmény, a megszerzett tapasztalat sem lehetne igazán a miénk, következésképpen nem is tudnánk igazán értékelni azt.

Odaát sokat tanítanak bennünket a szellemi segítőink, illetve alaposan át is beszéljük mindazt, amit előző testi életünkben, életeinkben tettünk, s iránymutatást is kapunk a leendő testi életünkre vonatkozóan. Itt azonban - ilyen értelemben - éppen számot adunk mindarról, amit tudunk, ami bennünk van. Éppen dolgozatot írunk, éppen felelünk, minden egyes élethelyzetünkben.

Érthető, ha nagyon szeretnénk, ha a szellemi segítőink egyértelműbb utalásokat és segítségeket nyújtanának nekünk a mindennapjaink során. Azonban fontos tehát tudnunk, hogy azzal éppen hogy nem segítenének. Mint ahogy a tanár sem a diák valódi érdekeit szolgálná, ha dolgozatírás közben konkrét megfejtésekkel szolgálna számára.

Valójában minden bennünk van ahhoz, hogy a tőlünk telhető módon megéljük mindazt, amit most számunkra meg kell. (Ha hibázunk, ami még teljesen természetes, legközelebb újra feladatul kapjuk az adott élethelyzetet. Tehát sosem hibázunk véglegesen és helyrehozhatatlanul.) Minden bennünk van ehhez, hisz ott van - még ha tudatosan nem is emlékszünk most rá - minden korábbi tapasztalatunk, mindaz, amit eddig életeken átívelően és odaát megtanultunk, s ott vannak a szellemi segítőink sugallatai is. S végül, de nem utolsó sorban, a külső körülményeink sem a véletlen művei, azok is mind az Égiek munkája, melyek a sorsunk beteljesülését szolgálják. A sorsunkét, melyért a lelkünknek most le kellett születnie.

Vannak azért ritkább esetben, amikor egészen nyilvánvaló jelet, üzenetet kapunk az Égiektől. Hogy csak egy jellemző példát említsek, amikor egy bennünket éppen foglalkoztató kérdésre egy dal, egy internetes poszt, vagy egy másik személy által kapunk egy tökéletes, épp a kérdésünkre illeszkedő választ. Az ilyen komoly segítség sem a véletlen műve, általában a lélek a lelki előzményeivel szolgált erre rá, azonban még az ő esetükben is elmondható, hogy nem ez a jellemző segítségnyújtási forma.

Finom vezetnek, segítenek bennünket odaátról, de a munkát, melyet a saját lelki előzményeinkkel kiváltott karmánk eredményez, nem végezhetik el érdemben helyettünk. S ezt - beláthatjuk a fentebbi iskolai példán - a saját érdekünkben teszik.

Medek Tamás

 

454.,

"Honnan tudjuk, hogy mi szolgálja a szellemi emelkedésünket? Honnan tudom, hogy ez most az egó akarása vagy a szellemé? Vannak helyzetek, amikor nem mindig tudom még eldönteni..." - kérdezte egyik kedves Olvasóm egy korábbi posztom alatt. Ezt a kérdését és az arra adott válaszomat szeretném ezúttal külön is megosztani, hisz úgy vélem, ez sokakat érdekelhet.

A válasz tulajdonképpen egyszerű. Azon dolgok szolgálják a szellemi emelkedésünket, melyek figyelembe veszik a legalapvetőbb "törvényt": hogy mindenkivel egy vagy, így bármit teszel mással, azt saját magaddal is teszed, ezért csak azt tedd mással, amit szeretnéd, hogy veled is tennének. Amikor örömet vagy bármiféle jó érzést szerzel másoknak és magadnak. Ha ez alapján vizsgálsz meg egy adott helyzetet, akkor könnyen el tudod dönteni, hogy az szolgálja-e a szellemi emelkedésedet vagy sem.

S hogy az egó akarása-e egy vágyunk vagy a szellemé (a lelkünké)? Nos, valóban sok esetben eltér a mostani személyiségünk vágya attól, amit a lelkünknek szükséges volt a jelen testi életünkre eltervezni. Erre a kérdésre akkor kapunk választ (a fentieken túl), ha megfigyeljük, hogy a sorsunk engedi-e azt a vágyunkat beteljesülni, elérni. Ha engedi, akkor a lelkünk is szeretné azt, ha nem, akkor csak a földi elménk vágya az, de a sorsutunknak sajnos ezúttal (de legalábbis jelenleg) nem része.

Medek Tamás

 

455.,

A karmáról pár szóban (több kedves hozzám forduló kérdése nyomán)

Sokakban felmerül érthető módon a karma kérdéskörével kapcsolatban, hogy vajon létezik-e egyáltalán, s ha igen, miért működik sokszor igazságtalanul, illetve mi az egész értelme, ha minden testi életünkben mit sem tudunk az azon kívüli létezésünkről, a lelki előzményeinkről.

Természetesen senkit sem szeretnék feltétlen meggyőzni, mindenkinek annyit kell befogadnia ezen soraimból is, amennyit ő a saját világképe és tapasztalatai alapján befogadni képes. Azonban az én ismereteim és tapasztalataim szerint a karma létezése és működése tény.

Minden léleknek a testi életei során azt kell megtanulnia, hogy noha különálló lény, de Istenben, a Forrásban való összekötöttség révén mindenkivel egy, így bármit tesz mással, azt saját magával is teszi. Bármit teszünk tehát mással, az bennünk is kiváltódik, megjelenik, s idővel testet is ölt, tehát ugyanazt a hatást kelti bennünk. A karma rendszere "csupán" azt szabályozza, hogy ez a testet öltés, ez a visszahatás mikor történjen meg.

Alapszabály, hogy ugyanazt érezzük tehát lényegében, mint amit egykor másnak okoztunk. Ezért minden tettünk akkor hat vissza, amikor mi lényegében ugyanolyan helyzetbe kerültünk, mint aki akkor volt, akinek és amikor azt okoztuk. Ez lehet egy óra múlva, de lehet akár több testi életet követően is. A karma lényege tehát nem a bosszú, nem a mielőbbi visszahatás. Hanem a tanítás. Hogy valóban ugyanazt érezd, amit másnak okoztál. Hisz ez nem is lehetne másként, mivel egyek vagyunk.

A karma tehát láthatjuk, életeken átívelően "dolgozik", ami a fentiek alapján érthető, hisz egy testi élet alatt sok esetben képtelenség lenne ugyanolyan helyzetbe kerülni, mint ami a karma visszahatása szempontjából kívánatos és szükséges volna. Mivel adott testi életünk során mindig csak azt az életünket látjuk, mindig csak annak vagyunk tudatában, így érthető módon sok mindent nem tudunk kellően átlátni, sok mindent igazságtalannak fogunk gondolni.

Fontos azonban tudnunk, hogy e feledés csupán átmeneti és látszólagos. Átmeneti, hisz csak a testi élet időtartamára vonatkozik, és legfontosabb szerepe, hogy védje a földi elmét, mely nem bírna el akkora információs terhet, amit odaát lélekként létezve helyén tudunk kezelni. S látszólagos, hisz noha tudatosan nem emlékszünk az előző életeinkre, de mégis minden bennünk van, és annyi mindig a felszínre szivárog belőle, különféle érzetek és ösztönös folyamatok képében, amennyi feltétlen szükséges. Elmondható tehát, hogy minden pillanatban meghatároz bennünket minden korábbi élményünk és tapasztalatunk.

Most csak ezt az egy életünket látjuk, de nagyon fontos, hogy tudjuk tehát: ez csupán egy apró láncszeme a teljes létezésünknek, és a legnagyobb téves megítéléseinket, gondolatainkat csupán az átmeneti feledés okozza, ami viszont a saját (pszichés) érdekünkben rendkívül szükséges.

Medek Tamás

 

456., 

Hogyan kell elképzeljük a lélek megoszthatóságát? (egy kedves hozzám forduló kérdése)

A lélek képes megosztani az energiáját, s így egyszerre két helyen is létezni. A testi életébe is mindig csak egy részével születik le, a többit odaát hagyja, s ez utóbbit nevezzük a felsőbb énünknek. Földi elmével nehéz elképzelni, mindez hogyan működhet, de egy hasonlaton keresztül mégis megpróbálhatjuk érzékelni.

Mivel a lélek sem a fizikai világhoz tartozik, ezért hasonló forrásból induljunk ki. Vegyük hasonlatként a figyelmünket - ami tehát szintén nem anyagi dolog. Képzeljük el, ahogy például autót vezetünk. A teljes figyelmünk valójában egy egésznek tekinthető, mégis képesek vagyunk azt többfelé is megosztani. Egy időben kerül a figyelmünk a lábunkra, a pedálokra, s egy időben az útra, a kormányra, sőt adott esetben még az utastársunkra is. A figyelmünk tehát egy időben tud több helyen is lenni, noha valójában egy egészként, a mi saját figyelmünkként létezik és fogadhatjuk el.

Ezt belátva és végig gondolva jobban megérthetjük, a lelkünk hogyan képes megosztani saját magát, s hogyan képes például egy részével a fizikai világban létezni, másik részével pedig odaát.

Medek Tamás

 

457., 

Mindig az utamon vagyok? Mi a feladatom? (több kedves hozzám forduló kérdése nyomán)

Földi ésszel felfoghatatlan, hogy micsoda szellemi munka folyik az életünk mindenkori eseményei mögött. Ez a következők miatt szükséges. A földi elménk védelme miatt, s hogy döntően ide tudjunk fókuszálni, a testi életünk során átmenetileg nem lehet tudomásunk mindarról, amival odaát tisztában vagyunk, így e szellemi munka nélkül mindannyian másfelé indulnánk el, mint amerre a jelen sorsutunk szerint mennünk kellene. Így nagyon fontos tehát, hogy felsőbb szellemi erők a sorsunk, a körülményeink alakításával, illetve sugallatokkal mindig az utunkon, a leszületés előtti vállalásunkon tartsanak bennünket.

Elmondható tehát, hogy sosem kerülhetünk olyan helyzetbe, olyan személyek közelébe, amik vagy akik ne lennének a leszületésünk előtt vállalni szükséges sorsutunk részei. Elmondható minden pillanatban, hogy ami hatások érnek bennünket, pontosan azzal van dolgunk, pontosan azt kell tapasztalnunk. Amit nem szükséges megélnünk, az vagy meg sem történik velünk, vagy képesek vagyunk azt elkerülni illetve abból kijönni.

Minden élethelyzetünkkel tehát "csupán" annyi a dolgunk - ha azt nem tudjuk vagy nem akarjuk elkerülni -, hogy igyekezzünk benne a lehető legjobb emberek lenni és maradni, s a lehető legtöbbet adni benne lelki értelemben másoknak és magunknak.

Ez a földi fogalmaink szerint nem tűnhet sokszor nagy dolognak, de valójában ennél nem is létezik fontosabb. Hisz az ebbéli viselkedésünkkel és hozzáállásunkkal teremtjük meg a saját jövőnk minden pillanatát - életeken átívelően.

Medek Tamás

 

458.,

Valóban harcol a jó és a rossz oldal egymással? (több kedves hozzám forduló kérdései nyomán)

Egyes nézetek szerint létezik úgynevezett jó és rossz oldal a szellemi létezésben is, mégpedig oly módon, hogy a rossz oldal eredendően rossz lenne és létezésnek legfőbb céljának azt tekintené, hogy legyőzze a jó oldalt.
A véleményem szerint ilyen harcról valójában nincs szó.

Az ismereteim és tapasztalataim szerint lelkek léteznek csupán, kik pusztán abban különböznek egymástól, hogy a lélekfejlődés más és más szakaszán járnak. A jó lelkek, a jó emberek abban különböznek tehát a gonosz és gyűlölködőktől, hogy ők lényegesen több testi életen vannak már túl. Ezáltal fejlettebbek, tapasztaltabbak. Jóval többször kapták már vissza a karma által mind a jó, mind a rossz tetteiket, így jobban tisztában vannak azzal, hogy mit jó tenni és mit nem, valamint hogy a jót érdemes tenni.

Akik most jó lelkeknek számítanak, ők is voltak valaha rosszabbak. Hisz a szabad akarata lévén minden lélek óhatatlanul elsodródik a rossz útra is, hogy aztán azon keresztül tapasztalva később visszatérhessen a jó útra. Hogy megtapasztalja a rosszat, így végül igazán tudja értékelni a jót, főként, hogy saját erejéből küzdötte oda magát.

Vannak tehát jó és kevésbé jó, sőt, kifejezetten rossz lelkek is. Attól függően, hogy mennyire tértek le szabad akaratukkal a jó útról, illetve mennyire sikerült visszatérniük arra. Akik a rossz úton haladnak, (szellemi vakságukban) érthető módon örülnek, ha másokat is letéríthetnek a jó útról. Így aztán megpróbálnak akit lehet, ilyen értelemben befolyásolni.

Ha alapvetően jó ember vagy, bármikor előfordulhat, hogy megpróbálnak negatív eszmék magukkal csábítani. Akár sugallatokkal, akár más, kézzel foghatóbb módokon. Ilyenkor kizárólag a saját döntésed, engedsz-e a csábításuknak vagy felismered, hogy ez csupán egy próbatétel számodra. Ha a sorsutadnak része egy ilyen próbatétel (például azért, mert karmád az, vagy azért hogy számot adj arról, hol tartasz a lélekfejlődésedben), akkor a szellemi segítőid engedni fogják, hogy ilyen helyzetbe kerülj, hogy ilyen lelkek megkörnyékezzenek.

Amikor azt tapasztalod magad körül, hogy rossz indulatú, akár testben, akár test nélkül létező lelkek környékeznek meg, valójában arról van szó, hogy kevésbé fejlett, kevésbé tapasztalt lelkek próbálnak lehúzni az ő szintjükre, s tehetik ezt azért, mert felsőbb szellemi erők azt engedték számodra megélni. Egy ilyen helyzet próbatétel számodra, miszerint engeded-e magad lehúzni, s ha igen, milyen mértékig.
Tőled nem különböző lelkek ők, te is voltál valaha azon a szinten, illetve egyszer majd ők is elérnek magasabb szintekre. Jó emberként úgy tekints a nálad gonoszabbakra, gyűlölködőbbekre, mint például általános iskolás hetedikesként egy harmadikosra tekintenél.

A rossz, a gonosz lelkek sem eredendően azok, s nem a gonoszságra lettek teremtve. Minden lélek azért lett, hogy megtapasztalja a jót és a rosszat egyaránt, és saját szabad akaratából, saját bőrén okulva, előbb-utóbb a lélek alapállapotához, a jóhoz térjen vissza - s úgy, hogy mivel megtapasztalta a rosszat is, immáron igazán tudja értékelni a jót.

A rossz oldal nem háborúzik a szó klasszikus értelmében a jó oldallal. Csupán aki még rossz, természetéből fakadóan megpróbál másokat is befolyásolni, maga mellé állítani. De még ezt sem tehetné, ha felsőbb szellemi erők (nagyon magasan fejlett lelkek, s főként Isten, a Forrás) nem engedné azt. Amiért pedig engedi tehát, hogy a fejlettebb lelkek számára próbatételként szolgáljanak, illetve egyes karmák megélését biztosítsák az ebben érintett lelkek számára.

Azt gondolom, azon nézetek, melyek a jó és rossz lelkeket eredendően annak és folyamatosan változatlan jónak és rossznak tekintik valamint egymással állandó harcban lévő feleknek tartják, inkább egyfajta félelmet kívánnak fenntartani az emberekben, a lelkekben. Félelmet, miszerint vannak lelkek, vannak szellemi erők, akik mindig is rosszak voltak, mindig is azok maradnak és végső csapást mérhetnek mindazokra, akik jók. Ezek a félelemkeltő gondolatok mindig is részei voltak egyes vallási tanításoknak, melyekből aztán születhettek a szóban forgó nézetek.

A jó és a rossz oldal harca tehát inkább képletesen értendő. A két oldal valójában ugyanis nem egymással harcol, hanem érted. S kizárólag te döntöd el (a lélekfejlettségedtől függően), hogy melyiknek engeded magad meggyőzni. A rossz azonban még így is csak egy bizonyos ideig győzhet meg téged, pontosan addig, amíg te azt engeded, amíg saját magad, a saját bőrödön tanulva rá nem jössz, hogy mi a helyes út.

Medek Tamás

 

459., 

Hol nőként, hol férfiként éljük a testi életeinket, ám a lélek valójában nemtelen. A szeretteink felé táplált érzéseink akkor milyen jellegűek odaát? (egy kedves Olvasóm, egy korábbi bejegyzésemhez fűzött kérdése nyomán)

A lélek valóban nemtelen, csupán a testi életei alatt ölt hol női, hol pedig férfi formát, attól függően, hogy az akkor megélni szükséges sorsútját melyik szolgálja a leginkább.
A lélek a leszületése előtt a teljes tudatosságával bír és tisztában van a saját önvalójával. Amíg a testi életét éli, ez a tudás mélyre süllyed benne, hogy döntően a fizikai világra tudjon az ittléte alatt fókuszálni, s hogy kellően tudjon az anyaggal azonosulni. Ez nagyon fontos, hisz mindazon tudás, melyet odaát lélekként helyén tud kezelni, itt a fizikai világban nagyon zavarná őt, sőt, a földi elméjével nem is bírná azt el - sem cipelni, sem felfogni nem tudná.

A testi távozás után minden léleknek kell némi idő, amíg a leszületése előtti teljes tudatossága visszatér. Ez a folyamat eltérő idő alatt megy végbe, mely függ a lélek fejlettségi szintjétől, a testi távozás mikéntjétől, s még az adott testi életben felvett személyiség jellemvonásaitól is. Ezt a folyamatot a következő példával tudnám illusztrálni. Bizonyára sokunk élt már át olyat, amikor egy rendkívül valósághű álmából hirtelen felriadt, s még ott ült az ágya szélén, de pár másodpercig teljesen az álma valóságában élt, még teljesen annak volt tudatában, hogy az a valóság. S kellett pár másodperc, míg visszazökkent az éber valóságába, s míg rájött, hogy ez az "igazi" valósága. Nos, a lélek is valami hasonlón megy keresztül, annyi különbséggel, hogy valaki esetében tényleg csak pár másodperc ez a folyamat, de valakinél ez elhúzódhat többé-kevésbé hosszabb ideig is.

Ezt a folyamatot segíti a szellemvilágba való visszatérés, de minden esetben nem zárja le ez sem teljesen. Tehát előfordul, hogy egy lélek a szellemvilágba való visszatérése után is kizárólagosan tartja még azt a személyiségbeli önazonosságát, mely az éppen hátrahagyott testi életében jellemezte. Már tudja, hogy több a világ, mint amennyit itt tapasztalt belőle, de saját magát illetően még nem nyílt ki a tudata. Ám, ahogy mondtam, ez előbb-utóbb tehát mindenkinél végbemegy aztán.

Ameddig ez a folyamat le nem zárult, addig a lélek a testi életében megismert szeretteire (az őket megszemélyesítő lelkekre) is akként fog tekinteni, mint ahogy itt ismerte őket. Így az érzései is annak megfelelőek lesznek, noha a megbocsájtás, a szeretet, ebben az állapotban már nagyobb erővel fog bírni. Fontos megjegyezni, hogy nemcsak a lélek tekint más lelkekre ebben az állapotában a testi életében megszokott módon, hanem azon lelkek is akként mutatják magukat számára, ahogy őket itt megismerte. Hisz a többi lélek képes érzékelni az adott lelken, hogy milyen formai megnyilvánulás lesz számára megnyugtató és ideális. (Ilyenkor a többi lélek közül azoknak, akik még szintén nem értek végére e tisztulási folyamatnak, a felsőbb énjük is segít ebben.)

A teljes tudatosság visszatérése után a lélek aztán végre ismét felismeri az igazi önvalóját. Visszatér minden ismerete, mellyel a leszületése előtt rendelkezett. Bár lélekfejlettségi szinttől függő mélységben, de tisztában lesz újra valamennyi korábbi testi életével, korábbi emlékeivel (mindkét világból) és mindazon összefüggésekkel is, melyek mindezekből a jelenre irányulnak.

A teljes tudatosság visszatérésével a lélek már a saját igazi önvalójaként tekint magára (akinek csupán egy kis része az adott földi személyiség), s így tekint a többi lélekre is. Az érzései már nem mint nőre vagy férfira irányulnak, s nem is mint szülőre, gyermekre, munkatársra, stb., hanem annak megfelelőek, ahogy lélekként ismerik egymást, amilyen érzelmi kötelék már eleve fennáll köztük.

Ilyenkor ismeri fel a lélek azt is, hogy ki az a lélek, akihez valóban közel állnak egymáshoz, s ki az, akivel legfeljebb csak egy testi élete alatt kerültek közelségbe. Az igazi lélekcsaládunk tagjai ugyanis nem feltélen és nem minden esetben egyeznek meg azon lelkekkel, akikkel egy adott testi életen belül éltünk. Ez bár most kiábrándító felismerés lehet, de ott és akkor a legkevésbé sem lesz az, hisz valójában azokhoz térünk vissza végül, akikhez a legmélyebben kötődünk, s ennél aligha lehet nagyobb boldogságot elképzelni.

Medek Tamás

 

460.,

Csendesen és szomorúan bandukolt hazafelé, magába roskadva. Közben egyre csak azon tépelődött, hogy mi értelme az életének, mégis mi dolga lehet neki még itt. Egészen biztos volt abban, hogy ő egy jelentéktelen és szánalmas porszem, aki semmi eget rengetőt nem tud már véghez vinni hátralevő életében.

Mindeközben vele szemben egy hasonlóan mély szomorúsággal tölt ember közeledett. Iszonyú fájdalmakkal, amit egy nemrég elvesztett szerette hiánya okozott számára. Ezekben a pillanatokban is éppen azért fohászkodott, hogy legalább egyszer bár kaphatna egy jelet, egy üzenetet, eltávozott szerettétől. Nem hitte, hogy ilyen kérése meghallgatásra találhat, de kitartóan könyörgött az éghez.

A következő pillanatokban pillantotta meg a történetünk másik főszereplőjét, aki céltalanul, az élet értelmét vesztve ballagott. Történetesen azonban ez az ember, szinte kiköpött mása volt a másik személy elvesztett szerettének, egészen "véletlenül" még a járása is nagyon hasonlított, s ha ez még nem lenne elég, a haját is épp úgy viselte.

Bár nem tudhatta, és bizonyára ebben az életében már nem is szerez róla tudomást, de ott és akkor annak a valakinek, az abban a pillanatban adható legnagyobb csodát adta. Az a valaki, aki jelet kért az eltávozott szerettétől, a következő pillanatokban pedig szinte a hasonmásával találta magát szemben, egy szavakkal leírhatatlan élményt élhetett át. Felismerhette, hogy igen, a kérését meghallgatták és teljesítették is az Égiek. Ott és akkor az a pillanat a világot jelentette neki. Persze arra már sem figyelme, sem mersze nem volt, hogy mindezt elmesélje annak a bizonyos személynek. Csak csendesen tovább sétált és alig tudta magát lenyugtatni, türtőztetni abban az átélt boldogságban. Abban a földön túli boldogságban, hogy jelet kaphatott a szerettétől, enyhítve ezzel az égető fájdalmán.

Így az a bizonyos "hasonmás" bár nem tudta meg, de valakinek éppen a világot adta oda. Ez a bizonyos személy céltalanul botorkált az utcán, teljesen meggyőződve arról, hogy neki már semmi dolga nem lehet itt a földi létben. Ez a személy biztos volt abban, hogy az ittléte teljesen értelmetlen már. S ez a személy mindeközben valakinek a legnagyobb csodát adta, ott és akkor, abban a pillanatban.

Medek Tamás

 

461.,

Odaát mindvégig belső békében létezünk, igaz?

Minden lélek a saját magához hasonlatos lelkekkel tud együtt létezni a szellemvilágban, hisz energiaként létezve a hozzá hasonlókat vonzza, illetve az annak megfelelő rezgésű szintjére tud helyezkedni. Így emiatt a béke, az otthon érzés eleve adott. Valamint a lélek jelentősen magasabb tudatossággal képes létezni odaát, az igazi önvalójaként, mint itt, testben létezve, így a belső békéje is eleve kiteljesedettebb.

Mint ahogy ebben a világban is, nyilván sokkal harmonikusabbak vagyunk ott, ahol otthon érezzük magunkat, a saját szeretteink között, mint egy többé-kevésbé idegen helyen, ahol nem leljük a helyünket és a lelki kötődéseinket sem. Ez az állapot odaát azonban akkor következik be jellemzően, amikor az adott lélek a testi távozása után már érzelmileg nem kötődik döntően az itteni személyiségéhez, az itteni életéhez, gondolkodásmódjához (ezen a folyamaton minden lélek keresztül megy, több-kevesebb idő alatt).

Medek Tamás

 

462.,

Érzékeli egy olyan szerettünk a hozzá intézett szavainkat, gondolatainkat, akinek a tudata már nem vagy alig van jelen?

Többször írtam már róla, hogy a gondolat egy erős energia, melynek sajátossága, hogy azonnal ott van annál a személynél, akinek szántuk, akinek címeztük azt. Érzékelni mások, felénk küldött gondolatát azonban csak a lelki érzékszerveinkkel lehetséges. Ezek azonban a testi élet során a testi érzékszervek által döntően lefedésben vannak (hogy döntően a fizikai világra tudjunk fókuszálni), ezért amíg testben létezünk, a legtöbb esetben nem érzékeljük a mások, felénk küldött gondolatát. Test nélkül létezve (amikor újra a lelki érzékszerveinket tudjuk használni) azonban már igen, sőt abban az állapotban ez az egyetlen ám legminőségibb formája a kommunikációnknak.

Amikor egy szerettünk a haldoklás fázisában van, a tudata pedig már aligha érzékelhető, felmerül sokakban a kérdés, hallja-e, érzékeli-e mindazon gondolatokat, melyeket ez idő alatt a hozzátartozói neki szánnak?

Az ismereteim szerint egyénileg nagyon változó, hogy egy ilyen helyzetben érzékeli-e az adott személy, amit akár szóban, akár gondolatban közlünk feléje. Ugyanakkor, ha megtörténik a testi távozása, idővel mindenképpen értesül róla.

A lélek, a testi távozását követően, bizonyos idő eltelével elérkezik arra a pontra, amikor - hétköznapi szóhasználattal élve - lepereg előtte élete filmje. Újra végig nézi tehát az éppen hátrahagyott testi élete minden pillanatát. A lelkünk, a tudatunk az életünk során minden pillanatban tűéles naplót készít, mind arról, ami bennünk zajlik, ami körülöttünk történik, s amit okoztunk lelki értelemben másokban. S ilyenkor ezt a naplót használjuk fel. Földi szavakkal nehezen leírható és földi elmével nehezen elképzelhető módon, de abban az állapotban tehát újra éljük az elmúlt testi életünket (természetesen nem abban a formában, ahogy itt tettük), a saját szemszögünkből, illetve mások szemszögéből is. Olyanok szemszögéből, akikre mi érdemi hatással lehettünk.

Nagyon fontos ez a folyamat, hisz a lélek ezen keresztül és az odaát tapasztalható magasabb tudatosságával, rendkívül fontos felismeréseket tesz. Belátja, mi az, amit jól tett, s mi az, amit kevésbé. Látja és átérzi, hogy mit okozott másoknak. Rájön, hogy mi az, amiben ő volt a hibás és mi az, ami inkább mások hibájának tekinthető. Számtalan tanulságot von le, melyet mind elraktároz magában. (Ebben a folyamatban a szellemi segítői is közreműködnek.)

Rendkívül fontos ez a folyamat, hisz ilyenkor is nagyon intenzív tanulás történik. Bár ott és akkor érdemben nem tudja az elkövetett hibáit teljesen jóvá tenni, ugyanakkor tapasztalatként, tudásként elraktározza magában és a következő testi életei során azt óhatatlanul is felhasználja majd. Amikor újra hasonló helyzetben lesz egy leendő testi életében, bizonyos, hogy az előzőekhez képest jobb döntést fog hozni. Mert bár akkor tudatosan nem fog emlékezni sem az előző testi életére, sem az odaát levont tanulságokra, de mivel minden benne lesz, így a lelki ösztönei aszerint fogják irányítani.

Ezért szoktam tehát írni és mondani, hogy minél több testi életen vagyunk már túl, minél tapasztaltabbak vagyunk, annál inkább igaz ránk, hogy alapvetően jó emberek vagyunk. Mert mitől is jó ember valaki? Hogy már épp elégszer ismerte fel hibás döntéseit, tetteit (s áramlottak felé annak visszahatásai), így ösztönösen is tudni fogja, hogy a jót érdemes tenni. Aki még alapvetően egy rosszindulatú ember, alapvetően gonoszkodó, az csupán annyiban különbözik egy jó embertől, hogy még lényegesen kevesebb testi élet és tapasztalat van a háta mögött.

Egy hasonlattal élve (és leegyszerűsítve fogalmazva) annyi a különbség jó és rossz ember között, mint például az általános iskolában egy hetedikes és egy másodikos gyermek között. A tanulási folyamat más és más szintjén állnak, egy másodikos érthető módon még nem tudja közel sem azt, amit egy hetedikes. De ahogy a hetedikes gyermek is volt valaha másodikos, úgy a másodikos is lesz egyszer hetedikes.

Visszatérve az eredeti kérdésünkre: amikor tehát egy olyan szerettünkhöz szólunk, akár szóban, akár gondolatban, akinek a tudata már nem vagy alig érzékelhető, teljesen változó, hogy ott és akkor azt képes-e érzékelni. Azonban amikor már nem a testi életét éli és visszatér a szellemvilágba, akkor emlékezni fog minden egyes szavunkra és gondolatunkra, melyet neki szántunk.

Természetesen ez azt is jelenti egyúttal, hogy minden olyan szavunkra és gondolatunkra is emlékezni fog az adott szerettünk, amit valaha, a jelenlegi életünk során intéztünk feléje. Ez nyilván olykor kellemetlen lehet, hisz több-kevesebb alkalommal gondolhattunk olyat is számára, aminek nem örülnénk, ha végül a tudomására jutna. Azonban fontos tudnunk, hogy az ilyen esetekből származó kellemetlenségeket ne így fogjuk fel. A lélek, amikor már odaát van, és szembesül a valaha neki szánt gondolatainkról, már nem úgy értelmezi azt, nem úgy tekint arra, mint testi életében tette volna. Odaát lényegesen másabb, magasabb szintű tudatossággal élünk, így olyan dolgokon, amiken itt megsértődnénk, odaát inkább elemezzük és értékeljük azt. Bármi is legyen az, megértjük, elfogadjuk, és igyekszünk abból a megfelelő következtetéseket, tanulságokat levonni. S igyekszünk azt a saját fejlődésünk szolgálatába állítani. Hisz ennek épp ez a legfontosabb célja.

Medek Tamás

 

463.,

Miért is fontos, hogy most ne lehessünk tudatában mindannak, amivel odaát? (A cikket több, kedves hozzám forduló kérdése alapján írtam meg.)

Nagyon fontos sajátossága a testi életünknek, hogy amíg itt vagyunk, addig döntően nem lehetünk tudatában mindannak, ami a fizikai világon túl van. Nem lehetünk tudatában a saját lelki önvalónkkal, előző életünk emlékeivel, jelen életünkre vállalni szükséges sorsutunkkal, túlvilági létezésünkkel, stb. Továbbá a földi elménkkel a teljes tudatosságunk csupán egy szűk keresztmetszetét használhatjuk. A testi érzékszerveink pedig úgy vannak beállítva, hogy döntően a fizikai világot tudják érzékelni, valamint döntően elnyomják, lefedik a lelki érzékszerveinket, melyekkel a fizikai világon túli dolgokat tudnánk észlelni.

Nagyon fontos, hogy e feledés fátyla rajtunk legyen és a tudatunk ilyen módon le legyen korlátozva az itt tartózkodásunk során, melynek több oka is van. Egyrészről a földi elménk, az idegrendszerünk nem bírná el mindazon információkat, melyeket odaát lélekként helyén tudunk kezelni. Gondoljunk bele, sokszor egy testi élet traumáit, gondjait épp elég feldolgoznunk és magunkkal cipelnünk, hát még ha velünk lenne most több száz, akár több ezer testi életünké. Továbbá nagyon frusztrálna bennünket az is, ha most kristály tisztán emlékeznénk arra, hogy bizonyos személyek kik voltunk számunkra az előző életünkben. Például este úgy feküdnénk le a párunk mellé, hogy tisztán emlékeznénk: előző életünkben a gyermekünk volt. Ugyanígy frusztrálna bennünket az, ha tudnánk előre, milyen események fognak velünk megtörténni (a számunkra kellemetlenek főleg), vagy ha tudnánk előre, mikor fogunk innen távozni.

Ha tudatában lennénk az igazi önvalónknak, a túlvilági létezésünknek, akkor nem tudnánk kellően ide sem figyelni. Nem tudnánk döntően a fizikai világra fókuszálni, s kellően átélni mindazt, amit most számunkra szükséges. Egyszerűen nem tudnánk arra a feladatunkra és leckénkre figyelni, amiért most ide jöttünk.

Ez nagyjából ugyanolyan lenne, mintha itt egy iskolai tanórán engedélyeznék azt számunkra, hogy a tanítás és tanulás közben az osztálytársainkkal beszélgessünk oda teljesen nem vonatkozó témákról, vagy hogy közben filmet nézzünk a telefonunkon, beszélgessünk közben a szüleinkkel, rokonainkkal, olvassuk közben a kedvenc magazinunkat és így tovább. Nyilvánvaló, hogy ott, ahol ezt engedik vagy ahol ez így történik, érdemi tanítás és tanulás nem várható, illetve nem következik be.

Számos kényelmetlenséget és fájdalmas pillanatot, valamint nem megértést eredményez e feledés fátyla. Az előbbi hasonlatot figyelembe véve az, hogy míg a tanórán vagyunk, döntően oda kell figyeljünk és addig nem foglalkozhatunk az iskolán kívüli dolgainkkal. Viszont mégis muszáj belátnunk, hogy nem történhet ez másként. Ahogy az iskolában oda kell figyeljünk, ha érdemi eredményt szeretnénk elérni, úgy itt is döntően a fizikai világra kell fókuszáljunk, ha azt szeretnénk, hogy érdemi eredménye legyen annak, hogy leszülettünk s végig haladunk azon a sorsuton, amit most vállalnunk volt szükséges.

Amikor sokszor - érthető módon - nem értjük, mi miért történik velünk, nem értjük, hogy miért úgy kellett valaminek alakulni, ahogy, nem értjük, miért kellett távozni egy szerettünknek, mindig gondoljunk bele, csak azért nem értjük, mert jelenleg a nagy egészből csupán egy nagyon pici részt láthatunk. Az örökké való létezésünkből csupán egy múlandó testi életet. S ennek a feledés fátylának ugyan ez kétségtelenül egy kényelmetlen hátránya, de mégis rendelkezik számos előnnyel is, s valójában nagyon is szükséges. Nagyon is szükséges ahhoz, hogy amikor visszatérünk majd a szellemvilágba, érdemi eredményt tudjunk felmutatni, s ne egy hiába való testi életet. Hogy mikor haza megyünk az iskolából, ne csak arról tudjunk otthon beszámolni, hogy végig szórakoztuk a tanórákat, de valójában megbuktunk. Hanem arról, hogy odafigyeltünk (mert nem is tehettünk mást) és elsajátítottuk mindazt, amiről a tanár beszélt nekünk.

Medek Tamás

 

464.,

A lélek ébredése

A legtöbben átéltétek már talán azt, amikor egy nagyon valóságosnak tűnő álmotokból hirtelen felkelve, s még az ágy szélén ülve, pár másodpercnek el kellett telnie ahhoz, hogy visszazökkenjetek az éber valóságba. Pár másodpercig úgy tűnve, mintha az álmotokban élt valóság lenne az igazi. Nos, a lélek is valami hasonlót él át akkor, amikor a testi élete véget ér.

A lélek állapota és érzése, miután elhagyta a testét annak halálakor, megfeleltethető annak, mint amikor egy nagyon valósághű álmunkból hirtelen felkelünk. A lélek egy bizonyos ideig még döntően az éppen hátrahagyott testi életéhez kötődik, még döntően az abban megformált személyiségével azonosítja magát. Kell némi idő, míg a tudata letisztul és visszatér az a teljes tudatossága, mellyel a leszületése előtt is rendelkezett. Kell némi idő, míg felismeri úja az igazi önvalóját és rájön, hogy jelen testi élete és az abban megformált személyisége csupán egy kis része annak, aki ő valójában. Míg azonban az álmos példánál ez pár másodperc alatt megtörténik, a lélek testi távozása esetén ez akár pár másodperc, de akár sokkal hosszabb idő is lehet. Az ugyanis, hogy a lélek mikor ébred fel igazán a testi élete álmából, függ az adott lélek lélekfejlettségi szintjétől, a testi halálának körülményeitől, valamint a testi halálakor fennálló lelki és tudati állapotától is.

A lélek ébredése tehát előbb-utóbb törvényszerűen és mindenkinél bekövetkezik, de egyéni idő elteltével. Ez az ébredés természetesen nagyon fontos, amit bár siettetni nem szabad, de segíteni mindenképpen ajánlott. Mindenképpen ajánlott tehát, hogy a testi halálhoz közel álló illetve azon túleső szerettünket - ahogy tőlünk telik - segítsük ezen az ébredési folyamatukban. Egész egyszerűen úgy, hogy minél inkább segítsünk számukra a hagyományos világnézet helyett a spirituális világképpel gondolkodni. Téve ezt természetesen olyan módon és mértékben, amennyire a szerettünk azt befogadni képes. Olyan szerettünk esetében, akik még itt vannak, a megszokott módokon kommunikáljunk, akik pedig már eltávoztak, akár szóban, akár gondolatban megszólítva őket.

S a lényeg tehát, hogy nem siettetve, hanem segítve csupán ezt a folyamatot. Hisz a lélek ébredése mindenképpen bekövetkezik, viszont mégis nagy segítség lehet a léleknek, ha ez minél előbb megtörténik.

Medek Tamás

 

465., 

A lélek választása

A lélek, a leszületése előtt a szellemi segítőivel egyeztetve készíti el a leendő testi élete tervét, annak megfelelően összeállítva, amit a lelki, karmikus előzményei alapján neki most megélnie szükséges. Tulajdonképpen mindent e tervnek rendel alá. Ami érthető, hisz a testi életnek, a leszületésnek a legfőbb értelme és célja valójában azon megtapasztalások átélése, amely most az adott léleknek szükséges. A terv minden pontja azt hivatott tehát segíteni, hogy a megfelelő megtapasztalások megtörténhessenek, illetve azok a legideálisabb módon mehessenek végbe. (Másképpen szólva az adott lélek nagyjából azt érezhesse át, amit korábban, életeken átívelően valamikor másoknak okozott.)

Eszerint kerül meghatározásra az ide érkezés időpontja (fontos, hogy milyen jegyben születik az adott személy, hisz azok befolyásolják a kialakuló személyiségjegyeit), az, hogy milyen szülőkhöz születik le (fontos, hisz az szintén befolyásolja a személyiségjegyeit valamint az életének kezdeti körülményeit), valamint az életének lényegi eseményei, s az innen való távozásának időpontja is. S nem utolsó sorban a test neme, valamint annak sajátosságai is a terv szerves részét képezik.

A testünk jól tudjuk, nem több, mint egy ruha, melyet egy testi élet alatt viselünk. Természetesen amíg benne élünk, nagyon vigyáznunk kell rá és fontos tisztelnünk, de egyébként nem több számunkra egy átmeneti és múló ruhadarabnál. S mint ahogy itt, a testi életünkben is minden alkalomhoz a megfelelő ruhát választjuk, úgy lélekként is, mindig olyan testet szükséges választanunk, ami a most megélni szükséges sorsutunkat a leginkább támogatja, ami ahhoz a legideálisabb.

Medek Tamás

 

466.,

A nyers étrendről spirituális szemmel

Előre bocsájtom, hogy jelen írásommal nem szeretném senki étrendbeli meggyőződését sérteni, csupán a saját véleményemet szeretném megosztani, az eddig ismereteim és tapasztalataim alapján.

Viszonylag vitatott kérdés, hogy a teljesen nyers étrend, tényleg a legegészségesebb étrend-e. Tény, hogy akik emellett teszik le a voksukat, emellett állnak ki, nagyon meggyőző érveket sorakoztatnak fel. Melyek közül az egyik, miszerint a Földön az ember az egyetlen élőlény, aki hőkezeli a táplálékát, mindenki más nyersen eszi, úgy, ahogy a természet azt megteremtette. Továbbá hogy minden élelmiszer ebben a formájában tartalmazza a legoptimálisabb mértékben minden fontos összetevőjét, következésképpen tehát ez az a forma, melyre például az emberi test is teremtve lett.

Azt gondolom, egy fontos körülmény mellett megyünk el, ha eszerint vélekedünk. Noha az emberi lény is - biológiai értelemben - ugyanolyan élőlény, mint az összes többi a Földön, mégis egy óriási dologban különbözik valamennyitől. Méghozzá a szabad akaratban, a szabad gondolkodás lehetőségében. Minden élőlény a fajára jellemző ösztönprogramot követi a testi élete alatt, az ember az egyetlen, aki ettől jelentős mértékben (gyakorlatilag korlátlan mértékben) eltérhet. Valamint az ember az egyetlen, aki az anyagba zártsága mellett képes a fizikai világon túl, a testi elmúláson túl is gondolkodni. Képes arra, hogy saját igazi önvalóját firtassa, képes (ha megközelítőleg is, de) Istenről, a túlvilágról fogalmat alkotni. Képes a testi ösztönök adta korlátokon túllépni és elmélkedni mindarról, ami azon túl létezik.

Amíg az emberi lény is pusztán nyers táplálékon élt, a testi élete döntő hányadát az élelem megszerzése tette ki. Mint ahogy az állatoknál is megfigyelhetjük, a növényevők a napjuk jó részét evéssel töltik, a ragadozók pedig ugyan ritkábban esznek, de utána jó részt pihenniük kell, hogy a hús emésztésének komoly energiaszükségletét biztosítani tudják a szervezetüknek.

Miután az ember felfedezte a hőkezelést, egy nagyon fontos fordulat következett be a létezésében. Ezáltal ugyanis egyszerre sokkal több tápanyagot tudott magához venni (hisz a hőkezelt étel összeesik, tehát egységnyi adagja sokkal több, mint ugyanakkora térfogatú nyers ételé), így az tovább is kitartott a teste fenntartásában. Ráadásul sok olyan élelmiszer is a tányérjára kerülhetett, ami nagyon tápláló, de nyersen alkalmatlan a fogyasztásra. Másképpen szólva tehát sokkal később lett újra éhes, sokkal később kellett újra táplálék után néznie. Következésképpen sokkal több ideje maradt az élelemszerzés kielégítésén kívül. Amit az ember óhatatlanul is a gondolkodásra, elmélkedésre használt ki. A hőkezelés felismerése, illetve annak lehetősége tehát éppen azért adatott meg számára, hogy végre elkezdhessen gondolkodni, mélyebb értelemben is.

Az ember az egyetlen élőlény a Földön tehát, aki képes Istenen, a túlvilágon, a saját igazi önvalóján gondolkodni. Sőt, neki egyik legfontosabb feladata (mint azt már írtam több cikkemben is), hogy a testi élete során is előbb-utóbb, felismerje az igazi önvalóját, felismerje, hogy ki is ő valójában, s túl tudjon látni az anyag látszatán. Ennek komoly segédlete tehát a nyers étkezésről történő áttérés az élelmiszerek hőkezelésére.

A teljesen nyers étrend tehát nemhogy nagyon egészséges lenne, de éppen hogy komoly oka és értelme van annak, amiért jó ideje már nem csak így étkezünk. Természetesen nyers ételeket rendszeresen ennünk kell, hisz vannak olyan tápanyagok, olyan növényi összetevők, melyekre a szervezetünknek égető szüksége van abban a formájában. A hangsúly abban áll, hogy a teljesen nyers étrend nem feltétlen követendő, illetve annak megértésében, hogy miért éppen az emberi faj az egyetlen a Földön, aki nem csak nyersen fogyasztja el a mindennapi táplálékát.

Medek Tamás

 

467.,

A lélek, aki én igazából vagyok, mennyit pihenhet két élet között? Azt tudom, hogy ami itt egy év, az ott csupán pár pillanat, de kipihenhetem magam mielőtt lejövök vagy amikor a vezetőm azt mondja, indulás, akkor jönnöm kell? (egy kedves Olvasóm kérdése)

Teljesen változó, hogy egy lélek két testi élete között mennyi időt tölt el odaát. Természetesen a megfelelő és kellő pihenés biztosított számára. Az újra leszületés időpontja mindig attól függ, hogy mikor nyílik az adott lélek számára olyan leszületési körülmény és lehetőség, mely az ő éppen megélni szükséges sorsútjával a leginkább szinkronban van. Másképpen szólva, amikor a legideálisabban meg tudja élni mindazt, amit neki ott és akkor a lelki, karmikus előzményei alapján és az ő aktuális lélekfejlettségi szintjén megélnie szükséges.

Az idő pedig valóban más értelmet nyer odaát, azonban egyfajta időszerűség azért ott is van. Úgy gondolom, olyan nincs, hogy egy perc vagy egy óra teljen el csupán egy testi távozás és érkezés között, hisz azért az adott léleknek pihenni, feltöltődni, átértékelni és terveznie is szükséges. Az én ismereteim szerint legalább néhány hónapnak el kell telnie földi idő szerint, hogy egy eltávozott lélek újra visszatérhessen a testi világba.

Medek Tamás

 

468.,

Érdemes tépelődnünk korábbi helytelen döntéseinken?

Sokan marcangolják magukat azon gondolattal, miszerint a "mostani eszükkel" bár mehetnének vissza az életük egy adott pontjára, hogy aztán másképp tegyenek dolgokat. Az ezen való tépelődés noha érthető, de ha jobban belegondolunk, teljesen értelmetlen. Ugyanis ha nem követjük el az "akkori eszünkkel" azt a bizonyos tévedésünket, rossznak vélt döntésünket, akkor most nem is tanulhatnánk belőle, akkor most nem is lenne a "mostani eszünk" másabb, jobb.

Ha ma már belátjuk, hogy hogyan kellene helyesebben cselekednünk, az egy rendkívül hasznos eredmény. S így már elérte a célját a korábbi tévedésünk. Az pedig sose tévesszen meg bennünket, ha úgy látjuk, ezzel az eredményünkkel már jelen testi életünkben mit sem érünk. Az ilyen tapasztalatokra is igaz, mint minden másra, hogy életeken átívelően belénk épülnek, s előbb-utóbb komoly hasznát vesszük. Nem feltétlen ebben az életünkben, de fontos tudnunk, hogy jelen életünk csupán csak egy múló pillanata a teljes létezésünknek.

Amikor pedig egy olyan döntést hozunk, ami akkor és utólag is helyesnek bizonyul, tudnunk kell, hogy azt is, az addig megélt tapasztalatok alapján értük el. Fontos tudnunk, hogy minden helyes döntésünket megelőzött számtalan helytelen, sőt, azok nélkül sosem értük volna el ezt a szintet. Az pedig, hogy ezekre most nem emlékszünk, csupán a testi élet alatt fennálló feledés fátyla miatt van.

Amikor utólag bánkódunk egy rossz döntésünk miatt, mindig gondoljunk tehát bele, hogy most bár rendkívül fájdalmas érzés ez nekünk, de mégis elengedhetetlenek számunkra az ilyen tapasztalások, az ilyen tévedések azon az úton, amit a lelkünk jár az egyre tökéletesebbé, egyre fejlettebb lélekké váló folyamatában.

Medek Tamás

 

469.,

Lelki segítség odaátról (saját élménnyel)

Noha a most megélni szükséges élethelyzeteinktől - a mi érdekünkben - nem kímélhetnek, nem óvhatnak meg bennünket a szellemi segítőink, de számos módon igyekeznek segíteni, főként amikor lelki mélyponton vagyunk. Legtöbbször pusztán azzal, hogy érzékeltetik, hogy velünk vannak, hogy nem vagyunk teljesen egyedül, s hogy az életünk mindig tudatosan és egy magasabb rendű céllal alakul.

Hogy mindenki kap-e ilyen jelzéseket? Igen, mindenki. De mindehhez elengedhetetlen, hogy mi is nyissunk az Égiek felé. Hogy higgyünk bennük. S kérjük a segítségüket. Végül nem utolsó sorban, hogy képesek legyünk észre is venni, amit küldenek. Ha így teszünk, biztosak lehetünk benne, hogy sosem hagynak magunkra. (Legfeljebb csak látszólag, mert túl mélyre zárkózunk előlük.) Amikor pedig a legnagyobb szükségünk van rá, jelezni fognak számunkra valamilyen formában. Valamilyen formában, melyben kétségünk sem lesz, hogy az a történés egyszerűen nem a véletlen műve, s azt égi segítők keze érintette.

Amikor nagyon mélyponton vagyunk, mindig tegyük meg tehát az első lépést az égi segítőink felé. Higgyünk bennük, szólítsuk meg őket, legyen bennünk a remény bármilyen halvány sugara is. S ők ezt a sugarat igyekezni fognak egyre ragyogóbb fénnyé alakítani... hogy felálljunk és ne a gödörre fókuszáljunk, amiben vagyunk, hanem az erőnkre, ami képes kivinni belőle, s azokra a csodákra, amelyeket most a gödör miatt nem láthatunk.

Ahogy az írás címében is jeleztem, egy saját élménnyel egészíteném ki ezeket a gondolataimat. Számos hasonlót megélhettem már, amiért rendkívül hálás vagyok, s ezek közül egyet szeretnék most megosztani Veletek.

A közelmúltban egy rendkívül fájó élethelyzeten mentem keresztül, mely nagyon nem volt könnyű lelkileg. Egy napon hazafelé tartottam autóval, közben a rádióban egy üzenetküldő műsor szólt. Egész úton mélyebb lelkiállapotban voltam, de volt egy perc, amikor különösen erősek voltak bennem e fájdalmas gondolatok. S gyakorlatilag ezekben a pillanatokban, a következőt mondta be a műsorvezető a rádióban: "Tamásnak üzenném, hogy próbálj megnyugodni. Tudom, most nagyon nehéz, de hidd el, hamarosan minden jobb lesz! Próbálj sokat nevetni is, hisz az gyógyító erejű!" Végül pedig még hozzátette, egyfajta megerősítésként: "Szóval ezt üzenném Tamásnak." Én pedig ott ültem az autóban és egyszerűen tudtam: most éppen az Égiek üzenetét hallottam...

Medek Tamás

 

470.,

Fontos tudnod, hogy nem csak egyszer élsz!

Nagy segítséget ad, ha tudod, a létezésed nem a mostani születéseddel kezdődött, s nem is a testi haláloddal ér véget. Amit itt élsz, csupán egy apró láncszeme a létezésednek. Amit tehát itt nem érnél el, amit itt nem élhetnél meg, volt már részed és még lesz is. Legfeljebb most nem lehet az. De csak azért, mert most nem annak van itt az ideje.

Mindig olyan megtapasztalások vesznek körül, aminek megtörténte - egy magasabb perspektívából nézve - a legidőszerűbb a lélekfejlődésed szempontjából. Érthető módon mindent nem élhetsz meg egy testi élet alatt. De mindent meg fogsz élni az örök létezésedben.

Nagyon nehéz, de türelmesnek kell lenned. Ne úgy tekints hát egy testi életedre, mint egy egyedüli létezőre, ami ha véget ér, örökre lezárul minden előtted. S ne gondold azt, hogy amit itt nem érnél el, arról végleg lemaradsz. Úgy nézz az itt létedre, mint benne egyik napodra. S úgy nézz a testi távozásodra, mint itt egy napod végére. Tudd, hogy minden nap mást kínál, de nem kínálhat mindent. S ami egyik nap nem sikerül vagy amit egyik nap nem tesz lehetővé, még ott van ezer másik, ami előbb-utóbb megajándékoz majd vele.

Nagyon fontos, hogy türelmes légy. Hisz ahonnan jössz, ahová igazán tartozol, a lelked igazi valóságában nincs az időnek jelentősége. S ahol nem értelmezhető az idő, ott a türelmetlenség is hiábavaló.

Medek Tamás

 

471.,

Ki az, aki valóban magasabb tudatszinten jár?

A közelmúltban egy bejegyzésem hozzászólásai között esett szó arról, mi jellemzi az olyan embert, aki már viszonylag magas tudatszinten (lélekfejlettségi szinten) áll. A kérdés annak kapcsán jött szóba, hogy egy kedves olvasóm mesélte, valaki, aki saját magát magas tudatszintűnek vallotta, úgy vélte, aki sír egy szerette temetésén, az még mindenképpen az alacsony lélekfejlettség mutatója (hisz nem érti meg kellőképpen, hogy a szerette továbbra is ugyanúgy él). Mivel az olvasóm nem értett ezzel egyet, még le is tiltotta őt ez az illető.
Ennek kapcsán szeretnék most néhány gondolatomat megosztani Veletek.

Azt gondolom, az előbbi mondatokból egyértelműen látszik, hogy az a bizonyos személy aligha járt még magas tudatszinten. Egyrészt, mert megítélt valakit, aki egy temetésén a szerettét siratta, másrészt mert saját magát magasan fejlettnek gondolta, s még hirdette is (a magas tudatszint egyúttal egészséges szerénységgel is jár), harmadrészt pedig, hogy tiltással válaszolt arra, hogy a véleményén valaki nem osztozott.

Fontos tudnunk, hogy az, ha fáj egy szerettünk elvesztése, ha sírunk miatta, sőt, ha bármilyen negatív életeseményünk (több-kevesebb ideig) keményebben is kikészít bennünket, még a legkevésbé sem jelenti azt, hogy ne lennénk viszonylag fejlett lelkek. Amíg itt vagyunk, addig a testünkön keresztül nyilvánulunk meg, annak érzékszervei hatnak ránk döntő mértékben, illetve addig minden olyan információ és ismeret el van zárva előlünk, ami nem ehhez a testi életünkhöz kapcsolódna illetve tartozna.

Rendkívül fontos, hogy így legyen, hisz ez egyrészt a földi elménk védelmét is szolgálja, másrészt pedig elengedhetetlen ahhoz is, hogy kellően a mostani feladatinkra tudjunk figyelni. Egyetlen komoly hátránya, hogy mivel itt és most csak ezt a testi életünket érzékeljük, egyrészt sok mindent nem tudunk kellőképpen megérteni, másrészt pedig folyamatosan hajlamosak vagyunk hinni a testi érzékszervek adta látszatnak. Folyamatosan hajlamosak vagyunk elhinni, hogy tényleg csak ennyi a világ és benne mi magunk, mint amennyit most tapasztalunk belőle.
A lelkünknek egyik nagy feladata, míg itt van, hogy uralkodni tudjon a földi elme e tévképzetén, ami természetesen nagyon nem könnyű, sőt, maradéktalanul aligha lehetséges még azon a lélekfejlettségi szinten, ahol mi járunk.

Ha egy szerettünket elveszítjük vagy bármilyen komolyabb trauma ér bennünket, nehéz még úgy gondolkodnunk tehát, hogy a testi érzékszerveink adta látszatot teljesen el tudjuk nyomni. Amíg itt vagyunk, teljesen természetes tehát, ha sírunk, sőt még az is, ha nagyon mély lelkiállapotba kerülünk több-kevesebb időre. A magasabb lélekfejlettségi szint inkább abban mutatkozik meg, hogy miközben éljük a traumánkat, végig tudatosítjuk magunkban egyúttal a spirituális ismereteket, a létezésünk igazi önvalóját is, mely hosszabb távon hozzásegít bennünket egy mélyebb megértéshez és elfogadáshoz.

A magasabb lélekfejlettségi szintnek nem az a mutatója, hogy nem visel meg bennünket testi életünk alatt egy komolyabb veszteség. Hanem az, ha minél pozitívabb érzelmek és gondolatok tudnak megszületni bennünk mások és magunk felé, a legmélyebb időszakunkban is. Amikor bár borzasztóan fáj, de igyekszünk akkor is, ahogy tőlünk telik, ítélet- és gyűlöletmentesen élni. Igyekszünk akkor is a legkevésbé bántani másokat és magunkat. S igyekszünk a lehető leginkább elfogadók és megértők lenni másokhoz és magunkhoz. Egyszerűen azért, mert a lelkünk mélyén már tudjuk jól, hogy az a helyes út. Tudjuk jól, hisz épp elégszer tapasztaltuk már a helytelen utat is. Épp elég testi életen vagyunk már túl - ami tulajdonképpen hozzásegített bennünket ahhoz, hogy magasabb lélekfejlettségi szintet érjünk el.

Medek Tamás

 

472.,

Mindig a legbölcsebb, ami történik velünk

Teljesen érthető, ha olykor kétségbe vagyunk esve attól, ami történik vagy éppen ami nem történik velünk. Földi elménkkel könnyen gondolhatjuk azt, hogy rossz irányt vesz az életünk, hogy értelmetlenül vagy éppen igazságtalanul történik valami az életünkben vagy éppen maradunk le róla. Könnyen gondolhatjuk azt, hogy éppen rosszkor vagyunk rossz helyen. S könnyen gondolhatjuk azt, hogy a szellemi segítőink talán nem is figyelnek ránk, de legalábbis aligha érthető számunkra, hogy miért engedik velünk megtörténni azt, amit.

Nagyon fontos azonban tudnunk, hogy az életünk valamennyi eseménye mögött, földi ésszel felfoghatatlan mennyiségű szellemi munka áll. Odaát rendkívül aprólékos munkát fektetnek bele abba, ahogy itt és most történnek vagy éppen nem történnek meg velünk dolgok, események. Erre azért van szükség, hogy mindig az történjen velünk, amit korábban mi magunk kiváltottunk, s aminek visszaáramlása most épp a legidőszerűbb a lélekfejlődésünk számára. Mivel a mi jelenlegi tudatosságunk ennek megítélésére nagyon kevés lenne, sőt, mivel jelenleg csak a jelen testi életünkre és az abban megformált személyiségünkre fókuszálhatunk, így nyilvánvalóan tőlünk a legkevésbé sem várható el, hogy tudjuk mi az, amit számunkra most meg kell élni.

Szellemi segítőink, azon felsőbb szellemi erők, akiknek az a feladatuk, hogy a még leszülető lelkeket ilyen módon segítsék, hozzánk képest jelentősen magasabb tudatszinten járnak már, sőt, mindazt képesek átlátni, amit valaha (életeken átívelően) megéltünk. Így teljesen biztosak lehetünk abban, ha valami megtörténik vagy éppen nem történik velünk, azt odaát így látták jónak (egy hozzánk képest jóval magasabb tudatszintről és perspektívából nézve). Ugyanakkor éppen azért, mert e döntés egy rendkívül magas lélekfejlettségi szintről jött, teljesen megbízhatunk benne. Teljesen biztosak lehetünk abban, hogy bármi is történjék vagy éppen ne történjék velünk, az a lehető legszükségesebb, ami történhetett velünk, s hogy e "döntéshozók" a bölcsességük teljességével jártak el.

Amiért itt és most mi nem minden esetben értjük a történéseinket, csak azért van, mert jelenleg nem láthatjuk a teljes képet, az előző életeinket, az összefüggéseinket és nem rendelkezünk azzal a tudatosságunkkal sem, mint odaát. Így az igazi felismeréseket mi csak hosszabb távon illetve legkésőbb odaát kaphatjuk meg.
Nagyon fontos, hogy dolgozzunk ezen felismeréseinken, hogy képesek legyünk idővel meglátni minden életeseményünkben a magasabb értelmet, ugyanakkor még fontosabb, hogy tudjuk: ami történik vagy éppen nem történik velünk, az jelenleg a lehető legbölcsebb, ami csak történhet velünk, a lélekfejlődésünk és a jelen testi életünkben megélni szükséges sorsutunk alapján.

Medek Tamás

 

473.,

Mi kell ahhoz, hogy egy elméleti tudást a gyakorlatban is alkalmazni tudjunk, illetve miért van időeltolódás az elméleti megismerés és a gyakorlati alkalmazás között?

Én azt gondolom, ez teljesen természetes. Egészen más valamit tudni elméletben, s más a gyakorlatban is alkalmazni. Egészen más valamit kívülről ismerni, mint benne lenni velejében. Azt gondolom, hasonló ez ahhoz, mint amikor egy szakmát tanulunk. Először ott vagyunk a tanórákon, és elméletben sajátítjuk el a tananyagot. Aztán utóbb pedig jönnek a gyakorlati órák, mely egészen más szintet ad, de melynek ugye elengedhetetlen feltétele az azt megelőző elméleti ismeretszerzés. Vagy mikor megtanuljuk autóvezetésnél először elméletben a kreszt, majd azt követően tanuljuk meg alkalmazni azt a gyakorlatban is.

Úgy vélem, az elméleti tudás megszerzése mindig meg kell előzze a gyakorlatban való alkalmazást. Ez a helyes sorrend. Hasonlóan ahhoz, mint amikor egy tettünket törvényszerűen egy gondolatunk előz meg és nem fordítva. Az pedig, hogy a kettő között idő telik el, természetes és érthető is.

A lelkünk megtanulnivalóival is így vagyunk tehát. Először megtanuljuk, felismerjük elméletben. Aztán az élet szép lassan elkezdni hozni hozzá a gyakorlati órákat is. Szoktam mondani, aki már legalább elméletben tudja, hogyan kellene lelki értelemben viseltetni a mindennapi élethelyzeteket, már az út felét megtette! Az már hatalmas eredmény! (Hisz rengetegen még itt sem tartanak.) Aki aztán már a gyakorlatban is alkalmazni tudja, ért el az út végére, s fejeződik be számára a testi életek szükségszerűsége. Hisz befejezte tanulmányait abban az iskolában, amit testi világnak hívunk...

Medek Tamás

 

474.,

Mikor haladsz jó úton?

Úgy érzed, hogy nem jó úton haladsz, hogy nem fejlődsz? Hogy mindent csak elrontasz? Bár érthetők nyilván ezen gondolataid, de mégis fontos tudnod, hogy ez csupán látszólagos. Valójában nincs olyan testi élet, melyben nem fejlődnél, ne lennél egyre tapasztaltabb és bölcsebb. Bár az előző életeid emlékei tudatosan most nem lehetnek veled, de mégis minden benned van, amit eddig megtanultál és az mindenkor meg is határoz téged.

Amin most keresztül mész, s ahogy azt megoldod, bizonyos, hogy jobb annál, mint ahogy legutóbb megoldottad - hisz a legutóbbi tapasztalata ott él benned.

Mindazonáltal a jó úton haladás sokkal "könnyebb" annál, mint azt a legtöbben gondolnánk. Hisz nem is az a lényeg, hogy min megyünk keresztül, hogy milyen élethelyzetek érnek (vagy éppen nem érnek bennünket), hisz az mindig okkal, az egyéni karmikus előzményeink fényében történnek velünk. Hanem az a legfontosabb, hogy közben lelki értelemben mit okozunk másoknak és magunknak. Ha tehát igyekszünk tőlünk és a körülményeinktől függően a lehető legkevesebb ártást okozni másoknak és magunknak (ám de annál több örömet), akkor teljesen biztosak lehetünk abban, hogy a legjobb úton járunk, amin csak járhatunk.

Medek Tamás

 

475.,

Várva várt üzenet odaátról

Ezúttal egy kedves hozzám forduló megérintő történetét szeretném megosztani Veletek. Apukáját veszítette el néhány héttel azelőtt, hogy engem felkeresett. Az őt érintő és érdeklő kérdések mellett nagyon fájlalta - természetesen érthető módon -, hogy eddig még semmi jelet nem kapott tőle, egy rövid és futólagos álmot leszámítva.

Őt is igyekeztem megnyugtatni, hogy sokan éreznek így, ugyanakkor fontos tudni, hogy bár eltávozott szeretteinknek nagyon sokféle módjuk van arra, hogy üzenjenek, jelt adjanak nekünk, de mégis nagyon sok mindenen múlik, hogy végül mikor és milyen formában tudják azt megtenni. Nyilván függ a mi egyéni érzékenységünkön, a mindenkori lelki és tudati állapotunktól, az eltávozott szerettünk lehetőségeitől, tudati állapotától és nem utolsó sorban attól is, hogy a most megélni szükséges sorsutunknak mennyire lehet része egy ilyen megtapasztalás.
Általánosságban elmondható azonban, hogy mindenki kap valamilyen jelet, üzenetet, csupán vagy nem veszi azt észre, vagy észre veszi, de nem annak tulajdonítja, illetve még azért nem kapott eddig, mert nem jött el az ideje.

A hozzám fordulót biztattam arra is, hogy nyugodtan, bárhol bármikor szólhat akár szóban, akár gondolatban az apukájához, ő azt érzékelni fogja. Sőt, biztos vagyok benne, hogy a mi beszélgetésünket is hallotta, hisz mégis csak róla volt szó.

Másnap tudatta velem a hozzám forduló, hogy miután beszéltünk, pár óra múlva olyat tapasztalt, mint azelőtt még soha. Érezte apukája közelségét és szeretetét. Olyan érzés volt ez számára, mint amikor valaki átöleli őt és áramlik egymás felé kölcsönösen a kettőjük szeretete...

Egész biztos vagyok abban, hogy ott és akkor, apukája ölelte őt át. Nagyon örültem, hogy ilyen csodálatos megtapasztalás részese lehetett a hozzám forduló, s hogy ezzel végre igazán elmondhatta, hogy kapott egy jelet az apukájától, illetve annak is nagyon örültem, hogy ennek a csodálatos megtapasztalásának én is részese lehettem. Apukája tényleg hallotta a beszélgetésünket és igyekezett is a lánya kérését teljesíteni. Ami talán könnyebb is volt számára, mint azt megelőzően, hisz a beszélgetésünk által több hitet, több erőt kaphatott a lánya, ami ugyancsak segíti az ilyen megtapasztalás, az ilyen kapcsolódás létrejöttét.

Medek Tamás

 

476.,

Akik igazságtalanok, és gonoszok voltak velem, a következő életemben ezt korrigálni fogják, vagy soha többé nem találkozom velük?

Mindenki azt kapja vissza a karma által, amit korábban másoknak okozott lelki értelemben - de akkor, amikor annak a legmegfelelőbb ideje eljön (amikor az adott lélek abból a legtöbbet tanulhatja, amikor azt a legjobban át tudja érezni). Van, amikor ugyanazon lelkek adják vissza ezt egymásnak, de ez nem feltétel. A lényeg, hogy ugyanaz az az érzés áramoljon vissza, így a karma mindig olyan lelkeket fog körénk rendelni, akik éppen azt képesek számunkra adni, amit nekünk ott és akkor tapasztalnunk kell. Nem feltétlen az adja tehát számunkra vissza egy korábbi tettünket, akinek azt okoztuk, hanem egy olyan személy, aki éppen azt képes megadni nekünk.

Medek Tamás

 

477.,

Valóban jobb egyedül?

Mostanában sokan jutnak el arra a pontra, hogy jobban szeretnek inkább egyedül lenni, kerülnék inkább a többi ember társaságát és a társas kapcsolatokat. Mindezt a sok csalódással indokolják, melyek a múltban érték őket. Ez a kiábrándulás természetesen érthető, hisz egyrészt mindannyiunknak vannak hibái, nincs olyan ember, akiben ne csalódhatnánk, másrészt pedig a mai világ sajnos egyre érzéketlenebbé tesz bennünket, ami óhatatlanul oda vezet, hogy bántsuk, megbántsuk egymást.

Azt gondolom azonban, hogy erre mégsem az a helyes válasz, hogy visszahúzódjunk a magunk társaságába. Persze nagyon fontos, hogy rendszeresen egyedül legyünk, hogy én időt adjunk magunknak, s hogy egyedül is képesek legyünk boldogok lenni, hogy szeressük magunkat. De nem szabad erre kisarkítanunk az itteni létezésünket. Valójában mindannyian azért vagyunk itt, hogy az eddig felhalmozott karmánkból tegyünk le olyanokat, melyeknek most jött el az ideje. Ezekhez azonban mások is kellenek, hisz magát a karmát sem egyedül váltottuk ki annak idején. Ha mindenkitől elhúzódunk, akkor a tapasztalások zömétől is távol tartjuk magunkat, amivel az esetleges karmákat csak tovább visszük magunkkal.

Azt gondolom, a könnyebbik út, amikor az egyedüllétet választjuk. Olyan értelemben legalábbis, hogy nyilvánvalóan (s a legtöbb esetben) könnyebb kijöjjünk saját magukkal, könnyebb szeretnünk és elfogadnunk saját magunkat, mintha másokkal szemben kellene ugyanezeket gyakoroljuk. Nem az az igazi út tehát, amikor elszigetelődünk másoktól, hanem amikor másokat próbálunk megérteni, elfogadni, szeretni, s megbirkózni azon hatásokkal, melyeket képesek számunkra adni.

Olyan személyeket, akik lelkileg lehúznak bennünket, természetesen ha tehetjük, kerüljünk el. De a múlt csalódásait sosem arra kellene használjuk, hogy egyre csak bezárjunk, hanem minden egyes újabb nyitásunknál, inkább építő tapasztalásokként fogjuk fel őket.
S ne felejtsük el azt sem, hogy ha valaki árt nekünk, az egyszer tőlünk indult ki, s most áramlott vissza hozzánk. Az élet, a sors tehát kizárólag ezért engedte, hogy mindez megtörténjen velünk.

Napjaink történései (negatív erőként) sok mindent megtesznek, hogy elszigeteljék egymástól az embereket. Ezt láthatjuk lépten-nyomon a környezetünkben. Ám ezek a folyamatok lélekölőek (éppen ezért is próbálják negatív erők elérni), így még fontosabb tehát, hogy legalább mi ne engedjük őket.

Medek Tamás

 

478.,

Miért nagyon fontos a jelenben élni?

Szinte mindenki által ismert és már-már elcsépeltnek tűnő spirituális tanítás, hogy mindig a mostra fókuszálj, s ne a múltban vagy éppen a jövőben élj. Hisz ami elmúlt, nem tudsz vele mit kezdeni, a jövő pedig még el sem jött, így az egyetlen olyan hely, ahol fontos élned, illetve ahol egyáltalán élni tudsz, az a jelen. Nagyon sokat hangoztatott tanítás ez, de kétségtelenül óriási igazság is van benne.

Életünk valamennyi eseménye okkal történik velünk. Mindig azért kerülünk az éppen aktuális helyzetekbe, mert azáltal tehetjük le a korábban felhalmozott karmáinkat, azon keresztül tanulhatjuk és gyakorolhatjuk mindazt, ami jelenleg a lélekfejlődésünk szempontjából elengedhetetlen. Mindig az történik a mostban, ami a lelkünk számára a legfontosabb. Ennek helyes megélése, megértése és megoldása az egyetlen cél, melyért itt vagyunk, s melyért éppen benne vagyunk az adott helyzetben.

Az életünk eseményei épp úgy követik egymást, mint egy iskolai dolgozat során a feladatok.
Ha a mindennapokban a jelen helyett egyre inkább a múlton rágódunk és a jövőn aggódunk, az mind figyelmet és energiát von el a jelentől. A legfontosabbtól. S így a figyelemelvonás mértéke szerint rontja annak kellő megoldását is.
Épp olyan lesz tehát, mintha az iskolában egy dolgozatírás közben nem arra a feladatra koncentrálnánk, amin éppen dolgozunk, hanem nézegetnénk vissza a korábban megoldottakra, illetve folyamatosan lapoznánk előre, hogy milyen feladatok várnak még ránk, azt miként is tudnánk megoldani. Nyilvánvaló, hogy ha így tennénk, sokkal kevésbé tudnánk figyelni arra a feladatra, ahol éppen tartunk és jóval kisebb eséllyel tudnánk azt kellően megoldani. Ha pedig minden feladatnál így teszünk, félő, az egész dolgozatunk bánni fogja majd.

Amikor akarva-akaratlanul a múltba révedünk illetve a jövőn merengünk, mindig gondoljunk bele, hogy most éppen egy iskolában vagyunk és éppen dolgozatot írunk. Éppen egy feladatsor van előttünk, ami mind-mind külön figyelmet igényel. S ha nem arra a feladatra koncentrálunk, amelyiknél éppen tartunk, akkor jelentősen rontjuk annak esélyét, hogy azt jól megoldjuk. Kár lenne érte.

Medek Tamás

 

479.,

Miért nem érthetünk meg sok mindent?

Az egyik legfontosabb, amit el kell fogadnunk, ha spirituális szemmel és gondolkodásmóddal szeretnénk élni az életünket és igazán szeretnénk érteni is azt, hogy nem ez az egy testi életünk van. Hogy jelen testi életünk csupán egy a számtalan közül, melyek láncszerűen követik egymást. Hogy mindaz, amit most tapasztalunk magunkból, csupán egy rendkívül kicsi része az egésznek. Nagyon fontos tudnunk, hogy bármi, amit itt és most látunk és ismerünk, a teljes kép mindössze egy apró darabkája.
Gondoljunk csak bele, ha egy óriási, mondjuk több méterszer több méteres festmény csupán egy négyzetcentiméterét látnánk, mit látnánk a teljes képből valójában? Lenne fogalmunk egyáltalán arról, mit ábrázol a kép? A válasz természetesen az, hogy semmiképpen sem.

Ne felejtsük el, hogy éppen így vagyunk minden testi életünkben. A kép többi része ilyenkor le van takarva előttünk, mert a kellő megtapasztalások és a földi elménk védelme miatt fontos, hogy csak a jelent láthassuk mindig. Azonban ha el is hisszük, hogy csak ez létezik és nem gondolunk bele abba, hogy szinte semmit nem látunk az egészből, akkor folyamatosan értetlenkedni fogunk. Folyamatosan igazságtalannak, értelmetlennek, cél nélkül valónak fogunk érzni sok mindent. Mintha az előbb említett festmény kis jelentéktelennek tűnő darabkáját nézve értetlenkednénk, hogy milyen festő volt képes egy ilyen semmitmondó műre.

A létezésünk, a karma és tulajdonképpen minden életeken átívelően működik. Mint ahogy a Nap is süt folyamatosan, s nem csak egy percig, illetve ahogy a folyó is áramlik és nem csupán egy másodpercig teszi azt. Bármi, ami most történik velünk, akkor nyer igazán értelmet, ha tudjuk, hogy egy folyamat része csupán. Egy folyamaté, mely életeken átívelően történik. S mely törvényszerűen kiegyenlítődésre tör, de ehhez ritkán elég egy testi élet. Ehhez ritkán elég egy múló pillanat.

Amikor úgy érezzük, igazságtalanság történik velünk, vagy éppen semmiképpen sem látnánk az értelmét és célját valaminek, mindig jusson eszünkbe, hogy amíg itt vagyunk, addig egy hatalmas falat beborító festmény előtt állunk, melynek jelenleg csak egy jelentéktelennek tűnő (de természetesen ettől függetlenül elengedhetetlen) apró képkockáját látjuk.

Medek Tamás

 

480.,

Az öngyilkosság a legrosszabb megoldás

Sokunk jut el életében legalább egyszer olyan mélypontra, hogy öngyilkos gondolatok fogalmazódnak meg benne. Amikor olyan mély törést érez, hogy azonnal véget szeretne vetni az általa okozott fájdalomnak. Ezzel egyértelműen azt remélve, hogy a problémájától megszabadul.
Nagyon fontos ugyanakkor tudni, hogy bár érthető az ilyen gondolatok születése egy komoly krízis helyzetben, de a lehető legrosszabb megoldás a testi élet eldobása.

Az a probléma, ami elől ezt a menekülést választanánk, nem véletlenül és nem a sors keserű tréfája miatt van velünk. Hanem kifejezett okkal és céllal. Azért, mert annak forrását (életeken átívelően) a múltban kiváltottuk, s most a megfelelő tanulságok és tapasztalatok levonásához feltétlenül szükséges azt megélnünk.

Amennyiben kitérünk előle öngyilkossággal, a probléma megoldatlan marad, s azt tovább kell vinnünk. Más szóval, egy következő testi életünkben lényegében hasonló élethelyzet újra kialakul körülöttünk, mint amiből elmenekültünk. Úgy képzeljük el, mintha az iskolában egy számunkra kötelező feladatot, vagy munkahelyen egy számunkra kötelező munkát nem végeznénk el egyik nap (mert annyira irtózunk tőle), s csupán annyit érnénk el vele, hogy akkor másnap kell megoldanunk.

Ezért nagyon fontos, hogy a testi távozásunk időpontját ne a mostani személyiségünkkel határozzuk meg, hanem elfogadással és alázattal várjuk meg, míg annak odaát elrendelt ideje eljön. Az az idő tehát, amiről odaát, egy rendkívül magas tudatossággal született döntés, s mely pontosan tudja, mikor érnek véget azon feladatok, amikért jelen testi életünkbe érkeztünk.

Amikor nagyon mélyponton vagyunk, sose felejtsük el tehát, hogy egy kötelezően megélni szükséges élethelyzetben vagyunk, amin végig kell mennünk. S ha a megoldásért bármilyen szinten is teszünk, előbb-utóbb nem csak a fájdalmunk tanítását (és sokszor elmúlását) láthatjuk meg, de az életünk azon szépségeit is, melyekért egyébként is érdemes maradnunk.

Medek Tamás

 

481.,

Átok ül rajtunk, ha sorozatosan rossz történik velük?

Mindannyiunkkal megesik olykor, hogy rövid időn belül több negatív esemény is történik velünk. Hogy egyre csak azt vesszük észre, számos bosszúság követi egymást egy napon, vagy napokon belül, noha korábban ez nem volt jellemző ránk.

Sokan ilyenkor arra gondolnak, hogy talán átok vagy bármilyen negatív energia kötődött hozzájuk. Természetesen ez is egy lehetséges eset, amennyiben ilyen megtapasztalás van elrendelve a sorsunkban (a karmikus előzményeink alapján). Az átok nem más, mint egy negatív gondolati energia, melyet valaki felénk küldött, s melyet akarva-akaratlanul is, de beengedtünk, illetve hagytuk, hogy az hatást gyakoroljon ránk. Akár az ettől való félelmünkkel, akár a nem kellően tudatos és nyugodt lelki és tudati állapotunkkal.

Sok esetben azonban nem erről van szó, amikor úgy érezzük, felesküdött ellenünk a sors. Hanem arról, hogy odaátról a szellemi segítőink figyelmeztetni és/vagy tanítani próbálnak bennünket.

S hogy ez a figyelmeztetés mivel kapcsolatos? Ez nagyon egyéni helyzet függvénye, de próbáljuk megfigyelni, hogy milyen eseményhez, történéshez tudjuk kötni azt, amikor a nem kívánatos hatások elkezdődtek. Nézzünk mélyen a lelkiismeretünkbe, hogy vajon mi olyan dolgot tettünk, ami nem feltétlen volt helyes. Mi olyan dolgot csináltunk vagy csinálunk, ami nem a lelki fejlődésünket szolgálja, ami nem azon az úton tart bennünket, amin a lelkünk haladni szeretne. S amire többé-kevésbé erőteljesen, de odaátról fel akarják hívni a figyelmünket.

Azt gondolom, ha a lelkiismeretünk jól működik, ha figyelünk a sorsunk jeleire, illetve ha mások támadásait inkább tanításnak tekintjük és mélyebb önismeretre használjuk, akkor könnyebb dolgunk lesz egy ilyen helyzetben tisztán látni.

Ha felismertük az Égiek üzenetét, s megfelelő választ is adtunk rá (tapasztalatként és tanulságként azt kellően felhasználjuk a jövőben), akkor a bosszúságot okozó események elhagynak bennünket. S innen fogjuk tudni azt is, hogy nem átokkal vagy bármilyen negatív energiával volt dolgunk, hanem egy jóindulatú figyelmeztetéssel, ami nagyon is bennünket szolgált.

Medek Tamás

 

482.,

Nem akadályozzuk az úton, "kötjük" az odaát tartózkodó szerettünket azzal, ha nagyon sokat gondolunk rá és nem akarjuk elengedni?
Kell-e aggódnunk azokért, akik a túloldalon vannak? Hiszen még kommunikálni sem tudunk velük.

A lélek a testi távozását követően először az úgynevezett köztes térbe kerül, tehát itt lesz még a fizikai síkon, de már csak lélekként. S innen kel át a szellemvilágba, melyre körülbelül 40-50 földi napja van. (Ezt követően is át tud kelni, de mindenképpen javasolt ezen időn belül megtennie ezt.) A szellemvilágba való visszatérte után esik át egy tisztulási folyamaton, mely segíti őt, hogy újra az igazi önvalójaként tekintsen magára, s ne csak azzal a személyiségével azonosítsa magát, melyet az éppen hátrahagyott testi életében formált meg. Valamint ezt követően tudja ismét egészben látni az életének eseményeit, azoknak forrását, értelmét és célját.
A testi távozást követően a lélek tehát egy ahhoz hasonló folyamaton megy keresztül, mint ebben a világban, reggel egy rendkívül valósághű álomból történő ébredést követően. Némi idő szükséges tehát, hogy az álomból kilépve újra a tényleges valóságban találjuk és érezzük magunkat.
Nagyon lélekfüggő, hogy ezen a folyamaton ki és mennyi idő alatt halad keresztül. Függ a lélekfejlettség szintjétől, a testi távozás körülményeitől, illetve a tudatállapottól is, mely a testi távozás idején fennállt. Van, aki nagyon hamar feleszmél, de van, akinek kicsit több időre van szüksége.

Hogy mennyire kötjük az eltávozott szerettünket a marasztaló és kötődő gondolatainkkal, érzelmeinkkel, tehát nagyban attól függ, hogy az adott lélek e folyamatában hol tart. Ugyanakkor mivel ezzel a legtöbb esetben érthető módon nem lehetünk tisztában, fontos, hogy ahogy csak tőlünk telik, engedjük szabadon eltávozott szeretteinket. Tudom, hogy ezt csak mondani könnyű és természetesen nem is várható el senkitől sem feltétlen. De mindenképpen ez javasolt tehát, illetve az erre való törekvés. Szeretettel gondoljunk eltávozott szeretteinkre, ugyanakkor tudjuk, hogy nem véletlenül távozott (mint ahogy mi sem véletlenül maradtunk még itt), ám az elválásunk csak átmeneti. A szerettünk most éppen hazatér, ami számára rendkívüli boldogság, s újra találkozunk, amikor mi is indulunk majd. Addig azonban a legtöbbet azzal tudjuk nekik segíteni, ha rajtunk is érzik ennek elfogadását.

Az előbbiek mentén láthatjuk, hogy milyen utat járnak be az eltávozott szeretteink, a hazatérés közben. Ennek az útnak a sajátosságait, körülményeit az adott lélek a gondolataival, érzelmeivel határozza meg. Alapvetően nem kell aggódnunk az eltávozott szeretteinkért, hisz előbb-utóbb mindenki végig megy ezen a folyamaton és hazatér, ami földi ésszel felfoghatatlan boldogság. Aggódnunk tehát nem szükséges, segíteni őket azonban nagyon is javasolt lehet, az előzőekben leírt módon. Nyilván nem minden lélek igényli ezt, de azzal semmiképpen sem ártunk, ha megtesszük azért.
Kommunikálni pedig mindig tudunk eltávozott szeretteinkkel, hisz bármikor akár szóban, akár gondolatban szólhatunk hozzájuk, ők azt érzékelni fogják. Természetesen az ő esetleges válaszukat mi a legtöbb esetben nem tudjuk érzékelni, ugyanakkor számos lehetőségük van arra, hogy mégis jelt adjanak, üzenetet küldjenek nekünk, amit a tapasztalataim szerint minden esetben meg is tesznek előbb-utóbb valamilyen módon.

A legfontosabb tehát, hogy ahogy csak tőlünk telik, minél inkább elfogadjuk a testi távozás igazi valóságát és hátterét, illetve mindazt, ami utána következik. Hogy tudjuk, hogy az elválásunk nem volt véletlen, ugyanakkor csak átmeneti. Hogy nekünk még nem jött el az időnk, de a szerettünknek igen. S ha mindig szeretettel gondolunk rá, de mégsem leláncolva őt, hanem erős hittel a túlvilágot és a viszontlátást illetően, akkor azzal mindent megtettünk, ami csak tőlünk telhető.

Medek Tamás

 

483.,

Amikor a jövőből kaphatunk információt

Ezúttal egy saját megélésemet szeretném elmesélni Nektek. Ehhez hasonló egyébként már többször is történt velem.
Van egy személy, akivel évekkel ezelőtt hosszú ideig rendszeresen találkoztam, úgy értve, láttam őt. (A munkahelyemen, ahol dolgozom, gyakran járt.) Aztán most már több éve egyszer sem láttam, s nem is gondoltam rá.
Egyik nap azonban hirtelen eszembe jutott, hogy milyen régen is láttam őt utoljára. Persze, furcsálltam, hogy honnan jutott eszembe, de nem foglalkoztam különösebben vele.
Rá egy napra azonban kifejezetten meglepődtem, hogy egy, a lakóhelyemtől messzebb lévő város pályaudvarán hirtelen összefutottam vele... annyi év után.

Mivel tényleg évek óta nem láttam és eszemben sem volt, s rá egy napra, hogy gondoltam rá, hirtelen megjelent, így egyértelmű összefüggést láttam e kettő esemény között.
Ilyen esetekben a legnagyobb valószínűség szerint a jövőből kapunk információkat. A már jelenben is létező jövőből. Mutatva és bizonyítva ezzel számunkra, hogy mennyire nem a véletlen műve semmi sem, s hogy mennyi szellemi munka húzódik meg az életünk egészen apró eseményei mögött is.

Kisebb valószínűséggel a gondolatunk teremtő ereje is megnyilvánulhat eképpen, ugyanakkor ez inkább akkor lehet fennálló lehetőség, ha a szóban forgó gondolatunkat kifejezetten szándékosan teremtjük (az esetemben azonban ugye nem erről volt szó).

Medek Tamás

 

484.,

Egy túlvilágról küldött ölelés

Ezúttal egy kedves hozzám forduló megérintő történetét szeretném megosztani Veletek. Az időzőjelek között a levele részlete következik:

"Nagyon szoros volt édesapámmal közöttünk a kötelék. Szinte szimbiózisban voltunk. Hirtelen hunyt el. Tudom és érzem, hogy még velem maradt volna. Küzdött is sokat az életben maradásért. De sajnos nem tudták megmenteni. A halálhíre az utcán ért. 5 perccel később egy idegen nő (szerintem angyal) odajött hozzám és átölelt én pedig sírtam, hogy meghalt az Édesapám. Erre ő a tenyerébe fogta a fejem és ingatta a fejét. Végig egy szót sem szólt. Aztán elengedett, intett felém majd eltűnt. Azt sem láttam, hogy merre indult el. Egyszerűen nem láttam utána sehol sem. Emberi alakja volt. Világos ruhában. De nem volt nála semmi. Táska sem. Az ölelése erős volt. Lehetséges, hogy az Édesapám küldte, hogy enyhítse a fájdalmamat?"

"Remélem, hogy akik olvassák majd némi vigaszt nyújt nekik a velem történt csoda. Számomra vigaszt nyújtott. Többen kérdezték, hogy nem féltél? Miért engedted meg egy idegennek, hogy ölelgessen? Nos, egyáltalán nem féltem. Sőt! Olyan jól esett, hogy még igényeltem volna több ideig is. Ráadásul előtte sosem láttam a hölgyet. De ennek ellenére mégsem tűnt idegennek. Olyan volt, mintha régóta ismertem volna. Soha előtte nem tapasztaltam hasonlót sem."

Ezúton is köszönöm e kedves hozzám fordulónak, hogy ezt a nagyon megérintő történetét, spirituális élményét megosztotta velem, s hogy hozzájárult ahhoz, hogy nyilvánosan is posztolhassam. Azt gondolom, sokaknak fog megerősítést és hitet adni. E történetben jól láthatjuk, hogy ezt a bizonyos ölelést odaátról küldték. Vagy a hozzám forduló édesapja, vagy egy szellemi segítője, aki eképpen szeretett volna számára vigaszt nyújtani.
Természetesen nem szabad mindenbe túlvilági jelet képzelni, ugyanakkor vannak olyan esetek, amelyek meglehetősen egyértelműek. Ha a hozzám fordulónak egyébként még sosem volt ilyen élménye (s legyünk őszinték, egyikőnkkel sem szokványos dolog, hogy egy vadidegen csak úgy átöleli az utcán), ám pontosan a szerette távozásának hírére perceken belül megtörténik, arról bizony egyértelműen látható, hogy van összefüggés e kettő esemény között.

Medek Tamás

 

485.,

Egy volt munkatársam üzenete

Kedves Olvasóim! Ezúttal egy saját élményemet szeretném megosztani Veletek. A közelmúltban egy volt munkatársam távozott a testi világból, akivel több, mint 10 évig dolgoztam együtt.
Azon a napon, amikor a távozásáról értesültem (a testi halálát követő másnap), délután minden jel szerint meglátogatott az otthonomban.

Otthon voltam, s épp a számítógépen az írásaimat rendszereztem. Közben egy (telefonhoz kapcsolt) hangszórón zenét hallgattam. Egyszer csak a zene lejátszás elkezdett akadozni... Igaz, ilyet még sosem csinált, de ekkor még nem figyeltem fel rá annyira. Aztán megismételte még kétszer vagy háromszor, mire tudatosult bennem, hogy itt akár többről is lehet szó, mint egyszerű technikai zavarról. Természetesen azonnal eszembe jutott, hogy talán a munkatársam lehet az. Szólítottam őt gondolatban, s kérdeztem, ő van-e itt?

Az íróasztalon mellettem közvetlen van a digitális ébresztős órám, mely ezt a kérdést követően elkezdett zizegő, sercegő hangot adni. Ilyet sem tapasztaltam még sohasem. Ekkor ismét megszólítottam gondolatban a munkatársamat. S mondtam neki, hogy már tudom, hogy ő van itt. Megköszöntem a jelzését, elmondtam neki mindazt, amit ilyen esetben fontosnak tartok egy léleknek elmondani, ugyanakkor kértem őt arra is, hogy ne küldjön több hasonló jelet, hisz ennyi elég volt arra, hogy felismerjem őt. S ezzel sem a hangszóró, sem az ébresztő órám, soha többé nem csinálta azokat a jelenségeket, mint amelyekről az imént írtam...

Fontosnak tartom mindig aláhúzni, hogy tartózkodjunk attól, hogy mindenbe üzeneteket képzeljünk bele. Noha az eltávozott lelkeknek szinte végtelen módjuk van arra, hogy jelezzenek nekünk, de fontos azért átgondolni, mielőtt bármilyen élményünket is ilyen jellegű jelzésnek vennénk. A szóban forgó megélésemet illetően azonban nagyon valószínűnek gondolom, hogy a volt munkatársam üzent tehát. Hisz teljesen megfigyelhető a mögötte húzódó tudatosság. Mivel sem előtte nem produkált ilyen jelenségeket sem a hangszóróm, sem az ébresztős órám, illetve a most leírt megélésem után sem, s akkor is csak addig, míg nem kértem az üzenő lelket, hogy fejezze be annak küldését.

Hasonló élményt éltem már át két évvel ezelőtt, szintén egy volt munkatársammal kapcsolatban, melyről itt olvashattok:
https://thoomas26.blog.hu/2021/04/19/sajat_szellemes_tortenetek_4_egy_volt_kollegam_jelzesei

Medek Tamás

 

486.,

Segítők az életünkben

Valójában mindenki, akivel találkozunk a testi életünk alatt, segít nekünk. Azzal, hogy tanít valamit. Ha a tanítást felismerjük, akkor ez a segítség már most nyilvánvalóvá válik számunkra, de ha itt nem is, odaát mindenképpen értékelni fogjuk azt. Vannak azonban olyan esetek, amikor valaki kifejezetten komoly segítséget jelent nekünk, akár egy egész testi életre vonatkozóan. Az ilyen lélekkel a leszületés előtt egy ilyen vonatkozást beszélünk meg, ami persze természetesen nem ajándék. Akkor kaphatunk a testi életünk során egy ilyen személyt a közelünkbe, ha arra a lelki előzményeink során rászolgáltunk (tehát már magunk is voltunk ilyen szerepben más irányába), illetve ha az beleilleszthető a jelen sorsutunkba.

Noha több olyan személyt is ki tudnék emelni jelen testi életemből, akiknek rengeteget köszönhetek, akik tudva-tudatlanul, de felbecsülhetetlen segítséget jelentettek számomra, ugyanakkor mégis kiemelnék egy személyt, aki olyan értelemben mindenképpen kiemelkedő, hogy idestova 30-35 éve van jelen az életemben, ami az eddigi sorsutam jelentős részét felöleli. Gyermekkori barátom ő.

Nagyjából általános negyedik osztályos korunktól számíthatjuk a barátságunkat és ez a mai napig tart. Mindig is tudtam, hogy segítő szerepet tölt ő be nekem az életemben, de innen nézve, visszatekintve a három évtizedet, s azon ismeretekkel, melyekkel mára rendelkezem, egyértelműen látom az összefüggéseket.

Gyermekkorom nem volt könnyű, olyan szempontból, hogy már akkor is nagyon kilógtam a sorból. Teljesen más dolgok érdekeltek, mint a korosztályom jelentős részét, illetve mindig is nagyon idegennek, nem ide valónak éreztem magam. Ez a világ ezenfelül rendkívül durvának hatott nekem. Mindig is tehát kirekesztettnek éreztem magam itt, de legalábbis olyannak, aki nem igazán tudja felvenni ennek a világnak a ritmusát, stílusát. Meglehetősen egyedül éreztem magam, még akkor is, ha voltak körülöttem. Egyetlen kivétel, a gyermekkori barátom volt, akivel ugyan több dologban jelentősen különböztünk, sok esetben tűz és víz voltunk, de valamiért mégis sikerült közös hullámhosszra kerülni. Sőt a megismerkedésünk után mondhatni, a gyermekkorom jelentős részét töltöttük együtt. Őt a nagymamája nevelte, ketten laktak egy háztartásban - én pedig nagyon-nagyon sok időt voltam velük, náluk. Teljesen egyértelműen kijelenthetem, hogy ha ő nincs, a gyermekkorom ezerszer fájdalmasabb lett volna, hisz ezerszer többet lettem volna egyedül, kirekesztetten. Amiből még így is fájdalmas mennyiséget éltem meg, hogy ő a barátom lehetett. Szóval már akkor rendkívül hálás voltam érte. Fontos megjegyezni még, hogy mindössze egyetlen utca távolságra laktunk egymástól, így rendkívül egyszerű volt átmennem is hozzá.

Elteltek így az évek, felnőttünk. Ő is megházasodott, én is. Néhány évre eltávolodtunk egymástól, ő más városba is költözött. Aztán következett egy rövidebb időszak az életemben, körülbelül egy vagy két év, amit kissé nehezen éltem meg. A barátom azonban közvetlen ekkor visszaköltözött egy új párjával a városunkba, s teljesen "véletlenül" egy háztömbnyire hozzánk vettek ki egy lakást. A barátságunk ekkor újra feléledt, gyakorlatilag napi szinten találkoztunk és töltöttünk együtt több-kevesebb időt.
A kissé nehéz időszakom elmúlt, a barátomnak viszont úgy alakult az élete, hogy egy közeli településen örököltek egy házat, s oda költöztek. Ez bár nem jelentette volna egyértelműen a kapcsolatunk újbóli megszakadását, de mégis így alakult. Rendszeresen megbeszéltük, hogy találkozunk majd, de ez valahogy mindig elmaradt. Nekem ebben az időben kezdődött a spirituális utam, mely meglehetősen lefoglalt. Sajnáltam, hogy a kapcsolatunk eltűnőfélben volt, de egyben sejtettem is, hogy ez ismét nem a véletlen műve. Sokáig nem is értettem, miért telnek el már lassan évek anélkül, hogy találkoznánk, de beláttam, hogy ennek biztos így kell lennie, s majd később megértem az okát.

Körülbelül 2 éve annak, hogy ez a barátom teljesen váratlanul ismét az életembe érkezett. Végre összejött egy ki tudja hányszor megbeszélt találkozó. Amit aztán rendszeresen követtek újak. Sejtettem, hogy okkal történik, hogy hosszú időn keresztül nem is találkoztunk, most pedig újra, rendszeresen, de akkor még nem láttam meg azt az összefüggést, ami ma már igen.

Ezzel egy időben, természetesen nem egyik napról a másikra, de megromlott a feleségemmel a viszonyunk, aminek lassan, de az lett a vége, hogy véget ért a házasságunk. Ezt én meglehetősen nehezen viseltem. Ugyanakkor azonnal összeállt a kép már bennem, a barátom, jelen testi életemben vállalt szerepét illetően. Egyszerűen már nem tudtam nem észre venni az összefüggéseket. Amikor nehéz éveket, időszakokat éltem át, aktív része volt az életemnek, illetve a sors is mindig segítette ezt a mindenkori körülményekkel. De csak ilyen időszakokban. Amikor alapvetően nagy problémáktól mentesen éltem az életem, akkor pedig eltűnt belőle.

Nem tudnék eléggé hálás lenni azért, amit neki köszönhetek. Amennyit segít pusztán azzal, hogy kritikus időszakokban mellettem van, hogy barátként része az életemnek. Mivel ezt a segítő jelleget inkább én érzem, ezért ő meglepve fogadja, ha mindarról beszélek neki, amiről most írom ezt a bejegyzésemet. Meglepve fogadja, hogy ő ekkora segítség lenne az életemben. Hisz úgy véli, nem tett semmi különlegeset. Jól esnek neki ezen irányú szavaim, de ő ezt nem érzi tehát olyan nagy dolognak.

Nekem viszont felbecsülhetetlen érték. S mindenképpen levonhatunk két következtetést mindebből. Az egyik, hogy ő bizonyosan olyan lélek tehát számomra, aki első sorban azért lehet része a jelen testi életemnek, hogy ilyen komoly lelki támogatást megadjon - ezt tehát odaát így is beszéltük meg. A másik pedig, hogy láthatjuk ezen a történetet keresztül, hogy ha nem is gondolnánk, egyáltalán segítettünk valakinek, bizony könnyen lehet, az a másik valaki azt felbecsülhetetlennek érezte.

Medek Tamás

 

487.,

Üzenet odaátról: mindig figyelünk rád!

Kedves Olvasóim! Ezúttal egy saját élményemet szeretném megosztani veletek. Egy élményemet, melyhez hasonlót sokszor átélek, s melyen keresztül mindig igyekeznek segíteni odaátról, ha úgy látják, azt már nagyon igényelném.

Egy viszonylag mélyebb lelki állapotban voltam a szóban forgó időszakban. Bizonyos dolgaim nem úgy alakultak, ahogy szerettem volna, s ez bántott. Természetesen tudtam, hogy minden éppen úgy alakul, ahogy annak alakulnia kell a jelen sorsutam szerint. S azt is tudtam, hogy a szellemi segítőim folyamatosan figyelemmel kísérnek (mint mindannyiunkat), és ha kell, hogy bekövetkezzék a kívánalmam, akkor az úgyis megtörténik. Mindezt tudtam, de azért nyilvánvaló, hogy a földi elmének bizony olykor fáj, hisz esetenként eltér a kívánalma attól az úttól, amin most a lelkének haladnia kell.

Egy keddi napon a főnököm említette, hogy másnap Budapestre fog utazni, tovább képzésre. Mondtam neki, én is éppen holnap megyek, holnap lesz fent dolgom. Kicsit viccelődtünk is rajta, milyen érdekes és elképesztő lenne, ha összefutnánk "véletlenül". Persze, tudtuk, erre rendkívül kicsi az esély, egyrészt a város nagysága miatt, másrészt pedig mert mindketten más és más időpontban, illetve járattal indulunk, valamint a városon belül is másfele lesz dolgunk.

Másnap voltam tehát abban a fentebb említett mélyebb állapotban, s kimondva-kimondatlanul, de kértem az Égiektől egy kis támogatást.
Épp a Déli pályaudvar aluljárójában jártam, amikor egyszer csak a főnököm jött velem szemben... Mondanom sem kell, mindketten nagyon meglepődtünk, egyrészt, mert így összefutottunk egy ekkora városban, noha semmit sem egyeztettünk vagy beszéltünk meg, másrészt pedig annak apropójaként, hogy előző nap épp arról viccelődtünk, mi lenne, ha összefutnánk.
Meglepetésünkben jót nevettünk ezen, aztán hamar tovább is indultunk, mindkettőnk a maga útján.

Rögtön tudtam, hogy ez az Égiek egyfajta válasza, üzenete volt számomra: "Lásd, bármi megtörténhet, ne aggódj. Igaz, amikor annak ideje eljön, de lásd, ha viszont megtörténhet valami, az játszi könnyedséggel meg is fog."

Külön érdekessége még e találkozásunknak, hogy később elmesélte a főnököm, sokáig dilemmázott, busszal menjen-e (ekkor a Népligeti buszpályaudvarnál szállt volna le) vagy vonattal (így a Déli pályaudvaron), aztán ez utóbbinál döntött. Nekem viszont egy kedves ismerősömmel volt találkozóm, aki szintén - mint utólag elmondta - dilemmázott, hogy busszal jöjjön-e fel vagy vonattal, de ő is ez utóbbit választotta, s ugyanúgy a Népliget vagy a Déli pályaudvar lett volna illetve volt az érkezési helye. Ez azért is külön érdekes tehát, mert e kettő esetnek semmi köze egymáshoz, a főnököm és az ismerősöm nem is ismerik egymást, valamint más városból is érkeztek a fővárosba.

Azonban a szellemi erők még egyet csavartak a dolgon. Még egy aprósággal megtoldották, hogy az élményem még teljesebb legyen. Később kaptam egy sugallatot, hogy térjek vissza arra a helyre, ahol a főnökömmel találkoztam, ugyanis ott még vár egy plusz üzenet. Visszamentem. S pontosan azon a helyen, ahol nemsokkal korábban összefutottunk, állt egy tábla a falon. Onnan nézve sehol máshol, csak ott. A következő állt rajta: "Kamerával megfigyelt terület". Egyfajta plusz megerősítésként tehát, miszerint: "ne aggódj, figyelünk téged!".

Medek Tamás

 

488.,

Mindenkivel elrendelt a találkozásunk?

Földi ésszel szinte aligha felfogható, de minden történésünk mögött elképesztő mértékű szellemi munka húzódik meg. Egész egyszerűen azért, hogy azon a sorsúton tartsanak bennünket, amit most a lelkünknek élnie kell, amiért most leszületnünk volt szükséges, de amire mi most nem emlékezhetünk tudatosan, amíg itt vagyunk (a földi elménk védelme és a kellő átélésünk szükségessége miatt).

Mindig olyan dolgok történhetnek velünk, olyan hatások érhetnek bennünket, amelyeket életeken átívelően korábban kiváltottunk, s mely visszahatásának most jött el számunkra a legmegfelelőbb ideje. Amikor tehát a legpontosabban tudjuk átérezni azt, amit egykor mi okoztunk másnak. (Hogy ezáltal minél tudatosabbak legyünk a tekintetben, hogy mit jó tenni mással és mit nem.)

Elmondható, hogy csak olyan személyekkel tudunk érdemben találkozni és kapcsolódni, akikkel kölcsönösen beleilleszkedünk egymás sorsútjába. Akiknek mi is pontosan azt tudjuk adni lelki értelemben, amit neki kell tapasztalnia a saját sorsútja szerint, valamint aki számunkra is pontosan azt tudja adni, amit nekünk kell.

Az érdemi találkozások tehát sosem a véletlen művei, hanem kifejezetten elrendelt események. Nyilvánvalóan azok a "találkozások", amikor csak elmegyünk valakivel szemben az utcán, és semmi értékelhető interakció nem történik közöttünk, érdemben nem részei a sorsutunknak. Ugyanakkor ez sincs mindig így. A számunkra látszólag céltalan, értelmetlen vagy jelentéktelen események bizony sok esetben hatalmas jelentőséggel bírhatnak.

Csak egy klasszikus példát említenék a számtalan közül.
Megyünk az utcán, s elmegyünk valakivel szemben. Azelőtt sem találkoztunk, s utána sem fogunk. Sőt, mi talán észre sem vesszük őt. A másik személy viszont épp pillanatokkal korábban kérte az Égieket, hogy eltávozott szerettével kapcsolatosan küldjenek egy jelet számára. Te pedig épp olyan személy voltál, aki rendkívül hasonlított annak a másik személynek az eltávozott szerettére, akinek így szavakkal leírhatatlan csodát okozhattál, tekintve, hogy az ilyen irányú imája után közvetlenül pillanthatott meg téged.

Az érdemi találkozásaink tehát mindig elrendeltek és mindig kölcsönösen illeszkednek egymás sorsútjába. Azonban a látszólag jelentéktelennek tűnők közül is sok esetben előfordul, hogy csak látszólag jelentéktelenek. Lehet ugyanis, hogy neked az volt, de a másik félnek a világot jelentette. S természetesen az is lehetséges, hogy neked jelentéktelennek tűnik egy találkozás, mely később viszont annál nagyobb jelentőségűvé válik számodra.

Medek Tamás

 

489.,

Mi a testi életeink egyik legfontosabb célja és értelme?

A testi életek egyik fő értelme és célja, hogy testben létezve is megtanuljuk, hogy noha különálló lények vagyunk, de Istenben, a Forrásban való összekötöttségünk révén mégis egyek, így bármit teszünk mással, azt saját magunkkal is tesszük. Odaát lélekként, energiaként létezve ez nyilvánvalóbb számunkra (hisz energiaszinten jobban érezzük az összekapcsolódást), testben élve azonban meglehetősen erős a látszata a másoktól való elkülönültségnek. A testben való létezés ilyen értelemben egy nehezített körülmény annak megtanulására, hogy valójában mégis egyek vagyunk.

Isten azt szerette volna, ha a gyermekei ezen nehezített körülmények között is megtanulják ezt a legfontosabb tudást, hisz az így sokkal mélyebb lesz az bennük.
Miért is oly fontos ez?

Egy hétköznapi példán keresztül szeretném most ezt szemléltetni. Képzeljünk el két embert, aki nekiáll az autóvezetést megtanulni. Az egyik folyamatosan forgalom nélküli útszakaszokon és mindig tökéletes időjárási körülmények között veszi az órákat. A másik viszont számtalan közlekedési helyzeten keresztül, nagy forgalomban is, valamint különböző időjárási viszontagságok közepette.
Autót vezetni mindegyik megtanul. Miután megtanultak, nekünk - akiknek képzeljük el, nincs még jogosítványa - el kell utaznunk egy távoli nagy városba, s e két sofőr közül magunknak kell választani, hogy kit szeretnénk, hogy elvigyen bennünket? Ugye valamennyien az utóbbi személyt választanánk. Miért? Mert a tudását nehezített körülmények között szerezte, ami így sokkal mélyebb tudássá vált benne.

Medek Tamás

 

490., 

Hogyan tudnék olvasni a sors üzeneteiben?

A sors mindenkori üzeneteiben talán első hallásra nehéz olvasni. De valójában nagyon könnyű, s minél tudatosabban figyeled őket, annál könnyebb lesz. Egyszerűen csak azt kell észre venned, hogy az elképzeléseidből mit enged számodra a sorsod, s mit nem, valamint mi az, ami felé minden akaratod vagy szándékod ellenére is terel.

Hatalmas szabadságot is ad egyúttal, ha látod, a sorsod nem egy véletlen szerencsejáték, hanem egy tudatosan munkálkodó rendszer, mely csak azért dolgozik, amiért a lelked jelen testi életedre leszületett. Hatalmas szabadságot ad, ha tudod, mindig figyelemmel kísérnek odaátról, így az életedet Neked "csak" élned kell. Amit természetesen csak mondani könnyű, de mégis, ezt minél jobban felismered, annál kevesebb energiádat fogod feleslegesen elpazarolni.

Medek Tamás

 

491.,

Bukott szellemek lennénk?

Bizonyos tanítások szerint minden lélek tökéletesnek teremtetett, s akik egykor letértek a jó útról, akik egykor szembe fordultak az isteni minőséggel és elvekkel, elbuktak és a testi életek megélésére kényszerültek, ahol sok szenvedés útján emelkedhetnek vissza az eredeti jó állapotába.
Természetesen tiszteletben tartom és elfogadom ezt az álláspontot, ugyanakkor az én ismereteim és tapasztalataim szerint nem ilyen jellegű bukás váltotta ki a fizikai világokba való leszületés szükségességét.

Minden lélek tisztának és jónak teremtetett, de nem tökéletesnek. Hisz ha tökéletes lett volna eredetileg, sosem jutott volna eszébe az isteni minőséggel szembe fordulni.
Minden lélek tiszta volt és jó, az Istenből, a Forrásból való kiválásakor. Azonban ekkor még minden lélek hajlamos arra, hogy meginogjon. Sőt, olyannyira, hogy ez törvényszerű is. Minden léleknek meg kell tanulnia a létezése e viszonylag korai szakaszában, hogy noha különálló lény, de Istenben, a Forrásban való összekötöttsége révén mindenkivel egy, így bármit tesz mással, azt saját magával is teszi. Odaát lélekként, energiaként létezve ez viszonylag nyilvánvaló számára, azonban itt testben létezve, a másoktól való teljes elkülönültség látszata kifejezetten erőteljes. Ez egyfajta nehezített körülménynek minősül, melyen keresztül is felismerve és megtanulva a másokkal való egységet, sokkal mélyebb tudást szerez a lélek.
A testi életeken ezért szükséges tehát mindenkinek keresztül mennie.

A testi élet adta látszatok ugyanakkor óhatatlanul is kísértésbe, az isteni útról való letérésre ösztönzik a lelket, aki így végigjárja a helytelen utat is (elfelejtve, figyelmen kívül hagyva a másoknak való ártás veszélyét és értelmetlenségét). Végigjárja, azonban a karma rendszere által saját bőrén tanul is belőle és saját erejéből előbb-utóbb vissza is küzdi magát a jó állapotába. Visszaküzdi, ám ekkor már igazán képes lesz értékelni az eredendő jó állapotot, valamint kellően erős lesz ahhoz, hogy soha, semmi se téríthesse le újra arról. Erős lesz, hisz nehezített körülmények között is megtanulta, csak a jót érdemes tenni másokkal és saját magával.

A lélek (vagy ahogy ilyen vonatkozásban említeni szokták, a szellem) bukása tehát nem bukás valójában, hanem egy természetes lélekfejlődés szükségszerű velejárója.

Medek Tamás

 

492.,

Hogy lehet elviselni egy párkapcsolati veszteséget, egy magánéleti fájdalmat?

Egyik legnehezebb, mikor el kell engednünk egy olyan személyt, akihez mi még nagyon kötődünk, ő azonban hozzánk már nem. Vagy amikor el kell fogadnunk, hogy szeretnénk valakihez közel kerülni, ő azonban hozzánk nem, vagy nem annyira, mint mi szeretnénk.

Leszületésünk előtt a szellemi segítőinkkel együtt eltervezzük a leendő testi életünk sorsútját. Ez a sorsút olyan megéléseket tartalmaz, amit korábban (életeken átívelően) mi magunk váltottunk ki és aminek most jött el a legmegfelelőbb ideje, hogy visszaáramoljon felénk. Mást nem tervezhetünk, hisz a testi életek valójában abból a célból léteznek, hogy minél mélyebben megértsük, amit másokkal teszünk, valójában saját magunkkal is tesszük, így minél mélyebben felismerjük, hogy mit jó tenni mással és mit nem.

A sorsutunkban minden e tervnek rendelődik alá. Olyan körülmények vesznek bennünket mindenkor körbe, olyan személyekkel találkozunk, amelyek és akik pontosan a most megélni szükséges megtapasztalásainknak tesznek eleget.
Mivel amíg itt vagyunk, tudatosan nem emlékezhetünk a tervünkre (a földi elménk védelme és az itt és most kellő megélése érdekében), ezért segítség nélkül fogalmunk sem lenne, merre menjünk, kivel találkozzunk - így maga a leszületés válna értelmetlenné. Ezért felsőbb szellemi erők folyamatosan figyelmemmel kísérnek bennünket amíg itt vagyunk és segítenek mindent az eltervezett sorsutunknak megfelelően alakulni. (Természetesen a mindenkori szabad akaratunkat figyelembe véve és a jelen döntéseink fényében megfelelő rugalmassággal.)

E szellemi erőknek rendkívüli, mindenre kiható befolyása van, ami a jelen életünket illeti. Kétféle módon, belső sugallatok és a külső körülményeink alakításával tartanak folyamatosan az utunkon.

Elmondható tehát, hogy ha valakivel találkoznunk kell, s közös utunknak is szükséges lennie, akkor az vagy megtörténik anélkül, hogy mi bármit is tennénk érte, vagy különösebb erőfeszítésünk nélkül.
Ha valakihez szeretnénk közelebb kerülni, ő azonban nem akar vagy nem annyira, mint mi szeretnénk, esetleg szeretne, de azt mégis elfojtja, akkor mindenképpen elmondható, hogy jelenleg nincs közös utunk az adott személlyel. A tartózkodása - bármi is legyen az oka - nem véltlen tehát: azt jelenti, hogy nem kapja meg a felsőbb énjétől, illetve a szellemi segítőitől a kellő lehetőségeket, a kellő indíttatást rá. Az adott személlyel ebben az esetben nincs megírva, nincs elrendelve közös utunk (legalábbis amíg tartózkodik). Egyszerűen azért, mert nem ő az számunkra (jelenleg), aki azt tudná lelki értelemben adni, amit nekünk kapnunk kell a jelen sorsutunk szerint, s neki nem mi vagyunk az a személy, aki azt tudná neki adni, amit neki kell most kapnia. Azt jelenti, hogy ha vele lépnénk közelebbi kapcsolatba, akkor az eltérítene bennünket attól, amit most kell megélnünk. S természetesen ez igaz kölcsönösen is - mint minden más.

Ha valaki elhagy bennünket, kilép az életünkből, noha mi azt még a legkevésbé sem szeretnénk, bármilyen módon is tegye azt, szintén nem a véletlen műve. Azt jelenti, hogy a jelen sorsutunkban eddig volt elrendelve közös utunk. Illetve a veszteség megtapasztalása most része a mi sorsutunknak.
Azt jelenti, hogy tovább nem szolgálnánk egymást a most megélni szükséges sorsutunk szerint.

Rendkívül nehéz feldolgozni, elfogadni, ha valaki, akihez nagyon kötődünk, kilép az életünkből, vagy ha nem enged magához közel, amikor mi szeretnénk. Az ezzel járó fájdalmakat természetesen mindenkinek a saját maga tempójában és mélységében fontos megélnie. Azonban egyúttal legalább olyan fontos, hogy tudjuk, ezek mind okkal és céllal történnek az életünkben, azok nem véletlenül alakultak így. Ha a veszteség okozta emésztő gondolatainkat minél inkább át tudjuk formálni a sorsszerűség megértésére és elfogadására, annál előbb békére lelhetünk és így békét biztosíthatunk másoknak is.

A veszteségünk sosem végleges tehát és mindig csak látszólagos. Itt és most bár megtörténik, hogy valakivel nincs vagy nincs tovább közös utunk, ugyanakkor akihez igazán kötődünk, attól sosem válunk el igazán. Jelen testi életünk csak egy nagyon pici láncszeme a teljes létezésünknek, a teljes egésznek. Amilyen múló pillanat egy testi élet, ugyanolyan múló pillanat a veszteség is, mi benne ér bennünket. Odaát pedig, amikor itt az időnk lejár, rájövünk, hogy akihez valóban tartozunk, ott van mellettünk. S ott is volt mindig.

Medek Tamás

 

493.,

Milyen lélekfejlődési szintet kell elérnünk ahhoz, hogy legközelebb már ne ide, hanem egy eggyel jobb világba születhessünk le?

A lélekfejlődésnek nem lehetne egy pontos, konkrét szakaszát vagy pontját megjelölni, amikor már nem egy bizonyos szintű fizikai világba kell leszületnünk. Hisz a fejlődés számos tulajdonságunk együttes fejlődését jelenti, melyben egyes tulajdonságaink nem feltétlen egyszerre fejlődnek. Ugyanakkor általánosságban elmondható, hogy addig kell egy bizonyos szintű fizikai világba születni, amíg annak sajátosságai még jelentenek számunkra tanulni, fejlődni valót.

Medek Tamás

 

494.,

Az öngyilkosságot elkövetőknek is eljött a távozásuk ideje, vagyis a sikeres öngyilkosság előre megírt dátum lenne?

Az öngyilkosság abban különbözik lényegesen a más testi halál nemektől, hogy az előbbinél a testi távozás időpontját a mostani személyiség dönti el, míg az utóbbi esetében a lelkünk, odaát (szellemi segítőivel közösen). Ez nagyon nagy különbség, hisz odaát tisztában vagyunk azzal, milyen megtapasztalások miatt jöttünk most le és azoknak meddig kell tartania, míg itt erre aligha lehet rálátásunk.

Egy öngyilkosság esetén elmondható, hogy a leszületés előtt tisztában volt a lélek azzal, hogy leendő testi életében az öngyilkossághoz közel kerül, azonban bízik is benne egyúttal, hogy azt elkerülni lesz majd képes. Amikor a lélek a testi életében aztán elérkezik a kritikus ponthoz (amikor megkísérli az öngyilkosságot), a szellemi segítők akkor is figyelemmel kísérik őt. Ekkor egyeztetnek a lélekkel (a mostani személyiség tudta nélkül), hogy az öngyilkosság sikerüljön vagy sem - a döntést rendkívül sok mindent mérlegelve, és szigorúan a most megélni szükséges sorsutat figyelembe véve hozzák meg. Amennyiben a döntés az, hogy a lélek maradjon még, akkor az öngyilkossága nem sikerül. Ha sikerül pedig, azért történt, mert odaát úgy ítélték meg, hogy mindent összevéve, "jobb", ha a lélek visszatér.

Természetesen az öngyilkosság a lehető legrosszabb döntés ez utóbbi esetben is, hisz mindenképpen idő előtt tér vissza egy lélek, megélni szükséges élethelyzetet maga mögött hagyva. Amiket így aztán később újra kell vállalnia, nem beszélve az ilyen távozáskor esélyesebben fennálló zavarokról, ami például a szellemvilágba való visszatérést illeti.

Medek Tamás

 

495.,

Egy életet befolyásoló, nagyon komoly döntés esetén kérhetek útmutatást vagy segítséget, mielőtt tovább megyek az utamon?

Mindenféleképpen. Ezt akár szóban, akár gondolatban is kérhetjük a szellemi segítőinktől. Ugyanakkor ezt szinte kérnünk sem kellene. Hisz a válasz mindig érkezik, kétféle módon is. Belső hangunk és a külső körülményeink, lehetőségeink útján.

Mivel meghatározott, hogy jelen testi életünknek milyen események lehetnek a részei, ám mivel erre a földi elménknek nem lehet most tudatos rálátása, ezért odaátról folyamatosan figyelnek és vezetnek bennünket. Egyrészt olyan sugallatokkal látnak el bennünket, másrészt pedig olyan módon alakítják a mindenkori történéseinket, melyek az utunkon tartanak.

Nekünk csupán ebben kell olvasnunk, ami azonban könnyebb és egyszerűbb annál, mint gondolnánk. Mert annyira törvényszerű.
Ha külön kérjük az Égiek segítségét, legfeljebb külön megerősítéseket kaphatunk, melyek tovább növelhetik a tudatosságunkat, hitünket - a külön kérésünk tehát ezt szolgálhatja.
Egyébiránt egy döntésnél három kérdésre kell csak válaszoljunk magunknak. Mit mond a belső hangunk, ott legbelül? Mit támogat a leginkább a sorsom és annak mindenkori körülményei? Melyik döntésemmel okozok a legkevesebb ártást, de a legtöbb áldást másoknak?

Medek Tamás

 

496.,

Észleled a másik világot?

A szó szigorú értelmében nem. Nem látom, nem kapok bepillantást ezen szellemi szférákba.
Leginkább tudásom lehet róla - már amennyit a földi elmém befogadni képes. Tudásom, melyet az eddigi spirituális élményeimből kaphattam. Kapcsolatom azonban kétféle is megadatott a másik világgal. Az egyik, hogy bizonyos lelkekkel kommunikálhatok, akik jópár évvel ezelőtt nagyon sok spirituális tudást adtak át, illetve a mai napig segítenek megérteni a jelen testi életem és annak élethelyzeteinek, eseményeinek értelmét, célját. A másik kapcsolatom pedig (ezt szintén kapcsolatnak nevezném), hogy az előbbiek által egyre inkább képes vagyok a sors üzeneteiben olvasni, ami egyfajta kommunikációnak is felfogható.

A másik világot tehát nem észlelem, nem érzékelem. De érzem. Olyan mozzanatokban, amit kívánom (a spirituális tevékenységemen keresztül segítve), hogy egyre többen képesek legyenek érezni.

Medek Tamás

 

497.,

Minden lélek leszületik egytől egyig? Illetve ki dönti el, hogy igen, és hogy mikor?

A testi életek láncolata a léleknek nem más, mint egy iskola. Épp olyan, mint ebben a testi életünkben az iskolás éveink, mely alatt hol az iskolában vagyunk, s hol otthon.
A léleknek a testi életek iskolája azt hivatott megtanítani, hogy noha külön álló lények vagyunk, de Istenben, a Forrásban való összekötöttségünkben mégis egyek, így bármit teszünk mással, azt saját magunkkal is tesszük. A test azért fontos tényező, mert ilyen értelemben nehezített körülménynek minősül (hisz a másoktól való elkülönültség erős látszatát kelti), így az eképpen elsajátított tudás még alaposabb, még biztosabb lesz.

A léleknek addig kell újra és újra leszületnie, amíg ezt maradéktalanul meg nem tanulta, s a gyakorlatban azt maradéktalanul nem alkalmazza. Amikor már csak azt teszi másokkal és magával, amit hasonló helyzetben szeretné, hogy mások tegyenek vele, a tanulmányait befejezte, többé nem kell a testi világ iskolájába jönnie.

Hogy ez a pont mikor jön el, természetesen maga a lélek is érzi odaát, de szellemi segítői vezetik ezen az úton.

Hogy mikor kell újra leszületnie (amennyiben még szükséges), mindig egyéni helyzet kérdése és mindig az határozza meg, hogy az adott lélek éppen megélni szükséges sorsútjának (ami eddigi tettei visszahatásaiból tevődik össze) mikor nyílnak a legmegfelelőbb körülmények.

Medek Tamás

 

498.,

Szabadon teremtés

Nagyon sok spirituális tanítás szerint mi magunk vagyunk az egész világmindenség, melyben minden úgy alakul, ahogy azt a gondolatainkkal, érzéseinkkel alakítjuk. Eszerint bármit elérhetünk, csupán a tudatunkkal azt megfelelően akarnunk kell.

Azt gondolom, egyrészt egoista látásmód is ez, másrészt pedig figyelmen kívül hagyja a karma rendszerét, mely véleményem szerint az egyik legfontosabb mozgatórugója a létezésünknek.
A fenti látásmód túl nagy felelősséget rakna még az egyénekre. Olyan eszközt adna a kezünkbe, melyre még aligha vagyunk megérve. Azt, hogy hogyan kellene a sorsunknak jelenleg alakulnia, mi még aligha tudhatjuk.

Vannak azonban erre hivatott szellemi erők (kellően fejlett lelkek), akik elvégzik azt helyettünk, amit a szóban forgó spirituális tanítások a mi kezünkbe adnának.

A testi életeink során mindig azt kapjuk vissza, amit életeken átívelően korábban másoknak okoztunk. Mindig olyan élethelyzetek történnek velünk, mely által a korábbi tetteinkből vissza kaphatjuk azokat, melyeknek most jött el a legmegfelelőbb ideje. Melyekből most a leginkább tanulhatunk, hisz hasonló helyzetben vagyunk, mint annak idején a másik fél volt.

A gondolatainkkal bár kétségtelen teremtünk. Kétségtelen, hogy továbbra is megtehetünk bárkivel bármit (így folyamatosan új karmákat teremtve). Azonban a jelenben mindig vállalnunk kell a korábbi teremtéseink közül azokat, melyek visszahatásának most jött el a legmegfelelőbb ideje. Ezt tehát egy komoly korlát. Ami mégsem korlát, legalábbis nem negatív értelemben. Egy érthető korlát, hisz egyrészt enélkül nem lenne felelősségünk a tetteink után, azoknak nem feltétlen lenne következménye, így nem lenne tanulás, fejlődés. Másrészt pedig e korlát nélkül olyan mozgásterünk lenne, melyre a lélekfejlődés azon szakaszán, ahol mi járunk, még nem lehetünk felkészülve, arra még nem vagyunk kellően érettek.

A sorsunkat mi alakítjuk. A jelen mindig a korábbi teremtésünk eredménye, a jövőnk pedig a jelen teremtésünkké. De az alakítás erre korlátozódik tehát, s így értendő. S nem úgy, hogy a jelenben szabadon alakíthatnánk bármit.

A jelen tudatos alakítása bár létezik, valamint azzal élnünk is kell, azonban fontos tudnunk, hogy annak korlátai vannak. Hogy hol és milyen ponton, azt könnyedén észre vehetjük. Hisz a sorsunk folyamatosan közli velünk, mi történhet meg velünk most és mi nem. A már korábban említett felsőbb szellemi erők munkája ez, kik pontosan tudják azt, amit mi még nem, vagy mi itt a testi életünk alatt nem tudhatunk.

Medek Tamás

 

499., 

Értem, hogy a lélek választja ki a szüleit, akikhez leszületik. De ők is megírták előre, hogy gyermekük lesz, annak megfelelően, hogy abból mit kell majd tanulniuk. Akkor ez kinek a döntése valójában?

Leszületés előtt mindig elkészül a leendő sorsutunk terve, mely tartalmazza a testi életünk főbb eseményeit, körülményeit - annak megfelelően, ahogy azt most a karmikus előzményeink alapján megélnünk szükséges. Ez a terv azonban a testi életünk során bizonyos mértékig változhat. Mindezt természetesen felsőbb szellemi erők folyamatosan felügyelik. Hogy kinek, mikor és milyen mértékben, teljesen egyéni helyzet függvénye, valamint figyelembe vételre kerülnek az adott lélekkel érdemi kapcsolatban lévő más lelkek sorsútjai is.
Az is elmondható, hogy odaát, már a leszületés előtt elég magas fokú bizonyosság mellett láthatóak előre a majdan megtörténő események kimenetelei.

Mindezt figyelembe véve, válaszolva a kérdesre: teljesen egyéni helyzet kérdése bár, de alapvetően a leszülető lélek tudja, ha a leendő testi életében gyermeke lesz, s vagy már akkor ki is jelölődik a hozzá majdan leszülető lélek, vagy időközben rendelődik hozzá olyan, akivel kölcsönösen illeszkednek egymás sorsútjába.

Fontos megjegyezni még, hogy a lélek azon része, mely odaát marad a testi élet során is, szintén részt vesz azokban az "újratervezésekben", mely időközben válik szükségessé.

Medek Tamás

 

E sorozatom következő, 13. részét ide kattintva éred el.

 

Az írásaim tartalmát az eddig, más forrásokból megszerzett ismereteim, a saját tapasztalataim, valamint a segítő szellemeim közlései alapján állítom össze. Nem célom senki világnézetén feltétlen változtatni. A saját átélt élményeimnek köszönhetően számomra nem kérdés a túlvilág létezése, de teljesen érthető, ha ez csupán szubjektív tapasztalatnak minősül, s csak azoknak igazán hihető, akik maguk is éltek át hasonlót. Célom, hogy olyan embereket segítsek a hitük erősítésében, akik már hozzám hasonlóan elindultak a szellemi világ elfogadása felé vezető úton. Nem szeretném továbbá, feltétlen tényként sem beállítani az írásaimban foglaltakat. Ezeket az információkat szellemi közlések útján kapom, melyek ugyan szinkronban vannak a saját tapasztalataimmal és mások közléseivel, de nyilvánvaló, hogy igazán teljes és valós képet akkor kaphatunk majd a szellemi világról, ha nekünk is eljön az időnk. Kérlek, az írásaim befogadásakor mindezt vedd figyelembe.