Kedves Olvasóm! Az alábbiakban ismét olyan kérdéseket és az arra adott válaszaimat teszek közzé, melyeket a kedves hozzám fordulók tettek fel nekem, hiszen úgy gondoltam, azok másokat is érdekelhetnek. Természetesen a hozzám fordulók beleegyezésével és úgy átalakítva, hogy rájuk nézve azok teljesen névtelenek legyenek. Remélem, számodra is hasznosak lesznek ezen gondolatok és számos kérdésedre választ kaphatsz általuk. (További hasonló kérdéseket és válaszokat olvashatsz Facebook oldalamon is.) E cikksorozatom előző, hetedik részét pedig ide kattintva éred el.

 

 

251., 

Egy kedves hozzám forduló nagyon különös és megérintő történetét szeretném most megosztani Veletek, amely - az átélő számára - kétséget kizáróan bizonyítja a túlvilág létezését. A levelét változatlan formában közlöm.

"Kiskorom óta magam előtt láttam dolgokat, amik utána bekövetkeztek, saját édesapám halálát is megálmodtam, és ezért sokáig utaltam is magam, ezekért a kepésségekért, bátyám ezután hitte el nekem hogy nem hülyeséget beszélek. Édesapám lelkét 12 évig magamhoz láncoltam, mert önző voltam, és nem arra gondoltam neki mi a jó. Aztán egy évvel ezelőtt bátyám azt mondta, hogy ne haragudj húgom, valamelyikünknek mennie kell. És a szemembe mondta hogy ő akar, és hogy készen áll. Rá pár napra kaptuk meg az orvostól, hogy olyan szörnyű rákja van, ami nagyon veszélyes, és gyors lefolyású. Bátyám megkért kísérjem el az úton, mivel betegapóló vagyok, nem esett nehezemre a kérés.

Elmesélte, hova szeretné hogy eltemessem, hogyan és miként, közbe napok alatt felismerhetetlen lett az arca, kértem az Istent, hogy szólista magához, mert nem szeretném így látni. Álmomban már akkor megjelent előttem, apukámmal ültek egy tó parton, és apukám azt mondta holnap este indulunk. Én erre azonnal hívtam a temetkezési szolgálatot, hogy készüljenek. És másnap este 10 után az orvos hívott is. Addigra meg volt már rendelve minden. A többi családtagjaim hülyének néztek, és azt mondták elmebeteg vagyok, hogy előre lebeszéltem a temetkezésnél. El kell mondjam, mikor az orvos hívott elkezdtem sírni, aztán jött egy érzés, amit szavakkal nem tudok elmesélni, és olyan nyugalmat éreztem, és szeretetet, hogy sohasem aludtam olyan jól mint aznap éjjel. Teltek a hónapok, én még mindig apuért sírtam, aztán, álmomba eljött bátyám, megérintette a kezem, olyan érintés amit szintén szavakkal nem lehet elmondani, és azt mondta, van egy ajándékom, érezd jól magad. És ott állt édesapám. Olyan volt, mintha egy gyönyörű napot eltöltöttünk volna. Sokszor kértem őt, hol van apu, és boldog-e. Álmomban a szekrényben keresett egy papírt, egy boríték volt, és válsz volt rá írva. Kinyitottam, és egy kép volt benne róla és apuról, ahogy egymás mellett állnak boldogan. Mosolyogva.

Egyszer egy nagyon furcsa üzenetet kaptam, nem is olyan rég, hogy egy angyal átnyújt nekem egy levelet, amiben az áll, tudom, hogy nem erre számítottál, de vissza szeretnék jönni, készen állok.
És kérdeztem egész nap, de hogy fogom megismeri, mi lesz velem ha nem találom meg.
3 nap elteltével, sógornőm, sírva jött be az ajtón, bátyám fiával, és azt mondta, mondania kell valamit, bátyám megjelent álmában, és meg kérte had jöjjön vissza, közben én is elmesélem mit írt a levélben, és a fia rám nézett és azt mondta apa leszek.

De olyan is volt, hogy hallottam a hangját, munkába menet, hogy ne az autópályán menjek, és rá egy órára, láttam, hogy pont ahol abban az időben lettem volna a pályán, egy hatalmas baleset történt.
Ezért tudom, hogy nem létezik halál.
Azóta imádom az életemet, amit kaptam, mindenért hálás vagyok, a jóért s rosszért is.

Sohasem láttam még a világon ennyi csodás dolgot, csak mióta ő haza tért.
És a lelkem mélyén, míg itt vagyok boldog és hálás leszek mindenért, de ha eljön az idő alig várom hogy haza térjek én is."

Ezúton is köszönöm a hozzám fordulónak, hogy hozzájárult a története nyilvános közléséhez!

Medek Tamás

 

252., 

A gyerekek, amikor még nem beszélnek, lehetséges, hogy ugyanúgy gondolatokkal kommunikálnak, mint a szellemvilágban? És amikor már megértik, itt hogyan kell kommunikálni, akkor átváltanak arra?

A gyerekek közel vannak még a szellemvilágbeli életükhöz, tehát ezért is láthatják sok esetben a szellemeket is, illetve a világhoz való hozzáállásuk is sokkal természetesebb, nem félnek, nem görcsölnek, nem aggódnak, stb. Viszont hogy egymással kommunikálnak-e telepatikusan addig, amíg beszélni nem tudnak? Ugye amíg a testi elme nem érett, addig valójában tudatosan sem tudnak itt lenni, hiszen a lélek mindig akként tud megnyilvánulni, s olyan mértékben a testi életében, amilyen állapotban van a test. Tehát tudatosan nem beszélgetnek egymással így, az én véleményem szerint. Mint lelkek, már kommunikálhatnak egymással, de erről a mostani személyiségüknek nincs tudomása.

Medek Tamás

 

253., 

Miért nem emlékszünk a kisgyerekkorunkra? Ennek van spirituális oka? Mi az a kor amikor már vannak emlékeink?

A testi életünk alatt a lelkünk a testünkhöz van kapcsolódva, s azon keresztül nyilvánul meg a fizikai világban. Annak érzékszervei alapján tapasztal (döntően legalábbis), és a fizikai életben megnyilvánuló gondolatok, érzések, a fizikai elmén keresztül öltenek testet. A lélek megnyilvánulása tehát a testi élet alatt döntően a test állapotától függ. (Például egy szellemi fogyatékos ember is csak a testi élete alatt fogyatékos, a testéből kikerülve már ez az állapot már nem lesz sajátja.)

Amikor kicsik vagyunk a testi életünkben, akkor a testünk, az elménk is még fejletlen, illetve fejlődésben lévő. Tehát nem képes úgy emlékeket raktározni és megőrizni, mint a későbbiek során. Amiért nem emlékszünk a korai életünkre, annak tehát elsősorban biológiai oka van. Aztán hogy a későbbiekben mikortól maradnak meg emlékeink és milyen típusú emlékeink maradnak meg, az már egyénileg nagyon változó, s ez nyilván függ a test egyéni adottságaitól, és a megélt élményektől, illetve az arra adott reakcióinktól is.

Csak külön jegyzem meg, hogy a lelkünk azonban az életünk minden egyes pillanatáról naplót készít, melynek most nem vagyunk tudatában, de test nélkül létezve ez lesz az egyetlen, amit magunkkal viszünk. Ez a napló jelenik meg a halál közeli élményekben ismert életfilm-lepörgés jelenetben is, illetve ez a napló szolgál alapjául annak is, hogy odaát kiértékeljük az éppen hátrahagyott életünket és annak következményeképpen készüljünk a következőre.

Medek Tamás

 

254., 

Én nem hiszek abban, hogy újra leszületnék, hisz bizonyíték sincs rá. Szerintem egyedül Isten tudhatja, hogy hova kerülünk.

Természetesen jogod van eldönteni, hogy miben hiszel. Amit az oldalon leírok, az a saját véleményemet, világnézetemet tükrözi, a saját ismereteimet, tapasztalataimat felhasználva. Nyilvánvaló, hogy sem én sem más nem tudhatja a teljesen biztosat a túlvilágot illetően. Amit az újra leszületésről tudunk, azt szellemi közlésekből, reinkarnációs hipnózisokból és olyan gyerekek (és olykor felnőttek) beszámolóiból tudjuk, akik rendelkeznek több-kevesebb emlékkel az előző életükből. Továbbá a létezés és így Isten igazságosságát is éppen az újra leszületések sorozata, a reinkarnáció igazolja a leginkább. Sőt! Ha azt feltételeznénk, hogy csak egy életünk van, az éppen hogy egy végletekig igazságtalan Istent feltételezne. Hisz valakinek egy napot ad, valakinek 100 évet, valakinek egy nyomortelepen, van akinek mérhetetlen anyagi luxusban. S mégis, valamennyiünk ugyanúgy ítéltetünk.... Ez inkább egyes vallások félelemre épülő tanításait tükrözi, mintsem a józan valóságot.

Medek Tamás

 

255., 

Abban mennyire lehetünk biztosak hogy az eltávozott szeretteinkkel az elválásunk csak átmeneti? S hogy valóban újra találkozunk majd odaát velük?
Halálközeli élménybeszámolókban ezeket is lehet olvasni... de vajon mennyi a valóság belőle s mennyi az illúzió vagy álomkép?

Leírok egy történetet, mely kétség kívül bizonyítja a kérdésedet. Persze, kétség kívül csak az átélőnek bizonyítja, de úgy vélem, hogy az ilyen esetek hallatán mi sem kételkedhetünk, ha a kellő nyitottság meg van bennünk. A közelmúltban egy hozzám forduló osztotta meg velem e történetet, melyet azóta már az oldalon, nyilvánosan is közzé tettem (az engedélyével).

Apukája haldoklott és már elkezdte látni a szobában azon hozzátartozóit, akik korábban eltávoztak. Volt egy jó barátja, aki viszont épp a haldoklása közben halt meg, ám elmondani ezt senki sem merte neki, nehogy túlságosan is megviselje. Ám mégis, azt követően, hogy e jó barátja meghalt, már őt is látta az ágya mellett, lélekként. Már őt is emlegette, hogy itt van, vár rá... a (testben élő) jelenlévők legnagyobb döbbenetére. Nagyon sok egyéb példát is tudnék említeni, ám ez az egy is kiválóan bizonyítja azt, hogy azon szeretteink, akik már odaát vannak, jönnek elénk, amikor nekünk is eljött az időnk. Ebben a történetben (is) ugyanis semmi mással sem lehetne megmagyarázni azt, hogy miért éppen a jó barátja halála után kezdte el látni őt a hozzám forduló édesapja, holott a haláláról sem tudott, és igazából meg volt a maga baja, nem hogy tudatosan tudta volna kontrollálni a mondandóját.

Arról pedig, hogy a halál közeli élményekben mennyi az illúzió és mennyi a valóság, sokat mondó tény, hogy nagyon-nagyon sok ember, egymástól függetlenül (lényegében) ugyanazt éli át, és gyakorlatilag csak olyan szeretteikkel találkoznak ebben az állapotukban, akik már eltávoztak a fizikai világból, sőt, bizonyos esetekben olyanokkal is találkoznak, akikről addig nem is tudták, hogy már nem élnek itt.

Medek Tamás

 

256., 

Egy kedves hozzám forduló történetét szeretném most megosztani veletek.

"Olyan dolgokat tapasztaltam nemrég, kb. 2 héten keresztül, ami elég aggasztó volt számomra. Nem beszéltem róla senkinek, mert azt hittem elmúlik vagy úgysem hiszi el senki. Csak este volt ez, amikor lefeküdtem, de még nem aludtam. Amikor bal oldalra fordultam vagy hanyatt feküdtem, minden rendben volt, de ha a jobb oldalamra, akkor állandóan véres alakokat, kezeket láttam. De csak csukott szemmel láttam ezeket. Mint egy horrorfilm. Amúgy nincsenek különben rémálmaim és nem is nézek ilyen filmeket. Kimondottan nem féltem mindettől, de azért fura volt így aludni.

Egy nap aztán már nem tapasztaltam ezt. Azonban aznap nagyon félelmetes dolog történt. Röviden: majdnem autó balesetet szenvedtünk, anyósom vezetett és csak az ő lélekjelenlétén múlott, hogy nem történt nagy baj. Időben elrántotta a kormányt. Bent ült a 7 éves kislányom is. Nagyon megijedtünk.

Az említett élményem tehát ez a majdnem tragédiával záruló eseményem előtt volt a mindennapjaim része, de ezen eseménnyel be is fejeződött, ezt követően nem tapasztaltam többé."

Ezúton is köszönöm a hozzám fordulónak, hogy hozzájárult a története nyilvános közzétételéhez.
Mind abból, amit átélt, az tűnik valószínűnek, hogy egy szellemi lény küldte neki a jeleket, utalván egy hamarosan bekövetkező eseményre. Egy tragikus eseményre, melynek végül mégsem kellett tragikusan végződnie.

Medek Tamás

 

257., 

Honnan lehet tudni, hogy mi célra születtünk?

Onnan, mint minden más spirituális ismeretet is. Szellemi közlésekből, halál közeli élmény, reinkarnációs hipnózis beszámolókból, stb. E források szinte mind egybehangzóan állítják, hogy azért vagyunk itt, hogy a korábban (életeken átívelően), másoknak adott tetteinket (a karma által) visszakapva, egyre inkább megtanuljuk, hogy mit jó tenni mással és mit nem. Hogy megtanuljuk, hogy noha különálló lényeg vagyunk, a Forrásban, Istenben való összekötöttségünk révén mégis egyek, így bármit teszünk mással, azt magunkkal is tesszük.

E célt egyébként még a lelkiismeretünk is igazolja, hiszen mindez bennünk is ott van, kinek mélyebben, kinek kevésbé mélyen. Bár nem emlékszünk ilyenkor a korábbi életeinkre, de a kapott visszahatások mind bennünk van és érzet szintjén tudatosul is bennünk. Így minél több életünk volt már, és minél több tettünk visszahatását kaptuk már meg, annál inkább érezni fogjuk ösztönösen, hogy mit jó tenni mással és mit nem. Másképpen szólva, annál erősebb lesz a lelkiismeretünk intő szava, illetve annál inkább hallgatni fogunk rá.

Medek Tamás

 

258., 

Várom, hogy hazatérjek, ugyanakkor félek is tőle. S attól is, hogy utána már nem ölelhetem meg az itt hagyott szeretteimet és nem is láthatom őket...

Természetes, hogy félsz, hiszen egyrészt mégiscsak egy ismeretlen utazás számunkra, másrészt a testnek is megvan a maga (biológiai) ösztönös halálfélelme. Ráadásul a fizikai elménk is jelentősen hozzájárulhat e félelmünkhöz, hiszen döntően a testi érzékszerveinkkel felfogott észleléseinket fogadja és értelmezi, így folyamatosan azt érezteti velünk, hogy csak annyi a világ és benne mi magunk, amennyit most tapasztalunk belőle.

Azonban ott és akkor - az én ismereteim szerint - már ezt másként fogjuk gondolni, érezni, sőt, (a legtöbb esetben legalábbis) boldogabbak leszünk, mint itt bármikor. Azokat a szeretteidet, akiket hátrahagysz, valóban nem ölelheted meg testileg, viszont odaátról figyelemmel kísérheted őket, valamint ott más tudatossággal fogsz rendelkezni, és megnyugvással fogod tudomásul venni, hogy az elválásotok csak átmeneti, s azt is tudni fogod, hogy miért kellett neked jönnöd, s nekik még miért kellett maradnod. Tudni fogod, hogy bár a testi életet komolyan kell venni, de mégsem túl komolyan. Tudni fogod, hogy jelen testi életed nem az egyetlen létező, sőt, csupán egy apró láncszeme a teljes létezésednek, s amit itt oly végzetesnek éltél meg, azt odaát nagyobb könnyedséggel fogod kezelni.

Medek Tamás

 

259., 

Nekem az a fura a halál közeli élményekben, hogy mind ugyanazt mondja. Ettől nekem hiteltelenné válik az egész, hisz úgy vélem, egymástól veszik át az élményeket - alagút élmény, találkozás fénylénnyel, aki visszaküld, hogy nem jött el még az időd, stb.

Én azt gondolom, hogy az, hogy a halál közeli élményt beszámolók zöme - lényegében - ugyanarról beszél, éppen hogy hitelessé teszi a beszámolót és nem fordítva. Persze, ha ezek az emberek találkoztak volna, hallottak volna egymásról, akkor akár igazad is lehetne. Azonban a dolog nem ennyire egyszerű.

Olyan emberek is beszámolnak (a többség által is átélt) jellemző élmény-elemekről, akik soha korábban nem foglalkoztak ilyen témákkal, nem is érdekelte őket, nem is hittek bennük. Valamint nagyon sokan, akik átélik, utána sokáig nem is mernek róla beszélni, nehogy hülyének nézzék őket. Sokan, akik átélik, olyan megrázó hatással lesz rájuk, hogy gyakorlatilag új emberek lesznek - korábban anyagias emberek hirtelen a lelki dolgok felé fordulnak. Sokan találkoznak olyan már eltávozott szeretteikkel, akiktől olyan információt tudnak meg, amit egyébként nem tudhattak. Sokan olyan észleléseket tesznek az élményük során (míg a testük klinikai halott), amire sehogy sem lennének képesek, de mégis, utólag, abban az állapotban tett észlelésük bizonyítást nyer.

Még hosszasan sorolhatnám, de a lényeg tehát: minél mélyebben megismerjük (például) a halál közeli élmények témakörét, annál inkább azt kell mondjuk, ez bizony nem fantázia.

Medek Tamás

 

 

260., 

Egy kedves hozzám forduló levelét szeretném most megosztani veletek, mely az átélő számára kétség nélkül bizonyítja a túlvilág létezését, azt, hogy akik valójában vagyunk, a testünk halála után is ugyanúgy élünk tovább.
A levelét csak minimális változtatással adom közre.

"A bátyám, soha nem hisz semmiben, mindig azt mondta, hogy hülyeség, ha azt mondom, hogy a szellemek álmunkban megjelennek. Ugyanis engem meg szoktak olykor látogatni eltávozott szeretteim, főleg apukám, de a bátyám ezt sosem hitte el. Azonban nem is olyan régen mégis azzal keresett fel, hogy neki is megjelent az apukám.
A történethez hozzá tartozik, hogy 18 éves voltam, apuval beszélgettünk otthon, sok mindenről volt szó, el mesélte hogy anyu mindig is gonosz volt hozzá, és aznap elmesélte, hogy anyut sokszor kellett más férfiaktól haza hozni, aztán sírásba kezdett és a lelkemre kötötte, hogy sohasem mondhatom el, hogy a bátyám nem is az ő gyermeke. Sosem akarta hogy a család ez miatt megtörjön. Meg ígértem neki, és azonnal lakatot tettem a számra. Sohasem meséltem el senkinek, nehogy bátyám valaha ezt megtudja.
Mégis most ő megkeresett engem, s azt állítja, apu megjelent az álmában, és hogy elbúcsúzott, és azt mondta neki, idézem: ne haragudj, hogy sohasem kerestelek, de nekünk nem sok közünk van egymáshoz, ha érted mire gondolok, és azt mondta neki, azért szokott nálam megjelenni, mert az 5-ből az egyetlen gyermeke vagyok."

Ezúton is köszönöm a hozzám fordulónak, hogy hozzájárult a története nyilvános közléséhez. Ahogy fentebb is írtam, a hozzám forduló bátyjának ez a megélés nagyon meghatározó volt és semmi mással nem magyarázható. Ugyanis ha sehonnan sem tudhatta, hogy az apukája nem az igazi apukája volt, ám álmában mégis maga az apukája közölte ezt vele, az kétséget sem hagy afelől, hogy a szeretteink, a testi haláluk után is ugyanúgy élnek tovább, s legalább olyan tudatosak, mint ahogy testi életükben ismertük őket.

Medek Tamás

 

261., 

Ugye mindenben van lélek. De minden lélek ugyanabba a típusba születik le mindig? Tehát mi, emberként születünk le legközelebb is? Vagy lehetek például egy egér vagy egy egy helyben álló fa?

Sokakat érdeklő kérdés, hogy az emberi és az állati (illetve növényi, ásványi) lelkek között van-e lényegi különbség, s hogy közöttük van-e átmenet. A spirituális ismeretek között ez egy meglehetősen vitatott kérdés. Itt az oldalon is szóba került már néhányszor.

Egyes források szerint lehetünk egyszer emberek, egyszer állatok, vagy éppen növények, sőt, ásványok is. Azonban az én ismereteim szerint ez semmiképpen sem lehetséges. Bár mindennek lelke van, de lényeges különbség van az előbb említett típusú lelkek között, melyekből az emberi lélek külön kiemelendő. Tehát aki most emberi testet éltet, az a jövőben sem éltethet ennél a fejlettségi szintnél alacsonyabb szintű testet.

Most - az egyszerűség kedvéért - csak az állati és az emberi lelket hasonlítanám össze. Az állati lélek az egyéniségét a testi élete után nem őrzi meg, hanem visszaolvad a fajához tartozó csoportlélekbe. Azonban a személyiségének egy lenyomata bekerül a mindenség krónikájába (Akasha), melyből a tudatunk képes, számunkra valóságosnak látszó képzetet teremteni, így a testi halálunk után, ameddig annak szükségét érezzük, láthatjuk néhai kedvencünket is. Az állati léleknek nincs szabad akarata, hanem a fajára jellemző ösztönprogramját követi, melytől csak legfeljebb az ember közelsége hatására térhet el, mely hatás az ember közelségének megszűnésével szintén megszűnik. Mivel nincs szabad akarata, így a tetteiért sem tartozik felelősséggel, így reinkarnálódnia sem kell.

Az emberi léleknek ezzel szemben szabad akarata van, viszont a tetteiért így felelősséggel is tartozik, s mivel egy élet alatt nem lehet mindent kiegyenlíteni, ezért újabb és újabb életeket kell élnie, tehát reinkarnálódnia kell. A személyiségét (éppen ezért is) a testi halála után ugyanúgy megőrzi, sőt, összeadódik a valamennyi korábbi személyiségeivel is. Az emberi lélek testi életei szervesen kötődnek egymáshoz, láncszerűen, így minden emberi lélek tehát ugyanúgy emberi testet kell éltessen következő életében is, vagy legalábbis, legalább ilyen fejlettségű testet.

Medek Tamás

 

262., 

Miért nem képes egy eltávozott szerettünk minden esetben üzenni nekünk? A mi befogadó képességünkön múlik?

Több mindenen is múlik, hogy megélhetünk-e egy olyan élményt, melyben egy eltávozott szerettünk üzen nekünk. Egyrészt a mi befogadó képességünkön, így van. Hiszen mi is készek kell legyünk arra, hogy észlelni és értelmezni tudjuk azt. Hinnünk kell benne, nyitottnak kell lennünk, s a lelkiállapotunk sem lehet túl mélyponton. Van olyan eset, amikor egy eltávozott szerettünk üzenne nekünk, de a nagy fájdalmunk közepette sem ráhangolódva nem vagyunk, sem képesek arra, hogy felfigyeljünk rá. Lehet olyan is, amikor nem is gondolnánk, hogy egy bizonyos élmény, melyet átélünk, annak egésze vagy egy része, éppen egy ilyen túlvilági üzenet.

Valamint az eltávozott szerettünkön is múlik, hogy van-e rá lehetősége, illetve energiája. Nagyon sokféle jelet kaphatunk tőlük, tárgyak mozgatásától kezdve, állatokon, embereken keresztüli üzenéseken, illatokon, érzéseken, érintéseken át, egészen a különös "véletlenek"-ig bezárólag. Nyilván vannak olyan típusai ezen jelzéseknek, melyeket könnyebben észre vehetünk, s vannak olyanok, melyekhez komolyabb ráhangolódás szükséges. Az eltávozott szeretteink sok esetben "csak" ez utóbbi jelzésekre képesek, s ezért is fordulhat elő, hogy sokszor csak várjuk az üzenetüket, ők pedig küldik, de be kell látniuk, hiába.
Ez természetesen nem feltétlen a mi hibánk. Testben létezve a testi érzékszervekkel felfogott észlelések a dominánsak, elnyomva a lelki érzékszerveinkkel felfogott észleléseinket, melyre még rátesz az, hogy a jelenlegi személyiségünk csak abban hajlamos hinni, amit itt és most tapasztalunk, így bizonyos mértékben eleve elutasítja azt, hogy a létezés ennél sokkal több lenne.

És nem utolsó sorban a szellemi feljebbvalóinkon is múlik, hogy engedélyezik-e számunkra e szóban forgó megtapasztalást. E döntést természetesen nem a kényük kedvük szerint hozzák meg, hanem aszerint, hogy a most megélni szükséges sorsutunkba az "belefér-e" vagy sem.

Medek Tamás

 

263., 

Elveszítjük-e a halállal a szerettünket? Szerintem igen. Ugyan azt a lelket és testet már soha nem találjuk meg újra, mint akit eltemettünk.

Olyan mértékben veszítjük el a szerettünket, hogy ebben az életben már testileg nem találkozhatunk vele többé, és ugyanezt az életet már többé nem élhetjük vele itt a fizikai világban. Azonban a lelke (aki ő valójában volt) a testi halála után ugyanúgy él tovább, csupán visszatér a szellemvilágba, ahonnan a leszületése előtt ide érkezett. S bár a teste itt marad, mely a fizikai természet törvényei szerint idővel megsemmisül, annak egy szellemi lenyomatát a lélek is megőrzi, s képes a továbbiakban, annak alakjában is mutatkozni.

Amikor tehát nekünk is eljön az időnk, és visszatérünk mi is a szellemvilágba, akkor a korábban eltávozott szeretteinkkel ugyanolyan formában találkozunk (ugyanolyan alakban látjuk őket), mint ahogy ebben az életünkben ismertük őket. Valamint akik még a testi életükben lehetnek részesei egy olyan spirituális élménynek, melyben eltávozott szerettünkkel találkoznak valamilyen módon, ők is akként érzékelik őket, ahogy azt az életükben is ismerték.

Medek Tamás

 

264., 

Ha van halál utáni élet, akkor lehet-e születés előtti élet?

A lelked, a létezésének, jelenleg a reinkarnációs időszakát éli. Azaz újra és újra testet ölt a fizikai világban, hogy mindent megéljen és megtapasztaljon, amit a fizikai világban meg lehet, s amire a fizikai világ eredendően megteremtve lett.

Ebben a folyamatban a végső célja az itt elérhető tökéletesség, mely annyit tesz, hogy önzetlenül, mások és önmaga felé is szeretettel élje le az adott életét. Hogy felismerje, bármit tesz másokkal, azt valójában saját magával (is) teszi. Ebben a karma a tanítómester, mely által mindenkinek előbb-utóbb az áramlik vissza, amit korábban másokkal tett, s így előbb-utóbb mindenki megtanulja, mit jó tenni másokkal és mit nem.

Ameddig ebben hibázik, azt jóváteendő, újabb és újabb életet tervez magának, s ha az elképzeléseinek és tervinek megfelelő testet megtalálta, leszületik általa.

A lelked, aki valójában vagy, tehát teljesen független a fizikai testedtől, így létezett annak megfoganása előtt és létezni fog annak halála után is. Teljes létezésének mindössze egy apró láncszeme mindaz, amit most a saját életednek és saját személyiségednek gondolsz.

Medek Tamás

 

265., 

Ítélet helyett...

Sokunk sajátja az ítélkezés, ám mégis minél inkább be kellene látnunk, hogy mennyire káros és értelmetlen tulajdonságunk ez.
Az első és legfontosabb, amit tudnunk kell, hogy bár kívülről könnyű megítélni más helyzetét és tettét, azonban ez meglehetősen olyan, mintha egy olyan kulccsal szeretnénk zárat nyitni (vagy éppen csukni), ami ugyan kisebb-nagyobb mértékben hasonlít a zárba való kulcshoz, de mégsem teljesen. S így, vagy nem tudjuk azt használni benne, vagy csak erőszakkal, a kulcs vagy a zár kárára.
Fontos figyelembe vennünk, hogy nincs még egy kulcs egy adott zárhoz, s nincs még egy ugyanolyan személyiség az adott helyzethez. Így bárki más helyzetéhez mi nem vagyunk valók, mi abba illeszkedni éppen úgy nem tudunk - így ugyanolyan döntést sem lehetünk képesek hozni.

Saját magunkon kívül senki más személyiségét, gyermekkorát, az eddig őt ért hatásosokat, előző életbeli, karmikus előzményeit nem ismerjük. S még inkább nem ismerjük azt az életutat sem, amit neki most be kell járnia. (Ez utóbbit még saját magunkra nézve sem ismerjük.) Így azt, hogy valaki hogy viselkedik egy adott helyzetben, abban milyen tettet hajt végre, mi, külső szemlélőként legfeljebb megfigyelhetjük, eldönthetjük, hogy mi azzal azonosulni képesek vagyunk-e vagy sem, illetve jóindulattal tanácsokkal szolgálhatunk (ha az illető kéri és/vagy azt befogadni képes). De semmiképpen sem ítélkezhetünk. Bármilyen tettről is legyen szó. S azt is tudnunk kell, hogy mindenki, a saját tettéért, de kizárólag csak a saját tettéért felel, s annak vállalja a következményeit a jelen élete további részében és/vagy a következő életében.

Ezt az alapelvet odaát is pontosan alkalmazzák, sőt, maga a létezés is pontosan eszerint működik. Bármilyen életút után is térjen vissza valaki a szellemvilágba a testi élete után, soha, senki nem fogja megítélni őt. Ugyanakkor ott és akkor pontosan ő lesz az, aki meg fogja ítélni saját magát. Mindenki saját magát. Amikor egy lélek visszatér a szellemvilágba és lepörög előtte élete filmje, valamint mindazon érzés, melyet a tetteivel másokban okozott, sajátjaként érezve azt, akkor ő lesz egyedül az, aki meg fogja magát ítélni, aki el fog számolni a lelkiismeretével miattuk, s ő lesz az, aki éppen emiatt késztetést fog érezni ezen hibáit kijavítani. S ebből fog megszületni idővel az újra leszületés igénye is a lélekben. A lélek ezen életfilm lepörgés és visszahatás érzés alatt ismeri fel egyébként újra azt, amit csak a testi életében volt hajlamos elfelejteni: hogy bár látszólag különálló lények vagyunk, de csak látszólag, s éppen ezért bármit teszünk másokkal, azt valójában magunkkal is tesszük.

A szellemi segítők és feljebbvalók "csak" javasolnak, tanácsolnak, szeretnek, megértenek, és segítenek a léleknek abban, hogy kijavítsa a hibáit. (Például úgy, hogy testi életében olyan helyzetekbe segítik őt, melyben ezt megteheti.)

Ítélni másokat és haragudni másokra - e két dolgot semmiképpen sem tehetjük tehát. Megítélni és visszaadni másoknak a bennünket ért (bárminemű) sérelmet - nem szabad. Ítélkezést kizárólag mindenki saját maga felé tehet (és tesz is odaát), a tettei visszahatásáról pedig a karma gondoskodik, melyet szintén mindenki saját maga vált ki és indítványoz - odaát.

Medek Tamás

 

266., 

Mit tudhatunk az ikerlángokról?

Az ikerlángok mibenléte egy viszonylag vitatott kérdés.
Egyes források szerint minden lélek annak idején két részre vált, egy női és egy férfi minőségre, külön kezdve meg a fejlődési útjukat, és ösztönös céljuk volt, hogy e folyamat egy bizonyos részén találkozzanak, s amikor készen állnak rá, eggyé váljanak, újra egyesüljenek. Ezen lelkek esetében már önmagában a találkozás is elsöprő erejű. Mivel valaha egyek voltak, így a fejlődési útjuk és az időközben kialakult világnézetük is hasonló, ezáltal egymásnak meglehetősen tökéletes tükörképet tudnak mutatni, mely által még több fejlődést érhetnek el, egy rövidebb ideig tartó találkozás alkalmával is.

Más források szerint lelkek van, akik a számos fizikai életük alatt, illetve odaát is, találkoznak egymással, és e találkozások minőségi és mennyiségi mutatója és az ezáltal kialakult érzelmi kötödés szerint kapcsolódnak többé vagy kevésbé egymáshoz. Tehát attól függően fog egy lélek kötődni egy másik lélekhez, hogy a létezésük során hányszor találkoztak már egymással, milyen viszonyban voltak, mennyire közös az értékrendjük, mennyire vannak hasonló lélekfejlettségi szinten, stb. Minél több a közös pont a létezésükben, minél erősebb érzelmi szálakkal kötődnek már egymáshoz, annál különösebb és csodálatosabb érzést jelent számukra egy találkozás egymással - főként ha a találkozás a testi életük során következik be, amikor "csupán" egy megmagyarázhatatlan érzelmi töltés emlékezteti őket a már köztük lévő kapcsolatra.

Azokat a lelkeket, akikkel már ilyen szempontból mélyebben kötődünk egymáshoz, nevezzük lélektársaknak, s a lélektársak közül azt a lelket, aki a legközelebb áll hozzánk, feleltethetjük meg az előbbi forrás ikerláng fogalmának. Mivel az ilyen lélek rendkívül közel áll hozzánk, így érthetően igaz rá, hogy a vele való találkozás nagyon mélyen érint bennünket és a köztünk lévő hasonlóság és vonzalom is kellően erős, valamint szintén igaz, hogy tükröt tudunk mutatni egymásnak.

Ahogy írtam is, vitatott kérdés, melyik forrás áll közelebb az igazsághoz. Az én ismereteim szerint ez utóbbi, de fenntartom természetesen a lehetőségét, hogy éppen az előbbi az igazabb.

Medek Tamás

 

267., 

Hasznosabb a valósággal és a valódi életünkkel foglalkozni! Jobb lett az életed, hogy ezekről "tudsz"? Vagy csak érdekesség és elment vele az idő. Ez a téma veszélyes is lehet, sokan elveszítették a józan eszüket! Akik meg erről írnak könyveket, azoknak meg ez jobbára üzlet. S honnan tudjuk, hogy ami innen-onnan jön, az hiteles?

 

Részben igazad van, igen. Veszélyes lehet túlzottan belemerülni a túlvilág ismeretébe a testi élet alatt, pláne ha nem vagyunk készek helyén kezelni az így kapott ismereteket. Sokan járnak pórul azzal, ha túlságosan a világnak csak erre az oldalára tekintenek és/vagy nem kezelik helyén mindazt, amit így megtudtak. Tény, hogy a testi életünk alatt döntően itt kell élnünk, ide kell figyelnünk - nem véletlenül vannak alapvetően rejtve is előlünk a másik világ dolgai, az előző életeink emlékei, a lehetséges jövőnk képei, stb.
Azonban a túlvilág, a szellemvilág nem csak hogy része az életünknek, a létezésünknek, a valóságunknak, s a világunknak, hanem a döntő része. Tehát teljesen elfordítani a fejünket tőle, nem foglalkozni vele, nem tudni a létezéséről sem, sőt, veszélyesnek tartani azt, a róla szóló ismereteket veszélyes tudásnak titulálni - úgy vélem - legalább olyan helytelen, mint túlzottan belemerülni.

Nekem az életem egyértelműen jobb lett azóta, hogy megismerhettem egy bizonyos mértékig a túlvilágot, s hogy egyáltalán tudomást szerezhettem róla. Az életem számos kérdése válaszokat kapott, és számos élethelyzetem értelmet. Természetesen az esetleges fájdalmakat nem szünteti meg teljesen ez a tudás, de egy gyökeresen más megvilágításba helyezi az életünket és annak eseményeit, mely nagyon sokat tud segíteni. Azzal, hogy ezt a tudást másnak is átadjam, nem pénzt szeretnék keresni - hisz nem is pénzért csinálom. A célom nem is az, hogy arra buzdítsak bárkit is, hogy csak a túlvilággal foglalkozzon, elfeledve azt, hogy most itt kell élnie. Sőt, sok esetben írom is, hogy itt és most döntően a mosttal kell foglalkoznunk, s a jelen életünket kell minél inkább úgy megélnünk, hogy a lehető legtöbbet adjuk lelkileg másoknak és maguknak.

A célom az, hogy felismerjük: van túlvilág. Hogy van egy másik világ a fizikai világon túl, melyben most élünk, ahonnan ide érkeztünk és ahonnan innen távozunk. Hogy felismerjük azt, hogy a halál csak a testre vonatkozik, és akit elveszítünk szeretteinket, ugyanúgy élnek tovább és találkozunk is majd, ha nekünk is eljött az időnk. Hogy felismerjük azt, hogy kik vagyunk és miért is vagyunk itt valójában. S úgy vélem, ha valaki ezen ismeretek birtokában éli az életét (továbbra is döntően erre a világra fókuszálva), akkor az sokkal teljesebb életet élhet, mint e tudás nélkül.

Igen, azon ismeretek hitelessége, mellyel rendelkezhetünk a túlvilágot illetően, is egy kérdés. Ahogy több helyütt is, és az oldalam rögzített bejegyzésében is írom, nem célom feltétlen tényként beállítani mindazt, ami az írásaimban szerepel. Ezek azon ismeretek, melyeket a saját tapasztalataimból, mások és a magam szellemi közléseiből, mások beszámolóiból, és olyan forrásokból szerzek és szereztem, melyekkel én az előbbiek mentén azonosulni tudok. Sem én, sem más nem állíthatja azonban, hogy amit a túlvilágról tud, az a valódi igazság. Ezen ismeretek az egyéni szűrökön is keresztül mennek, ráadásul nagyon sok eleme földi szavakkal leírhatatlan. Mégis a rendelkezésünkre álló források, nem elhanyagolható mennyiségű tudást képesek nekünk adni - ami tehát úgy vélem, helyesen kezelve segíthetik, jobbá tehetik az életünket. A kulcs azon van, hogy helyesen kezeljük-e. Igaz, ez az életünk bármely más területére is igaz.

Újra hangsúlyozom, sokan ebből az egészből üzletet csinálnak, sokan meglehetősen tisztességtelent is. Sokan merülnek bele oly mértékig a spiritualizmusba, hogy a józan eszük veszik oda. Sokan kiábrándulnak éppen ezért a spiritualizmusból és támadják azt, aki benne van és/vagy aki ezzel foglalkozik. Én azt mondom, egyik hibába se essünk. Fontos része kell legyen az életünknek, hogy tudjuk, van túlvilág. De természetesen itt éljünk, amíg itt kell élnünk.

Medek Tamás

 

268., 

Mi a hiba?

A szellemi tanítások szerint az az itt elérhető teljes tökéletesség (teljes hibátlanság), amikor valaki minden tettével a legfontosabb alaptételt követi: miszerint azt tedd mással, amit szeretnéd, ha veled tennének. Amikor csak a jót kívánja másnak és magának és azt is teszi. Amikor teljesen önzetlen, amikor az önzőség már nem jellemző rá. Amikor megérti és mélységében alkalmazza is azt a tényt, miszerint noha különálló lények vagyunk, a Forrásban, Istenben való összekötöttségünk révén mégis egyek, így bármit teszünk mással, azt valójában magunkkal (is) tesszük.

Egész addig tehát, amíg nem ezek mentén élünk és cselekszünk, hibát követünk el. (Egyes - döntően vallási - nézetek ezt bűnnek hívják, én jobban szeretem a 'hiba' megnevezést.)

Ezen hibák azonban még teljesen természetesek bennünk, hisz még valamennyien többé-kevésbé messze vagyunk a teljes tökéletességtől. Éppen ezért lesznek is még következő életeink itt a fizikai világban, melyben a jelenben elkövetett hibáinkat jóvátehetjük. S ebben a karma a nagy segítségünk, illetve a karma által a magunk felismerése is, hogy mit jó tenni mással és mit nem.

Medek Tamás

 

269., 

Milyen formában tudhatnám meg, hogy a korábban eltávozott szeretteim újra leszülettek-e már, s hogy kibe?

Sokan felteszik azt a kérdést, hogy vajon leszülettek-e már újra a korábban eltávozott szerettei, illetve kinek a személyeként, s ha igen, azt miként tudhatja meg. Erre vonatkozóan - az ismereteim szerint - nehezen tudnánk választ találni.

Vannak olyan esetek, amikor bizonyos testi és személyiségi jegyek engednek következtetni, illetve amikor az adott személy még kisgyerekként saját maga fel tudja eleveníteni az előző élete emlékeit, és így a kérdésünkre konkrét tanúbizonyosságot tud tenni, de a legtöbb esetben tehát nem kaphatunk erre egyértelmű választ.

Ugyanakkor fontos tudni azt is, hogy nem is szabadna igazából erre figyelnünk. A lélek soha nem születik le a teljes energiájával egyik testi életébe sem, a lénye nagyobb részét mindig a szellemvilágban hagyja. A testi élete után, amikor az adott lélekrész (a testi életében felvett személyiségével) visszatér az egészébe, akkor a felvett személyisége ugyan örökre megtartja az egyéniségét, de egyúttal bele is olvad az egészbe, többé téve azt. Amikor a lélek újra leszületik egy lélekrészével a fizikai világba, akkor az elmúlt életei személyiségei egyúttal benne lesznek a leszületett lélekrészben is, és az odaát maradt lényében is. Ennek köszönhető az is például, hogy egy eltávozott szeretteddel akkor is tudsz találkozni odaát, ha neked is eljött az időd, ha ő időközben újra leszületett volna.

Amikor egy korábban eltávozott szerettünk tehát újra leszületik a mi testi életünk alatt, akkor az újonnan született személyben (még ha tudatában is vagyunk a leszületés konkrét információival), sosem a korábban eltávozott szerettünket kell látnunk, és sosem akként kell rá tekintenünk, hanem akként, akit most személyesít meg. Hisz a korábban eltávozott szerettünk, az újra leszületés ellenére is, odaát vár bennünket.

Ahogy írtam fentebb, noha benne van a leszületett lélekrészben is, de számunkra mégis odaát található, és ott vár bennünket. Ott fogunk vele találkozni, ha nekünk is eljött az időnk, akinek a személyeként pedig időközben született le, arra a jelenlegi személyeként kell tekintsünk.

A lélek e megoszthatóságáról itt írtam még bővebben:
https://tudatostudat.blog.hu/2019/05/30/akkor_is_talalkozhatsz_eltavozott_szeretteddel_ha_kozben_ujra_leszuletett

Medek Tamás

 

 

270., 

Mi történik azzal a lélekkel, aki úgy dönt, elég a földi életéből, nagyon vágyik már a szellemvilágbeli otthonába, és itt hagyja a testét?

Az ismereteim szerint az, hogy meddig kell itt tartózkodnunk, tehát hogy a testi halálunk időpontja mikor jön el, odaát kerül eldöntésre, a lelkünk és a szellemi segítőink között. Az időpont meghatározása tehát egy jóval magasabb tudatossági szintről történik, egy jóval szélesebb látószögből, mint amilyennel most rendelkezünk. Éppen ezért ezt az időpontot a földi eszünkkel, a mostani személyiségünkkel nem írhatjuk felül, másképpen szólva erősen ellenjavallt, hogy öngyilkosságot kövessünk el.

Amikor a mostani gondolkozásmódunk szerint már vajmi kevés keresni valónk lenne itt, még akkor is igaz, hogy igenis okkal vagyunk még itt. Ha bárki úgy dönt tehát, hogy önszántából tér vissza a szellemvilágba, akkor odaát ugyan szeretettel és megértéssel fogadják, mint bárki mást, azonban maga a lélek lesz az, aki akkor már (azzal a tudatosságával) bánni fogja a tettét, főleg, amikor szembesül azzal, hogy a helyzetet, ami elől most elmenekült, a következő életében újra kell vállalnia.
Az öngyilkosságról itt írtam még bővebben: https://tudatostudat.blog.hu/.../15/az_ongyilkossagrol_706

Medek Tamás

 

271., 

Ha a lelkünk egy (nagyobb része) most is odaát van, akkor eltávozott szeretteinkkel most is együtt vagyunk, nem?

A lélek - az én ismereteim szerint is - minden testi életébe csak egy részével születik le, a nagyobbik része mindig a szellemvilágban marad. Azok a személyiségek, melyeket a korábbi életeiben vett fel a lélek, megtalálhatóak már az odaát lévő részben (s a leszületett részben is, lappangó állapotban), de az adott testi életében felvett személyiség még csak a leszületett lélekrész sajátja, s az végső soron csak a test halála után, a szellemvilágba való visszatéréskor töltődik át a nagyobbik lélekrészbe.

Így akik most vagyunk, bár nem lehetne azt mondani, hogy egyáltalán nem lennénk része az odaát lévő lélekrészünknek, de igazából csak akkor leszünk ténylegesen, ha a testi halálunk után visszatértünk a szellemvilágba. Azzal a személyiségünkkel tehát, akik most vagyunk, az odaát élő szeretteink is csak akkor tudnak találkozni ténylegesen, amikor nekünk is eljött az időnk.

Medek Tamás

 

272., 

Ha valaki fontos az életünkben (szülők, házastárs, stb.), akkor ők odaát is ugyanilyen fontosak lesznek nekünk? Vagy ezek a kötelékek csak itt állnak fenn?

Azoknak a rokoni kötelékeknek, melyek itt az életünkben fennállnak, döntően csak itt van szerepük. A testi halálunk után (egyénenként eltérő idővel, de) visszatér az a tudatosságunk, amivel a leszületésünk ellőtt is rendelkeztünk. Addig akként fogjuk érzékelni az adott lelkeket, akikkel most együtt éltünk, akikként most ismertük őket, azonban utána már a valódi önvalójukként. Például. Aki most anyukám volt, őt - ameddig még érzelmileg kötődöm az éppen hátrahagyott életemhez - a mostani anyukámként fogom látni odaát is, és úgy is tekintek rá.

Azonban mihelyst ráeszmélek újból, hogy ki is vagyok valójában, és hogy jelen életem csupán egy volt a sok közül, akkor már tudni fogom azt is, hogy ki az a lélek (aki most anyukám volt) valójában. És tudni fogom azt is, hogy előző - közösen töltött - életeink során ki és ki volt nekem. Van, amikor azok a lelkek, akikkel itt közeli rokoni kapcsolatban vagyunk, odaát is közel vannak hozzánk, de van, amikor ez éppen fordítva van. Van tehát, amikor más lelkekkel vagyunk itt közeli kapcsolatban, (többé vagy kevésbé) más lelkek alkotják itt a családunkat, mint odaát.

Medek Tamás

 

273., 

Miként tudnám bizonyítani a szellemvilág létezését egy családtagomnak, aki "hithű" ateista és materialista? Nagy szüksége lenne rá...

 

A szellemvilág bizonyítása nem egyszerű dolog. Pontosabban szólva egyszerű is meg nem is. Nehéz, mert alapvetően és szigorú értelemben véve nem kézzel fogható a bizonyítása, és egyszerű is, ha van kellő nyitottság és főként, ha van saját, meghatározó élmény.

Mindannyian lelkek vagyunk és mindannyian ugyanonnan, a szellemvilágból érkeztünk ide és ugyanoda is térünk vissza a testi halálunk után. Ugyanúgy az is közös tehát bennünk, hogy mindannyiunk tudja, hogy van szellemvilág. Azonban az már lélekfejlettségi szint kérdése, hogy a testi élet alatt ez kinél, milyen mélységbe süllyed le a tudatalattiba. Ugyanis a test alapvetően leárnyékolja a lélek érzékelését, emlékeit, és döntően arra az életre és személyiségre enged csak fókuszálni, amit most élünk. Persze ettől még ott van tehát mindenkiben ez a tudás, de minél kevésbé fejlett egy lélek, annál jobban mélyre tud süllyedni ez a testi élet alatt. Aki viszonylag fejlettebb, annak a testi élet alatt sem lesz a kérdés a szellemvilág létezése, vagy legalábbis - a lélekfejlettségi szintjének megfelelően - nyitott lesz rá.

Aki a testi életében egyáltalán nem képes elfogadni a túlvilág létezését, és keményen csak az anyagban és a mostani, egyszeri testi életében hisz, annak tehát még nem jött el az ideje arra, hogy a saját önvalóját a testi élete alatt is felismerje. Nála is el fog következni, de lehet, hogy nem ebben az életében. Ettől függetlenül persze lehet az ilyen személynél is finom rávezetéssel próbálkozni, de ha látjuk, hogy nem nyitott felé, akkor erőltetni nem szabad és azt el akkor el kell fogadnunk.

Bár nyilván számára is sokat segítene e tudás egy adott élethelyzete kapcsán (is), de mégis be kell lássuk, hogy nem véletlenül nem nyitott rá és ez azt jelenti, hogy számára még nem jött el ennek ideje. Ha eljön az ideje, akkor vagy saját maga kezd ráébredni arra, hogy mégis csak "van valami", vagy történik vele egy meghatározó saját élmény, mely rávezeti, vagy saját magától is elkezd érdeklődni a spirituális ismeretek fele, illetve hagyja, hogy mások is segítsék őt ezen a felismerő úton.

S hogy hogyan lehetne bizonyítani egy ateistának a szellemvilág létezését? nyilván ez nehéz kérdés. Hisz ha egy szellem is jelenne meg egy ilyen személy előtt, azt is azzal magyarázná magának, hogy csak képzelődött, csak a képzelete játszott vele... más egyebeket meg a véletlenre fogna, stb. Nehéz tehát olyan döntő erejű bizonyítékot mutatni, ami hatásos lenne, ha valaki nem nyitott.

Két cikkemet ajánlanám még a témához tartozóan. Az egyik, hogy mik is a bizonyítékok a szellemvilág létezésére: https://tudatostudat.blog.hu/2016/11/01/bizonyitekok_lelkunk_tulvilagi_letezesere
s a másik, hogy bizonyítható-e a szellemvilág létezése:
https://tudatostudat.blog.hu/2019/03/19/bizonyithato_a_tulvilag_letezese

Medek Tamás

 

274., 

Mikor meghal a test és a lélek visszatér a szellemvilágba, akkor ott a lélek ugyanúgy fog emlékezni a testi életére, az itt hagyott szeretteire, érzelmeire? Akkor az neki is fájdalmas lesz?

A lélek ugyanúgy emlékezni fog mindenre, a testi halála után, ami itt történt vele, sőt. A test elhagyásával és főként a szellemvilágba való visszatéréssel a tudatosság jelentősen kitágul és az emlékezés most szinte felfoghatatlan pontossággal fog zajlani bennünk. Ebből következik, igen, hogy akkor épp oly fájdalmat is kell megélnie egy eltávozott léleknek, mint azoknak, akik itt maradnak. Ez részben igaz is, hisz neki is fáj az elválás, illetve az itt maradottak feléje intézett gondolatai, érzelmei is érzékelhetőek a számára, így egy nagyon mély gyász akár itt is tarthat egy távozó lelket (lélekként).

Azonban ahogy írtam az imént, ők jelentősen más tudatossággal rendelkeznek már és teljesen más szemszögből néznek az elválásunkra, mint mi. Mi (a legtöbb esetben) nem érzékeljük, nem látjuk az eltávozott szerettünket, és többnyire "csak" hisszük a túlvilágot. Akik odaát vannak, azonban érzékelnek is minket és nemhogy csak hiszik, hanem tudják is, hogy az elválás csak átmenti. Sőt, azt is tudják, hogy miért kellett elválni. A testi halálra és az azzal járó elválásra tehát ők alapvetően másként tekintenek már.

Medek Tamás

 

275., 

Egy kedves hozzám forduló történetét szeretném most megosztani veletek. A levelét érdemi átírás nélkül adom közre, végül pedig a rá adott válaszomat olvashatjátok.

"Kislányommal élek együtt, s egy hajnalban történt vele kapcsolatos élményemet mesélném el. A kislányom az ágyában aludt, ami nálunk nyitott tér, s kb. 4 méter van a kisszoba és az én ágyam között. Hajnali négykor felébredt, idefeküdt mellém, azt mondta rosszat álmodott... aztán el is aludt. Rá tíz percre éneket hallottam az ágyából - méghozzá az ő énekét, az ő hangját. Nem aludtam vissza, még fent voltam. Felültem hirtelen, mert tudtam, hogy itt van mellettem. Az éneket, vagyis a dúdolást még mindig hallottam tisztán. Aztán bementem a kisszobába és az futott át a fejemen, hogy talán a telefonján szólalt meg valami videó. Viszont a telefonja sötét volt, s mikor ránéztem az ágyára, akkor szűnt meg a hang.
Nem tudtam, mire véljem ezt az egészet, hiszen a kislányom végig az ágyamban volt és aludt. Az egész talán fél percig tartott.
Ami még érdekes volt, hogy aznap este többször is elkezdte énekelni a kislányom ugyanazt a dallamot, amit a hajnali élményemben hallottam, pedig ezen kívül sosem hallottam még ezt tőle.
A különbség csupán annyi volt, hogy a hajnali esetnél a "lálálá"-n kívül a "kék" szót is ismételgette benne, míg az este már csak dúdolta, de szavat nem mondott benne."

Ugye a lélek (az a leszülető lélekrész, mely most itt a testünkhöz kapcsolódik) a testi élet alatt is olykor elhagyhatja a testet (sőt, alvás közben el is hagyja mindig), és bizonyos esetekben megnyilvánulhat ilyen-olyan módon a testtől függetlenül is. Így elképzelhető, hogy míg a kislányod testileg odafeküdt melléd, a lelke addig visszament az ágyába és - ilyen módon - játékosan viselkedett.

A lélek tehát olykor elhagyhatja a testet a testi élet alatt is, észrevétlen, és tehet bizonyos dolgokat közben.

Az pedig, hogy később ő maga is énekelte e dallamot (noha korábban sosem hallottad tőle), ez még inkább alátámasztja, hogy az élményed valós volt, tehát tényleg jól hallottad akkor a kislányod hangján azt a dallamot. A kislányod pedig, erre még ha tudatosan nem is emlékezett, de mégis ő maga is valamilyen szinten észlelte ez a dolgot (mármint hogy ezt a dallamot énekelte) és így maradt benne, hogy másnap is - ezúttal már éber állapotban - maga is énekelhesse.

Csak érdekességképpen mesélem, hogy két éve én jártam (lényegét tekintve) hasonlóképpen. Egy hozzám fordulónak - az elmondása szerint - nagy segítséget tudtam adni az eltávozott gyermeke kapcsán, többet, mint mások, akiket addig felkeresett. És elmesélte, hogy amikor még nem is ismert engem, volt egy látomása. Egy férfi ment oda hozzá benne és azt mondta neki, hogy: hamarosan találkozunk és sokat fogok segíteni neked. Aznap este talált rá "véletlenül" az írásaimra és így rám... és amikor meglátott (hogy nézek ki), illetve amikor rájött, hogy milyen segítséget tudtam neki adni, akkor döbbent rá: én voltam a férfi a látomásában. Tehát könnyen lehet, hogy a lelkem látogatta őt meg. Ráadásul ez nappal volt, tehát akkor nem is aludtam. Tehát van, hogy a lelkünk "tesz-vesz" közben, míg mi a testi életünket is éljük.

Medek Tamás

 

276., 

Egy eltávozott szerettünk kapcsolatba tud lépni a mi, fenti világban marad lélekrészünkkel? S milyen a kapcsolat közöttük addig, amíg én meg nem érkezem?

A nagyobbik lélekrészünk valóban odaát van ilyenkor is, akivel a már odaát lévő szerettünk találkozhat is. Azonban az a személyiségünk, akik most vagyunk, az ilyenkor még csak itt van. Az eltávozott szeretted tehát tud találkozni a lelkeddel, ám abban a lelked önvalóját tudja csak felismerni, aki valójában vagy, s aki az eddigi életeidben voltál. A mostani személyiségeddel ő is akkor találkozik majd, amikor már te is odaát leszel.

Viszont ő odaát ezt nem éli meg fájdalommal, hisz az ő számára már másként értelmezhető az idő és a tér is, ráadásul ő már tudja, hogy az elválás csak átmeneti, és tudja, hogy amint neked is eljön az időd, újra találkoztok. Sőt, talán azt is tudja, hogy mikor.

Valamint még azt is fontos megjegyezni, hogy mivel az odaát élő szerettünk már saját magát sem feltétlen csak a legutóbbi személyiségével azonosítja, hanem a lelke saját önvalójával, így számára az is megnyugvás, ha a lelked önvalójával találkozhat. A te odaát lévő lélekrészed és az eltávozott szeretted közötti kapcsolat pedig olyan minőségű addig is, amilyen minőségű egyébként a két lelketek közötti kapcsolat (ami túl mutat jelen életeteken).

Medek Tamás

 

277., 

A lelkünk nagyobb része ugye odaát van. Fel tudnám venni a kapcsolatot vele?

Én úgy vélem, hogy a kapcsolat folyamatos mindannyiunknál, az odaát maradt lélekrészével (az én nézeteim szerint ezt a lélekrészt hívhatjuk felsőbb énnek), ám a legtöbb esetben ebben nem vagyunk tudatosak. Bár konkrétan felvenni vele a kapcsolatot csak ritka esetben sikerülhet, de maga a kapcsolat tehát mindig fennáll, és úgy vélem, hogy sokszor vannak olyan gondolataink, ötleteink, döntéseink, melyeket valójában a felsőbb énünkhöz kapcsolhatunk.

Medek Tamás

 

278., 

Hogy mi van odaát, senki sem tudhatja, hisz még senki sem jött onnan vissza.

Az "onnan még nem jött vissza senki sem" egy gyakorta hangoztatott mondat, mely csupán részigazság. Olyan értelemben igaz, hogy ugyanaz a test nem tér vissza a szellemvilágból, tehát az, aki eltávozott (bekövetkezett a biológiai testi halála), ugyanabban a testben, testi minőségben soha többé nem tér vissza a fizikai világba. Azonban lélekként sok esetben itt van még, vagy visszatér az adott személy, és számtalan féle megnyilvánulást tehet, hírt adva többek között arról is, amit odaát tapasztal, s amit abból átadhat, amit abból át képes adni.

Valamint e szellemi közléseken kívül, a halál közeli élményekből és a regressziós hipnózist átéltek beszámolóiból is kaphatunk képet a túlvilágról. Természetesen azok számára elfogadhatóbbak ezek a források, akik vagy nyitottak a túlvilág elfogadása felé, vagy maguk is éltek át saját, meghatározó élményt.

Medek Tamás

 

279., 

Egy kedves hozzám forduló történetét osztanám most meg veletek, mely történet jól bizonyítja - az átélő számára mindenképpen - a túlvilág létezését. A levelét apróbb változtatásokkal adom közre, s alább a válaszomat is olvashatjátok.

"Nagyon realista személyiség vagyok, mindig azt hittem a halálunk után nem történik semmi, csak egyszerűen meghalunk és nincs tovább. De olvasva az írásaidat, rájöttem, hogy annak idején, mikor a nagymamám meghalt, valóban egy jelet kaptam tőle, csak egyszerűen hihetetlennek tűnt mostanáig. Röviden leírnám a tapasztalatomat.
Lassan 4 éve, hogy meghalt a nagymamám, akit én gondoztam utolsó pár hónapjában, s nem felejtem el sosem, mikor azt mondtam neki, ha meghal, és tényleg létezik valami azután, akkor adjon nekem egy jelet. Kb. 2-3 hétre a halála után vele álmodtam. Azt mondta, idézem: 'Semmi pénzért nem mennék vissza a Földre, annyira jó itt, nem fáj már semmim, találkoztam a férjemmel is, megbeszéltük a dolgokat és kibékültünk, ne aggódj miattam.'
Első sorban azt nem értettem, hogy miért mondhatta azt, hogy kibékült a férjével, mármint az én nagyapámmal, akit én nem is ismertem.
Mikor elmeséltem az édesanyámnak, azt mondta, hogy valóban úgy váltak el, mármint a nagyapám tényleg úgy halt meg, hogy haragban voltak a mamámmal. S én erről egyáltalán nem is tudtam."

 

Örülök, hogy az írásaimon keresztül ilyen segítséget, megerősítést tudtam nyújtani - hisz főként ez is a célom velük. Hogy minél többen megtudják, hogy nem csak ennyi a világ és benne mi magunk sem, amennyit most látunk belőle, s hogy az elválásunk a szeretteinkkel mindig csak átmeneti.
A nagymamáddal való élményed egyébként tökéletesen bizonyítja a túlvilág létezését, s azt, hogy az álmod vele valós találkozás volt. Hisz nem tudhattad volna másként azt, hogy ők haragban voltak a nagypapáddal. Valószínűleg azért is jegyezte ezt meg számodra, hogy egy valóban hiteles és hihető élményt kapj tőle.

Medek Tamás

 

 

280., 

Ha nekem sikerül, akkor másnak is?

Nagyon nemes dolog másokat inspirálni a saját sikereinkkel. Elmondani, hogy képesek voltunk rá, megtettük, nekünk sikerült. Elmondani, hogy sikerült. És biztatni másokat, hogy ugyanezt az utat végigjárva nekik is sikerülni fog. Az pedig egy hasznos dolog, hogy ilyen sikerrecepteket meghallgassunk, és próbáljuk magunk is véghez vinni azt.

Egyet azonban figyelembe kell vegyünk a véleményem szerint. Bár az élet dolgaihoz elérhetőek a receptek bárki számára, a hozzávalókból azonban mindenkinél más és más található meg. Másképpen szólva, az egyéni sorsút (melyet most vállalni volt szükséges), a karma, az ehhez kapcsolódóan hozott képességek, személyiségjegyek, az ehhez fűződő körülmények, lehetőségek (mint hozzávalók) más és más formában, minőségben találhatóak meg mindannyiunknál. Ami recept egyik embernél beválik, akár kevesebb erőfeszítéssel is, egy másik embernél még kemény munka árán sem biztos, hogy működni fog.

Az életben tehát mindennek meg van a maga receptje. Például hogyan lehetünk profi zongoristák, vagy éppen sikeres üzletemberek. Akiknél az adott recepthez minden szükséges hozzávaló meg van, az kisebb vagy nagyobb erőfeszítés által, de végül el tudja érni azt a konkrét célt. De egy másik ember, akinél a személyisége, a képessége, a lehetőségei, a körülményei, stb. már más recepthez adják a szükséges hozzávalókat, az más célt fog tudni elérni. Ami tehát egyik embernél működik, az a másiknál nem biztos, hogy fog.

Aki - az előbbi két példánál maradva - profi zongorista vagy sikeres üzletember lesz, bár megoszthatja másokkal a pontos receptet, amin ő azt elérte, és inspirálhat másokat hasonló útra, s azt másoknak is érdemes lehet megfontolni, de tudni kell tehát, hogy attól, hogy egy bizonyos dolog valaki másnak sikerült, még korántsem biztos, hogy nekünk is fog.

Azonban ezzel nincs is semmi baj. Sőt. Mindannyiunk más és más céllal jött ide, illetve más és más életutat kell bejárjon. S bár valakiből profi zongorista kell váljon, valakiből sikeres üzletember, másoknak lehet, egy sokkal átlagosabb szerepet szánt most az élet. Ami csak földi fogalmaink szerint átlagos, hisz valójában mindannyiunk szerepe épp oly értékes és épp oly fontos.

Hasznos tehát, ha meghallgatjuk mások sikerreceptjét, s másokat példaképnek, követendőnek tekintünk, ám talán még fontosabb, hogy elfogadjuk, hogy minden olyan receptet, amit másoktól veszünk, a magunk képére kell formáljunk, s a magunk helyzetébe kell illesztenünk. S el kell fogadnunk, hogy mindannyiunknak van egy tökéletes receptje, de az csak a sajátunk, s az csak nálunk működik - de éppen azért, mert annak csak nálunk kell, hogy működjön, s ami nálunk működik, azt kell alkalmaznunk, abból kell a legjobbat kihoznunk, ahogy tőlünk telik.

Medek Tamás

 

281., 

Ahány élet, annyi szerep - de ugyanaz a lélek

Jelen életünk alatt döntően rejtve vannak előttünk az előző életünk emlékei. Ennek több oka is van, ebből most kettőt említenék. Az egyik, hogy a most megélni szükséges sorsutunk kellő átélését és megélését gátolná, ha most mindenre emlékeznénk, s a másik, hogy a földi elménk, az idegrendszerünk el sem bírna ennyi információt. Hisz gondoljunk csak bele, sokszor egy élet traumáit is épp elég feldolgozni és együtt élni vele, nemhogy több százét együtt véve.
Azonban így, hogy tudatosan nem emlékszünk rájuk, hajlamosan vagyunk azt hinni, úgy érezni, hogy azok meg sem történtek, s talán nem is igaz, hogy voltak már előző életeink. Ezt persze mindenkinek saját magának kell eldöntenie. Én, azok alapján, amit eddig megismertem, megtapasztaltam, kellő meggyőződéssel vallom a reinkarnáció létezését, de elfogadom, hogy mindenkinek saját magának kell megítélnie, hogy szintén így gondolja-e.

Az ismereteim szerint bár minden életünkben ugyanaz a lélek vagyunk, ugyanúgy mi vagyunk azok, de mégis, mindig más és más szerepet vállalunk, mindig más és más személyiséget öltünk magunkra az adott testhez kapcsolódóan. Mélyen belül mindig ugyanazok vagyunk, és minden korábbi életünk emlékét magunkban hordozzuk, melyek a mindenkori viselkedésünket meghatározzák, befolyásolják, de mégis elmondható tehát, hogy többé-kevésbé mindig más és más emberek vagyunk az egyes életeinkben. Az igazi önvalónkkal pedig (aki már tudatosan hordozza magában minden korábbi életünket, személyiségünket) odaát azonosítjuk magunkat.

Itt a fizikai világban hozzá vagyunk kapcsolódva a testünkhöz, mely jelentősen leszűkíti a tudatosságunkat, döntően a testi érzékszerveinkkel felfogott észlelésekre enged hagyatkozni, döntően csak erre az életünkre enged fókuszálni és hajlamos velünk elhitetni, hogy csak ennyi a világ és benne mi magunk, amennyit most tapasztalunk belőle. Így azt is nehezebb elképzelni, hogy több életünk is volt és még lesz is. Mindez elképzelésének a megkönnyítéséhez szeretnék egy hasonlatot felhozni.

Gondoljunk csak bele, itt egy életünkben, hogyan is viszonyulunk az egyes emberekhez. Talán nincs is két olyan ember az életünkben, akihez éppen úgy viszonyulnánk, akikkel teljesen megegyezően viselkednénk. Akik felé ugyanazt az énünket mutatnánk. Bár ugyanazok az emberek maradunk, ugyanazok a személyek, de mégis, ahány emberrel találkozunk, ahány emberrel kerülünk kapcsolatba, többé-kevésbé más és más arcunkat mutatjuk, más és más minőségben mutatkozunk feléjük. Sőt, olykor azt is észrevehetjük, hogy egyik emberhez gyökeresen más arcunk társul, mint egy másikhoz. Hogy miért? Mert minden ember más és más, és mindenki mást hoz ki belőlünk. Mindenkivel más dolgunk van, mindenki más okból van az életünkben. Így óhatatlanul mindenki felé egy picit (vagy nagyon) más arcunkat mutatjuk.

S így van ez az életeinkkel is. Minden életünkben ugyanaz a lélek vagyunk, de mindig egy picit (vagy nagyon) más arcunkat mutatjuk. Hisz minden életünkben más a megélni szükséges sorsutunk, minden életünkkel más a dolgunk, így más és más szerepet kíván, más és más szerepet hoz ki belőlünk.

Medek Tamás

 

282., 

Mi lett volna, ha?

Sokszor megélhetjük azt a kínzó érzést, miszerint bárcsak másként döntöttünk volna, s azt a kínzó kérdést, hogy mi lett volna, ha másként döntünk? Tényleg jól döntöttünk, ahogy? Tényleg egy rosszabbtól menekültünk így meg? Vagy így kerültünk rosszabb helyzetbe?
Vannak olyan esetek, amikor ez hamar vagy hosszabb távon kiderül, de olyanok is vannak, melyeket az életünk során sosem tudunk megnyugtatóan megválaszolni.

Amikor a testi halálunk után visszatértünk a szellemvilágba, és a szellemi segítőinkkel közösen végignézzük az éppen hátrahagyott éltünket, egyben ki is értékeljük azt, és végig is elemezzük, végig is beszéljük, hogy mi lett volna, ha egy adott esetben másként döntünk. Megismerjük tehát az életünk döntési pontjaihoz kapcsolódó, alternatív (de meg nem hozott) döntéseink lehetséges kimenetelét is. Másképpen szólva ott és akkor tényleg megtudjuk, amit a testi életünk során talán sosem, hogy "mi lett volna, ha".
Ezen felismerésekkor persze lehetünk boldogok, és lehetünk kevésbé boldogok is. Bizonyos esetekben bizony azzal is szembesülhetünk, hogy milyen rosszul döntöttünk egy adott helyzetben és sajnálhatjuk, amiért így tettünk, sajnálhatjuk az így meg nem élt életutat, melyről akkor már egyértelműen látszik számunkra is, hogy az lett volna a helyesebb.

Szerencsére odaát azzal is tisztában vagyunk, hogy minden kihagyott lehetőség, minden "rossz" döntés egy nagyon hosszú tanulási folyamat része, melyek kijavítására, újra próbálására mindig nyílik módunk. Egy kevésbé jól meghozott döntés nem végítélet, csupán egy láncszem a sorban, melyből tanulhatunk és következő életeinkben, amikor lényegében hasonló élethelyzetbe kerülünk, e tapasztalatnak segítségével egyre jobb döntést fogunk hozni.

Természetesen a következő életeink során tudatosan nem fogunk emlékezni az odaát levont tanulságokra, azonban a lelkünkben ezen emlékek is örökre elraktározódnak, és érzések szintjén segítségünkre is lesznek. A lélek sosem felejt el semmit sem, s bármikor is kerüljön egy korábbihoz hasonló szituációba, az addigi összes tapasztalatát felhasználja, és segít egyre jobb és jobb döntést hozni.
Minél többször megismerjük tehát akár itt, akár odaát, hogy "mi lett volna, ha", annál kevésbé fog a következő életeink során ez az érzés mardosni bennünket.

Medek Tamás

 

283., 

Sokszor beválnak dolgok később, amire korábban gondoltam. Ilyenkor az történik, hogy bevonzom magamnak azt az eseményt, vagy megérzem előre és azért gondolok rá?

Nem minden esetben könnyű megkülönböztetni, hogy amire gondolunk, s aztán beválik, az azért vált be, mert gondoltunk rá, vagy azért gondoltunk rá, mert megéreztük, hogy beválik majd.

Ha sokszor gondolunk valamire és aztán válik be, akkor valószínűbb, hogy magunk vonzottuk be, de egyéb esetben inkább az előre megérzése a gyakoribb és valószínűbb annak, aminek be kell majd következnie. Sőt, még az első esetben is, amikor mi magunk vonzzuk be, tudni kell, hogy csak olyat vonzhatunk be, ami a sorsutunkban (ha csak lehetőségként is, de) benne van.

Ha nem tudatosan gondolsz egy dologra, csak megjelenik mint érzés, gondolat, akkor tehát nagyon valószínű, hogy megérezted azt, aminek be kell következnie mindenképpen. Én azt gondolom, hogy bár tudatosan érdemes figyelned arra, hogy (döntően legalábbis) pozitív gondolatok szülessenek meg benned, de ne félj attól tehát, hogy azért következnének be dolgok, mert te vonzottad be. Bár kétségtelen, hogy a gondolataink teremtő erejűek lehetnek, de az Égieknek, a szellemi segítőinknek jóval komolyabb ráhatása van az életünkre, mint most nekünk. S csak olyat engednek megtörténni velünk, ami a most megélni szükséges sorsutunkban benne van.

Medek Tamás

 

284., 

Az is el van rendelve, ahogy eltávozunk innen? (Balesetben vagy betegségben például.) Lehet olyan, hogy rosszkor vagyunk rossz helyen?

Az ismereteim szerint a legtöbb esetben el van rendelve a testi halál módja is, már a leszületés előtt. Vannak olyan esetek, amikor ez időközben változhat, azonban akkor sem véletlen tehát az, ahogy egy testi halál bekövetkezik. Legfeljebb nem a leszületés előtt van elrendelve, hanem időközben alakul úgy, hogy az adott léleknek úgy kell távoznia. (Tudni kell, hogy a testi életünk alatt is egyeztet olykor a lelkünk a szellemi segítőivel, vezetőivel, a mostani személyiségünk tudta nélkül is.)

A lényeg tehát, olyan valójában nincs, hogy valaki éppen rosszkor lenne rossz helyen. Legfeljebb a mostani nézetünk, látásmódunk szerint, tehát csak látszólag. Valójában a szellemi segítőink folyamatosan figyelemmel kísérik az életünket, és nem engednek olyan helyzetbe kerülni bennünket (főleg ha a testi halálról van szó), amely a sorsutunkba most ne lenne benne, amelyet most nem kellene megélnünk.

Medek Tamás

 

285., 

Van az a fájdalom, amit az idő sem tud gyógyítani...

Igen, valóban vannak olyan mély fájdalmak, melyek úgy tűnnek, hogy idővel sem enyhülnek. Ezek főként olyan esetekre igazak, amikor egy hozzánk nagyon közel álló szerettünk távozik az életünkből. Azonban mégis úgy vélem, hogy minél inkább el tudjuk fogadni (tehát meg tudjuk változtatni a létezésünkről alkotott szemléletünket), hogy a halál csak a testre vonatkozik, s akit ismertünk és szerettünk, ugyanúgy él tovább, s ha nekünk is eljön az időnk, akkor újra találkozunk vele, akkor mégis más szemmel tudunk e veszteségünkre tekinteni. Amely veszteség nem is véletlen és nem is végleges, csak átmeneti tehát.

S bár a fájdalom megmaradhat még, de egy más szemszögből, más minőségben éljük meg azt. Természetesen nagyon nehéz a testi életünkben megváltoztatni a gondolkodásmódunkat így. Nagyon nehéz a szívvel is átérezni azt, amit az eszünkkel tudunk. De mégis próbálkoznunk kell vele, hiszen ez segíthet valamelyest. Akinek sikerül, annak az élete élhetőbbé válik általa - sőt, mivel az eltávozott szeretteink folyamatosan érzékelnek bennünket és a feléjük küldött gondolatainkat, érzelmeinket is, így ők is nyugodtabbak lehetnek, ha bennünket annak látnak.

Medek Tamás

 

286., 

Van, amikor annyira szeretnénk elmondani valakinek valamit, de nincs rá lehetőségünk, s így legfeljebb csak magunkban mondjuk el neki azokat. Ha ebben az életben sosem tudjuk elmondani az adott személynek, amit szeretnénk, értesül vajon valaha ezen gondolatainkról?

Valóban vannak olyan esetek, amikor annyira szeretnénk megosztani a gondolatainkat valakivel, annyira szeretnénk elmondani mindazt, amit érzünk (akár vele, akár mással kapcsolatban, de neki szólóan), de mégsem tudjuk, mert valamilyen ok meggátol bennünket benne. Ilyenkor legfeljebb magunkban beszéljük ki magunkat, eljátszva a gondolattal, mintha az adott személynek mondanánk.

A gondolatnak van egy olyan érdekes tulajdonsága, hogy azonnal ott van annál a személynél, akinek címeztük azt. Ha gondolunk valakire, maga az információ, amit gondoltunk felé, azonnal ott van az adott személynél, aki ha megfelelő érzékenységgel rendelkezik, érzékelni is tudja azt. Ez kivétel nélkül mindenkinél így működik, s ez valójában nem más, mint a telepátia. A gondolattal való kommunikáció, mely a kommunikáció egyetlen formája a test nélküli létezésben, valamint egyúttal az összes létező kommunikáció közül a legtökéletesebb, legegyetemesebb is. Amikor test nélkül létezünk, valójában így kommunikálunk egymással. Rágondolunk arra a személyre, akivel "beszélni" szeretnénk, és gondolatot küldünk felé, melyet ő érzékel és hasonlóképpen válaszol rá nekünk. Ez, test nélkül létezve teljesen természetes, testben létezve azonban meglehetősen korlátolt, hiszen ilyenkor a test érzékszervei elnyomják a lelki érzékszerveinket, s döntően csak az előbbivel felfogott ingerekre engednek hagyatkozni. Vannak kivételek, amikor valamilyen formában megérezzük egy másik ember gondolatát, de nem ez a jellemző persze. A gondolatok minden esetben ugyanúgy működnek, ha testi életünket éljük, ha nem, de annak érzékelése mindenképpen annak függvénye tehát, hogy a felek testben élnek-e vagy sem.

Így, amikor testi életünkben valakire gondolunk és gondolatokat intézünk felé, akkor ezen gondolatok mindenképpen ott lesznek annál a személynél, s ha már nem testben él, akkor rögtön képes is őket érzékelni, ha viszont még testben él, akkor (a legtöbb esetben) még nem. Csak kiegészítésként jegyzem meg, hogy a testi élet befejezése után lehet még egy többé-kevésbé rövidebb időszak, amikor az adott lélek még erősen kötődik a testi életéhez és/vagy valamiért zavart a tudatállapota, ilyenkor sem tudja maradéktalanul érzékelni a felé küldött gondolatokat.

A gondolatok ilyesfajta viselkedésének azonban van egy másik jellemzője is. A tudatunk, a lelkünk a létezésünk minden pillanatában naplót készít. Melyben feljegyzésre kerül minden tettünk, gondolatunk, minden pillanatunk, és minden olyan gondolat, érzés is, melyet másokban váltottunk ki, illetve minden olyan gondolat is, melyet más intézett felénk. Ez földi elmével felfoghatatlan információ mennyiség, ugyanakkor test nélkül, a szellemvilágban létezve, ez mégsem tűnik rendkívülinek. Sőt, nagyon fontos "tulajdonunk" is ez a napló, hisz ez alapján elemezzük ki a szellemi segítőinkkel az éppen hátrahagyott életünket, ez alapján vonunk le megfelelő következtetéseket és állítjuk össze a következő leszületésünk sorsútjának részleteit. Sőt, ez a napló szolgál alapjául például a halál közeli élményekből ismert életfilm-lepergés folyamatának is.

Összefoglalva tehát, ha bárki felé érzünk, gondolunk valamit, akkor az azonnal ott van nála, és a naplójába is rögzül. Ha testben létezik még, akkor a legtöbb esetben a "küldeményünket" nem érzékeli, de amikor már test nélkül fog létezni és vissza is tér neki az a teljes tudatossága, mellyel a leszületése előtt rendelkezett, akkor azoknak is tudatában lesz.

Amennyiben pozitívak és szeretetteljesek ezen gondolatok, nyilván jól eső érzés számunkra, hogy azok majd egyszer célba érnek. Ellenben ha negatív gondolatokról beszélünk, akkor esetleg ezen sorokat olvasva megszeppenhetünk, hogy valaha majd azok is kiderülnek. Ez utóbbi azonban, valójában sokkal árnyaltabb. Ha valaki felé rosszat gondoltunk és azt ő odaát megtudja, akkor nem kell attól tartanunk, hogy ezt számon kérve vár majd bennünket, ha nekünk is eljött az időnk. Abban a tudatosságban egy lélek már másként gondolkozik, mint itt, a földi életében. Sokkal megértőbb, elfogadóbb, s ami a lényeg: tudja és megérti, hogy mi miért gondoltuk azt róla egykor, amit. S főleg, ha megbántuk már egykori gondolatainkat, hisz megértettük, hogy mennyire helytelen volt így gondolkoznunk, akkor az érintett léleknek sem kérdés, hogy megbocsájtson nekünk.

Medek Tamás

 

287., 

Egy kedves hozzám forduló saját élményét szeretném most megosztani veletek. Pontosabban kettőt. Előbb a levelét adom közre (kissé szerkesztett formában), majd a rá adott válaszomat.

"Mindennap kérem az angyalok segítségét, védelmet, szeretetet és hogy legyenek velem, ne hagyjanak el. Egyik reggel arra ébredtem meg, hogy egy női hang a fülembe súgja hogy "Szeretem"...
Egyedül voltam otthon.
Aznap, majdnem egész nap liliom illatot éreztem.
Vajon tényleg egy angyal szólhatott hozzám és ő volt velem egész nap?

Egy másik élményem, már közel 30 éve történt.
A kisfiammal voltam bent a házban. Este volt már. Az ablak alatt mintha valaki elhaladt volna és mintha a keresztnevemen szólított volna.
Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, gondolván hogy úgy is be jön majd, aki akar.
Aztán ismét hallottam, hogy valaki a keresztnevemen szólít.
Gondoltam hogy csak ki nézek még is. Kinyitottam az ajtót és ki néztem, hogy ki az. A kert fele néztem és azt láttam, hogy kb. 1 méteres tűz ég. Ahogy néztem, úgy szépen lassan, fokozatosan csökkent a tűz, ami aztán egyből ki is aludt.
Egy kicsit megijedtem. Fiatal voltam és nem is voltam tudatában a szellemvilágnak.
Másnap ki mentem, hogy a tűz helyét meg nézzem, de nem volt sehol semmi . Nem találtam semmit."

Ami az első élményedet illeti... Többen is élnek meg hozzád hasonló élményt. Ilyenkor azt történik, hogy egy szellemi lény fizikailag is ott van mellettünk, és megszólít bennünket, melyet épp oly tisztán hallunk, mintha egy testben élő személy szólna hozzánk. Bizonyára e szellemi lény, aki megszólított, a nap egészében melletted maradt és ezt az említett illattal jelezte számodra. Nehéz lenne ugyanakkor megmondani, hogy ki volt pontosan e szellemi lény, azonban annyi bizonyos, hogy egy fejlett és jóindulatú, jó szándékú lélek lehetett. Akár angyal is lehetett, de mindenképpen egy olyan lélek tehát, aki pozitív kisugárzású. Persze, figyelembe véve, hogy mindennap kéred az angyalokat, hogy legyenek melletted, így valószínűsíthető, hogy valóban egy angyalnak köszönheted e megtapasztalásod. Persze ők mindig melletted vannak, de így, hogy külön kérted őket, adhattak egy ilyen jelet, nyugtatásul.

Azt gondolom, a 30 évvel korábbi élményeddel pedig meglehetősen komoly és nyilvánvaló módon üzent neked a szellemvilág. És számodra mindenképpen bizonyította, hogy nem csak annyi a világ, s benne mi magunk, mint amennyit most látunk belőle.

Medek Tamás

 

288., 

A karma - köztudott - egy olyan rendszer, mely által mindenki azt kapja vissza előbb-utóbb (érzés szintjén mindenképpen), amit korábban másoknak okozott. Nem büntetésként, hanem tanításként, hogy minél inkább rájöjjön az adott lélek, hogy mit jó tenni mással és mit nem, illetve hogy felismerje azt is, hogy amit másokkal tesz, azt valójában saját magával is teszi, hiszen a látszólagos elkülönültség ellenére (a Forrásban való összekötöttség által) mindenki egy.

A karma alapvetően életeken átívelően működik, de mindig a lehető legoptimálisabb időben hat vissza, tehát amikor az adott lélek a visszahatásból a legtöbbet tanulhatja.
Vannak olyan személyek, akiknél bizonyos esetekben (vagy adott életük során mindig) szinte azonnal visszahat a karma. Erre általában akkor van szükség, amikor az adott léleknek fontos, hogy rögtön, abban az életében (vagy abban a helyzetében) nyilvánvalóvá váljon a karma létezése, működése.

Egy kedves hozzám forduló osztott meg velem egy saját esetét, mely az előbbiekre egy példa.

"A minap egy bevásárlóközpontban vásároltunk a gyerekekkel és elég sok mindent vettünk. Fizetéskor a pénztárosnő egy ezressel többet adott vissza, de én nem szóltam.
Másnap a munkahelyemen (én is pénztárban dolgozom) az esti kasszazárásnál kereken 1500 Ft hiányzott a kasszámból annak ellenére, hogy biztos vagyok benne, hogy én nem tévedtem pénz visszaadás közben..."

E példa tehát jól mutatja azt az esetet, amikor a karma viszonylag hamar visszahat. Természetesen a kétkedők gondolhatják, hogy puszta véletlenről is lehet szó, azonban az én ismereteim és tapasztalataim szerint úgy vélem, hogy aligha beszélhetünk véletlenről. Nem csak azért, mert véletlenek egyébként sem léteznek, hanem azért sem, mert tényleg egyértelmű az üzenete a két, egymást követő nap eseményének - tekintve, hogy ezek egyike sem jellemzően fordult elő más alkalommal, csak azon a két napon.

Medek Tamás

 

289., 

Ha valakin átok van, azt ki tudja leszedni?

Az átok valójában nem más, mint egy ártó gondolat, illetve azokból létrejövő "energiacsomag", melyet egyik ember a másik felé táplál. (Ennek az ellenpólusa az áldás, mely ugyanígy működik, de pozitív, jó szándékú gondolatokkal.)

A gondolatnak van egy olyan tulajdonsága, hogy azonnal ott van annál a személynél, akire azt gondolták és a hozzá társított érzelemtől függően hatni is próbál rá. Azonban maga a hatás csak ritka esetben jut érvényre, hisz sok mindentől függ a tényleges hatás. (Ha nem így lenne, bizony nagyon sokan "átkozottak" lennének.) Egyfelől nem mindenki képes arra, hogy kellően erős gondolatokat tápláljon, másrészt a célszemély tudati és lelki állapotától is függ, hogy képes-e rá hatni akár a legerősebb gondolat is. S nem utolsó sorban az adott személy megélni szükséges sorsútjától is függ, hogy valakire kell, hogy hasson egy átok, vagy sem. Hisz, ha nem kell, akkor átkozhatja bárki, bárhogy, az nem lesz rá hatással, akár azért sem, mert a szellemi segítői védeni fogják ellene, vagy azért, mert ő maga lesz kellően erős lelkileg és (akár a tudtán kívül ugyan, de) nem engedi, hogy hatással legyen rá egy lehúzó energia.

Az előbbiekből következik, hogy azzal, ha nem hiszünk az átokban, vagy abban, hogy ránk bárki is azt küldött volna, már eleve egy erős védvonalat képeztünk magunk köré. Az átok tehát nem más, mint egy negatív, ártani szándékozó gondolatokból álló energiacsomag, ami hatással próbál lenni ránk. Nem mellesleg, ilyet saját magunk is létrehozhatunk, saját magunk ellen, ha hagyjuk eluralkodni magunkon a lehúzó gondolatokat. A védekezés ez ellen, alapvetően az erős, harmonikus lelki állapot fenntartása. Persze amennyire tőlünk és a körülményeinktől telik.

Vannak olyan képességű személyek, akik képesek arra, hogy egy erős pozitív gondolati energiát áramoltassanak felénk, mely ellensúlyozza a rajtunk lévő esetleges rossz energiákat, azonban a dolgok oroszlánrészét mégis magunknak kell megtenni.
Hasonló ez ahhoz, mint ha megfázunk például, mert felelőtlenek voltunk és/vagy az immunrendszerünk gyenge volt. Nos, ilyenkor elmehetünk a világ legjobb orvosához és ő ki is gyógyíthat bennünket, azonban ha eztán újra felelőtlenek leszünk és nem törődünk az immunrendszerünk egészségével, akkor hamarosan újra meg fogunk fázni. Tehát ha negatív energia van rajtunk, akkor azt ugyan "leveheti" nekünk egy hozzá értő személy, de ha mi továbbra is termeljünk magunknak vagy engedjük, hogy más forrásból hasson ránk, akkor hiába volt a külső segítség.

Ha úgy érezzük, hogy negatív energia van rajtunk, mindenképpen a legfontosabb tehát, hogy magunk igyekezzünk azt pozitívvá átalakítani és fontos az is, hogy ne higgyünk az átok létezésében, legalábbis abban, hogy rajtunk az lenne. Valamint fontos tudnunk azt is, hogy ami történik velünk rossz, korántsem biztos, hogy átok miatt történik. Hisz csak olyan történhet meg velünk, ami a sorsutunk része, és ha valami a része, akkor az mindenképpen megtörténik velünk.

Ajánlanék még egy cikkemet, melybe az átokról írtam: https://tudatostudat.blog.hu/2017/10/21/az_atokrol_368

Medek Tamás

 

290., 

Miért nem láthatjuk most a szellemvilágot? Miért van megalkotva úgy a szemünk, hogy a leglényegesebbet ne lássuk?

Annak, hogy a testi életünk alatt döntően a testi érzékszerveinkre tudunk hagyatkozni és döntően nem érhetőek el számunkra azok az információk és észlelések, melyek nem e világhoz és nem ezen életünkhöz tartoznak, több oka is van. (Információk és észlelések alatt értettem például, hogy nem vagyunk tudatában előző életeinknek, nem látjuk a szellemeket, stb.)

Az egyik oka, hogy most fontos, hogy döntően a jelen életünkre összpontosítsunk. A másik ok, hogy a fizikai elménk, idegrendszerünk össze is roppanna sok-sok élet információjának súlya alatt, hisz gondoljunk csak bele, sokszor egy élet traumáit is épp elég cipelnünk. Ok még, hogy sokszor láthatnánk olyat, amit a jelen elménkkel meg sem értenénk vagy félreértenénk és valójában csak zavarna bennünket most. Azt is fontos megemlíteni, hogy a test érzékszervei a fizikai világ észlelésére vannak megalkotva és így a szellemi világhoz köthető dolgokat (önmaguktól) nem képesek érzékelni.

A lényeg azonban: amíg itt vagyunk, addig döntően a mostra kell figyelnünk és arra, hogy a jelen életutunkat kellően éljük meg. Természetesen tudnunk kell azt is, hogy nem csak ennyi a világ és benne mi magunk, amennyit most tapasztalunk belőle, azonban erre viszont adnak mindannyiunknak több-kevesebb erre utaló jelet.

Medek Tamás

 

 

291., 

Nem tiszteletlenségből, de ha Isten nem tenne rosszat, akkor nem kellene neki segítenie sem. Mert hogy Ő mindenható...

Valóban mindenható, de neki "csupán" a létezésünket és a szabad akaratunkat köszönhetjük. Minden más már e kettőből fakad. Ő tehát nem tesz sem jót, sem rosszat. Mi vagyunk azok, akik hol jót, hol rosszat teszünk, s ami történik velünk (életeken átívelően), az mind a korábbi tetteink visszahatása. Nem büntetésként, hanem tanításként, hogy mind inkább rájöjjünk, mit jó tenni (mással és magunkkal) és mit nem. Ennek a foganatosítása éppen a testi életünk, életeink célja.

Medek Tamás

 

292., 

Egy kedves hozzám forduló két nap különbséggel írt levelét osztanám meg most veletek (alább pedig a rá adott válaszomat), melyből azt láthatjuk, hogy az eltávozott szeretteink hallanak bennünket és ha van rá módjuk, s ahogy tudnak, válaszolnak is nekünk.

Az első levél:

"Végig kísértem anyukámat a betegségében, az utolsó pillanatban is vele voltam! Beszéltünk a túlvilágról vele, megkért mit hagyjak ott neki a sírjánál, ha ott látogatom meg, én meg kértem, adjon jelet majd túlról!
Ez idáig csak vártam a jelet, de egyre szomorúbb lettem, mert nem jött semmi! Napokat sírtam át a múlt héten...

3 nappal ezelőtt egyedül voltam otthon és elkezdtem beszélni anyuhoz...
- Miért nem üzensz, elfelejtetted mit ígértél? - kérdeztem tőle.
Azon az éjszakán vele álmodtam! Az igazi csoda számomra ekkor jött!
Minden hajnalban felkelek, 1 órát elmeditálok és próbálok még aludni. Mindkét nap azt csináltam, hogy becsuktam a szemem és elindultam őt keresni! Szólítottam: anyu hol vagy? Úgy éltem meg, mint aki egy sötét viharfelhőbe mászkál a végtelenségbe, s egy fény látok, megyek, megyek... közben szemem csukva, nem alszom, mert érzékelem, hogy fázik a lábam, be is takarom, hallom, kint ugat a kutya... de csak megyek, és végre megérkezek egy helyszínre, a kórházban, ahol dolgozom.
Éppen ellátom a betegeket! Ekkor valaki odatartotta a kezét, megmasszíroztam neki, ahogy anyumét szoktam és a tapintásból tudtam, ez az ő keze! Kérdeztem: te vagy anyu, fáj a kezed? Megfordultam és ő volt, nem fáj már, mondta és vidám volt. Pár szót beszéltünk és elszaladt és azzal a hanggal hallottam visszaszólni, amikor még itt volt... "Majd beszélünk!"

Közben hallottam a lakásban a kutyát is... éreztem hogy nem alszom... de nem akartam kinyitni a szemem, hátha visszatér... de egyben olyan megnyugodva, olyan vidáman is nyugtáztam, hogy ma ennyi volt!!!

Előző nap is így hívtam magamhoz, ekkor sikerült megölelnem is és még az illatát is éreztem! Még jobban elmúlt a szomorúságom, sőt vidám vagyok!! Alig várom a holnap hajnalt, hogy találkozzunk, remélem ezentúl tudunk így!!!"

A másnapi levél:

"Alig tudom elhinni, ma hajnalban is elindultam megkeresni az anyukám a tegnap leírt módon, de még tudatosabban figyeltem még magamat is közben! Nem ment gyorsan mert annyira izgultam... de sikerült... beszéltünk... megtudtam ölelni... most itt ülök és nem térek magamhoz, hogy ez nekem sikerült és... nem is tudom szavakkal kifejezni... eddig is tudtam, hogy van tovább, de ezek a tapasztalatok minden képzeletemet felül írják... boldog és egyben kicsit zavarodott vagyok...

Ahogy beszélgettünk, az állapotát bizonygatta, mutatta, hogy tud járni! Apuval is találkozott, mert kérdeztem! Mindenki itt van - mondta. Én sírtam (valóban folyt a könnyem), de mondta, ne sírjak, ő nagyon boldog ott! Húgomat említette, hogy tőle nem kap gondolatokat, igaz, nem volt jó a földön se a kapcsolatuk.
Mivel döntések előtt állok, kérdeztem mit csináljak, azt mondta segíteni fog mint mindig, de konkrét útmutatást nem kaptam! Mint mikor még itt volt, megint úgy köszönt el: de jó hogy itt voltál, majd beszélünk!!"

 

 

Nagyon örülök, hogy ilyen megtapasztalást, ilyen üzenetet kaphattál anyukádtól. Az eltávozott szeretteink érzékelik, amit gondolunk, amit érzünk feléjük, és természetesen azt is tudják, hogy mindenképpen várnánk tőlük valamiféle üzenetet. Fontos tudni, hogy ha ez az üzenet nem érkezik meg, vagy nem érkezik meg olyan gyorsan vagy olyan formában, ahogy mi várnánk, sosem azért van, mert ők nem szeretnének üzenni. Nagyon sok mindentől függ ugyanis, hogy maga az üzenetküldés valamely formája létrejöjjön. Függ a mi érzékenységünktől, tudati és lelki állapotunktól, függ a szeretteink lehetőségeitől és nem utolsó sorban a sorsutunktól is, hogy egy ilyen megtapasztalás most része lehet-e neki.

A leírásod alapján egy hipnotikus állapotba (vagy ahhoz hasonlóba) kerülhettél a meditációd során, melyben éber is voltál, de egyben a lelki érzékelésed is kitágult, így tudta anyukád felvenni veled a kapcsolatot. A látomásod díszleteiben persze a képzeleted is közrejátszott, de teljes mértékben úgy gondolom, hogy anyukád már valós volt benne. Azok alapján, amit leírtál, kitűnik, hogy már a szellemvilágból látogatott meg téged (tehát nem rekedt itt a lelke).

Nem mindenki élhet meg ilyen élményt, mint Te, azonban tény, hogy aki viszont átél ilyet, annak az nagy segítség. Amit éreztél az élmény után, megnyugvást és boldogságot, egyrészről az adta, hogy megtapasztalhattad, hogy anyukád ugyanúgy él tovább és az elválásotok csak átmeneti, másrészről pedig az eltávozott szeretteink is tudnak ilyenkor olyan energiát átadni nekünk, ami így hat ránk.

 

S a második leveled kapcsán: úgy vélem, lényeges információkat kaptál anyukádtól, hiszen szinkronban állnak a mások (legtöbb) hasonló megtapasztalásaival. Mármint, hogy a szeretteink, akik már odaát vannak, nagyon boldogok, és már együtt is vannak azon szeretteikkel, akik előttük tértek vissza, illetve hogy az eltávozott szeretteink is segíthetnek nekünk az életünk döntéseiben, de sokszor nem konkrét iránymutatással, csak rásegítéssel.
Egyértelmű, hogy a húgod nem igazán vágyik a kapcsolatfelvételre, nyilván nem tesz semmi hasonló lépést anyukád felé, s ezt érzi is (pontosabban nem érzi) anyukád. Igen, nos, ezek a nézeteltérések legkésőbb akkor rendeződnek, ha már a húgod is odaát lesz. Anyukád már most másként gondol a viszonyukra, és bár a húgod is jól tenné, ha minél előbb megbocsájtana és elengedné e sérelmeket, de ahogy írtam is, legkésőbb odaát erre ő is képes lesz.

 

Teljesen megértem, hogy alig várod a hajnalokat és hogy tudj mindig így találkozni vele, azonban azt sajnos nem tudni, meddig lesz erre lehetőséged. De ha meg is szakadna e találkozások folyamata valamikor, tudd tehát, hogy nem azért, mert anyukád már nem szeretne veled találkozni - hisz nagyon sok tényezőtől függ mindez. Ha meg is szakadna tehát, bár tudom, csak mondani könnyű, de próbálj ne csüggedni miatta. Légy hálás, amiért ilyen tapasztalást is kaphattál és tudd, anyukád most egyenlőre nem adhat többet, de várni fog rád, bármikor is érkezz, illetve érzékelni fog téged eztán is, bármikor is szólnál hozzá.

Medek Tamás

 

293., 

Ha a párunk távozása után új kapcsolatunk lesz, akkor mit fog érezni a párunk odaát? S várni fog engem így is, ha eljött az időm?

Alapvetően különbséget kell tennünk a mostani tudatosságunk, és aközött, amivel odaát rendelkezünk. Itt csak a mostani személyiségünknek vagyunk tudatában, csak azt fogadjuk el egyedüli létezőnek, míg odaát tisztában vagyunk az igazi önvalónkkal.

Például az a szerettünk (aki a párunk volt), ha visszatért a szellemvilágba, már nem úgy fogja venni, ha új kapcsolatunk lesz, mintha még itt élne. Hisz nem csak úgy tekint már ránk, mint akinek most megismert bennünket, mint aki most voltunk a számára, hanem a lelkünk önvalójaként.

Két lélek között a valódi viszonyt az határozza meg, hogy már eleve, életeken átívelően és odaát milyen kapocs áll fenn közöttük. Az előbb említett példában, ha a két lélek között erős a kapocs, akkor odaát is közel lesznek egymáshoz, ha nem, akkor pedig nem fog nekik fájni a különlét - így féltékenységnek odaát nincs helye és létjogosultsága.

Amikor valakinek eljött az ideje, általában olyan lelkek jönnek elé, akik a lélek adott életében szerettei voltak, s közülük is azok, akiket a lélek abban a pillanatban szeretteinek tart. Hisz itt nagyon fontos tényező, hogy a lelket nyugtassák, segítsék. Aztán az adott lélek, később, ahogy visszatér a teljes tudatossága és már ő is a saját önvalójaként tekint saját magára és másokra is, már ő is azon lelkekhez fog vonzódni, akik valóban a közelállói.

Medek Tamás

 

294., 

Nem hiszem, ha valakit maga alá gyűrnek a karma csapásai, akkor az fejlődést eredményezne. Csapjon már vissza arra is, aki folyamatosan igazságtalanságot követ el.

Ha valaki felismeri, hogy azért kapja a csapást, mert korábban ő maga okozta azt másnak, akkor az már nagy fejlődés, s így már tehet is ellene. Általában azok kapják gyorsan vissza a karmát, akik képesek is már felismerni azt.
Egyébiránt mindenkire, kivétel nélkül visszahat, de vannak, akikre később, illetve egy másik életben.

A karma senkivel sem kivételez, ugyanakkor, mivel nem bosszú és nem büntetés, hanem tanítás, így akkor hat vissza mindenki esetében, amikor az adott lélek a legvalószínűbb, hogy tanulni tud belőle.

Medek Tamás

 

295., 

Mire tanítanak a rossz dolgok az életünkben?

Nehéz megfogalmazni, mert nem mindig látjuk azonnal. Sőt, a legtöbbször csak hosszabb távon. Amit most rossznak látunk, idővel másként látjuk, másként láthatjuk. Esetleg rájöhetünk arra, hogy mégis csak jó volt. S amikor ezt meglátjuk, akkor döbbenünk rá, hogy mit tanított. Azonban csak akkor tudjuk tehát meg, amikor már ott vagyunk, amikor már felismertük a jót benne. Ez előbb-utóbb megtörténik, de van, hogy csak odaát. Azonban fontos tudnunk, hogy ha észrevesszük, ha nem, minden azért történik velünk, mert a javunkat akarja, mert tanítani próbál. Minden eset másra és másra.

Ha valamit éppen nem tehetünk meg? Később rájöhetünk, hogy így viszont megtettünk egy olyan dolgot, ami tényleg jó volt, s amit különben nem tettük volna meg. Elvesztünk egy számunkra fontos személyt? Tanítja, hogy nélküle is tudunk kell élni, s hogy olyan dolgot kell megtegyünk, amit egyedül is meg kell tudni tennünk. Baleset miatt feküdni kényszerülünk? Tanítja, hogy addig is mélyedjünk magunkba, álljunk meg, nézzünk befelé. Tegyünk olyan dolgot, amit különben nem tettünk volna, de most mégis meg kell tennünk. Elveszítünk egy lehetőséget? Később felismerhetjük, hogy milyen pórul jártunk volna, ha élünk vele. Nagyon fájt valami? Később felismerhetjük, hogy mire jöttünk rá általa, s hogy mit hozott ki belőlünk az a fájdalom, aminek később hasznát vettük. És még sorolhatnám. Ahány eset, annyi féle.

Egy biztos azonban. Mindnek van tanítása, melyet előbb-utóbb megtudunk, s akkor belátjuk. Belátjuk, hogy a sors mindig a javunkat és a most megélni szükséges sorsutunkat szolgálja. Amit ha a földi eszünkkel nem is minden esetben, de odaát mindenképpen belátunk. A lényeg csak az (s ez odaát számunkra is sokat fog számítani a saját magunk megítélésében), hogy amit most meg kell éljünk, azt hogyan éltük meg, hogyan fogadtuk el. Siránkoztunk végig rajta, hagytuk-e magunkat betemetni általa, vagy hittünk abban, hogy ez valami végső jó része, s igyekeztünk a tanítását, s benne a magunk boldogulását, boldogságát keresni.

Medek Tamás

 

296., 

Elvesztettem egy szerettemet. Akarom hinni, hogy ő továbbra is él, s itt van, de ez sem segít. Nagyon-nagyon nehéz. A tudatos és tudatalatti én "harca" ez?

Kétségtelen nagy fájdalom az, amikor egy szerettünknek távoznia kell, s a testi életünk legnagyobb fájdalma, ha egy olyan szerettünknek kell, aki - úgy érezzük - idő előtt távozott.

Ameddig testi életünket éljük, addig döntően csak erre az életünkre tudunk figyelni, a testi érzékszerveink miatt hajlamosak vagyunk úgy tudni, hogy csak annyi az élet s benne mi magunk, amennyit most látunk, érzékelünk belőle. Az igazság ezzel szemben merőben más, de mi mégis be vagyunk zárva jelenleg ebbe a nagyon szűkös érzékelésbe. (Ennek fontos okai vannak, például, hogy a jelent minél kellőbben tudjuk megélni.)

Amikor egy szerettünk eltávozik, rettentő fájdalmasan éljük meg, hisz úgy érezzük, az elvesztése örökre szól, s akit elvesztettünk, örökre semmivé vált. Ha kicsit is többet tudnánk érzékelni a világból, rögtön rájönnénk, hogy a szerettünk, akit elvesztettünk, nemhogy elveszett, de nagyon is él és nagyon is mellettünk van. Nagyon is okkal távozott, és nagyon is megvár bennünket. Ő ezt már tudja, hisz az ő érzékelését már nem tartja a teste zárva.

Így a harc bennünk ilyenkor (főként) azért van, mert (a legtöbb esetben) nem látjuk, nem érezzük azt, amit az eltávozott szerettünk. Más szóval a földi elménk nem érzékeli azt, amit a lelkünk érzékelne, s a lelkünk tudna, ha nem testben élnénk. Ezért, bár testi életünk alatt sosem békélhetünk meg igazán egy szerettünk elvesztésével, de mégis, minél mélyebben megértjük a világ valódi mibenlétét, annál könnyebben viselhetjük mindazt a rosszat, ami most történik velünk. S erre kifejezetten rásegíthet, amikor valakinek saját, meghatározó élmény adatik meg, melyben - bármilyen módon is, de - érezheti, érzékelheti eltávozott szerettét.

Medek Tamás

 

297., 

A remény és a lélek

A remény hal meg utoljára - szól az ismert mondás. Azonban úgy vélem, nemhogy utoljára halna meg a remény, de valójában sosem hal meg. A remény (ilyen szempontból) a lélekkel azonos. Aminek bár a létezése, szigorú értelemben véve véges, de mégis olyan felfoghatatlanul hosszú, hogy földi szavakkal valóban örök életűnek tekinthető.

A lélek sok száz, sőt, sok ezer testi életen keresztül éli az életét, ráadásul az időszak, melyet testben (is) él, csupán egy kisebb szakasza a teljes létezésének. Ami egyetlen testi élet alatt történik, csupán egy apró láncszem a teljes egészhez képest. Egy röpke pillanat.

S bár egy testi életen belül is bármikor történhet bármi, olyan is, amire egészen addig egyáltalán nem is számítottunk, tehát a remény egy életen belül sem halhat meg sosem... de ez még kifejezettebben igaz életeken átívelően is.

Bármi is történjen, minden élet újabb és újabb esélyeket és lehetőségeket kínál. Bár jó, ha minél előbb megtanuljuk, amit meg kell, de erre mindig van és lesz is újabb és újabb lehetőségünk.

Ahogy a lélek utazik életről életre, ahogy él tovább, és sosem hal meg, úgy a remény is kíséri hűségesen, annak teljes létezése során. S ahogy a lélek nem hal meg sosem, úgy a remény sem. Hisz mindig lesz még egy esély, mindig lesz tovább.

Medek Tamás

 

298., 

Nappal és éjszaka, test és lélek

Hiába vagyunk valójában lelkek, fizikai életeink során testtel is rendelkezünk, melyről nem feledkezhetünk meg.
A testünk azt a célt szolgálja, hogy általa meg tudjunk nyilvánulni a fizikai világban, s végig tudjuk járni azt az utat és meg tudjuk élni azon megtapasztalásokat, melyek most a sorsutunk részei. A test célja ennyi, nem több. S bár semmi ahhoz képest, amik s akik valójában vagyunk, de most mégis fontos számunkra és hozzánk tartozik.

Ugyanúgy hibás és ártalmas az a felfogás is, mely csak a testet tartja egyedüli létezőnek (s mely napjaink uralkodó felfogása), de ugyanúgy az sem jó, ha csak a lelket nézzük, s csak a lélekre figyelünk.

Amíg odaát vagyunk, csak nappal létezik, csak fényesség. Csak lélek.
Amíg itt vagyunk, addig azonban van éjszaka is. Van test is.
S amíg itt vagyunk, addig nem élhetünk mindig csak a fényben sem, de mindig a sötétségben sem. Nem lehetünk állandóan ébren, de nem is aludhatunk folyton. A nappal és az éjszaka bár döntően más minőség, mégis kiegészítik egymást, mindkettőre szükségünk van, egyik nélkül sem élhetnénk.

Amíg a földi világban élünk tehát, ugyanúgy szükségünk van arra, hogy a testnek éljünk, s ugyanúgy arra is, hogy a léleknek. Bár döntően más minőségek, de - amíg itt élünk - kiegészítik egymást, mindkettőre szükségünk van, s egyik nélkül sem élhetnénk.

Medek Tamás

 

299., 

Ha nem is mindig félelmetes, de mindenképpen ijesztő egy szellemi tevékenység észlelése...

Ez teljesen természetes. Vannak olyan szellemi érzékelések, találkozások, melyek mentesek a félelemtől, mert annyira megnyugtató energiát sugároz az adott szellem, de sok más esetben teljesen érthető, ha van az átélőben kisebb-nagyobb félsz. Mert hiába ismerjük és fogadjuk el a túlvilág létezését, azért mégis csak egy többé-kevésbé ismeretlen terület ez számunkra, s mint minden ismeretlentől, megjelenik az ösztönszerű félelem is. Persze vannak olyan szellemek, akik kifejezetten ártó szándékkal vannak jelen körülöttünk, de a legtöbb esetben, az adott szellemek nem a félelmet akarják kiváltani belőlünk, csupán jelezni szeretnék az ottlétüket, valamint számukra is sokszor megnyugvás, hogy végre valaki érzékeli is őket.

Medek Tamás

 

300., 

Egy kedves hozzám forduló levelét szeretném most megosztani veletek (melyet szerkesztett formában adok közre), s a rá adott válaszomat. Ez az eset - úgy vélem - jól érzékelteti azt, amikor az Égiek befolyással vannak az életünk egy bizonyos eseményére, ezáltal üzenve nekünk.

 

"Abban az időben rosszban voltam a férjemmel. Azóta megoldódott az a helyzet, de akkor, azokban az pillanatokban megfordult a fejemben, hogy társat keresek magamnak, a tudta nélkül. Még hozzá alkalmi kapcsolatot. Egy ilyen társkeresőn találtam is valakit, akire ráírtam úgy, hogy bár én láttam az ő személyét, de én nem fedtem fel magam. Volt egy meglehetősen erős érzés közben, hogy ne tegyek ilyet, hogy magam is meg fogom bánni ezt a hirtelen hozott döntést... de végül nem bírtam ellenállni, abban a helyzetben.

Ez a valaki (aki egyébként szintén családos volt) sosem válaszolt nekem, de másnap különös dolog történt. A férjemmel be kellett mennünk egy hivatalba, ügyet intéznünk. S alig tudtam elhinni... akihez kerültünk, mint ügyintéző, nem más volt, mint az a személy, akire előző nap ráírtam...
Különben sem hiszek a véletlenekben, de ebben az esetben főleg nem gondolom, hogy csak véletlen lett volna. Sosem tettem még hasonlót, mint azon a napon, sosem írtam még ilyen céllal senkire sem, és a férjemmel sem szoktunk, csak nagyon ritkán hivatalba menni, illetve abba a hivatalba, ahova akkor, másnap mentünk. Ráadásul bennem is volt egy erős sugallat, egy erős érzés, mielőtt ráírtam volna arra a személyre, hogy ne tegyem... Biztos vagyok benne, hogy ezzel az Égiek üzenni akartam nekem.
Az az illető egyébként azóta sem válaszolt nekem, s én sem kerestem többé sem őt, sem mást."

 

Először is köszönöm, hogy hozzájárultál, hogy nyilvánosan is közzétegyem ezt a történetet. Valóban, a véleményem szerint is jól mutatja ez az eset azt, hogy a szellemi segítőink olykor milyen mértékben is képesek befolyással lenni az életünk eseményeinek alakulására. (Persze a most megélni szükséges sorsutunk érdemi gerincén nem változtatva.)

Még végig gondolni sem egyszerű, hogy mennyi mindennek kellett éppen úgy és éppen akkor történnie, hogy mindez, ami veled történt, így történhessen meg. A véletlen esélyét én is kizárnám teljes mértékben. Egyrészt mert én sem hiszek bennünk, másrészt pedig, mert - ahogy írod is - sosem szoktál így ráírni valakire, és hivatalba sem szoktatok járni sűrűn, ám ez a két esemény mégis egymás utáni napokon történt, melyek ráadásul szorosan össze is kapcsolódnak egymással.

S hogy mi lehetett az üzenete az Égieknek ezzel? Mindazt figyelembe véve, amit leírtál, a legvalószínűbbnek azt gondolom, hogy a fő üzenet az volt: itt vagyunk, látunk téged, higgy bennünk.

Valóban nem volt helyes, hogy bele szerettél volna futni egy alkalmi kapcsolatba, annak viszonylag rossz következményei lettek volna, így akkor kaptál is sugallatot a szellemi segítőidtől, hogy ne tedd meg. (Ezt érezted is.) Azonban mivel megtetted, belevittek egy ilyen érdekes helyzetbe (másnap a hivatalban), hogy azonnal lásd, látnak téged, tudnak rólad, vigyáznak rád. Hogy lásd, nem véletlen érezted azt a sugallatot előző nap, és hogy tegyél le arról a vágyadról, tervedről. Tudták, hogy megbánnád, ha ilyen irányban tennél lépéseket, s így inkább megteremtettek neked egy ilyen, meglehetősen figyelemfelkeltő és talán kijózanító helyzetet. S úgy tűnik, sikerrel is jártak - hiszen felismerted benne őket, illetve később le is tettél e vágyadról.

Ugyanakkor a számodra hordozott fő jelentésén túl, további gondolatokat is felkelthet bennünk ez a helyzet. Azt, hogy az Égiek (számukra legalábbis) játszi könnyedséggel alakíthatnak az életünk eseményein, ha a sorsutunkba az belefér, ha a sorsutunk azt megkívánja, s ha az adott helyzetet a sorsutunk szerint megélhetjük. Nagyon sok mindennek kellett ugyanis éppen úgy és éppen akkor történnie, hogy ez létrejöjjön számodra - földi ésszel belegondolva legalábbis nagyon nagy szervezői munka kellett hozzá.

Azt gondolom, ha előző nap másként döntesz, és mégsem keresel ilyen társat magadnak és nem találsz rá arra a személyre, másnap akkor is mentetek volna a férjeddel a hivatalba, ám akkor semmit sem jelentett volna neked a szóban forgó személy látványa. Tehát ez a helyzet csak abban az esetben volt különleges és csodaszámba menő, hogy előző nap úgy döntöttél, ahogy, s ráírsz arra a személyre. Azt gondolom, az Égiek, a szellemi segítőink igen nagy valószínűséggel tudják előre, hogy majd milyen döntéseket fogunk hozni, s így ha készülnek nekünk egy adott eseménnyel, akkor meglehetősen biztosra mennek már. Tehát a döntésed, előre valószínűsíthető (sőt, talán garantálható is) volt.
Az is lehetséges, hogy a lelked (amikor már látható volt a jövődben ez a döntésed) egyeztetve a szellemi segítőiddel, kérte, hogy (a mostani személyisége) egy ilyen esemény részese legyen, s ilyen tanítást kapjon általa.

Medek Tamás

 

Az 'Egy kérdés - egy válasz' sorozat következő, 9. részét, ide kattintva olvashatod!

 

Medek Tamás

spirituális író

 

Az írásaim tartalmát az eddig, más forrásokból megszerzett ismereteim, a saját tapasztalataim, valamint a segítő szellemeim közlései alapján állítom össze. Nem célom senki világnézetén feltétlen változtatni. A saját átélt élményeimnek köszönhetően számomra nem kérdés a túlvilág létezése, de teljesen érthető, ha ez csupán szubjektív tapasztalatnak minősül, s csak azoknak igazán hihető, akik maguk is éltek át hasonlót. Célom, hogy olyan embereket segítsek a hitük erősítésében, akik már hozzám hasonlóan elindultak a szellemi világ elfogadása felé vezető úton. Nem szeretném továbbá, feltétlen tényként sem beállítani az írásaimban foglaltakat. Ezeket az információkat szellemi közlések útján kapom, melyek ugyan szinkronban vannak a saját tapasztalataimmal és mások közléseivel, de nyilvánvaló, hogy igazán teljes és valós képet akkor kaphatunk majd a szellemi világról, ha nekünk is eljön az időnk. Kérlek, az írásaim befogadásakor mindezt vedd figyelembe.