Egyik ilyen spirituális körön ajánlották dr. Michael Newton - Lelkünk útja című könyvét. Persze több könyvet (és filmet is) ajánlottak, illetve addig már több ilyen témájú könyvet is kiolvastam, de valamiért az összes közül ezt az egyet emelném ki, illetve helyezném első helyre. Azt gondolom, kötelező alapmű mindazoknak, akik spirituális útkeresők. Négy kötetes, de igazából az első három része, ami a leglényegesebb. Szerintem tökéletes és csodálatos összefoglalása annak, ami a halálunk után és a két fizikai testet öltésünk között történik velünk. Tehát nem csak ezt a könyvet javaslom elolvasni a téma iránt érdeklődőknek, de ezt mindenképpen. Olyan emberek - egymással megdöbbentően szinkronban álló - beszámolóinak gyűjteménye, akik úgynevezett regressziós hipnózis során a fizikai életeik közötti emlékeikbe (is) nyerhettek bepillantást. A filmek között egyébként Chico Xavier, brazil médium közvetítéseiből készülteket emelném ki; az 'Otthonunk' (Nosso Lar), az 'És az élet megy tovább' és a 'Levelek a túlvilágról' címűt.
Ahogy teltek a hónapok, egyre jobban kezdtem érezni azt, hogy mind teljesebb és teljesebb kép áll össze bennem a világról, a túlvilágról és e kettő kapcsolatáról. Egyre jobban kezdtem érteni azt, mi és hogyan is működteti valójában az életünket, a világunkat, hogy mi is zajlik tulajdonképpen a színfalak mögött. Volt több olyan felismerésem is, amivel végre meg tudtam magyarázni magamnak az életemből olyan eseményeket, melyek felett korábban, jobb híján csak túlléptem. Hogy egy példát említsek. Ismeretszerzésem közben olvastam arról is, hogy a lélek a testben való leszületést követően, az adott személyiség öntudatra ébredéséig ideiglenesen elhagyhatja, rövidebb időszakokra a testet. Természetesen nem úgy, mint annak halála után, tehát a lelket és a testet összekötő energiafonal, az úgynevezett ezüstszál ilyenkor nem szakad el. Tehát például az élete első évében, amikor a baba még csak jószerint alszik egész nap, a lelke nincs végig a testében, alkalmanként elhagyja még azt, nagyon leegyszerűsítve fogalmazva, mert még unatkozik benne. Nekem egész kisgyermek korom óta van egy máig rettentő éles emlékképem - azóta, mióta csak tudatos emlékeim vannak. Egy kórházi helyiségben látok felülről egy babát. S ami még fontos, valamiért tudtam pontosan azt is, hogy ez a helyszín a kórháznak mely részén található. A régi főbejárat felett. Sok-sok évvel később tudtam csak meg, hogy a szülészeti osztály található meg ott. Sosem tudtam hova tenni magamban ezt az élményt, azokat a sorokat olvasva azonban rádöbbentem, valószínűleg egy testelhagyásos élményt éltem át akkor, ami örökre belém égett. Ha más nem, hát az bizonyította számomra mindezt - azon túl, hogy az élmény leírása megfelel a hasonló leírásoknak -, hogy helyileg valóban egy olyan pontját azonosítottam be a kórháznak, ahol pár naposan valóban voltam, s erről gyermekként nem lehetett tudomásom. Csak érdekességképpen jegyzem még meg, hogy ezzel együtt kettő ugyanilyen jellegű éles emlékem van bennem a mai napig - a másikban, szintén egy konkrét, mai napig is beazonosítható helyszínen, anyut látom felülről, ahol egy babakocsit tol, benne egy sírós csecsemővel... Tehát minden jel arra mutat, hogy mindkét esetben a benne szereplő kisbaba, saját magam voltam.
Rájöttem, hogy sok olyan esemény az életemben, melyeket régebben csak jobb híján írtam a véletlen számlájára, s túlzottan nem foglalkoztam velük, mind-mind jelzőlámpák voltak számomra. Jelzések, hogy álljak meg és gondolkodjak el, biztos csak annyi a világ, amennyit látok, s amennyit tanítottak belőle? Egyik ilyen típusa az efféle eseményeknek az úgynevezett véletlen egybeesések. Ilyenben több ízben is volt már részem életemben, így most csak a legutóbbit mesélném el. Mentem vásárolni, gyalogosan, ami így oda-vissza egy órás út volt. A lakóhelyem melletti utcában ahogy elhaladtam egy ház előtt, éppen akkor jött ki az ott lakó, beült a kocsijába és elhajtott. Amikor jöttem visszafelé, akkor is ugyanazt az útvonalat téve meg, pontosan akkor, amikor a háza elé értem, ő akkor érkezett haza a kocsijával és szált ki belőle. Tekintve, hogy nem is ismerjük egymást, így semmiféle kapocs nem volt közöttünk, el lehet gondolkodni, mennyi esély volt arra, hogy ő pontosan akkor induljon el otthonról, amikor én a háza elé érek, s nagyjából egy órával később ugyanakkor is érkezzen oda, amikor a háza elé értem. Tehát ilyen esetben többször is volt már részem. Legfeljebb a jelentését ismertem meg csak mostanában. A jelentését, ami tulajdonképpen egy megerősítés is egyben, hogy több a világ a látható és a széles körben ismertnél.
Egy történetet emelnék még ki, ami szintén jócskán túlmegy az egyszerű véletlen kategóriáján. Ennek már legalább tíz éve. Ez a munkahelyemen történt, ahol már nagyon régóta dolgozom. A részleteket és a körülményeket csak azért mesélem el, hogy minél jobban átlátható legyen maga az esemény és annak végkifejlete. Mivel az év minden napján üzemelünk, így a hétvégék úgy vannak megoldva, hogy két részre van osztva a csapat, s egyik csoport egyik, míg a másik a másik hétvégét viszi, tehát mindenkire, minden második hétvége jut. E csoportok személyi összetétele ugyan tartósan állandó, de idővel persze változhat, ahogy jönnek új munkatársak, illetve mennek el régiek. Én olyan beosztásban dolgozom, hogy a magam csoportja vezetője vagyok. A másik csoport vezetőjének annak idején nagyobb szava volt jóval, mint nekem, s az új munkatársak közül mindig a jobb munkaerőket kérte magához, így körülbelül tíz év leforgása alatt elérte azt, hogy az ő csoportjában a legjobb munkatársak voltak, míg nálam a kevésbé jók. Sok kellemetlen pillanatot szült mindez számomra, de nem tehetem egyebet, el kellett fogadnom. Idővel azonban változtak a körülmények, s el sikerült azt érnem, hogy legalább keverje össze a főnököm a két csoport tagjait, csökkentve így a kettő csapat közötti, hatékonysági különbséget. Erre ő kitalálta, hogy mindannyiunk nevét beleteszi egy kalapba, amelyből én és a másik csoport vezetője felváltva kihúzva a neveket, megállapítjuk a leendő új csoportunk tagjait. Annyit még hozzátennék, hogy az én csoportomban gyakorlatilag egy olyan személy sem volt, akihez akkor ragaszkodtam volna, a másik csoportban pedig mindössze csak egy olyan személy volt, akit nem láttam volna szívesen. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy emberileg nem szívesen dolgoztam volna velük, csupán volt titkon egy elképzelésem, a lehető legideálisabb személyi összeállításról. Persze azzal tisztában voltam akkor, ez csupán egy képzeleti dolog, valójában a lehetőségnek is nagyon örültem, hogy végre - ha más nem, egy kis keveredéssel - új, az eddigieknél igazságosabb összetétel alakulhat majd ki a csoportokban.Tehát nekiálltunk azon a bizonyos napon ennek a sajátságos sorsolásnak. Egyszer én húztam, s egyszer a másik csoport vezetője. Aztán megint én, s megint ő. A kihúzott neveket pedig a főnököm írta egy papírra, összeállítva ezzel az új csoportokat. A húzás közben fel sem tűnt, csak amikor azt követően végig olvastam a névsort, hogy micsoda döbbenetes eredményre jutottunk! Én kihúztam az összes másik csoportban lévő személy nevét, kivéve azt az egyet nem, akit említettem az előbb, hogy nem láttam volna szívesen. A másik csoport vezetője pedig - ebből következően - mindenkit kihúzott az én csoportomból, egyet kivéve. És ez még nem minden. Az az egy kivétel, aki az én csoportomból változatlanul megmaradt, a húzást követő napokban - teljesen más, váratlan, magánjellegű okból kifolyólag - kilépett a munkahelyről. Tehát a következő rám eső hétvégén gyakorlatilag egy teljesen új csoporttal dolgoztam; a teljes másik csoporttal, kivéve azt a már említett egy személyt, s egy új munkatárssal, aki az én csoportomból megmaradt, de kilépett munkatársam helyett jött. A dolog érdekessége, hogy a húzás előtt tulajdonképpen pontosan ezt szerettem volna - na de hogy ez pontosan így sikerüljön is, ez azt hiszem, legalább a lottó ötös esélyével vetekszik. Gondoljunk csak bele: kétszer 9 emberről volt szó, tehát ez 18 húzást jelentett. Amelyiknek ráadásul csak a felét húztam én, a másik felét a munkatársam. Milyen erőknek kellett a háttérben munkálkodni ahhoz, hogy pontosan azokat a neveket húzzuk ki mindketten, amelyeket én - titkon és persze csak fantázia szintjén - szerettem volna? Nem meglepő ezek után, hogy mindezt követően mindenki csalásra gyanakodott, amiért ilyen pontosan csoport csere történt és nem csoport váltás. Azonban még a legbefolyásosabb kollégák sem tudtak fogást találni a dolgon, hiszen mindenki jelen volt a húzás alkalmával, s annak tisztaságát, korrektségét valamennyien saját szemükkel szavatolhatták.
Visszatérve a majdnem jelenbe, 2016 novemberében már egyre erősebben élt bennem a vágy, hogy találkozzam is szellemekkel, vagy legalább valamilyen módon történjen valamiféle kontaktus. Ebben a hónapban, egyik éjjel erre is kaptam egy sajátságos választ. Arra ébredtem fel az éjszaka közepén, hogy valaki a becenevemen szólított. Teljesen tisztán hallottam, ahogy egy női hang keltett fel: 'Tomi'. A jobb oldalamon feküdtem, s e szólítás a bal oldalam felől jött. Onnan voltam benne biztos, hogy nem csak álmodtam, ugyanis többször volt már olyan, hogy megébredtem álmomból, de akkor minden esetben emlékeztem az előzményekre is. Ekkor azonban csak a hangra keltem fel, annak álombéli előzményéről nem volt tudomásom. Ráadásul nem is emlékszem korábban, hogy valaha is így, ilyen módon, ilyen ébresztésre keltem volna fel. Kinyitottam a szemem (teljesen sötét van a szobánkban éjjel), s a jobb oldalam felől négy-öt aranyszínű, tojás vagy kapszula alakú fénylényt pillantottam meg, akik egymás mellett, sorban helyezkedtek el, s szótlanul, békésen pislákoltak. Annak ellenére, hogy csodálatos látványt nyújtottak, nagyon megszeppentem, és behunytam a szemem. Utólag már bántam, hogy így reagáltam le, de mivel ez volt életem első ilyen élménye, egyszerűen meg is ijesztett, s próbáltam behúzni magam, s visszaaludni. Erre a látvány azonnal véget is ért, s nagyon hamar újra el is aludtam, de a látvány, az emlék örökre belém égett. Hasonló azóta sem történt velem, de valószínűleg akkor olyan szellemek jöttek meglátogatni a szellemvilágból, akiket a lelkem már jól ismert, s azzal a céllal jöttek, hogy elérkezettnek látták az időt arra, hogy megmutatkozzanak előttem. Viszont azzal is tisztában voltak, hogy még erre nem egészen vagyok felkészülve, így alakították ilyen rövidre e találkozást. Valószínűleg annyit szándékoztak megadni nekem, amennyiről úgy ítélték meg, éppen elegendő számomra. Ezen álláspontomat a saját, illetve mások (többek között Csernai Tímea, szellemvilágban jártas szakember) véleményére alapoztam. Azt pedig, hogy milyen formájúnak véltem őket látni, valószínűleg a fentebb említett könyvnek köszönhető, hiszen annak olvasása közben ez a kép alakult ki bennem a szellemvilág lakóiról. S tudjuk, a szellemvilág mindenkinek másként és másként mutatkozik meg fizikai valójában, mindenkinek a saját tudati szűrőjén keresztül. Ezért nincs két egyforma halál közeli élmény, vagy éppen életek közé vivő hipnózis beszámoló sem, noha a lényegi elemek azonosak.
Úgy gondoltam ekkor már, hogy van bennem annyi tudás, ismeret és megértés, hogy mindezt kiírjam magamból. Ekkortájt hoztam létre a tudatostudat.blog.hu oldalon a blogomat, ahova szép lassan elkezdtem feltölteni azon írásaimat, melyek ezen témakörökből születtek. Próbáltam nagyjából képet adni az azt olvasóknak mindarról a világképről, ami bennem a megelőző egy évben kialakult. Így a cikkeimben a halál közeli élményekről, a telepátiáról, a halálon túli életről, a szellemvilágról, a reinkarnációról, s még sok más hasonló dologról alkotott nézeteimet osztottam meg. Azon nézeteimet, melyek az addig megszerzett ismeretek alapján álltak össze bennem.
Egyre jobban mertem felvállalni ezen eszméket a környezetemben is, s így kerültem kapcsolatba egy olyan hölggyel, akit ugyan már régóta ismertem köszönőviszonyból, de most megtudhattam róla azt is, hogy őt is nagyon érdekli a szellemvilág. Minderre egyébként a közösségi oldalon egy megosztás alatti beszélgetésünkben derült fény. Kiderült, hogy neki is van egy pár fős csoportja, akik alkalmanként találkoznak, hogy ilyen témák jegyében beszélgessenek, s invitált rá. Ez 2017 februárjában volt, s akkor már rövid ideje ugyan, de nem jártam a korábban említett spirituális körre, így mindenképpen igent mondtam, hiszen érdekelt minden új ember és vélemény, e területről. Még akkor nem is sejtettem, hogy miért, de valami kifejezetten vonzott, hogy odajárjak. Úgy érzem, hamar megtaláltam a közös hangot a csoport tagjaival, s ismét sokat tanulhattam. Az említett hölgyről egyébként az is hamar kiderült számomra, hogy képes kommunikálni a szellemvilággal, ő úgy fogalmazta, kapcsolata van az égiekkel. Tehát mondhatjuk, hogy médiumi képességgel bírt. (A médium valójában azt jelenti, hogy közvetítő, középen álló, spirituális vonatkozásban azt, hogy közvetítő a fizikai és a szellemi világ között. Ugyan minden ember rendelkezik ezzel a képességgel, de az már jóval kevesebb, aki tudatosan is használni képes azt. Tehát szigorú értelemben véve médiumnak nevezhető az az ember, aki képes kapcsolatot létesíteni a szellemvilággal, s az így kapott üzeneteket képes azt másoknak átadni.) E hölgy külön kiemelte, hogy véleménye szerint nagyon kivételes az esetem, hogy valaki másfél év alatt szinte a nulláról ilyen szintre érjen el, már ami a spirituális ismereteket illeti, s miután lélekelemzést csinált nálam (megidézte és kommunikált a lelkemmel, a felsőbb énemmel), azt mondta, nem hiszi el, hogy én ne lennék képes a szellemvilággal való kommunikációra. Annyit fűzött még hozzá, hogy nagyon idős és erős energiájú lélekként érzékelt, s tanítói feladatokkal születtem most le - s ezt igazolandó, valóban ösztönösen bennem volt a kezdetektől fogva az igény, hogy minél több embernek felnyissam a szemét, aki arra nyitott. Nagyon érdekelt az a képesség, amivel e hölgy rendelkezett, tehát hogy kommunikálni tudott a szellemvilággal, s ugyan én is szerettem volna, ha ez nekem is sikerül, akkor csekély esélyét sem láttam mindennek. Többször mondta, hogy lazuljak el, s várjam egy feltett kérdésre, az esetlegesen, gondolatban megérkező választ, legyen az egy mondat, egy kép vagy akár csak egy szín, egy érzés. De hiába próbálkoztam többször is, csak a nagy üresség fogadott belül. Aztán egy-két hét után mintha valami mégis megváltozott volna, mintha én is kezdtem volna képeket kapni egy ilyen helyzetben, olyan képeket, amiket - legalább is én úgy éreztem - nem magam hívtam elő.
Ebben az időszakban történt, hogy az interneten találtam egy televíziós telepátia kísérletről szóló videót, Paulinyi Tamás vezetésével. Gondoltam, kipróbálom magam benne. Végig néztem a videót, leállítás nélkül. A lényege az volt, hogy meghívtak a stúdióba egy olyan hölgyet, akinek kifinomultabb képessége volt ahhoz, hogy gondolatokat küldjön más embereknek. Paulinyi Tamás négy borítékot tett a hölgy elé, melyekben egyenként négy-négy kép volt, s megkérte, egyet válasszon közülük. Majd a benne lévő négy kép közül húzzon ki egyet úgy, hogy azt senki se láthassa meg, s az azon látottakat próbálja küldeni a nézők felé - gondolatban. Ez körülbelül egy percig tartott, amíg Tamás arra kérte a nézőket, hogy próbáljanak magukban elmerülni és kitalálni, mi lehet a hölgy által nézett képen. Nos, én is ezt tettem, a számítógép képernyője előtt. Becsuktam a szemem, és a küldő hölgyre, illetve a küldött képre koncentráltam. Meg is jelent hamarosan előttem egy kép, egy csodálatos hegyi tóról, amelyet hatalmas sziklák szegélyeztek. Annyit azonnal éreztem, hogy valamiért a tudatom a sziklákra fókuszált. Az egy perc leteltével, Paulinyi Tamás megkérte a hölgyet, hogy most ugyanúgy tegye vissza a képet a borítékba, hogy senki se láthassa meg, majd ezt követően ő maga, felragasztotta egy táblára egymás mellé a négy képet, s megjelölte A, B, C, és D betűkkel. Ezután megkérte a hölgyet, hogy annak a képnek a betűjelét - szintén titokban - írja fel magának egy papírra, amely küldésre került. Aztán pedig kérte a nézőket, hogy most küldjék el SMS-ben annak a képeknek a betűjelét, amelyre ők maguk tippelnek, a gondolatukban megjelent információk alapján. Az első (A jelű) képen Stonehenge hatalmas sziklái voltak láthatóak, a másikon vasúti sínek, felülnézetből, a harmadikon egy kisebb, nonfiguratív sziklaképződmény, míg az utolsó havas háztetőt ábrázolt. Ugyan kicsit vacilláltam az A és a C között, de mivel nekem hatalmas sziklatömbök jelentek meg, így egyértelműen az A-ra tettem a voksomat. (Nem az SMS-emet, hiszen mindez nekem már felvételről ment.) Pár percig lehetett szavazni, majd annak lezárása után fedte fel a hölgy azt a betűjelet, amit nemrég leírt. Jóleső meglepetésemre az A betűt írta fel, tehát Stonehenge képe volt az valóban, amit küldött. E kísérlet, annak adásba kerülésekor is sikerrel zárult, hiszen a válaszadók 43%-a tippelt a helyes képre, ami egyértelműen a telepátia működésével magyarázható, hiszen jóval felette van, a véletlentől elvárható, körülbelüli 25%-on. Azonban az én esetemben az volt még a plusz érdekessége a dolognak, hogy én az élő adást követően hónapokkal csináltam ezt meg, ami újabb kérdéseket vet fel. Hiszen akkor ez esetben, konkrétan nem az történt, hogy a hölgy küldött gondolatait a küldés pillanatban képes lettem volna fogni. Mivel tudvalevő, hogy minden egyes gondolatunk a közös tudatmezőben is eltárolódik, felvetődött bennem, hogy innen lehettem képes lehívni az adott hölgy, akkori, adott gondolatát. Persze az is felmerülhetett volna lehetőségként, hogy tőlem független, szellemi lénytől vagy lényektől kaphattam e segítséget. Akárhogy is történt, nagyon örültem neki, hogy sikerrel jártam, s ez további önbizalmat adott a folytatásra.
Pár héttel később, 2017 májusában, a csoportban, ahova jártam, a médiumi képességekkel rendelkező hölgy ismerősöm felvetette, hogy próbáljak meg ingázni. Gyakorlatilag semmit sem tudtam még akkor minderről, inga soha sem volt a kezemben, de még a működéséről, felhasználásáról sem hallottam addig semmi konkrétumot, mégis - mint később kiderült - a spirituális utam legmeghatározóbb élményeit sikerült általa megszereznem, átélnem.
