Annyit hozzátennék még a mélynyomós kísérlethez, hogy akkortájt hallottam a 'kérd és megadatik', mint lehetőségről, s amikor a mélynyomót vittem a szervizbe, valahogy ez eszemben volt, s gondoltam, teszek egy próbát. Akkor még nem tudtam, kitől vagy mitől is kellene kérjem, de kértem, hogy legyen jó a mélynyomó. S akkor nem sok bizodalmam volt az egészben, de utólag belegondolva, végül is bejött a dolog, a kérésem, ha ilyen módon is, de beteljesült.
Egy keresztelőn voltunk ez idő tájt, egy kis vidéki templomban. A tavaszból ugyan már kezdtünk kifelé haladni, de ennek ellenére egy elég hideg nap volt aznap. A templomban fűtés nem volt, így odakint még csak elviselhető volt az egyébként derűs, napos égbolt alatt, de bent nagyon lehetett fázni. Ismét eszembe jutott a 'kérd és megadatik'. Azt kértem, hogy bár ne kelljen fagyoskodnom odabent. Körülbelül harmincan voltunk az egyébkén több, mint száz férőhelyes templomban, s viszonylag szétszórtan foglaltunk helyet. Bennünket egy rokon irányított, hová üljünk. S elkezdődött a szertartás. Iszonyatos hideg volt. Alig telt el pár perc, amikor észrevettem, hogy az egyik ablakon át olyan irányból süt be a nap, hogy a fénye éppen felém araszol. Körülbelül öt perc alatt el is ért, s egyszerűen fantasztikus érzés volt felmelegedni benne. Volt már ugyanis annyi ereje, így ablakon át is, hogy egyáltalán nem kellett fáznom, sőt kifejezetten kellemes érzés hatott át. A feleségem ült mellettem, akinek akkor szándékosan odasúgtam, hogy nézd meg, kire süt a nap a jelenlevő emberek közül. Elismerte, senki másra, csak rám. Megígértem neki, hogy később elmagyarázom, miért kérdeztem. Egy jó húsz percig fürödhettem a nap fényében, amikor kezdett elhagyni, s már a feleségem vállát is érte, s tulajdonképpen vége is volt a szertartásnak, mire már csak a vállamat sütötte. Hazafele az autóban elmeséltem a feleségemnek is, hogy mit kértem, s hogy vajon mennyi az esélye, hogy mindez ilyen módon be is következzen. Azt pedig, hogy nézze meg ő is, kire süt a nap a keresztelő alatt, azért kértem tőle, hogy rajtam kívül legyen valaki, aki bizonyítja a kérésem teljesítésének egyértelmű voltát. Akkor már biztos voltam abban ugyanis, hogy ez egy meghallgatásra talált kérés volt, hiszen harminc ember közül, akik teljesen - úgymond - véletlenszerűen, szétszórtan foglalnak helyet, pont én kerüljek oda, ahova később a nap végig odasüt, nyilvánvalóan több, mint véletlen egybeesés.
2016 nyarán jártunk már, amikor a telepátiáról szerettem volna minél többet megtudni. Nagyon felkeltették az érdeklődésemet azok a kísérletek, amelyekben egy minden ismert sugárzást leárnyékoló fülkébe ültetett és a fülkén kívül álló személy közötti gondolatátvitelt vizsgálták. A kísérlethez két olyan személyt választottak ki, akik az átlagosnál érzékenyebbek voltak az ilyen feladathoz, s arra az eredményre jutottak, hogy a gondolat időtől és tértől függetlenül, azonnal megérkezett a küldőtől a címzettig. Tehát sikeres, időkéslekedés nélküli gondolatátvitel történt akkor is, amikor pár méter, de akkor is, amikor több, mint ezer kilométer választotta el a két felet egymástól. Azokban a hetekben történt velem két ehhez kapcsolódó eset. Az egyik, a munkahelyemen, miközben dolgoztam, jött egy gondolat, csak úgy a semmiből, hogy menjek fel a munkaügyre, aláírni egy papírt. Nagy figyelmet nem fordítottam rá, de egy percen belül, kaptam egy telefont, hogy menjek fel a munkaügyre, aláírni egy papírt. Tudtam, hogy valószínűleg annak a gondolatát kaphattam meg, aki végül telefonált nekem, hiszen másként aligha magyarázható ilyen pontos egybeesés - főként úgy, hogy tudatosan nem készültem a munkaügyre menni, eszemben sem volt ilyesmi. (Persze az, hogy konkrétan az illetőtől kaptam e gondolatot közvetlen, vagy más szellemi lény közvetítésével, ez most más kérdés.) A másik történetben, anyósoméknál voltam kint az udvaron, amikor pontosan olyan módon jött egy gondolat, mint az előző esetben, hogy a kisfiam kéri, menjek ki vele az utcára biciklizni. S egy fél percen belül valóban jött oda hozzám a kérésével. A körülmények is hasonlóak voltak, tehát ez sem volt tudatosan a gondolataim között ezt megelőzően, tehát szintén nem tekinthető pusztán véletlennek, hogy pontosan akkor gondoljak erre, amikor aztán az be is következik. Egy érdekes része még a dolognak az, hogy a telepátia kísérletek tanulmányozásánál erősen bennem volt, hogy magam is szeretném megtapasztalni mindezt. S tessék, kaptam kettő ilyen egyértelmű, saját élményt. Ugyanis előtte életemben sem emlékszem hasonlóra, illetve azóta sem volt jellemző. Volt egy olyan egyértelmű érzésem, mintha ezeket pontosan azért kaptam volna, hogy higgyek. Pontosabban, hogy tudjak. Ugyanis akkor már feltűnt, s ez a későbbiekben is megmaradt, hogy mindig amivel foglalkoztam éppen, s szerettem volna saját megtapasztalást is belőle, megkaptam. S amikor már elfogadtam annak létezését, nem kaptam többet.
Ezt követően az agykontrollal, és a kézrátételes gyógyítással kezdtem jobban foglalkozni, azokat behatóbban megismerni. Ugye az agykontroll lényege az, hogy az agyunk nem tesz különbséget aközött, hogy valami tényleg megtörtént, vagy csak mi azt erősen elképzeltük. Ettől függetlenül ugyanúgy reagálja le, ugyanazokat a parancsokat adja a szervezetnek. A leghétköznapibb példa, amikor a kedvenc ételünk gőzölög előttünk az asztalon, s már a látványától megindul a nyáltermelés a szánkban, hogy mint emésztőnedvet, a szervezet előkészítse a hamarosan bevitelre kerülő táplálék előemésztéséhez. Igen ám, de a nyáltermelés akkor is ugyanúgy beindul, amikor a szóban forgó kedvenc ételünket csupán erősen magunk elé képzeljük! Pedig akkor semmiféle emésztés nem lesz, így joggal tehetjük fel a kérdést, minek is az emésztőnedv? Jól láthatjuk tehát ezen az egyszerű példán, hogy az agy nem különösképpen foglalkozik azzal, hogy valami tényleg megtörténik, vagy csak elképzeljük azt. Így befolyásolható és irányítható szinte minden a szervezetünkben, pusztán a gondolataink, fantáziánk segítségével, természetesen kinek-kinek eltérő mértékben, attól függően, hogy ki milyen szinten műveli ezen képességet. Először talán furcsa elhinni, de azok a végstádiumban lévő rákbetegek, akik úgynevezett spontán gyógyulás útján teljesen felépülnek a betegségükből, is az agykontroll segítségével jönnek helyre, még ha tudatosan nem is így nevezték a módszerüket. Valamennyien elmondják ugyanis, hogy sokszor és erősen elképzelték a fantáziájukban a rákos daganatukat, ahogy az immunrendszerük legyőzi azt... A teljesség igénye nélkül még a placebo-gyógyszer hatást is meg kell itt említsem, hiszen szintén kiváló példája annak, hogy az történik a szervezetünkben, amiben meggyőződéssel hiszünk. Leglátványosabb saját tapasztalom a követező volt ezt illetően. Bár az életmódváltásom óta gyakorlatilag nem kínoznak gyomorsav túltengési problémák, ha megfázok, sajnos mégis jelentkezhetnek - igaz, kisebb intenzitással. Arról van szó, hogy az a váladék, amely ilyenkor a garatban termelődik, óhatatlanul lecsurog a gyomorba is, ahol az arra hajlamos embereknél intenzív gyomorsav termelés indul meg. Ez gyakorlatilag csak akkor válik érezhetővé, amikor lefekszik az ember, hiszen ekkor tud a felesleges gyomorsav visszafelé szivárogni, s ilyenkor jó esetben is tönkreteszi a nyugodt alvást. Így jártam 2017 februárjában is, amikor is úgy döntöttem, amikor lefekvést követően menetrendszerűen jöttek a panaszok, hogy kipróbálom a frissen megtanult agykontroll technikáját. Erősen elképzeltem magamban azt, hogy a gyomorsav visszahúzódik a gyomorba, bezárul a gyomorszáj, magában tartva így a problémát kiváltó savat. S legnagyobb meglepetésemre, másodperceken belül valósággal éreztem is ezt a folyamatot magamban, s a problémám - életemben először - azonnal, teljesen megszűnt. S először élhettem át azt is, mióta ilyen problémákkal küszködtem, hogy ez esetben is nyugodt, alvással telt éjszakában lehetett részem.
A kézrátételes gyógyítás bár hasonló, némileg azért mégis más út. Alapelve, hogy mindannyiunkon átáramlik az úgynevezett egyetemes, gyógyító energia. Hogy valóban átáramlik-e, vagy mi magunk állítjuk elő, a pozitív érzéseinkkel, gondolatainkkal, az most más kérdés. A lényeg, hogy a különböző csakráinkon keresztül lehetünk képesek leadni azt. A legnagyobb gyógyító erővel a szívcsakra rendelkezik, ezt követi a tenyércsakra. Ehhez a kívánt testrész fölé kell helyezni a tenyerünket, s erősen elképzelni magunkban azt, ahogy e gyógyító energia átáramlik vagy megszületik bennünk, s a tenyerünkön keresztül a testünk fájó pontjára jut. Ha jól csináljuk a gyakorlatot, még az energia, tenyerünkből való kiáramlását is érzékelhetjük. Természetesen elengedhetetlen feltétele a sikernek, hogy e módszerben feltétel nélkül hinnünk is kell. Akkoriban volt egy lyukas fogam, ami olykor fájdalommal jelezte, hogy tömetni kellene. Egy ilyen alkalmat használtam ki egyszer, hogy kipróbáljam e technikát. Amikor elkezdett fájni a fogam, úgy tettem, ahogy tanultam, a tenyeremet az érintett terület fölé helyezve, s elképzeltem, amit ilyenkor el kell. Tulajdonképpen, körülbelül fél perc alatt, a fájdalom teljesen megszűnt, s egy-két hétig nem is tért vissza. Csak összehasonlítás képpen, korábban, hasonló fájdalmak esetén egy napig is kitartott a kínzó érzés. Pár hét múlva, szintén ennek a fognak a fájdalmánál tettem egy újabb kísérletet. Hagytam fájni egy jó fél órát, majd utána alkalmaztam a kézrátételes gyógymódot. Az eredmény ugyanaz lett, fél perc alatt a fájdalom, tartósan elmúlt. Ezzel azt igazoltam magamnak, hogy tényleg van összefüggés a kezelés és a fájdalom megszűnése között. Más, hasonló, viszonylag kisebb fájdalmak kezelésére is alkalmaztam ezt a módszert a későbbiekben - bár azt tudomásul veszem, hogy egyénileg eltérő, ki milyen mértékű fájdalom gyógyításáig mehet el ezzel. Végül annyit megjegyeznék, hogy bár sikeres kísérleteket tudhattam magaménak, le kell szögezzük, hogy ennek ellenére a célunk az legyen, hogy úgy éljünk, hogy e fájdalmakat inkább elkerüljük.
Következő témaköröm a jövő megálmodása volt, de azon kívül persze maga a jövő, jelenben való létezése, s az abba való belepillantás. Szintén vágytam arra, hogy magam is megtapasztaljam, hiszen addig képtelen lettem volna elfogadni teljes mértékben. Egyik reggel, amikor felébredtem, megmaradt egy emlékem az egyik álmomról. (Minden reggel több álmomra is emlékszem egyébként, de ez az egy valamiért jobban megmaradt bennem.) Az álom mindössze annyi volt, hogy Várkonyi Andreát láttam egy napilap címoldalán. Később el is felejtettem mindezt. Napközben egy boltba mentem vásárolni, s épp a kasszánál álltam sorba, amikor megpillantottam, hogy valaki bedobott egy újságot a pénztárnál található rágcsálnivalók közé. Valószínűleg meggondolta magát a megvásárlását illetően, s így vált meg tőle... Én pedig valamiért odanyúltam, hogy kivegyem, s megláttam, hogy egy aznapi napilap volt, címoldalán Várkonyi Andreával. S, hogy miért éppen vele álmodtam? Azért biztosan nem, mert azt megelőzően eszembe lett volna, hiszen nem gondoltam rá egyáltalán. Inkább gondolom azt, hogy magának az esetnek volt jelentősége számomra, mintsem a szóban forgó személynek. Ez elég meggyőző eset lehetett volna a számomra, hiszen valljuk be, mindez aligha lenne magyarázható puszta véletlen egybeeséssel - főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy nem egy olyan közszereplőről beszélünk, aki sűrűn a címlapokon lenne. Tehát megálmodtam azt a pillanatot, ami körülbelül tíz órával később be is következett. Az volt az első kérdésem, hogy ennyire pontosan, ilyen kis dolgokra levezetően is meg lenne írva a jövőnk? Tehát, hogy az az esemény, hogy én a boltban megpillantom az újságot, már órákkal azt megelőzően létezik? A második pedig, hogy mi van, ha mégsem a jövőt álmodtam meg, egyszerűen csak az a konkrét tény, hogy Várkonyi Andrea került egy napilap címlapjára (ami már az álmom ideje alatt egy eldöntött, lezárult tény volt), valahogy gondolatként lejött hozzám? Tudom, ez már egy kissé túlmagyarázása, bonyolítása a dolgoknak, de nem tehettem róla, ennél erősebb visszaigazolásra szomjaztam. Egy héttel később egyik reggel hasonlóképpen maradt meg bennem egy álom, amiben egy régi ismerősöm arcképét láttam valamilyen készülék kijelzőjén. Furcsálltam, hogy miért pont őt, hiszen évek óta nem láttam, s eszemben sem volt. Aztán még aznap délelőtt, felmentem a közösségi oldalamra, s láttam, hogy valaki ismerősnek jelölt. Rákattintottam, s a legördülő menüben megláttam annak az ismerősömnek az arcképét (aki bejelölt), akit az álmomban is láttam - egy készülék kijelzőjén. Nos, ez már sokkal ütősebb élmény volt számomra, már a kétség legkisebb szikráját sem hagyva, hogy valóban olyan erők mozgatják a világunkat, amikről a legtöbbünknek sejtése sem lehet. Azonban ezt még mindig magyarázhattam azzal (mivel az elmúlt egy napban jelölt be), hogy mivel ezzel rám gondolt, én ezt érzékeltem, s mindez így, álom formájában jelent meg nekem. Úgyhogy a jövő megálmodásával még mindig kétkedő voltam, ha egy minimális szinten is. Pár nap múlva azonban megkaptam azt, amitől végleg megerősítést kaphattam - s érdekes módon, ezúttal a feleségemen keresztül. Mesélte ugyanis, hogy az elmúlt éjjel egy olyan, egykori osztálytársával álmodott, akit körülbelül húsz éve nem látott, s utána, aznap véletlenül összefutott vele egy áruház parkolójában. Ugye erről már egyértelműen elmondható, hogy ez az álom nem azért jött létre, mert a történet másik szereplője bármit is gondolt volna, vagy mert magának a találkozásnak a ténye vagy lehetősége bármelyik félnél is fennállt volna. Gondoljunk csak bele, elég lett volna bármelyik fél részéről egy apró változtatás a napi teendőkben, s már nem is találkoztak volna. Ezek után már úgy éreztem, elégnek bizonyulnak számomra mindezen élmények, s azóta már csak nagy ritkán kapok hasonlókat.
Egészen pontosan az azóta eltelt másfél évben mindössze két ilyen eset történt, míg ugye ezt az egészet megelőzően egy sem. Mind a kettő eset hasonló egymáshoz. Az egyik két hónappal ezelőtt történt, a másik a minap. Az elsőben a feleségem főnökasszonyát és annak lányát láttam álmomban egy csónakban evezni. Hozzáteszem a lányát még sosem láttam, távol is él, tehát még az anyja sem látja sűrűn. S az álmot követő napon szembejöttek velem ők ketten... A másikban pedig egy régi, 15 éve nem látott munkatársammal álmodtam, munkahelyi szituációt, s másnap összefutottam vele az utcán.
Mindezekkel a történésekkel párhuzamosan, az éppen gyökeresen átalakulóban lévő világképemet - a saját tapasztalásokon túl -, többek között Villás Béla tanításai, illetve Paulinyi Tamás és Balogh Béla eszméi formálták. Már a rizses kísérlet elvégzése után hatalmas késztetést éreztem az iránt, hogy minderről minél több embernek beszámoljak, de fogalmam sem volt arról, hogy lesz-e egyáltalán a közelemben olyan, akinek merhetek ilyesmikről beszélni. Azonban aligha tudtam megállni, hogy mindezt magamban tartsam, így ha lassan is, de elkezdtem kipuhatolni, hogy ki előtt nyílhatok meg, ki előtt vállalhatok fel ilyen dolgokat. S legnagyobb meglepetésemre, mind a családon belül, mind a munkahelyemen sokkal több ilyen emberre leltem, mint azt korábban elképzelni mertem volna. Egyértelmű tapasztalatom volt, hogy nagyon sok ember nem hogy hajlandó ilyenekről beszélni, de szívesen feltárja, esetleges saját élményeit is, ha úgy érzi, az elfogadó és megértő fülekre talál.
A hozzám legközelebb álló családtagjaim, a feleségem és a kisfiam esetében sem találkoztam szerencsére különösebben nagy ellenállásba. A kisfiam - tíz évesként - természetesen még kicsi ahhoz, hogy mélységében beszélgessek vele ilyen dolgokról, ám azért igyekeztem a saját szintjén beavatni őt a világ eképpeni működésébe. Tudata kellően befogadó volt, életkorának köszönhetően. Igyekeztem az arany középutat megtalálni vele szemben, egyrészt szerettem volna, ha az igazság megismerésének alapjaival nő fel (már ami a létezésünk, hivatalosan ismert képével szembeni valóságot illeti), ugyanakkor azt sem szerettem volna, hogy túlságosan összemosódjon benne a valóságot és képzeletet elválasztó vonal. A feleségem először ugyan nehézkesen fogadta be azokat az ismereteket, melyeket időközben szereztem, de a sok-sok közös beszélgetésünk, idővel erre egyre jobban rásegített. Jóllehet, teljesen soha nem vetette el a szellemvilág létezését, ugyanis a saját életében megszerezett világképébe képes volt beleilleszteni azt, érdeklődése korántsem volt oly erős, mint nekem. Érdekessége az utamnak még az, hogy időnként pont azért kapott ő is saját tapasztalatokat, élményeket, hogy általuk jobban mellém tudjon állni, utamon jobban tudjon segíteni, pusztán csak az így szerzett megértéssel.
Noha nem kívántam soha, és most sem kívánok semmilyen csoport, közösség vagy egyház eszméivel azonosulni, csak azokat fogadom el, amelyre vagy magam kaptam már megerősítést, vagy arra akár tudományos, akár civil alapon, számomra megcáfolhatatlannak tűnő bizonyítékokat találtam, Villás Béla tanai megérintettek. Ugyan nem kívántam az ő általa alapított közösség tagja lenni, s ma már előadásait sem látogatom, de tény, akkor nagyon nagy hatással volt rám, s rengeteg olyan dolgot tanultam tőle, ami azt gondolom, mindenképpen megszívlelendő és általuk az élet jobbá teendő, csak ajánlani tudnám mindenkinek, hogy ismerkedjen meg vele. Sok tanítóm volt ilyen értelemben, de szinte az első helyen őt jelölném meg. Egyik előadásán személyesen is volt szerencsém kezet fogni vele, s szó szerint megköszönni mindazt, amit - ha főként képernyőn keresztül is, de - átadott nekem. Az ő általa alapított közösség egyébként országszerte szervez spirituális köröket, melynek a lakóhelyemhez eső legközelebbi csoportját egy fél évig én is látogattam. Nagyon sokat tanulhattam ott is, s főként az jelentett nagyon sokat nekem, hogy hasonló gondolkodású emberek között igazán mély beszélgetéseket folytathattam spirituális témákról. Olyanokat, amiket a körülöttem lévő emberekkel azért nem tudtam. Ott is megerősítettek, hogy nem véletlenül és nem véletlen időben kapom mostanában az eddig felsorolt élményeket. A szellemvilág érzékelte, hogy nyitottam feléjük, s válaszul ők is megnyíltak felém. Tudni akartam, hát engedték, hogy tudjak.
