Kedves Olvasóm! Az alábbiakban ismét olyan kérdéseket és az arra adott válaszaimat teszek közzé, melyeket a kedves hozzám fordulók tettek fel nekem, hiszen úgy gondoltam, azok másokat is érdekelhetnek. Természetesen a hozzám fordulók beleegyezésével és úgy átalakítva, hogy rájuk nézve azok teljesen névtelenek legyenek. Remélem, számodra is hasznosak lesznek ezen gondolatok és számos kérdésedre választ kaphatsz általuk. (További hasonló kérdéseket és válaszokat olvashatsz Facebook oldalamon is.) E cikksorozatom előző, tizedik részét pedig ide kattintva éred el.

 

401., 

Egy kedves hozzám forduló saját élményét (s az arra adott válaszomat) szeretném most megosztani veletek, hisz úgy vélem, ez sokakat érdekelhet.

"Szoktam érezni energiákat, illetve sokszor, mintha lenne mellettem valaki, de ami nemrég történt velem, arra még nem volt példa.
Este miután lefeküdtem, de még nem aludtam, egy hölgy jelent meg egy látomásomban. Karjában tartott egy egészen kis gyermeket és nagyon szomorú volt. Elmondta, hogy akaratán kívül ártott egy kisgyermeknek, amit nagyon nehezen dolgoz fel, s azóta is nagyon emészti magát miatta. Nem tudom, miért, csak jött egy gondolat és megkérdeztem tőle, hogy mi a neve? Amire válaszolt is, elárulta a teljes, mind a vezeték-, mind a keresztnevét. Én ezután próbáltam őt nyugtatni, biztatni, hogy mindannyian követünk el hibákat, de azért, hogy aztán azokból tanulhassunk. S hogy ne eméssze magát a szóban forgó eseten, hiszen ha ártott is, de azt nem szándékosan tette. Felhívtam a figyelmét, hogy nagyon fontos, hogy meg tudjon saját magának (is) bocsájtani. Mindez nem is annyira szavak terén, hanem inkább érzések, energiák átadásával történt... Nehéz megfogalmazni, de mintha egyfajta feloldozó energiát adtam volna át neki...

A látomásom ezek után véget ért és hamarosan elaludtam. Másnap azonban, amikor igazán realizáltam magamban a történteket, rögtön utána néztem az interneten, hogy ki lehet ez a hölgy, illetve hogy van-e egyáltalán ilyen nevű személy. (Én még sosem hallottam korábban azt a nevet, amit megosztott velem az éjjel, de reggelre tisztán emlékeztem rá.) Legnagyobb meglepetésemre találtam egy pontosan ilyen nevű hölgyet, egy egészségügyi intézet szülésznőjeként. Rögtön összeállt bennem a kép, hogy akkor ezért volt a karján a kisgyermek és innen a fájdalma is, hogy ártott egyszer az akaratán kívül egy gyermeknek. Legalábbis ha tényleg jól gondolom és nem csak túl akarom magyarázni mindazt, ami velem történt..."

Először is köszönöm, hogy megosztottad velem ezen élményedet.
Igen, természetesen nehéz olykor különválasztani egy spirituális élmény esetén, hogy az valós történés-e vagy csupán a képzeletünk játéka. Azonban figyelembe véve, hogy neked nem ez az első spirituális élményed, illetve mindaz az összefüggés, melyet a látomás és a valóság között felfedezhetünk, eléggé valószínűnek mutatja, hogy a megélésed valóság volt.
Valószínűnek tűnik, hogy a szóban forgó szülésznő a lelkiismeretes munkája során elkövethetett egy hibát, mely bizonyos mértékű sérelmet okozott egy kisgyermeknek. (Akár a testi halálát is eredményezve.) Érthető módon ez hatalmas lelki terhet okozott a számára.
Azok alapján, amit elmondtál, azt gondolom, hogy ennek a szülésznőnek a lelke járt nálad, a látomásodban. (Valakinek a lelke akkor is ki tud vetülni a testétől független helyen, ha az adott személy még a testi életét éli.) S azért járt nálad, hogy nyugtatást, egyfajta feloldozást kapjon tőled. Természetesen az sem véletlen, hogy éppen ő és hogy éppen nálad járt. Ennek okairól azonban földi szemszögből aligha tudhatunk meg részleteket. Bizonyára neked vannak olyan képességeid, melyekkel ilyen lelkeken tudsz segíteni, és vagy a szellemi gondviselés küldte hozzád, vagy lélekként volt már a múltban is (előző életekben) valamilyen kapcsolat köztetek. Bár e kettő összefügg egymással.
Továbbá nem kizárt az sem, hogy amikor ez a szülésznő másnap felébredt (vagy legalábbis mire időben lezajlott a te energiaátadásod), hirtelen valamiféle könnyebbséget érzett e lelki terhe vonatkozásában. Bár nem tudta nyilván mire vélni, de egyszerűen csak érezte, mintha most egy kicsit könnyebb lenne már a múltjával együtt élnie...

Medek Tamás

 

402.,

Egy kedves hozzám forduló történetét, kérdését és az arra adott válaszomat szeretném most megosztani veletek, hisz úgy gondolom, ez másokat is érdekelhet.

"A városban, ahol lakom, van egy utca, ahol sokszor végig sétálok (rendszerint már sötétben), munka után, ha arra megyek hazafelé. Történtek már velem máskor is különféle spirituális élmények, de ilyet, amivel most kereslek fel, még nem tapasztaltam. Ahogy mentem azon az úton, sötétben, egy nap felfigyeltem egy lámpaoszlopra, melynek a lámpája mindig akkor aludt el, amikor közelítettem felé, vagy amikor alá értem. Amint tovább sétáltam azonban, újra égni kezdett. Többször is visszanéztem miután eltávolodtam tőle, de folyamatosan égett, tehát többet nem aludt ki. Ez az egész több hónapja kezdődött, s bár nem minden nap járok arra, de valahányszor igen, ugyanezt tapasztalom, ugyanannál a lámpánál. Azt gondolom, ha valami hiba lenne, azt már ennyi idő után kijavították volna. Megmondom őszintén, annál a lámpánál mintha éreznék is valakit... egy lelket. Vajon tényleg egy entitás próbálna így üzenni?"

Először is köszönöm, hogy megosztottad velem ezt az élményed.
Több embertől is hallottam már hasonló beszámolót, illetve én magam is megéltem már olyat, amikor egy utcai lámpa mindig akkor aludt el, amikor elhaladtam alatta. Természetesen bizonyos utcai lámpák úgy jelzik, hogy az élettartamuk vége felé közelednek, hogy hol kigyulladnak, hol kialszanak. Számos szkeptikus vélemény magyarázza ezzel az olyan beszámolókat, aki e jelenség mögött spirituális élményt sejtet. Ez mindaddig meg is állja a helyét, amíg mondhatni "véletlenszerűen" történik egy lámpa kialvása és újbóli kigyulladása, valamint ha visszanézve rá már messzebbről, ugyanazt a jelenséget produkálja, míg alatta voltunk. Amikor azonban tudatosság is felfedezhető e folyamat mögött, akkor azt gondolom, jóval többről van szó, mint azt hagyományos fizikával magyarázhatnánk.

A te esetedben jól látható, hogy csak egy bizonyos lámpa viselkedett így, valamint valahányszor arra mentél, mindig így viselkedett. Továbbá ha messzebbről visszatekintettél rá, már teljesen normálisan működött, tehát folyamatosan égett. Ez már nem magyarázható sem véletlennel (azok különben sem léteznek), sem hagyományos módon.

Két eset lehetséges. Vagy a saját energiád, az aktuális tudati állapotod van ilyen hatással rá (az én eseteimben rendszerint akkor figyeltem meg hasonlót, amikor nagyon elgondolkodtam vagy éppen feszült voltam), vagy egy lélek próbál így jelezni feléd. S amennyiben érzed is, mintha lenne ott valaki, ez utóbbi a valószínűbb az esetedben. Illetve ezt valószínűsíti még az is, hogy egy konkrét lámpánál tapasztalod ezt minden alkalommal.

Medek Tamás

 

403.,

Egy kedves olvasóm, egy posztomhoz írt hozzászólását (ezt láthatjátok idézőjelben) és az arra adott válaszomat szeretném most megosztani veletek, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

"Műköröm építéssel is foglalkozom és sokszor tapasztalom hogy egy-egy vendéggel folytatott beszélgetés során el kezdem ugyanazt érezni amit ő érezhetett vagy érez amikor meg osztja velem a történetét. Az is biztosan sokat számít, hogy fogom közben a kezüket, de a legtöbb esetben hozzá sem kell érnem ahhoz akivel beszélgetek, hogy ugyanezt tapasztaljam... Nagyon különlegesnek tartom, de sokszor kimerítő. Persze igyekszem után megfelelő technikákkal le választani magamról ezeket az erőteljes impulzusokat."

Azokat az energiákat, melyeket mindenki a mindenkori gondolataival és érzelmivel sugároz kifelé, a lélek érzékszerveivel lehet érzékelni. (Hogy csak egy példát említsek a sok közül, test nélkül létezve így érzékelik a lelkek az egymásnak küldött gondolataikat, s ez valójában a telepátia, ami abban az állapotban a kommunikáció egyetlen, ám legminőségibb formája.) Mindannyiunknak vannak lelki érzékszervei is - sőt, test nélkül létezve csak azok -, de a testi élet alatt a testi érzékszervek a dominánsak, hogy döntően ide tudjunk fókuszálni, s így elfedik a lelki érzékszerveinket.

Minél fejlettebb azonban egy lélek, ez az elfedés annál kevésbé tud tökéletesen végbemenni, így az ilyen lelkek a testi életük alatt is képesek használni több-kevesebb mértékben a lelki érzékszerveiket. Melyekkel érzékelhetőek akár más lelkek, akár mások érzelmei, gondolatai, stb. S ilyen vagy te is. Ennek persze lehetnek egyszerre jó és rossz vetületei is, hisz vannak, akik pozitív, s vannak, akik negatív energiákat bocsájtanak ki magukból. Vannak a testnek olyan pontjai, melyen keresztül a kibocsájtott energiák koncentráltabban távoznak, s ilyen a kézfej. Ezért érezheted erősebben mindezt, ha valakinek a kezét fogod.

Medek Tamás

 

404.,

Egy kedves olvasóm, egy posztomhoz írt hozzászólását (ezt láthatjátok idézőjelben) és az arra adott válaszomat szeretném most megosztani veletek, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

"Én nagyon sokszor álmodom anyuval, aki nyolc éve halt meg. Álmomban mindig fittnek, egészségesnek látom és azt állítja, hogy ő nem halt meg. Én pedig tudom, hogy meghalt, s amikor ezt megemlítem neki folyton tagadja és bizonygatja, hogy él! Mondja, hogy gyere fogd meg a kezem érezd, hogy élek. Ilyenkor megérintem és tényleg meleg tapintású, de félek hozzáérni mert tudom, hogy nem mond igazat. Ezek mind visszatérő álmok, ugyanaz a séma, én kételkedem, ő bizonygat, megérintem, melegnek érzem, de félek tőle és felébredek."

Alapvetően nehéz biztosat mondani azzal kapcsolatban, hogy az álmaidban anyukád szerepel-e ténylegesen vagy csak a képzeleted teremti őt meg számodra. Ugyanakkor azok alapján, amit leírtál, nagyon valószínű az előbbi lehetőség. Nagyon valószínűnek gondolom tehát, hogy az álmaidban anyukád lelkével találkozol.

Amit viszont külön kiemelnék, hogy valójában nem hazudik, amikor azt állítja, hogy ő nem halt meg. Hisz tényleg nem. A halál csak a testre vonatkozik, ám az, aki valójában vagyunk, ugyanúgy él tovább. A testi halállal nem történik más, minthogy eljön a léleknek az elrendelt ideje, amikor jelen sorsútja véget ér, és vissza kell neki térnie a szellemvilágba. Oda, ahová igazán tartozunk, ahova mindannyian visszatérünk, ha eljött az időnk, s ahonnan valamennyien ide érkeztünk a leszületésünk előtt. Anyukád kezét azért érzed oly valóságosnak tehát, mert az is. Bizonygatni szeretné neked a tényleges igazságot.

Az, hogy te ilyenkor megijedsz, érthető, és bizonyára azért van, mert nem tudsz mit kezdeni ezzel az információval - illetve halottként tekintesz rájuk. Ugyanakkor ha minél mélyebben elfogadod, hogy a halál kizárólag a testre vonatozik, ám akik vagyunk, ugyanúgy élünk tovább, s a legkevésbé sem halottként kategorizálod magadban azokat, akik innen távoztak, akkor a félelem is egyre inkább eltűnik majd az álmaidból, sőt, akár újabb élményeket eredményezhet.

Medek Tamás

 

405.,

"Lehet-e olyan, hogy két ember, akik ebben a fizikai életükben nagyon kötődtek egymáshoz, a következő leszületéskor különböző társadalmi rétegbe, más etnikumba születnek le?" - kérdezte egyik kedves Olvasóm nemrég egy posztom alatt. E hozzászólását és az arra adott válaszomat szeretném most ezúttal külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

A leendő testi életünk tervét odaát készítjük el a szellemi segítőinkkel, annak következményeképpen, amit a karmikus előzményeink alapján most megélnünk szükséges, illetve azok közül is, melyeknek most jött el az ideje, hogy megéljük. Ez mindenki esetében teljesen egyéni, ám mégis elmondható, hogy mindenki életútja szimbiózisban van valamennyi őt érintő lélek életútjával.

Olyan lelkekkel születünk tehát le, pontosabban szólva olyan lelkekkel leszünk érdemi kapcsolatban, érintkezésben az adott testi életünk során, akik épp azt tudják megadni számunkra, amit most nekünk kapnunk kell, amivel most nekünk dolgunk van, valamint akiknek mi tudjuk megadni azt, amire nekik van (karmikus értelemeben) szükségük. Ez érthető módon minden testi életben teljesen egyéni helyzetet teremt. Így tehát előfordulhat, hogy olyan lelkek, akik egyik testi életünkben nagyon közel voltak hozzánk, egy másik életünkben távol kerülnek tőlünk. Akár fizikai, akár társadalmi vonatkozásban.

Persze, egy esetleges találkozáskor - egyéni érzékenységtől függő mértékben - a lelkek felismerik egymást, miszerint nem most találkoztak először, illetve hogy több van közöttük, mint amit a jelen életükben addig tapasztaltak. Valamint függetlenül attól, hogy egy testi életen belül milyen minőségben kapcsolódhat két, egymáshoz egyébként közel álló lélek, az legfeljebb csak az érintett testi életre korlátozódik. Odaát közel lesznek egymáshoz, ha a kötődésük valóban kölcsönös és lélekből fakadó.

Medek Tamás

 

406., 

Nem gondolnám, hogy lenne olyan, hogy valaki azért jutna eszünkbe, mert az a valaki éppen ránk gondolt. - írja (lényegében ezt) egy kedves Olvasóm nemrég egyik posztom alatt. E gondolatát és a rá adott válaszomat szeretném most külön kiemelni, hiszen úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Természetesen elfogadom, ha valaki ezt nem hiszi, ha ezt valaki másként gondolja. Az én ismereteim és tapasztalataim szerint azonban többször előfordul ilyen, mintsem a legtöbb ember gondolná. A gondolat sajátossága, hogy azonnal ott van annál a személynél, aki felé azt gondolták. A gondolatot (úgy értve, más gondolatát) ugyanakkor a lélek érzékszerveivel lehet érzékelni, melyek viszont a testi élet alatt fedésben vannak a test érzékszervei által - hogy döntően a fizikai világra tudjunk fókuszálni.

A testi létezésünkön kívül, amikor a lelki érzékszerveinket használjuk, valamennyi esetben érzékelni tudjuk mások, felénk küldött gondolatát. Sőt, ilyenkor ez a kommunikációnk egyetlen (ám legminőségibb) formája, más néven a telepátia. A testi élet alatt azonban a legtöbb esetben nem tudjuk ezt érzékelni. Mégis vannak kivételes esetek, amikor igen. S ilyenkor beszélhetünk arról, hogy eszünkbe jut valaki, aki éppen ránk gondolt. Ugyanis a felénk küldött gondolatát érzékeljük, mely a földi elménk számára úgy jön le, mintha eszünkbe jutna.

Ez olyankor fordul elő a testi élet alatt, amikor a testi érzékszerveink nem fedik le oly mértékben a lelkünk érzékszerveit, mint általában, így azokat is képesek vagyunk valamilyen mértékben használni. Látszólag spontán módon történhet, de valójában sosem véletlenül. Egyik oka lehet például az is, ha olyan személyről beszélhetünk, akivel lélekként erősebb érzelmi szál fűz bennünket össze, mint azt a jelen életünk alapján gondolnánk.

Medek Tamás

 

 

407., 

Egy kedves hozzám forduló kérdését és az arra adott válaszomat szeretném most megosztani veletek, mely úgy vélem, másokat is érdekelhet.

"Lenne egy olyan kérdésem, hogy létezik "véletlen"? Például ha jövök hazafelé a munkából, sokszor eltérő időpontokban, de mindig találkozom ugyanazzal a személlyel, aki ráadásul nagyon közel is állt hozzám? Mai napig úgy érzem, ő számomra az igazi, de sajnos már nincs közöttünk kapcsolat. S ami érdekes még, hogy mielőtt találkoznánk, nagyon furcsa érzésem lesz. Lehet ennek az egésznek valami jelentősége?"

 

Az én ismereteim és tapasztalataim szerint egyértelműen nem létezik olyan, hogy véletlen, illetve olyan sem, hogy szerencse vagy szerencsétlenség. Sokkal több a világ és benne mi magunk, mint amennyit most tapasztalunk belőle, és az életünk eseményei mögött is jóval több húzódik meg, mint amennyit most képesek vagyunk belőle felfogni és észrevenni.

Az testi életünket és annak eseményeit felsőbb szellemi erők segítik alakulni, azok alapján, ahogy a jelen életünkre vállalni szükséges sorsutunk szerint annak alakulnia kell. (Azért, mert az egyébként szükséges feledés fátyla miatt különben mindannyian másfelé indulnánk el, mint amerre indulnunk kellene.)
Ezen szellemi erők sok esetben adhatnak olyan megtapasztalásokat, melyről nem tudjuk nem észrevenni, hogy több lehet, mint véletlen. Sőt, egyszerűen szinte kézzel foghatóvá válik benne, hogy mintha irányítaná azt egy felsőbb erő. Teszik ezt azért, hogy még inkább belássuk, bizony több a világ, s benne mi magunk, mint amennyit most látunk belőle.

Az általad leírt eseményt tehát szellemi segítőid is adhatják számodra.
Ugyanakkor a felsőbb énetek (a lelketek) is képes lehet arra, hogy így elősegítse a folytonos és ilyen érdekes módon történő találkozásotokat. Ez olyan lelkek esetében fordulhat elő, akik már erősebb érzelmi szállal kötődnek egymáshoz, általában életeken átívelően értve.

A találkozás előtt a lelked már érzi a hamarosan bekövetkező találkozást, s így adja a mostani személyiséged (a földi elméd) számára azt a különös érzést.

Sajnos azonban attól még, hogy két lélek erősebb érzelmi szállal kötődik egymáshoz, akár jelen életre vonatkozóan, akár életeken átívelően értve, nem jelenti azt, hogy adott testi élet során hosszabb távú vagy mélyebb kapcsolat lehet közöttük. Ezt ugyanis az a sorsút szabja meg, melyet a lelketeknek erre a testi életre vállalnia volt szükséges a karmikus előzményeitek alapján.
Azt pedig, hogy a jelen sorsút mit tartogat számotokra, a mindenkori belső érzéseitek és a külső körülmények együttese mutatja meg.

Medek Tamás

 

408., 

Egy kedves hozzám forduló történetét szeretném most megosztani veletek, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet, s jelenthet számukra megerősítést.

"Férjem és én is, ateisták voltunk, tehát alapvetően nem hittünk a túlvilág létezésében. Az ebbéli hitünkben a szóban forgó spirituális élményünk persze sokat változtatott.

Édesapám kórházban feküdt, de alapvetően jól volt, éppen aznap készültünk őt meglátogatni. Férjemmel otthon voltunk és kávéztunk, beszélgettünk. Ekkor egyszer csak hirtelen kinyílódott magától a bejárati ajtónk, ami önmagában is furcsa volt, hisz egyrészről még sosem történt hasonló, másrészről pedig eleve szorult, tehát nem is könnyen lehetett kinyitni. Ránéztem az órára: háromnegyed hetet mutatott.
Rossz érzésem is támadt. Sőt, kifejezetten azt éreztem, már-már tudtam, hogy édesapán meghalt. Férjem persze nem hitte mindezt el.

Aznap elindultunk tehát a kórházba, ahogy terveztük is, hogy meglátogassuk édesapámat. Az úton végig biztos voltam benne, hogy már későn érkezünk, de a férjem még mindig nem tulajdonított nagy jelentőséget a reggeli élményünknek és a megérzésemnek sem. Amikor megérkeztünk a kórházba, azonban nyomban közölték a férjemmel a hírt: az apósa eltávozott, pontosan háromnegyed hétkor..."

Ezúton is köszönöm, hogy hozzájárultál az élményed, az élményetek közzétételéhez. Azok alapján, amit leírtál, egyértelmű, hogy édesapád látogatott ott és akkor meg benneteket. Egyfajta (átmeneti) búcsúként, másrészt pedig hogy bizonyítékát adja számotokra annak, hogy ő ugyanúgy él tovább, illetve hogy a túlvilági létezés, melyben addig nem hittetek, valóság.

Amiért ilyen biztos voltál a távozását illetően, úgy gondolom azért lehetett, mert ő maga, azontúl hogy ott volt nálatok és az ajtó kinyitásával jelét is adta a jelenlétének, telepatikusan üzenetet is átadott számodra. Mégpedig a távozása hírét. S bár ez így konkrétan nem tudatosult benned, de mégis fogadtad a gondolatát, és onnantól már ennek tudatában lehettél.

Az eltávozott szeretteink sok esetben képesek arra, hogy valamiféle jelet adjanak magukról, vagy üzenjenek valami illetve valaki által, s ezen módok közül az egyik, amikor a testi távozásuk pontos idejében küldenek magukról valamiféle életjelet (mint ahogy az az esetedben is történt). Egy olyan életjelet, melyben felismerjük őt.

Medek Tamás

 

409.,

Egy kedves hozzám forduló spirituális élményét szeretném most megosztani veletek, bízva, hogy ez másoknak is megerősítést és megnyugtatást jelenthet majd.

"A férjem, 50 év házasság után, nemrég eltávozott sajnos, hatalmas űrt hagyva maga után. A minap azonban olyan megélésben volt részem, amihez foghatót még soha életemben nem tapasztaltam.
Álmomban eljött hozzám, átölelt. De ez olyan álom és olyan ölelés volt, hogy még hasonlót sem éltem át korábban. Annyira valóságosnak éreztem, mint még egyik álmomat sem. Az izgatottságtól és a hatásától fel is ébredtem.
Abban az ölelésében benne volt minden. Minden, amit ezer szóval sem lehetne leírni. Miután átölelt, annyit mondott még, hogy sajnálja, hogy távoznia kellett, de muszáj volt."

Ezúton is köszönöm, hogy hozzájárultál az élményed közzétételéhez. Nagyon sajnálom, hogy ilyen veszteséget kellett megélj, ugyanakkor örülök, hogy ilyen élményben lehetett részed, hisz nagy segítség lehet a hiánya elfogadásában. Természetesen a képzeletünk is tud, számunkra nagyon valóságosnak tűnő álmot generálni, de mégis azok alapján, amit elmondtál, nagyon valószínűnek tűnik, hogy ott és akkor a férjed látogatott meg téged, ő volt ténylegesen is az álmodban.

Eltávozott szeretteink bár sokféle módon tudnak számunkra üzenni, de az álmok az egyik olyan terület, melyet előszeretettel használnak, hiszen tudják jól, hogy abban az állapotban vagyunk a legérzékenyebbek az ilyen élmények fogadására. S bár az álmaink a legtöbb esetben a mindenkori lelki folyamatainknak a kivetülése, mégis teret adhatnak olykor előző élet emlékeknek, jövőképeknek, illetve más lelkekkel való valós találkozásoknak is.

A férjed legfontosabb üzenete mindezzel az volt, hogy biztosítson téged arról, hogy ő ugyanúgy él tovább, s hogy a szeretete nem múlik. Ugyanakkor kiemelném, mint fontos üzenetet azt is, hogy megemlítette: muszáj volt távoznia. Ezzel arra utalt, amit én magam is sokszor említek, hogy a testi halál időpontja mindannyiunk számára egy előre elrendelt időpont, mely ha elérkezik, a léleknek mennie kell, vissza kell térnie a szellemvilágba. Ha annak ideje eljön, azt elkerülni tehát nem lehet. Valamint ez alapján elmondható az is, hogy senki testi halála nem véletlen és váratlan valójában. S bár mindannyiunk időpontja máskor és máskor jön el, de ha eljött - mivel mindannyian ugyanoda térünk vissza -, újra találkozhatunk mindazon szeretteinkkel, akik előttünk távoztak.

Medek Tamás

 

410., 

Egy kedves hozzám forduló történetét szeretném most megosztani veletek. Egy történetet, mely jól példázza, hogy milyen komoly mértékű felsőbb szellemi irányítás is áll az életünk eseményei, történései mögött.
A történetét némileg szerkesztett formában adom közre.

"A történetem egy lányhoz kapcsolódik, aki nagyon különleges helyet foglal el az életemben. Mondhatni, soha, senkivel sem éltem át olyan spirituális élményeket, mint vele, és soha senki nem váltott ki belőlem olyan mély érzéseket, mint ő. S ezt kölcsönösen így éreztük. A sors bár nem tartogatott számunkra komolyabb közös jövőt, ami rettentően fáj, ugyanakkor igyekszem elfogadni, hogy most csak ennyit kaphattam belőle, illetve igyekszem hálás lenni ezért a rövidebb ideig tartó boldogságért is.

Az eset, amit most szeretnék elmesélni, még a kapcsolatunk elején történt, nemsokkal azután, hogy megismerkedtünk. Bár később közelebb kerültünk egymáshoz, de akkor még ő kapcsolatban volt és mivel már akkor is éreztük egymás iránt a vonzalmat, inkább megegyeztünk, hogy nem folytatjuk egymással a további ismerkedést. Szóval az eset nem sokkal azután történt, hogy megegyeztünk, inkább nem keressük egymást.

A lányról tudni kell, hogy nagyjából velem egykorú, két kislánya van, az egyik tíz éves körüli. Valamint párszor említette nekem, hogy sokszor a gondolataiban van, hogy annyira szeretne egyszer egy szőke kisfiút... Illetve a történethez fontos tudni még azt is, hogy én számos tetoválással rendelkezem.

Van egy távol élő rokonom, akit már régen nem látogattam meg. Egyszer csak jött egy gondolat, hogy menjek el hozzá. Olyan gondolat, aminek nem tudtam ellenállni, s végül is, mondtam, miért is ne, vonatra szállok és hosszú idő után először, elmegyek hozzá. A vonaton, a fülkében egyedül utaztam először. Aztán egyszer csak bejött egy család, s leültek velem szemben. Egy korombeli nő, a férje, egy kislányuk, s egy egészen kicsi szőke kisfiú. Már ekkor feltűntek számomra, hisz a hölgy nagyon emlékeztetett életem szerelmére, s amellett sem tudtam elmenni, hogy az ő kislánya is olyan tíz év körüli lehetett, a szőke kisfiúról pedig egyértelműen az a kisfiú ugrott be, akit a szerelmem emlegetni szokott. S ami nagyon megdöbbentett, még az volt, hogy észrevettem, a férjének is számos tetoválása volt, ráadásul szinte ott, ahol nekem. S még ha ez sem lenne elég, a hölgynek is volt egy tetoválása, éppen ott, ahol a szerelmemnek is... Szinte saját magunkat láttam magammal szemben. A szerelmemmel, mintha egy boldog család lennénk. Ám az igazi meglepetésem még csak eztán következett...

Ahogy beszélgettek az út során, s ahogy szólították egymást, megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a hölgynek pontosan az volt a keresztneve, mint az én szerelmemnek, s a kislányát is pontosan úgy hívták, mint a szerelmem tíz éves kislányát...

Azóta is hatása alatt vagyok a történteknek."

 

Ezúton is köszönöm szépen a hozzám fordulónak, hogy hozzájárult a története nyilvános közzétételéhez, hisz úgy vélem, sokaknak nyújthat hasznos olvasmányt vagy éppen megerősítést.

S nem is szeretnék egyebet hozzáfűzni - hisz a történet önmagáért beszél -, mint annyit, hogy kiváló példája ez annak, amikor szinte kézzel foghatóan érezhetjük felsőbb szellemi erők irányítását. Amikor láthatjuk, hogy bizony az életünk különféle eseményei mögött nagyon komoly szellemi munka áll. A hozzám fordulónak, hogy ezt az élményét megélhesse, hallgatnia kellett a kapott sugallatra (hogy menjen el a régen látott rokonához), a megfelelő időben kellett vonatra szállnia, a megfelelő fülkében kellett helyet foglalnia, és a szóban forgó családnak is a megfelelő időben és módon kellett ott lennie, nem beszélve arról, hogy a családot is gondosan kellett kiválasztani.

Az ilyen élmények (melyeket nyilvánvalóan nem élünk meg mindenkivel) mindenképpen arra hívják fel a figyelmet, hogy az adott személlyel nagyon közel állunk lelki értelemben, valamint hogy nagyon komoly feladat és tanítás kapcsán kellett most találkoznunk. Sajnos azonban ez nem jelenti feltétlen azt is, hogy jelen életünkben (vagy legalábbis az élmény megélése időszakában) komolyabb valamint hosszabb távú kapcsolat is lehet majd köztünk. Ezt - a megélt spirituális élményektől függetlenül - a belső hangunk és a mindenkori körülmények válaszolják meg.

Medek Tamás

 

411., 

Mi lett volna, ha...

Érthető, ha egy szerettünk távozását képtelen vagyunk elfogadni. Ha emésztjük magunkat, hogy bár másként tettünk volna, bár másként alakult volna, bár még most is itt lenne velünk... Érthető, ha nem tudjuk elfogadni, hogy miért most kellett itt hagynia bennünket.

Nagyon fontos azonban tudni, hogy ezek mind a földi elménk gondolatai. Azért nem hoznak megértést, mert az a földi elménk gondolatai, mely csak a jelen életünket látja, csak a fizikai világot tapasztalja. S ez bizony semmi ahhoz képest, amit a lelkünk tud. Amit itt és most látunk, az a nagy egész csupán kis darabja.

A jelen sorsutunkat mindig a lelkünk tervezi meg a szellemi segítőivel még a leszületés előtt. Annak alapján, amit a leli előzményeink alapján most megélnünk szükséges. S ennek a szükségnek, ennek a tervnek rendelődik alá mind az ide érkezésünk, mind az innen való távozásunk időpontjának kijelölése és minden lényegi szereplő és körülmény, mely e kettő között körülvesz bennünket. A testi életünk során így komoly szellemi erők működnek közre, hogy míg mi itt a feledés fátyla mögött élünk (mely fátyol egyébként nagyon szükséges), valóban a sorsutunkon legyünk.

Elmondható tehát, hogy soha, semmi sem történhet meg velünk, ami ne lenne benne a mostani éltünk sorsútjában. S elmondható, hogy soha, senki sem fog távozni innen, ha az ideje még nem jött el. Azt pedig, hogy miért akkor, amikor és miért úgy, ahogy, a földi elménkkel a legtöbb esetben hiába is próbálnánk megérteni. A feledés fátyla nehezíti ugyanis. Mindezen kérdéseinkre tudtuk a választ, mielőtt ide érkeztünk volna, és ismét tudni fogjuk, ha eljön az időnk, s mi magunk is újra odaát leszünk.

Addig a legfontosabb, hogy tudjuk: nincs olyan, hogy "mi lett volna, ha", s nincs olyan, hogy véletlen...

Medek Tamás

 

412., 

"Mi értelme a földi életeknek?" - kérdezte egyik kedves Olvasóm nemrég egy hozzászólásában. Ezt, s az arra adott válaszomat szeretném most külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Erről nagyon sokat lehetne írni, de megpróbálom nagyon röviden összefoglalni.
Lelkek vagyunk mindannyian, akiknek az igazi otthona a szellemvilág. Ott, lélekként (energiaként) létezve a hozzánk hasonlatos lelkekkel tudunk együtt létezni, s alapvetően a "jó" vesz körbe bennünket. Itt, a testi világban azonban (mivel a testünk leárnyékolja az energiánkat), együtt létezhetünk tőlünk kevésbé fejlett és fejlettebb lelkekkel is.

A fő cél, amiért testi életeket éljünk, hogy testben létezve, amikor a másoktól való elkülönültség látszata még erősebb, is megtanuljuk, hogy noha különálló lények vagyunk másoktól, de mégis, Istenben, a Forrásban való összekötöttségünk révén egyek, így bármit teszünk másokkal, azt saját magunkkal is tesszük.

Lejövünk ide, szabad akarattal, s bármit megtehetünk. Ugyanakkor minden tettünk következményét vállalnunk kell, s azt meg kell élnünk magunknak is. Hogy átérezzük igazán, korábban mit tettünk másoknak. Erről gondoskodik a karma. S mivel a szabad akaratunkkal - úgy, hogy a testi életben a "jó" és a "rossz" is megtalálható, tehát kísértéseknek is ki vagyunk téve - nem könnyű az előbb említett tanítást a gyakorlatban is magunkévá tenni, bizony ehhez minden léleknek sok-sok testi élet szükséges.

A testi életek fő célja tehát: testben létezve is felismerni az igazi önvalónkat és a "mindenki egy" tényét, másrészt pedig hogy a tanulási folyamatunk sokkal kiteljesedettebb lehessen azáltal, hogy tőlünk eltérő fejlettségi szintű lelkekkel is együtt lehetünk. S végül: hogy megismerve, megtapasztalva a "rosszat" is, saját erőnkkel és a saját bőrünkön tanulva legyünk képesek végül a "jót" választani, valamint hogy így igazán képesek legyünk értékelni is a "jót", hogy aztán örökre a szellemvilág lakói lehessünk.

Medek Tamás

 

413.,

"Azt hallottam, hogy a jóslás nem igazán ajánlatos, mert nem lenne szabad tudnunk, hogy mi vár ránk, ezért a jóslás is a rossz oldalhoz tartozik.
Valóban így van?" - kérdezte egyik kedves Olvasóm nemrégen egy bejegyzésem alatt. A kérdését és az arra adott válaszomat szeretném most külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

A leszületésünk előtt tisztában voltunk azzal, hogy jelen testi életünkben nagy vonalakban mit kell majd megéljünk. A testi életünk alatt azonban a feledés fátyla kerül ránk, hisz mindezen tudás (több más ismerettel egyetemben) nagyon zavarna bennünket az itt és most kellő megélésében. Nem véletlenül van rejtve tehát előttünk. S bár vannak lehetőségek, hogy több-kevesebb információt kapjunk a jövőnkről (ami létezik tehát a mindenkori jelenben is, legalábbis annak aktuális állapotában), mégis tudnunk kell, hogy nem véletlenül nem emlékezhetünk most rá.

Ha mégis jóshoz fordulunk (olyanhoz, akinek valóban képessége van), fontos, hogy helyén tudjuk kezelni az ott hallottakat, valamint tudnunk kell, hogy teljesen készpénznek nem vehetjük az így kapott információkat. Egyrészt mert a jövőnk bizonyos elemei képlékenyek, mely a mindenkori döntéseink fényében változhatnak idővel, másrészt pedig vannak olyan események, melyekről nem kaphatunk biztos információt (ha azok tudása eltéríthetne bennünket a sorsutunktól).

Alapvetően nem mondhatjuk azt, hogy a jóslás a "rossz" oldalhoz tartozna, a helyesebb megfogalmazás inkább az, hogy nincs sok értelme, illetve valamennyi is csak akkor van, ha az így kapott információkat a helyén tudjuk kezelni.

Medek Tamás

 

414., 

"Ez nem igazság, szívesen nézném, hogy visszakapja az a másik..." - írta egyik kedves Olvasóm egy bejegyzésem alatti hozzászólásában, a karmára utalva. Ezt, s a rá adott válaszomat szeretném ezúttal külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez sokakat érdekelhet.

Amit te érzel (és még érthető módon sokan mások), az a bosszúvágy, vagy legalábbis az az alapja. A karma azonban nem bosszú, pontosabban szólva nem az hajtja. Hanem a tanítás. Így a visszahatás nem minél előbb, hanem pontosan akkor történik, amikor az adott lélek a legtöbbet tanulja belőle. Nem az a lényeg tehát, hogy látni fogod-e. Hisz az már egy olyan igény, melynek bosszú a forrása. Hanem a lényeg az, hogy mindenki, mindenképpen visszakapja a korábbi tettei visszahatását.

Medek Tamás

 

 

415., 

Teljesen érthető, hogy sokan nem tudják elfogadni, hogy mindaz, ami eddig történt velük, valójában szükséges volt (pontosabban szólva, hogy miért volt szükséges), s mindezt a tapasztalást milyen módon tudják majd hasznosítani, tehát a saját javukra fordítani a jövőben.

Az ebben lévő zavart is az a különbség adja, ami sok más félreértésért és meg nem értésért is felelős a testi életünkben. A különbség, a földi elménk tudatossága és látásmódja valamint az a tudatosságunk között, mellyel odaát rendelkezünk. E különbség ugyanis hatalmas.

A feledés fátyla (mely főként okozza e különbséget) a lélekfejlődés ezen szakaszán, s ezen a szintű fizikai világon még szükséges (hisz a földi elménkkel nem tudnánk helyén kezelni mindazt a tudást, mellyel odaát rendelkezünk és jelentősen zavarna is bennünket az itt és most kellő megélésében), azonban tény, hogy annyi hátránya is van neki, hogy a nagy egészből csupán egy nagyon kis részt látunk ilyenkor.

Az összes meg nem értésünk tehát abból fakad a testi életünk során, hogy a nagy egészből, a világból, a létezésünkből, saját magunkból csupán egy pici részt látunk csak. Éppen ezért érthető tehát a meg nem értésünk sok téren, ugyanakkor nagyon fontos tudnunk, hogy ez tehát csak egy látszat, melyet - a most egyébként nagyon szükséges - feledés fátyla okoz nekünk.

Medek Tamás

 

416., 

Miért akarnak bennünket egymásnak ugrasztani?

Nagyon sok olyan hatás ér mindannyiunkat, melynek célja, hogy megosszon bennünket, hogy szakadékot képezzen, gyűlöletet szítson közöttünk. Lehet haragudni ezekre a hatásokra, és viszolygással gondolni azokra, akik e hatásokat - szándékosan - gerjesztik. Ugyanakkor fontos tudni, hogy ennek az egésznek, spirituális értelemben, korántsem ez utóbbi a célja. Az pedig végképp, hogy valóban eltávolodjunk másoktól.

Hanem éppen az, hogy ebben a nehéz helyzetben, mindenki megmutathassa, hol tart a lélekfejlődése folyamatában. Hogy hagyja magát elsodorni e negatív hatások által, s elkezdi megutálni bizonyos, tőle másként gondolkodó embertársait, vagy képes felülemelkedni ezen a sajátságos próbatételen.

Mert bizony egy próbatétel ez. Hogy lássuk, ki hol tart. Képes-e a megértésre, elfogadásra, vagy inkább a látszólag könnyebbik utat választva, erőszakkal ugrik az embertársának, csak azért, mert másként gondolkodik, másként látja a világot, mint ő. Az elfogadás és a megértés próbatétele ez, s azé, hogy mennyire könnyű bennünket összeugrasztani másokkal.
Fontos leckéje ez minden léleknek, a lélekfejlődése egy bizonyos szakaszán, s ez a lényegi oka, amiért engedik az Égiek, hogy mindez megtörténjen.

S természetesen minden benne szereplő lélek annak megfelelő karmát visel majd, amilyen szerepe és viszonyulása volt mindebben. Aki ezen megosztó eszméket szándékosan gerjeszti, az annak megfelelő karmát visel majd, aki engedte, hogy e hatások embertársai ellen fordítsák, az annak megfelelőt, s aki pedig helyesen oldotta mindezt meg, aki ebben a nehéz helyzetben is a szeretet választotta, az pedig annak megfelelőt.

A döntés, hogy te melyik szerepet választod, mondhatni tőled függ. De nem is pontosan tőled. Hanem attól, hogy éppen hol jársz, a saját lélekfejlődésedben.

Medek Tamás

 

417., 

"Miért vannak/voltak/lesznek rossz, gonosz emberek?" - kérdezte egyik kedves Olvasóm nemrég egy posztom alatt, hozzászólásában. Ezt a kérdését és az arra adott válaszomat szeretném most külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez sokakat érdekelhet.

Ha valaki rossz/gonosz, az tulajdonképpen annyit tesz, hogy még nem tapasztalta épp elégszer a korábbi tettei visszahatását, még nem ismerte fel igazán, hogy bárkivel, bármit tesz, azt saját magával is teszi, valamint enged még a kísértésnek, mely a testi világban hat rá. Még számos testi élet áll tehát előtte, melyben törvényszerűen fejlődni fog.

Bár fiatal, ilyen értelemben tapasztalatlan lelkek mindig lesznek, ugyanakkor az mégis félrevezető, amit itt, ebben a testi világban látunk. Itt tehát úgy tűnhet, hogy a gonosz emberek mindig azok maradnak, de valójában tehát ők is változni fognak, életeken átívelően.

Medek Tamás

 

418., 

"Súgnak az angyali segítők nekünk, vagy csak mi nem halljuk meg? Vagy meghalljuk, de elnyomja az ego? Miért nem tudnak bennünket ezen segítők változtatásra késztetni?" (egy kedves hozzám forduló kérdése)

Mielőtt leszületünk, a szellemi segítőinkkel közösen, eltervezzük a leendő testi életünk tervét. Minden esetben úgy készül el a terv, hogy vesszük a valaha kiváltott, ám eddig még meg nem oldott karmánkat, és abból válogatunk össze olyanokat, melyeknek a megtapasztalásához elérkezettnek látjuk az időt, a körülményeket, a lélekfejlődési szintünket, stb.

Tudjuk jól, hogy míg a testi életünket éljük, itt a feledés fátyla lesz rajtunk, tehát nem fogunk emlékezni tudatosan arra, hogy kik vagyunk valójában s hogy mit is vállaltunk erre az életünkre. E feledés fátyla szükséges a lélekfejlődés ezen szakaszán, hisz nagyon zavarna és gátolna bennünket a most kellő megélésében az a sok információ és tudás, melyet odaát, lélekként helyén tudunk kezelni.

A feledés miatt természetes velejárója egy leszületésünknek, testi életünknek, hogy a szellemi segítőink folyamatosan figyelemmel kísérnek bennünket és mindenben segítik az életünket, a sorsunkat úgy alakulni, ahogy annak most a tervezett sorsutunk alapján alakulnia kell. Nem is gondolnánk itt és most, de egy-egy élethelyzetünk mögött, még az általunk jelentéktelenebbnek gondoltak mögött is, földi ésszel elképzelhetetlen mértékű szellemi munka áll.

A szellemi segítőink ugyanakkor nem csak a külső körülmények alakításával segíthetnek, hanem sugallatok átadásával is, melyet gondolatként, belső hangként értelmezünk. Bár nem arról van szó, hogy egy minden másodpercre eltervezett, kötött sorsúton haladnánk végig, tehát karmától függően, egyéni mértékű mozgástere mindenkinek van, azonban annyi elmondható, hogy ami megtörténik velünk, s pláne, amin nem tudunk változtatni, az mind a tervünk része, ugyanúgy, mint az életünk adott körülményei is. A testi élet alatt a legnagyobb mozgásterünk abban áll, hogy mindazon keresztül, amit itt és most élnünk kell, mennyire tudunk mások és magunk számára a legjobb emberek lenni és maradni.

Éljük tehát a testi életünket mindannyian, jönnek közben mindannyiunk számára azon megélések, melyeknek jönnie kell, s közben végig kapjuk a belső sugallatokat is, segítségként. Az angyali segítők sugallatai a lelkiismerethez hasonlatosan mindig arra próbálnak sarkallni bennünket, hogy a lehető legjobbat tegyük másokkal és magunkkal. Ezt persze a földi elme elnyomhatja vagy éppen figyelmen kívül hagyhatja. Ám ez már nem a segítők hibája, csupán ismérve annak, hogy az adott léleknek még fejlődnie, tapasztalnia kell.

Ahogy halad egy lélek életeken átívelően, s ahogy egyre fejlettebb és tapasztaltabb lesz, úgy egyre inkább meg fogja hallani mind a lelkiismerete, mind az angyali segítői sugallatát, így nem csak megéli azt, amit számára mindenképpen meg kell, hanem helyesen is éli meg azt.

A segítőink gondoskodnak tehát arról, hogy az történjen meg velünk, aminek most szükséges megtörténnie. Abban is segítenek a sugallataikkal, hogy hogyan viszonyuljunk az adott megélésben. Ám ez utóbbit már nekünk kell megtenni, ezt az utat már nekünk kell megjárni. A változás, hogy jobb emberek legyünk, csak rajtunk áll.

Medek Tamás

 

419., 

"Néha úgy érzem, mintha valaki rám erőltette volna a mostani életem, mert sokszor nem érzem jól magam az adott életszakaszban, a lelkem mindig máshová vágyik. Éppen ezért nem is szeretnék többet leszületni sehova sem. Lehetséges, ezt majd, annak idején kérni a szellemi segítőnktől?" - kérdezte egyik kedves Olvasóm nemrég egy posztom alatt, hozzászólásában. Ezt a kérdését és az arra adott válaszomat szeretném most külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez sokakat érdekelhet.

Sokan érzik hozzád hasonlóan így, s ez persze érthető is. Ennek fő oka, hogy a odaát egészen más tudatossággal bírunk (s tervezzük meg a leendő testi életünket), mint itt. Viszonylag fejlett lelkek már természetes, hogy nem nagyon érzik jól magukat e földi közegben, illetve bőven lehetnek olyan vállalásaik is, melyek szükségesek, s ezt lélekkén tudták, értették is, ám a földi elme már behatároltabban gondolkodik, s nem érti a fájdalmai szükségességét.

Sajnos, azt, hogy többé ne kelljen leszületni a testi világokba, nem kérhető, legfeljebb az, hogy egy kicsit több pihenő után. Ez előbbi ugyanis akkor teljesül, ha a lélek minden olyat megtanult, ami a testi világokban megtanulható, illetve minden (negatív) karmáját kiegyenlítette. Odaát, lélekként gondolkodva egyébként ennek ténye sem fog olyan fájdalmasan hatni ránk, mint itt, földi elmével belegondolva.

S végül, megjegyezném még, hogy nem minden fizikai világ olyan szintű, mint ami jelenleg a Földön található. Számtalan féle fizikai világ létezik, s melyek a benne élő lelkek döntő részének rezgése (lelki fejlettsége) alapján sorolhatóak kevésbé fejlett vagy fejlett világok közé. Tehát vannak olyan fizikai világok, melyekbe azért nem olyan borzasztó a leszületés, mint például ide - s aki lelkileg is megfelelő szintre jut, már lehet magasan fejlett fizikai világ lakója is, a testi életében.

Medek Tamás

 

420.,

"Miért viselkedik sok lélek úgy a testi életében, hogy azt később odaát megbánja (például miért árt másoknak)? Miért kell újból leszületnie? Mikor kapja meg azért a büntetését, amit itt a Földön tett?
Én mindig is hittem a lélekvándorlásban, mert ha a családunkban valaki eltávozott, nemsokára valaki érkezett is." - fogalmazta meg a kérdéseit, gondolatait egy kedves Olvasóm nemrég, egyik bejegyzésem alatt, hozzászólásában. Ezt és a rá adott válaszomat szeretném most külön is kiemelni, hisz úgy vélem, az másokat is érdekelhet.

Mindannyian lelkek vagyunk, a különbség az közöttünk, hogy a lélekfejlődés más és más szintjén járunk. Mindannyiunk (akik a testi világban élünk) a létezésünk, úgynevezett reinkarnációs időszakát éljük, melyben hol testben a fizikai világban, hol test nélkül a szellemi világban élünk. (Ez utóbbi az igazi otthonunk.) A testi leszületések célja és értelme, hogy testben létezve is, amikor a másoktól való elkülönültség látszata még erősebb, megtanuljuk, hogy ez az elkülönültség csak látszólagos. Csak látszólagos, mert noha tényleg különálló lények vagyunk, de a Forrásban, Istenben való összekötöttségünk révén mégis egyek, így bármit teszünk mással, azt valójában magunkkal is tesszük.

Minden lélek szabad akarattal érkezik ide - bármit megtehet, de amit egyszer megtett, annak visszahatását viselnie kell. Erről a karma gondoskodik. Mivel fontos, hogy ugyanazt érezze a lélek, mint amit egykor másban kiváltott (s mivel a karma nem büntetés, hanem tanítás), ezért a korábbi tettek mindig akkor hatnak vissza, amikor a lélek abból a legtöbbet tanulhatja. Legyen ez egy nap múlva, vagy éppen több testi élet múlva is.

A lélek, a testi életeiben számos kísértésnek lesz kitéve, így törvényszerűen elindul a "rossz" úton is (ám ez fontos a tanulásához). Amennyiben egy lélek még bánt másokat testi életeiben, az azért van tehát, mert még a lélekfejlődése azon szakaszán jár, még nem volt túl sok testi élete, még nem tapasztalta épp elégszer korábbi tetteinek visszahatását, illetve még nagyon hajlamos arra, hogy a testi életében túlságosan is azonosuljon az anyaggal, az anyagi világgal, "értékekkel".

A lélekfejlődés ezen szakaszán még mindannyiunknak számos hibája van, sokszor követünk el olyan dolgokat, melyekkel másoknak ártunk. Ezért kell még újra és újra leszületnünk, hogy idővel végül letegyük ezeket. A lélek nem büntetést kap a rossz tettei után, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy itt, a földi életben azt értelmezzük. Minden tett annak megfelelő visszahatást okoz, hogy a lélek azáltal tanuljon. Ez rendszerint az újabb testet öltések alkalmával történik meg, ugyanakkor odaát is viseli annak következményét, a saját lelkiismerete által. Ugyanakkor a szellemi segítői, illetve azon lelkek, akik igazán közel állnak hozzá, ugyanolyan szeretettel és megértéssel fogják azon lelkeket is kezelni, akik még hibáznak, hisz tudják, az még természetes.

S végül: az, hogy egy lélek mikor születik le újból a testi halála után, egyénileg nagyon változó. Általában akkor, amikor annak a sorsútnak, melyet a leendő leszületése alkalmával megélnie szükséges, a leginkább optimális körülményeket találja. Az, hogy egy családba egy testi távozás után nemsokkal érkezés is történik, nem feltétlen jelenti azt, hogy a két lélek ugyanaz, akkor pedig főleg nem, ha a kettő esemény között nagyon rövid idő (pl. néhány óra vagy nap) telt el.

Medek Tamás

 

421., 

"Mennyire igaz az, hogy amit a templomokban akarnak elhitetni az emberekkel, az inkább tartozik a sötét, mintsem a fény oldalhoz? És mi igaz abból, hogy az ámen szó átkot jelentene és hogy annak energiája is negatív lenne?" - fogalmazta meg a kérdéseit egy kedves Olvasóm nemrég, egyik bejegyzésem alatt, hozzászólásában. Ezt és a rá adott válaszomat szeretném most külön is kiemelni, hisz úgy vélem, az másokat is érdekelhet.

Természetesen senkit sem szeretnék a vallásosságában megsérteni, de az én meglátásom szerint az egyházak és a politika közé szinte egyenlőségjel húzható. (A különbség csak annyi, hogy míg az egyházak a világ lelki, addig a politika a világ anyagi oldalát képviseli.) Bár mindegyik az igazságból indul ki, de azt olyan köntösbe csomagolja, mely szándékosan félelemkeltő elemekkel van tele, hogy a benne hívőket irányítani, uralni, befolyásolni tudja. Ezt ugyanis olyanokkal lehet leginkább megtenni, akik félnek. Az egyházak tanításaiban is ezért találkozhatunk tehát sok esetben félelemkeltő elemekkel. Így már önmagában ezért sem nevezném a fény oldalnak. (Az olyan ellentmondásokat pedig most nem is részletezném, mint például a vallási háborúkat, melyekben érdem volt ölni az egyház szerint is, míg a tízparancsolatban mégis ennek ellenkezőjét hirdetik.)

S hogy az ámen szót érdemes-e használni, illetve az mit jelent? A tudomásom szerint azt jelenti, hogy "úgy legyen". Azonban azt gondolom, maga a szó használata teljesen felesleges. Mint ahogy azon imák használata is, melyeket használni "kell". Az Égiek nem azt szeretnék, hogy imádjuk, féljük őket, s minden percben esedezzünk előttük. Hanem azt, hogy saját magunkat adva, a saját szavainkkal szóljunk hozzájuk - persze tisztességgel és szeretettel. S amit még jobban szeretnének: hogy azt csináljuk, amiért ide jöttünk, tehát minél jobb emberek tudjunk lenni és maradni mindazon keresztül, amit éppen most megélnünk szükséges. Minden más - úgy vélem - csak olyan kiegészítés, melyet már nem éppen jó szándékkal tesznek hozzá.
S hogy milyen az energiája az ámen szónak? Önmagában nem egy szó dönti el azt, hogy milyen energiája lesz. Hanem az, hogy a használója mit tesz hozzá a gondolataival, érzelmeivel. Tehát az ámen szó (mint bármelyik más szó) is lehet negatív és pozitív energiájú is, attól függően, hogy milyen érzelemmel, milyen lelkülettel használjuk azt.

Medek Tamás

 

422., 

Késő valakinek akkor megbocsájtani, amikor már eltávozott? (a cikk egy hozzám forduló kérdése alapján készült)

Vannak olyan élethelyzetek, amikor valakivel rossz volt a viszonyunk, ám csak azután érkezünk el arra a pontra, hogy megbocsássunk neki, amikor már eltávozott a fizikai világból. Sokan emészthetik is magukat ilyenkor, hogy vajon nem egy elkésett megbocsájtás ez?

Fontos tudnunk, hogy bárki, aki ártott nekünk, viselni fogja annak karmikus következményeit. Nem volt véletlen, hogy az életünkben találkoztunk vele, tehát amit ő volt képes adni, azt nekünk tapasztalni kellett, ám ettől függetlenül az adott személynek is vállalnia kell ennek következményét. Haragudni, s pláne bosszút forralni tehát több ok miatt is értelmetlen. Egyrészt mert nem véletlenül kaptuk a bennünket ért hatást. Másrészt pedig mert egyszerűen nem a mi dolgunk egy negatív tett visszaadása, azt a karma elvégzi mindenki esetében - méghozzá akkor, amikor annak meg kell történnie, amikor az adott lélek abból a legtöbbet tanulhatja. Ha mi adjuk vissza, akkor azt lehet, nem is a megfelelő időben tesszük, másrészt pedig saját magunknak is teremtünk egy hasonló karmát.

Azért is fontos elengednünk az ilyen sérelmeinket, mert legfőképpen saját magunkon segítünk vele. A másik személynek is adunk könnyebbséget ezáltal (bár a karmikus következményeket ettől függetlenül viselnie kell), de saját magunkról mindenképpen terhet veszünk le, sőt, emeljük is magunkat lelkileg ezáltal.

A megbocsájtást fontos és ajánlott mielőbb megtennünk. De kérdés, hogy ezt mindenképpen addig tudjuk csak megtenni, amíg az adott személy még a testi életét éli? A rövid válasz: nem. De nézzük egy kicsit részletesebben.

A gondolatnak, mint energiának sajátossága, hogy azonnal ott van annál a személynél, akinek küldtük azt, illetve igyekszik is olyan hatást kifejteni rá, amilyen érzelemmel azt felruháztuk. A testi élet alatt is így működik ez, annyi különbséggel, hogy addig a legtöbbünk ebből meglehetősen keveset érez, hisz a lelki érzékszerveink (melyekkel a mások, felénk küldött gondolatát érzékelni tudnánk) ilyenkor a testi érzékszerveink által fedésben vannak. A test nélküli létezésben azonban ez a kommunikáció egyetlen, ám legminőségibb formája, hétköznapi nevén a telepátia, a telepatikus kommunikáció.

Amikor egy olyan személyhez szólunk testi életünk alatt, aki már odaát él, akkor az adott lélek érzékelni fogja minden feléje küldött gondolatunkat és érzelmünket. Ha egy ilyen helyzetben szólítjuk őt meg - akár szóban, akár gondolatban - és érzékeltetjük vele, hogy őszintén megbocsájtottunk neki (természetesen fontos, hogy tényleg így is érezzük), akkor az épp oly hatásos, mintha ugyanezt a testi életében közöltük volna vele. Sőt, bizonyos értelemben még hatásosabb is lehet, hisz az ilyen lélek már sokkal tudatosabb és megértőbb lehet, mint a testi életében, az akkori személyiségével volt.

S bár a tette karmikus következményét vállalnia kell érte a mi megbocsájtásunk által is, de mégis elmondható, hogy egyfajta súlyt veszünk le az adott lélekről is, hisz legalább a mi haragunk, gyűlöletünk, ellenszenvünk nem bántja őt tovább. Tehát ezért a tettünkért ő maga is hálás lesz. Illetve - és ez részünkről még fontosabb - saját magunk válláról is lekerül egy nagy teher, amitől sokkal felszabadultabbak és nem utolsó sorban lelkileg emelkedettebbek leszünk.

A megbocsájtás tehát rendkívül fontos, s egyfajta mutatója is a lelki fejlettségünknek. Fontos, és sosem késő megtenni.

Medek Tamás

 

423.,

Létezik rossz döntés?
(a cikk egy kedves hozzám forduló kérdése alapján készült)

Bizonyos döntéshelyzetek előtt lehetnek benned félelmek egy adott döntés meghozatalát illetően. Legszívesebben nem is tennéd meg, de végül mégis olyan sugallatokat kapsz, vagy éppen olyan módon alakulnak a körülmények, hogy belemész.

Hosszabb távon aztán be kell lásd, hogy nem voltak véletlen a félelmeid, tényleg úgy érzed így visszagondolva és most már látva a döntésed eredményét, hogy nem volt ez így jó neked, s emészted magad, hogy bár másként döntöttél volna.

Még hosszabb távon azonban észre fogod venni, hogy mégiscsak így kellett történnie. Észre fogod venni, hogy milyen úton indított el az egykori döntésed, mely végül nagyon fontos volt számodra, s mely nélkül nem lennél az, akinek most lenned kell. Ha képes vagy egy magasabb perspektívából és tudatosan átlátni az életed, akkor fel fogod ismerni, hogy az a szóban forgó döntésed mennyire fontos volt a jelenlegi életutadat illetően valamint hogy mire tanított téged.

A félelmeid ilyen esetben a jövőt vetítik elő számodra. Egyfajta jövőérzékelésről beszélhetünk tehát. Egyszerűen előre megérzed, hogy az a döntésed, nemsokára kellemetlen hatással lesz rád. De biztos lehetsz abban, ha valóban nem lenne a jelenlegi sorsutad része mindaz, amit az akkori döntésed eredményezett, akkor vagy egy belső sugallat vagy egy külső körülmény megakadályozott volna abban a döntésedben, de legalábbis a döntésed ellenére sem alakult volna úgy, ahogy attól várni lehetett volna.

Medek Tamás

 

 

424., 

Mi történik akkor, amikor valaki árt neked?
(a cikk egy kedves hozzám forduló kérdése alapján készült)

Valójában az, hogy a sors küld számodra egy olyan személyt, aki azt a negatív tapasztalást tudja megadni számodra, amit neked most meg kell kapnod. Bár ez most neked, a földi elméd szerint rossz, de tulajdonképpen téged szolgál. Egyrészt mert karmikusan egyszer kiváltottad, s így legalább azt most kiegyenlítheted, másrészt pedig ez indíthat el egy olyan úton, amerre most menned kell. Sose azt nézd tehát, hogy ártott neked valaki, hanem mindig arra gondolj, hogy ez okkal történik veled, s ha helyesen éled meg, akkor negatív karmát tehetsz le általa, illetve mindig legyél figyelmes arra, hogy mit tanít neked az adott helyzet, sőt, hogy mihez segít hozzá.

A sors ilyenkor tehát egy olyan személyt küld feléd, akiről tudja, hogy képes számodra az adott tapasztalást megadni. Ha ő ezt mégsem tenné meg, akkor a sors egy másik hasonló személyt keresne és küldene az utadba, ugyanakkor a tévedés esélye minimális, hisz egy magasabb perspektívából jól látható, ki, éppen hol áll a lélekfejlődése folyamatában, másképpen szólva, kitől mi várható.

Az adott személy természetesen vállalja aztán a tettéért, az annak megfelelő karmát. Mint ahogy te is, a saját tetteidért. Ha bántással, ártással reagálsz vissza (s pláne, ha olyanoknak, akik az esetedben ártatlanok), akkor újra teremted azt a karmát, aminek épp a visszahatását kaptad most, így tehát a jövőben újra szembesülnöd kell vele. Ha viszont helyesen kezeled, akkor kikerülsz a hatása alól.

S hogyan tudod helyesen kezelni? Ha megérted tehát, hogy okkal küldött egy olyan személyt a sors számodra, aki árt neked. Ha megérted, hogy ezzel a sors a hasznodat szolgálja, s valójában nem is ártani akar neked. (Valójában az a személy árt saját magának, aki most bántott téged.) Úgy tudod helyesen kezelni, ha legalább te, most már pozitív karmát teremtesz magadnak. Ha elfogadod, amit kaptál, de elengeded, s megbocsájtasz. Ha minden tőled telhetőt megteszel ugyan, hogy ne engedd magad tovább bántani, de te sem bántasz vissza másokat.

Ne feledd: amit te kapsz másoktól, az a te múltad, s az ő jövőjük. Ahogy te viszonyulsz ehhez, az pedig a te jövőd.

Medek Tamás

 

425.,

Valóban elítélhetőek és irigyelhetőek az anyagi gazdag emberek?
(a cikk egy kedves hozzám forduló kérdése alapján készült)

Soha ne ítéld el azt, akit az anyagi gazdagsága megrészegít és egy rosszabb emberré tesz. Ez az állapot minden lélek egyik legnehezebb próbatétele. Így fontos kiemelni, hogy bármennyire is az ellenkezőjét gondolod, sosem lehetsz benne biztos, hogy belőled egy hasonló helyzet, nem hasonló hatást hozna-e ki.

Azok, akik egy jelentősebb anyagi gazdagság mellett is jó emberek tudnak maradni, az itteni átlaghoz képest nagyon fejlett lelkek. Mivel azok közül, akik még ezen a szintű fizikai világban élnek, mint most a földi, a legtöbben még messze vannak a teljes tökéletességtől, nem meglepő, hogy az ilyen próbatételt vállaló lelkek többsége elbukik. Engedi, hogy a pénztől felsőbbrendűnek érezze magát, s engedi, hogy ezáltal egy rosszabb emberré váljon.

Mindannyiunk szükséges próbatétele ez, sőt, mivel senkinek nem megy elsőre a helyes letétele, ezért időnként újra és újra vállalni kell. Tehát az anyagi gazdagságot, mindenki megélte már előző életei valamelyikében és még meg is fogja. De fontos tudni tehát, hogy ez a legkevésbé sem irigyelhető állapot.

Nem az a lényege ugyanis, hogy az adott lélek jól érezze magát egy múló testi életében. Noha ez is fontos, mint valamennyiünk esetében, de a lényeg nem ez. Hanem az, hogy megmutassa, mennyire tud jó ember maradni egy ilyen helyzetben. Mennyire tudja elérni, hogy - rajta kívül - minél többen jól érezzék magukat a környezetében. S természetesen, mint mindenki más, ő is ennek megfelelő karmát teremt magának a saját jövőére nézve.

Soha ne irigyeld és ítéld el tehát az anyagi gazdagság helyzetében vagy éppen bűvöletében élő embert. Múló állapot ez, mely kemény feladat, s ennek megfelelően kemény következményekkel is jár.

Medek Tamás

 

426., 

"Rám mindenki azt mondja, hogy jó lélek vagyok és nincs bennem, semmi rosszindulat. Akkor ha újból leszületek, ilyen maradok?" - kérdezte egyik kedves Olvasóm nemrég egy posztom alatt. E hozzászólását és az arra adott válaszomat szeretném most ezúttal külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

A lélek noha megtartja minden képességét és tudását, amit valamennyi addig életében megszerzett, ám a leendő testi életeibe mindig annyit visz le ezekből, amik ott és akkor fontosak az akkor megélni szükséges sorsútjához. Azonban van egy sajátosság, amit viszont minden alkalommal magával visz. Ez pedig az a mutató, hogy az adott lélek mennyire jó.

Minél több testi életen van már túl egy lélek, minél többet tapasztalta már korábbi (jó és rossz) tetteinek a visszahatását, annál inkább a jót fogja kívánni másoknak és magának is. S az ebben a folyamatban elért szintjét már mindig magában fogja viselni. Amilyen mértékben tehát jó indulatú vagy most, az jellemezni fogja a következő testi életedet is - melytől akkor térhetsz csak el, ha az akkori kísértéseknek esetleg nem tudnál kellően ellenállni.

Ez utóbbi eset azt jelenti, hogy bár az adott lélek jóságos már, de még vannak olyan helyzetek, melyeket nem tud kellően kezelni, s melyeket akkor ismer fel, ha megfelelő körülmények közé kerül - így azon tehát majd még dolgoznia kell.

Medek Tamás

 

427., 

Hálásnak kell lennünk akkor, ha ártanak nekünk?

Olyan nehéz földi elmével megérteni, de mindig hálásnak kellene lennünk azok felé is, akik éppenséggel ártottak nekünk. Mert bár a mostani szemszögünkből nézve igazságtalannak és fájónak is tűnhet egy ilyen tapasztalás, valójában mégsem véletlen kaptuk. A sorsunk, a szellemi segítőink, az Égiek okkal segítettek bennünket ilyen helyzetbe, hisz azt nekünk most meg kellett tapasztalnunk, a karmikus előzményeink alapján. Sőt, a leszületésünk előtt ezzel mi magunk is tisztában voltunk (s ha újra odaát leszünk, ismét érteni fogjuk ennek az okát és értelmét).

Alapvetően két fajta ilyen típusú helyzet létezik - legalábbis abból a szempontból, hogy mennyire vállalta fel mindezt az a lélek, aki azt adja nekünk.
Az egyik esetben az adott lélek bár tudta, hogy hajlamos lesz majd ártani másoknak leendő testi életében, de azért bízott abban, hogy azt minél inkább elkerülni lesz majd képes. Itt főként olyan ártásokra gondolok, melyekben szándékosság is fellelhető. Ilyenkor ezt a lelket a sors (nagyon lesarkítva fogalmazva) eszközként használja fel abban, hogy bizonyos lelkek megkapják azon negatív tapasztalásukat, melyeket nekik most szükséges megkapniuk. Ha az ártó lélek mégis tud másként dönteni, s mégsem adja meg a másik léleknek azt a bizonyos negatív megtapasztalást, akkor a sors "keres" helyette egy másik lelket, aki viszont megadja. (A fogadó lélek tehát így sem kerüli el a karmáját, ám az adó lélek komoly emelkedésen mehet keresztül.)

A másik esetben pedig egy lélek tudatosan vállalja a leszületése előtt azt, hogy árt egy másik léleknek. Sőt, ezzel valójában komoly áldozatot hoz. Az ilyen esetben az jellemző, hogy a negatív tapasztalást a küldő lélek nem szándékosan teszi meg a testi élete során, hanem döntően az akkori akaratán kívül, s jellemzően még egy olyan gyengeségéből fakadóan, amin még neki dolgoznia kell.

E két eset persze élesen nem választható el így egymástól, hiszen a kettő között számtalan árnyalat lehetséges. Amit mégis próbáltam érzékeltetni, hogy mi a különbség (szellemi hátterét, előzményeit tekintve) egy olyan helyzet között, amikor egy lélek szándékosan árt nekünk, s aközött, amikor nem.

Ami viszont mindkét esetre igaz, hogy nem véletlen kapjuk tehát másoktól a negatív megtapasztalást sem. S nagyon fontos, hogy ne indulattal, gyűlölettel, s pláne ne bosszúvággyal válaszoljunk, illetve éljük meg az ilyen helyzetet. Bár természetesen ne engedjük azt sem, hogy ártsanak nekünk, de akinek mégis sikerül, kezeljük tudatosan. Tudva, hogy az okkal való volt, és mindenképpen hálásak kell legyünk. Vagy a sorsunk felé, mert segített számunkra egy olyan helyzetbe kerülnünk, ami feltétlen szükséges a lelki emelkedésünkhöz, vagy az adott lélek felé, aki komoly áldozatot hozott értünk.

Medek Tamás

 

428., 

"Létezik olyan lélek, aki már tökéletes? Akkor többé nem fog már leszületni?" - kérdezte egyik kedves Olvasóm nemrég egy posztom alatt. E hozzászólását és az arra adott válaszomat szeretném most ezúttal külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

A fizikai világ, s benne a testet öltések sorozatának fő célja, hogy a lélek, testi életében is, amikor a másoktól való elkülönültség látszata kifejezetten erős, megtanulja, hogy noha valóban különálló lények vagyunk, de a Forrásban, Istenben való összekötöttségünk révén mégis egyek, így bármit tesz másokkal, azt saját magával is teszi. Amint ezt megtanulta, és már a gyakorlatban is minden esetben csak olyat tesz mással, amit szeretné, ha vele tennének, akkor a testi leszületések szükségessége megszűnik.

Sok ilyen lélek van már, ugyanakkor olyan is nagyon sok van, aki még nem tart itt. S ez utóbbiak közé tartozunk mi is, itt valamennyien. Van olyan ugyanakkor, amikor egy léleknek már nem kellene leszületnie a testi világba, mégis megteszi, hogy a kifejezetten magas szintű jó példájával tanító legyen minden más ott, éppen testi életét élő lélek számára. Ez természetesen meglehetősen ritka.

Medek Tamás

 

429., 

"Ha egy eltávozott lélekért imádkozom és teljes lelkemmel könyörgök érte odaátra, hogy a bűneit bocsájtsák meg és hogy ne kelljen érte bűnhődnie, akkor ez mennyire számít? Kérhetek ilyet? És azt lehet-e, hogy én átvállaljam helyette a bűnhődést?" - kérdezte egyik kedves Olvasóm nemrég egy posztom alatt. E hozzászólását és az arra adott válaszomat szeretném most ezúttal külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Az ismereteim szerint lehet imádkozni (pozitív gondolatokat és érzelmeket, kívánságokat küldeni) egy odaát élő lélek felé illetve érte (ugyanúgy, mint egy még itt élő lélek felé is), azonban fontos tudni, hogy ezzel legfeljebb könnyítünk e pozitív energiával, az adott lélek komfortján. Másképpen szólva egy jóleső támogatást adunk ezzel neki.

Viszont a karmáját neki kell viselnie. Ha átvehetnénk mástól karmát, az olyan lenne, mintha az iskolában más helyett csinálnánk meg a házi feladatot vagy más helyett írnánk meg a felmérőt. Így az adott személyen ott és akkor segítenénk, azonban mégis ártanánk neki, hisz a tudás nem az övé lenne, s még az eredmény sem.

Medek Tamás

 

430., 

Megmenthettünk volna-e egy eltávozott szerettünket? (a cikk egy kedves hozzám forduló kérdése alapján készült)

Egy szerettük távozása után nagyon sokakat emészt az a gondolat, hogy ők tehetnek a szerettük távozásáról. De legalábbis úgy érzik, ha másként tettek volna, ha jobban odafigyeltek volna rá, akkor mindez nem következett volna be. Ez az önemésztő és rendkívül fájdalmas gondolat természetesen érthető, azonban mégis nagyon fontos tudni, hogy az egyik legértelmetlenebb gondolatunk.

Senki testi halála nem következik be - szellemi szempontból - véletlenül vagy váratlanul. A testi távozás időpontja, szerves része annak az elrendelt sorsútnak, melyért ide érkeztünk. Ez az időpont tehát ki van számunkra jelölve, s ha ez elérkezik, akkor mennünk kell, akkor vissza kell térnünk a szellemvilágba. Akkor a sorsunk úgy alakul, hogy a testi halálunk bekövetkezzen. Minden olyan körülmény, mely a testi halálunkat okozza, ilyen értelemben tehát csupán eszköze a sorsnak, hogy elérje azt, aminek történnie kell.

A testi halál bekövetkezte azt jelenti, hogy elérkezett az a pillanat, amikor befejeződik az erre a testi életünkre vállalt sorsutunk, s minden olyat megtettünk, megéltünk, amit jelen életünkre terveztünk. (Azt, hogy hogyan éltük meg, persze már más kérdés.) Ha egy lélek több kilépési ponttal tervezi az adott életét, akkor minden ilyen kilépési pontnál a lélek, a szellemi segítőivel egyeztet (a mostani személyisége tudta nélkül), hogy azon a ponton távozzon vagy majd egyik következőn. A döntést persze szigorúan azt mérlegelve hozzák meg, hogy az adott léleknek a vállalt sorsútja szempontjából - s hogy abból eddig mit, hogyan oldott meg - melyik lenne az ideálisabb. Egyik testi halálnál sem véletlen tehát, ha egy lélek távozik.

Amikor egy testi halál bekövetkezik, biztosak lehetünk abban, hogy az csak azért történhetett meg, mert annak időpontja eljött. Bármit is tettünk volna másként, nem kerülhettük volna azt el. Bármit is tettünk, bármilyen körülmény is okozta a testi halált, az csak eszköze volt a sorsnak, hogy bekövetkezzen, aminek be kellett következnie. Ennek alapján tehát nagyon fontos belátnunk, hogy az ezzel kapcsolatos önemésztő gondolatainkat muszáj lenne letennünk, sőt, kifejezetten értelmetlenül hordozzuk őket. Nem tehettünk volna másként ugyanis, s nem alakulhatott volna másként.

Ha ezt megértjük, akkor nagyon komoly terhet vehetünk le magunkról, amit nemhogy feleslegesen cipeltünk, de még az eltávozott szeretteinknek is segítünk a letételével. Akik érzékelnek bennünket és bár megértik a fájdalmunkat, de mégis, nagyon fáj számukra, ha látják, hogy feleslegesen önemésztő gondolatokkal mérgezzük magunkat.

Végül megjegyezném még, hogy jelen írásomat döntően olyan esetekre szántam, amikor egy lélek távozásához kifejezetten és szándékosan (ártó szándékkal) nem járult hozzá valaki. Természetesen ez esetben is elmondható, hogy az adott léleknek eljött a kilépési pontja (hisz különben a sors nem engedte volna, hogy így alakuljon), ugyanakkor az a személy, aki szándékosan okozta e testi halált, az annak megfelelő karmát teremt magának, illetve akkor már a saját lelkiismerete szava is valós lesz, s nyilván nem olyan, amit nem kellene meghallgatnia.

Összefoglalva tehát: amennyiben nem szándékosan (és ártó szándékkal) okoztuk bárki testi távozását, sőt, amit tőlünk tellett, mindent megtettünk az adott személyért, akkor fontos tudnunk, hogy nem tehettünk volna másként, nem történhetett volna másként, és ami a legfontosabb, az adott személy testi haláláért nem szabad, hogy magunkat okoljuk.

Medek Tamás

 

431.,

"Esetleg Tamás találkozott-e már olyan személlyel, akiről úgy hitte, talán már nem kellett volna leszületnie, mert már tökéletes?" - kérdezte egyik kedves Olvasóm nemrég egy posztom alatt. E hozzászólását és az arra adott válaszomat szeretném most ezúttal külön kiemelni, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Nem, még nem találkoztam olyannal, akiről úgy véltem volna, valóban az utolsó testi életét éli. Az ismereteim és tapasztalataim szerint itt mindannyiunkra igaz még, hogy többé-kevésbé messze vagyunk a teljes tökéletességtől, tehát valamennyiünk előtt lesznek még testi életek.

Olyannal viszont találkoztam (nem is egyszer), aki saját magáról meggyőződéssel állította, hogy ez az utolsó testet öltése. Természetesen távol álljon tőlem, hogy ezt mindenképpen vitassam, de én mindenesetre ezt fenntartással kezelem.

Minden leszülető léleknek, a testi életei során azt szükséges megtanulnia, hogy noha különálló lény másoktól, de Istenben, a Forrásban való összekötöttség révén mégis egy mindenkivel, így bármit tesz másokkal, azt saját magával is teszi. Továbbá - a teljesség igénye nélkül említve - minden leszülető léleknek meg kell tanulnia megbocsájtani, elfogadni (bár nem azonosulni egy helytelen úttal), és ügyelnie, hogy másoknak, de saját magának se ártson. Ezt bár kimondani egyszerű, de minden pillanatban eszerint létezni, már nagyon sok tanulás és gyakorlás eredménye.

Összefoglalva tehát úgy gondolom, az a világ, mely jelenleg a Földön található (a fizikai világoknak is különböző szintjei vannak, akár például az általános iskolai osztályoknak), még nem az a fizikai világ, ahonnan a testet öltéseinket befejezhetnénk.
Azon lelkek közül, akik jelenleg itt élnek, még úgy vélem, senki sem érte el azt a végső állapotot, mely felé a testet öltések vezetnek. Vannak ugyan, akik ehhez jóval közelebb járnak másokhoz képest, de mindenképpen úgy vélem tehát, hogy nem ez a fizikai világ az, ahol ezt bárki teljesen el tudná érni. Ugyanakkor ebben semmi rendkívüli nincs, hisz egy általános iskola alsóbb osztályában is lehetnek rosszabb, jobb és kifejezetten jó képességű és tanulmányi szintű gyermekek, ám olyan nem jellemző, hogy valaki ott az egyetemi követelményeknek is eleget tudjon maradéktalanul tenni.

Medek Tamás

 

 

432.,

A karmikus hátizsákunk

Mindannyiunk minden tettünkkel, folyamatosan teremtjük magunknak a karmánkat, a jövőnket. Jót és rosszat is. Természetesen a célja annak, hogy mindig azt kapjuk idővel vissza, amit másnak okoztunk az, hogy megtanuljuk, mit jó tenni mással és mit nem. Pontosabban szólva, hogy megtanuljuk, hogy csak a jót érdemes tenni mással és magunkkal is.

Mindannyiunknak van - képletesen szólva - egy karmikus puttonya, egy karmikus hátizsákja. Ahova gyűjtjük a mindenkor megteremtett karmánkat. Valamennyi testi leszületésünk előtt, amikor a szellemi segítőinkkel összeállítjuk a leendő sorsutunkat, annak főbb körülményeit és eseményeit, mindig ebből a puttonyból válogatunk. Méghozzá azok alapján válogatunk, hogy a sok-sok karmánkból melyek azok, amelyeknek a megélése a leendő testi életünkben illetve a jelenlegi lélekfejlettségi szintünkön a legideálisabb volna.

Természetesen nem egyszerre hozunk tehát mindent le. Csak azokat, aminek most jött el az ideje. Aztán persze testi életünk során oldunk is meg belőle, gyűjtünk is hozzá. Így joggal gondolhatnánk, kérdezhetnénk, hogy akkor sosem fogy el?

De igen. Előbb-utóbb mindenkinek kiürül e karmikus hátizsákja (úgy értve, a negatív karmától). Ahogy egyre több testi életen leszünk túl, egyre több tapasztalat és megértés lesz a hátunk mögött, ahogy egyre fejlettebb, tudatosabb lelkekké válunk, úgy egyre több (negatív) karmát leszünk képesek megoldani, feloldani, s egyre kevesebbet teremteni helyette.
Egyre kevesebbet teszünk tehát bele ebbe a puttonyba a testi életeink során, míg az előbb-utóbb kiürül végül.

Medek Tamás

 

433., 

Rossz döntésem eredménye egy fájó élethelyzet? (a cikk egy hozzám forduló kérdése alapján készült)

Ha egy számodra kellemetlen helyzetben vagy éppen párkapcsolatban vagy benne, akkor az sosem azt jelenti, hogy rosszul döntöttél bármikor is a múltban. Ne úgy képzeld tehát el, hogy bánnod kellene azt a döntésed, mely most ezt a negatív élethelyzetet eredményezte. Ne úgy képzeld el, hogy azért vagy ebben a helyzetben, mert akkor rosszul döntöttél, s ha akkor másként döntesz, most sokkal jobb lenne.
Noha földi elmével végig gondolva mindez logikusnak tűnik, ugyanakkor a valóság más alapokon nyugszik.

Azért vagy benne egy számodra negatív élethelyzetben, mert azt itt és most tapasztalnod kell. Mert az a jelen testi életedre vállalt sorsutad része, s melynek tudatában voltál már a leszületésed előtt. Ezért hoztad meg tehát annak idején azt a döntésed, mely most ezen helyzetbe, ezen megélésbe irányított.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy akkor egy ilyen fájó helyzetet el kellene feltétlen viselj. Hogy tapasztalnod kell, ez nem kérdés, hisz különben nem lennél benne. Azonban azt nem tudhatod a mostani személyiségeddel, hogy meddig kell benne legyél, ezért folyamatosan figyelned kell a lehetőségeidet illetve a belső hangodat és meg kell tenned mindent annak érdekében, hogy magad is a lehető legkevesebbet sérülj, valamint hogy minél előbb kikerülj abból a helyzetből.
Ameddig benne kell legyél, addig vagy a sorsod és ezzel együtt a körülményeid fognak úgy alakulni, hogy ne tudj kilépni, vagy a belső hangod, egy megmagyarázhatatlan erő fog visszatartani attól, hogy kilépj. De amint az adott helyzet karmikus ereje és ideje elfogy, ezen korlátok megszűnnek, és ezt érezni fogod, ezt észre fogod venni - s akkor már nem is fogsz tudni mást tenni, mint továbblépni.

Elmondható tehát ezek alapján, hogy ameddig a sors vagy a belső hangod kényszerítése okán benne tartózkodsz az adott negatív élethelyzetedben, addig azt okkal éled, addig abban benne kell legyél, annak megtörténte nem a véletlen műve. A fő feladatod benne pedig ugyanaz, mint valamennyiünknek valamennyi helyzetében: az adott megélésen keresztül igyekezni a legjobb embernek lenni és maradni, ahogy tőled telik.

Medek Tamás

 

434.,

Miért érthetjük félre a karmát és miért rendülhet meg benne olykor a hitünk?

A legtöbbször kétféle módon értik vagy értelmezik félre a karmát. Az egyik esetben mielőbb kívánják mások felé a visszaáramlását, és úgy érzik, semmit sem ér részükről, ha az egy másik testi életben fog bekövetkezni, hisz ők akkor már nem lehetnek jelen a mostani személyiségükkel.

Itt azonban fontos belátni, hogy ezeket a gondolatokat egyfajta személyes bosszúvágy és elégtétel hajt. A karma azonban se nem bosszú és se nem elégtétel. Hanem tanítás. Így nem a mielőbbi visszahatás a célja, hanem az, hogy az adott lelket a legmegfelelőbb időben érje. Akkor, amikor abból a legtöbbet tanulhatja. Amikor ő maga van hasonló helyzetben és hasonló lélekfejlettségi szinten, mint az, akire egykor hatást gyakorolt.
A másik félreértés ebből következik. Ha egy karma több testi élet múlva hat vissza, a legtöbb esetben értetlenül áll az adott személy előtte, hisz jelen testi életében nem tudja mihez kötni. Így aztán még a karmába vetett hitét is megkérdőjelezi.
A karma ugyanakkor létezik és törvényszerűen vissza is áramlik mindenki felé.

A hozzá fűződő félreértéseket és félreértelmezéseket tehát egyrészt az adja, hogy míg mi (most) egy adott testi életen belül tudunk gondolkodni, a karma ennél jóval szélesebb perspektívából, életeken átívelően. Másrészt pedig, hogy a karma nem bosszú és nem büntetés. Hanem tanítás. Aminek egyetlen célja, hogy az adott lélek felismerje, mit tett korábban másokkal, s lehetőleg megtanulja, hogy azt jó volt-e tenni mással vagy sem. S mivel a tanítás a fő cél, ezért az egyetlen hajtóereje, hogy a visszahatással a legmegfelelőbb időpontot várja ki.

Medek Tamás

 

435.,

Legyen úgy, ahogy "Te" akarod

Vannak olyan helyzetek, amikor a sors kétféle kimenetelt tartogat nekünk, egy számunkra jót és egy sokkal kellemetlenebbet. Olyan esetekre gondolok itt most, melyeknél e kimenetelekre nem tudunk érdemi hatással lenni. Ilyenkor természetes reakció részünkről, hogy mindenképpen a jó kimenetelért imádkozunk, már-már görcsösen arra vágyunk, hogy az történjen meg.

Ugyanakkor ez esetben megfigyelhetünk egy csodát. Ha elengedjük az ilyen típusú ragaszkodásunkat, elvárásunkat, és egy magasabb tudatosságból nézve készen állunk a rosszabb eshetőség megélésére is, s egyúttal nyugodt szívvel átengedjük a sorsnak a döntést, akkor könnyen azt tapasztalhatjuk, hogy végül a számunkra kedvezőbb kimenetel valósul meg.

Egyik legfontosabb (ám épp ezért az egyik legnehezebb) spirituális tanítás és lecke, hogy amire nincs érdemi ráhatásunk, azt engedjük el, s bízzuk a sorsra, Istenre, az Égiekre (ki akinek nevezi) magunkat. Tudva, hogy a mostani személyiségünkhöz képest, a felsőbb szellemi erők sokkal inkább tisztában vannak vele, milyen megélésekre van most szükségünk. S ha erre képesek vagyunk, ha ezt a feladatot sikerrel tudtuk teljesíteni, akkor az ebbe belefektetett "munkák" gyümölcseként kapjuk a számunkra kedvezőbb utat.

Természetesen vannak olyan esetek, amikor az adott személy karmája, a jelenben megélni szükséges sorsútja mégsem teszi lehetővé, hogy a pozitív kimenetel érvényesüljön, azonban mégis mindenképpen javasolt egy ilyen helyzetben átengedni a sorsnak a döntést, hisz jó eséllyel egy, a jelen cikkben bemutatott tanításban lehet részünk.

Medek Tamás

 

436., 

Képesek vagyunk elengedni?

Sokan, egy szerettük távozása után azért nem képesek az elengedésre, mert valóban el akarják engedni őket. Mert valóban azt gondolják, hogy elengedniük kell őt. De hogyan is várhatná el bárki tőlünk, hogy elengedjünk egy olyan személyt, akit szeretünk. Az elengedést ráadásul, annak földi értelme szerint egy végleges elszakadásnak, örök megsemmisülésnek tartjuk, amit érthető módon nem bírunk és nem is akarunk felfogni.

Ezért is nem az elengedés a helyes szó egy gyászfolyamat segítésében. Sőt, nem is elengedésről kell beszéljünk. Hisz az a legtöbb embernek felfoghatatlan, kivitelezhetetlen. Nem beszélve arról, hogy még ha akarnánk sem tudnánk a szó szigorú értelmében ezt megtenni, tehát elengedni bárkit is, hisz mindannyian egyek vagyunk, így bárkivel, örök összeköttetésben létezünk.

A helyes - és sokkal elérhetőbb - cél mindenképpen az elfogadás és megértés kell, hogy legyen. Elfogadni és megérteni, hogy az adott személy okkal volt az életünk része, amíg része volt, és okkal távozott, amikor távoznia kellett. Hogy nem volt véletlen, sem az életünkbe való érkezése, sem az abból való kilépése. Elfogadni és megérteni, hogy noha most fizikálisan nem lehet velünk, de a kapocs közöttünk örök, ha pedig kölcsönösen szerettük egymást, az elválásunk sosem végleges. Hisz újra fogunk még találkozni - jóval többször, mint most azt elképzelni tudnánk.

Medek Tamás

 

437., 

Ki a győztes valójában?

Bár nem szeretem a győztes szót használni, hisz ennek a szónak inkább a földi értelme az ismertebb. A létezésünk nem verseny, ahol lesz majd egy győztes. Ez csupán földi nézőpont tehát. A létezésünk egy lélekfejlődési folyamat, melyben végül mindenki "győztes" lesz, végül mindenki célba ér. Továbbá nincs vesztes. Az sem vesztes, aki a még nem ért célba, hisz előbb-utóbb törvényszerűen ott lesz ő is.

Győztes éppen ezért a legtöbb esetben nem az, akit a földi fogalmak alapján sokan annak gondolnának. Nem az, aki erőszakkal vagy bármilyen negatív érzelemmel illetve fizikai erővel lebírna másokat, sikert aratna mások felett. Nem az, akit adott testi életében sikeresnek, bármiben is szerencsésnek tartanánk.

Az igazi "győztes" valójában az, aki bármi is történjék vele, bármilyen hatások is érjék másoktól és a környezetéből, ő mégis, ahogy tőle és a körülményeitől telik, végig jó ember tud maradni. Ő az igazi "győztes". De ő sem a szó földi értelmében tehát. Az ő győzelme annyit jelent, hogy közelebb áll ahhoz a célhoz, ahova minden lélek tart, s ahova előbb-utóbb minden lélek meg is érkezik.

Medek Tamás

 

438.,

"Mi történik akkor, ha eljön az idő és mégis megtorpanok, nem akarok menni, mert szeretek élni. Itt ragadhatok két világ közt? Hiába van tudomásom az odaátról?" - kérdezte egyik kedves Olvasóm nemrég egy posztom alatt. E kérdését és az arra adott válaszomat szeretném ezúttal külön is kiemelni, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

Teljesen egyéni a lélek helyzete, a testi halála utáni közvetlen időszakban. A legtöbb lélek hamarosan átkelt a szellemvilágba, azonban vannak olyanok, akik több-kevesebb ideig még maradnak, különféle okokból. S igen, van olyan lélek, aki még annyira ragaszkodik az éppen hátrahagyott testi életéhez, hogy noha van tudomása a szellemvilágról, de mégis maradna még.

Ugyanakkor ez nem helyes út, tehát ha lennének is ilyen gondolataid, fontos tudatosítanod magadban, hogy ott és akkor menned kell. Hogy bármennyire is szerettél itt lenni, vagy kötődsz bárkihez illetve bármihez itt, magadnak sem teszel jót, ha maradsz, hisz a természetes, ha a lélek ilyenkor visszatér a szellemvilágba. Oda, ahova tartozik, ahol (újra) megérti, hogy nem szakadt el senkitől és semmitől sem (sőt, odaát közelebb lesz, mint gondolná), illetve ahol újra felismeri azt, hogy nemhogy visszatérni gondolkodna, de elhagyni sem szeretné többé azt a világot.

Medek Tamás

 

439.,

A segítőink mindig ott vannak mellettünk...

Ezúttal egy saját élményemet szeretném Veletek megosztani.
Egyik késő délután egyedül voltam otthon és megnéztem egy filmet, melyre már egy ideje terveztem sort keríteni. A címe: Két világ között. Egy romantikus film, spirituális vonatkozással.
Épp egy olyan jelenetnél tartottam, ahol fényképezőgéppel próbálták megnézni, van-e jelen szellem. Ugye vannak olyan esetek, amikor egy fényképezőgép lencséjén keresztül láthatóvá válik egy itt lévő lélek, aki csak így látható számunkra, szabad szemmel nem. Magam is szoktam olykor ilyen próbát tenni - bár sikerélményem még nem volt benne, de tudom, hogy igazából bármikor lehet. (Persze viszonylag ritkán is próbálkozom ezzel.)

Amikor ennél a jelenetnél tartottam, gondoltam egyet, hogy magam is elvégzem ezúttal ugyanezt. Feküdtem az ágyon és a telefonom kameráját magam felé irányítva néztem, hogy vajon van-e mellettem, körülöttem most valaki.
Senkit sem láttam ugyan, azonban pár másodperc elteltével, hogy így néztem magam a telefonkamera képén, egyszer csak "magától" készített egy képet a telefonom...

Bár az okostelefonoktól nem meglepő ilyen vagy ehhez hasonló működési rendellenesség, azonban az mégis nagyon sokatmondó, hogy még sosem csinált ilyet, de éppen most igen. Az kezemmel úgy fogtam egyébként, hogy az ujjammal sem a kijelzőn, sem a telefon oldalán lévő fényképező gombot nem érintettem - ezért amikor magától elkészült egy kép, rögtön tudtam, hogy ez nem én voltam. Sőt, az is elég nyilvánvaló volt számomra - főként az imént említett időzítés miatt -, hogy bizony van itt most valaki, aki így mutatta meg magát.

Azonban úgy gondolom, hogy betekintést kaphattam azt illetően is, hogy mindez miért történt.
Ehhez tudni kell, hogy aznap délután kissé szomorkás voltam, tehát nem voltam túl jól lelkileg. Ez az elkészült képen is látszott az arcomon. Ahogy a kép elkészült és jobban megnéztem, jött egy meglehetősen éles gondolat, egy olyan gondolat, amit éreztem, hogy kívülről érkezett. Valahogy így szólt: Nézd meg magad! Látod? Ne légy ilyen! Ne szomorkodj, hisz itt vagyunk melletted mindig!

Mindent összevetve igencsak valószínűnek tűnik tehát számomra, hogy ott és akkor olyan szellemi lény vagy lények próbált(ak) nekem üzenni, akik számomra segítő szándékkal voltak jelen. S az egyik legfontosabb spirituális tanításra hívták fel a figyelmem: Sosem vagy egyedül, a segítőid mindig ott vannak melletted és csak azt szeretnék, hogy mindig a lehető legboldogabb légy!

Természetesen érthető, hogy ez a legtöbbünknek nem megy mindig maradéktalanul. Azonban nagyon sokat tud segíteni egy ilyen élmény, melyre mindig visszagondolhatunk a jövőben is, ha úgy éreznénk nem látjuk a fényt úgy, ahogy szeretnénk.

Medek Tamás

 

440.,

Isten pontosabb megértése

Egy kedves hozzám forduló, a beszélgetésünk végén - számomra nagyon megérintően - elmondta nekem, hogy igazán most, a beszélgetésünk alatt változott meg az Istenhez, az Égiekhez való viszonyulása. Eddig nagyon haragudott Istenre, amiért elveszi tőlünk a szeretteinket, pláne, ha azt egy kisbaba esetében teszi. Eddig nagyon haragudott Istenre, miért engedi meg, hogy olyan sok borzalom történhessen a világban, s így érthető módon már-már a létezésében is kételkedni kezdett.

A beszélgetésünk azonban komoly fordulatot hozott ebbéli meggyőződésében. Ami nagyon megérintő volt számomra, hisz úgy érzem, ha csak egy emberben tudtam ilyen változást elérni, már megérte a spirituális tevékenységem.

Fontosnak tartottam számára is kiemelni, hogy amiért sokan sok mindenért az Égieket okolják, úgy vélem, az egyházak, félelemkeltésen alapuló téves tanításai miatt teszik. Amelyek Istent olyas valakinek állították be, akitől félni kell, s aki bármit megtehet a kénye-kedve szerint, s éppen ezért akihez folyamatosan könyörögni és esdekelni szükséges.

Ezzel szemben - az én ismereteim és tapasztalataim szerint - Istennek "csupán" a létezésünket és a szabad akaratunkat köszönhetjük. A létezésünket és azt, hogy bárkivel bármit megtehetünk. Ez utóbbit azonban azért, hogy a saját erőnkből és saját tapasztalatainkból okulva (a karma által) előbb-utóbb megtanuljuk, hogy mit jó tenni mással és mit nem. Bármi, ami történik veled tehát, már nem Isten műve, hanem a tiéd. De azért, hogy tanulj belőle - életeken átívelően. Ha pedig bárki nem lehet már része az életednek, nem Isten vette el tőled. Hanem eljött az adott személy számára az az időpont, amikor számára ki kellett lépnie az életedből (vagy a testi életből is), illetve számodra is eljött az idő, hogy ki kellett lépj az ő életéből - a jelen testi életre vállalni szükséges sorsutatok szerint. Aminek pedig szintén karmikus előzményei vannak, tehát a forrása szintén te magad vagy.

Isten életet adott neked és hagyja, hogy hozzá emelkedj fel. Teszi mindezt úgy, hogy veled van, benned van, de szeretné, ha mindent a saját erődből érnél el, hisz tudja, akkor fogod igazán értékelni. Nem szól tehát bele az életedbe, a döntéseidbe. Hagyja, hogy bármi megtörténjen, amit szeretnél, hisz tudja, előbb-utóbb felérsz hozzá, mert mint ösztönös vágy, beléd táplálta.

Szívből remélem, hogy minél többen felismerik Isten ezen megközelítését. Hisz az, melyben e kedves hozzám forduló a beszélgetésünkig élt, inkább távolabb visz bennünket tőle, ami éppen ellenkezője annak, ami a létezésünk célja.

Medek Tamás

 

441.,

Valóban a folyamatos boldogságot kellene keressük?

Mindannyian a boldogságot keressük, s mindenképpen azt szeretnénk elérni - ami persze érthető is. Bár sokak szerint erre meg vannak a megfelelő technikák, én mégis azt mondom, nem feltétlen életszerű sokszor, hogy ezt tűzzük ki célunknak. Noha ahogy tőlünk és a körülményeinktől telik, fontos, hogy boldogok legyünk, azonban fontos figyelembe vennünk azt is, hogy itt - némileg képletesen értve - iskolában vagyunk. Odaát otthon, itt iskolában. S ahogy testi életünkben fontos, hogy az iskolában is jól érezzük magunkat, boldogok legyünk, de azért az mégiscsak egy iskola, melyben alapvetően kemény tanulás és munka folyik.

Ide azért jövünk le, hogy tanuljunk, azon hibáinkból, melyeket eddig elkövettünk, s persze hibákat még a jelenben is követünk el. Ezen tanulási folyamatok fájdalmasak, ami az előbbiek fényében érthető, hisz egyikőnk sem hibátlan, így áramlanak még vissza negatív hatások is felénk.

Odaát otthon vagyunk. Noha tanulunk is, de alapvetően pihenünk, töltődünk és boldogságban élünk a velünk azonos szinten lévő lelkekkel. Itt azonban iskolában vagyunk, ahol cél tehát, hogy minél boldogabbak legyünk, de nem lehet célunk még, hogy mindig boldogságban éljünk, és nem is szabad hibáztatnunk magunkat, ha ez utóbbit nem tudnánk maradéktalanul elérni, s megvalósítani magunk körül.

Medek Tamás

 

442.,

Mennyire vagy értékes valójában?

Földi ésszel felfoghatatlan, ha belegondolunk, hogy mekkora az Univerzum mérete hozzánk képest, még ha csak az általunk ismertnek véltet is vesszük alapul. Felfoghatatlan számunkra, hogy mennyi bolygó, mennyi Naprendszer, mennyi galaxis létezik még a Földön kívül, melyen mi most jelen testi életünket éljük.

A Világegyetem elképzelhetetlenül nagy méretének nyilván több oka is van, de egyik bizonyosan az a véleményem szerint, hogy képletes hasonlatként szolgáljon a jelenlegi testi létezésünk vonatkozásában. Hogy láthassuk, amilyen apró porszem vagyunk a Világmindenségben, olyannyira apró láncszeme a teljes létezésünknek a jelen testi életünk, olyannyira kis részlete a mostani személyiségünk a valódi énünknek, s olyannyira piciny része az általunk most ismert fizikai világ a szellemvilágnak.

Mindaz, amit most ismerünk a világból és saját magunkból tehát, csupán a nagy egész egy egészen pici része. A létezésünkből, a személyiségünkből és a világból, az általunk most ismert és a teljes valóság közötti különbség felfoghatatlan.

Az Univerzum felfoghatatlan mérete hozzánk képest ezt tanítja tehát nekünk: amilyen kicsik vagyunk a nagy egészhez képest, épp oly kicsik vagyunk a mostani személyiségünkkel ahhoz, akik valójában vagyunk. Mindig jusson eszedbe ez, amikor nem tartanád magad eléggé értékesnek. Te most noha a Föld vagy, de valójában az Univerzum. Te most noha itt élsz, de benned él minden.

Medek Tamás

 

 

443.,

Mi lesz, ha már nem lesz a Föld?

Sokan félnek attól, hogy mi lesz velük, mi lesz a következő életükkel, ha már nem lesz Föld, vagy már nem lesz a Földön élettér. Fontos azonban kiemelnünk, hogy ez a gondolkodás azt feltételezi, hogy csak a Föld létezne, illetve csak itt lenne a testi élet megélésére alkalmas környezet. Ezzel szemben azonban az ismereteim szerint a földi elmével végtelennek tűnő Világegyetemben végtelen számú és típusú fizikai világ (bolygó, ahol testi élet élhető) létezik, közöttük számtalan olyan, ami lényegében a most, általunk megszokotthoz hasonló.
Ha a Földre bármi miatt is nem tudnánk leszületni, azt megtehetjük tehát egy másik bolygón. Ugyanakkor a karmánkat természetesen oda is visszük magunkkal.

Egy iskolai hasonlattal illusztrálnám mindezt (hisz ne felejtsük, a léleknek a testi létezés is iskola csupán). Ha az iskola, ahová jártunk, egyik éjjel leég, akkor a tanulmányainkat egy másik iskolában fogjuk folytatni, ugyanabban az osztályban, ahová eddig jártunk, sőt, a tankönyvünket is ott fogjuk folytatni, ahol legutóbb abbahagyni kényszerültünk.

A Földre, a természetre természetesen vigyázni kell és ahogy tőlünk telik, óvni, tisztelni azt. (Például a környezetszennyezés hatásaiból egy másik bolygón is oly mértékben részesülünk adott testi életünkben, amennyire itt ahhoz hozzájárultunk.) Azonban fontos tehát tudni, hogy annak élettartama nem befolyásolja a mi létezésünket. Ha ide már nem tudunk leszületni, akkor egy másik, lényegében hasonló fizikai világban folytatjuk - a karmánknak megfelelő körülmények között.

Medek Tamás

 

444., 

A Földet valóban a sötét erők uralják?

Sokan kérdezik, hogy a Földön miért ilyen nagy a sötétség ereje, miért van a Földön ilyen sok borzalom és negatív érzelem. Az ismereteim szerint a "sötétség erői" inkább egy kissé túlmisztifikált fogalom. Lelkek léteznek csupán, azok vagyunk mindannyian, s abban különbözünk egymástól, hogy a lélekfejlődés más és más fokán állunk.

Minél tapasztaltabb és fejlettebb egy lélek, a testi élete során annál kevésbé fogja engedni, hogy az anyag és a testi elme, a testi ösztönök uralják, illetve annál kevésbé fogja másnak és magának a rosszat kívánni.
Minél fejlettebb egy lélek, minél több testi életen van már túl, annál többször tapasztalta meg korábbi tettei visszahatását (a karma által), így annál inkább tudja ösztönösen, mit jó tenni mással és mit nem, illetve hogy csak a jót érdemes tenni.

Minél fejlettebb egy lélek, ösztönösen annál kevésbé engedi, hogy az anyag, a testi elme hatással legyen rá, tehát annál inkább képes túllátni a fizikai világon. Annál inkább tisztában van a valódi önvalójával, s azzal, hogy noha különálló lélek ő is, de mégis, mindenkivel egy. Aki viszonylag fejletlenebb, még ezzel nincs annyira tisztában és engedi, hogy a testi világban mélyen hasson rá a testi elme, a testi ösztönök. Képes még tehát kellően azonosulni a teste ösztöneivel.

A földi testünk a földi állatvilágból származik, melybe kódolva van a túlélési ösztön. Annak ösztöne, hogy a fizikailag erősebb győz és él túl, akár mások kárán is. (Ez a magasabb szintű fizikai világokon már egyre kevésbé van jelen.) Ez a kód így az emberi testben is jelen van - a léleknek pedig ennek uralása az egyik próbája ezen a szintű fizikai világon, mely csak egy bizonyos lélekfejlettségi szint felett megy könnyen.

A fizikai világoknak is számos szintje van, s attól függően sorolható egy fizikai világ egyik vagy másik kategóriába, hogy döntően milyen szintű lelkek lakják. Ilyen értelemben a Földön található világ egy tízes skálán körülbelül hármas szintnek felel meg, mely nem is annyira meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy milyen mértékben van jelen benne az erőszak, s mindenféle negatív érzelem, gondolat. Ez bár kiábrándító, de mégis normálisnak, természetesnek tekinthető. Ez annak a jele tehát, hogy az itt élő lelkek jó része a lélekfejlődésének, az ennek megfelelő szakaszán jár.

Ha tehát szörnyülködnénk azon, hogy mennyi borzalmom és negatívitás található a Földön, akkor az épp olyan, mintha egy általános iskola harmadik osztályában azon botránkoznánk meg, hogy az ott tanuló gyermekek még a hetedikes anyagot nem tudják. S ha azt hisszük, hogy a "sötétség erői" örökké valók, hogy a "sötét" lelkek sosem javulnak meg, legalább olyan tévedés lenne, mintha a harmadikos gyermekekről feltételeznénk, hogy sosem lesznek hetedikesek, illetve sosem tudnák majd elsajátítani a hetedikes tananyagot. (Szeretem az iskolás példát említeni sok esetben, hisz a testi világ a léleknek iskolának minősül. S bár földi szavakkal nehéz, sőt lehetetlen pontos leírást adni, de az iskolás példa mégis jól körvonalaz.)

Fontos tehát, hogy ne csak úgy tekintsünk a létezésre, mintha csak ez az egy világ és ez az egy élet létezne. Noha itt és most a testi érzékszerveinkkel csak ezt érzékeljük, de mégis sose felejtsük el, hogy ez a nagy egész csupán apró része, melynél most okkal nem láthatunk többet. Ám ha ebből az apró láncszemből ítélünk, az éppen olyan tévút, mintha egy nagyvárosnak egyetlen utcáját látva, vagy egy hatalmas ország, egyetlen lakójával találkozva gondolnánk azt, hogy pontosan ismerjük az egész várost vagy az egész országot.

Azon lelkeknek, akik az itteni átlagnál fejlettebbek, nagyon kiábrándító és érthetetlen tud lenni, mindazon erőszak és negatívitás, melyet a Földön tapasztalhatnak. Azonban fontos tehát tudni, hogy akkor érthetik meg jobban ezt a látszólag érthetetlent, ha elfogadják, hogy mindaz, amit itt és most tapasztalnak, csak egy apró láncszeme a teljes egésznek. Ugyanakkor senkinek sem mérvadó az (ilyen szempontból), hogy mástól mit tapasztal. Teljesen mindegy, hogy mások mit áramoltatnak ki magukból - az őket minősíti, és ők vállalják érte annak karmikus terhét. Mindenki csupán azért felel - bármilyen körülmények között is -, amit saját maga áramoltat ki magából, s azzal építi a saját jövőjét is.
A "sötétség erői" egy fogalom, mely valójában olyan lelkeket jelöl, akik a lélekfejlődésük egy viszonylag koraibb szakaszán járnak. S bár minél több ilyen lélek tartózkodik egy helyen, annál erősebbeknek hatnak, mégis elmondható, hogy a karma az ő esetükben is épp úgy dolgozik (életeken átívelően), így egyikük sem marad örökké ezen a szinten.

Medek Tamás

 

445.,

Ha anyukám átkelt már a szellemvilágba, ez azt is jelenti, hogy nem lát engem, nincs már velem, s nem lesz itt 42 napig? Vagy csak néha visszajön? - kérdezte egy kedves hozzám forduló. A kérdését és az arra adott válaszomat - a hozzájárulásával - szeretném most közzétenni, hisz úgy vélem, ez másokat is érdekelhet.

A léleknek kb. 40-50 napja van arra a testi távozása után, hogy egyszerűen visszatérjen a szellemvilágba. Teljesen egyéni azonban, hogy egy lélek ezt mikor teszi meg. Van, aki szinte azonnal, van, aki ezen időintervallum vége felé. A legtöbb lélek átkel ezen időn belül, de mégis vannak olyanok, akik eztán is maradnak még több-kevesebb ideig, ami már ellenjavalt, de végül előbb-utóbb mindenki átkel.

Aki már átkelt, nem jelenti azt, hogy ne látná, ne érzékelhetné az itt maradt szeretteit. Sőt, ezt intenzívebben teheti, hisz a szellemvilágba való visszatéréssel jelentősen tisztul a tudata, tágul a tudatossága.
Anyukád ebben az állapotában is képes érzékelni mindazon gondolatokat és érzelmeket, melyeket feléje irányítasz, illetve képes figyelemmel is kísérni az életed. Sőt, bizonyos esetekben arra is van lehetőség ekkor is, hogy alkalmanként fizikailag is melletted legyen, tehát meglátogasson (lélekként).

Ami a lényeges különbség a szellemvilágba való visszatérés előtti és utáni állapot között, hogy az előbbi esetén a lélek (addig az ideig, míg itt van) megreked, állapota relatíve stagnál, míg az utóbbi esetén folytathatja a létezését, letisztul, tudata ismét kitágul, illetve végre hazatér (ahova mindannyian visszatérünk innen).

Medek Tamás

 

446.,

Testi formánk elveszik a testi távozással?

A testünk noha a testi halált követően megsemmisül, de annak egy úgynevezett energetikai lenyomatát a lelkünk tovább viszi magával. Így képes odaát is abban a formában, az a személyként mutatkozni azok számára, akiknek az nyújt megnyugvást. Ha visszatérünk a szellemvilágba tehát, a korábban eltávozott szeretteink azon testi formájukat magukra öltve fognak bennünket fogadni, ahogy az éppen hátrahagyott testi életünkben ismertük őket. Bár az a test nyilván nem az a test lesz, mint amit itt viseltünk, ugyanakkor ott és akkor mégis épp oly valóságosnak fog hatni, mint itt - sőt, a valóságérzet sokkal intenzívebb lesz az itt megszokotthoz képest.

Vannak továbbá, akik a testi életük során egy test elhagyásos élményt élnek át, s noha látják kívülről a testüket, de saját magukat is annak formájában érzékelik. Ez esetben is arról van szó, hogy egyrészt ott a testük, másrészt pedig annak lenyomata, annak "szellemi példánya", melyet a lelkük tovább visz magukkal, s mely addig meg is nyilvánul, amíg azt a viselője szeretné vagy tudati elvárása azt igényli.

Medek Tamás

 

447.,

Ölelhetjük, érinthetjük valaha még az eltávozott szeretteinket?

Sokan érzik - érthetően - úgy, hogy az eltávozott szeretteiket sosem láthatják viszont, sosem ölelhetik, érinthetik, csókolhatják meg. Bár a hiány okozta fájdalomban nagyon nehéz megérteni és bizonyára kevéssé kielégítő lehet, de fontos tudnunk, hogy ez nem így van. Nincs olyan tehát, hogy sosem érinthetjük őket. Legfeljebb ebben a testi életben. De még abban sem biztos.

Noha, a testi valójában már természetesen nem tapasztalhatjuk őket, ugyanúgy már nem lesznek testükben velünk, mint amíg még a testi életüket élték. Azonban aki már például álmodott egy eltávozott szerettével (egy intenzív megélés keretében), azt tudja, hogy még testi életünk alatt sem mondható el, hogy sosem érinthetnénk eltávozott szeretteinket. Bármikor álmodhatunk egy odaát élő szerettünkkel úgy, hogy az abban tapasztalt érintés, ölelés illetve bármilyen kontaktus, legalább olyan érzés lesz, mint ha azt testi életünkben, éber tudatállapotban tennénk. Természetesen nem mindenki élhet át ilyen tapasztalást, de bármikor megtörténhet.

Ha nem is, odaát viszont mindenképpen. Nemrég írtam róla, hogy a testünk energetikai lenyomatát, egy "szellemi példányát" a lélek mindig magával viszi a szellemvilágba, s képes is magára ölteni akkor, ha így szeretne bárki előtt mutatkozni. Amikor nekünk is eljön az időnk és visszatérünk, a korábban eltávozott szeretteinket abban a testi formájukban fogjuk tehát látni, mint ahogy itt ismertük őket. Noha az már nem az a test lesz persze, mint amit itt viseltek, ám az érzékelése legalább oly intenzív lesz. Azért írom legalább, mert odaát az érzékelésünk egy jóval erőteljesebb és szélesebb formájában tud működni, tehát mások érzékelése, érintése, ölelése is sokkal intenzívebb hatást ad, mint azt a testi életünkben megszokhattuk.

Ha úgy érezzük tehát, hogy valakit soha többé nem érinthetünk, nem ölelhetünk, nem csókolhatunk, fontos tudnunk, hogy ezek legfeljebb a földi elménk látszat kiáltásai. Valójában nincs olyan, hogy soha többé. Olyan lelkeket, akik kölcsönösen kötődnek egymáshoz, nem választ el két világ és nem is szorítkoznak a testi életükre. Egy eltávozott szerettünkkel még testi életünkben is átélhetünk valóságos érintkezést, akár álmunkban, viszont odaát - újra találkozva - ezt továbbra is megtehetjük, melynek átélése nemhogy olyan valóságos lesz, mint az itt megszokott, hanem annál sokkal intenzívebb, mélyebb minőségű tapasztalást eredményez számunkra.

Medek Tamás

 

448.,

Fel tudom venni az őrangyalommal, szellemi segítőimmel a kapcsolatot? (egy kedves hozzám forduló kérdése)

Úgy gondolom, a legtöbb ember nem képes kapcsolatot teremteni a szellemi segítőivel a testi élete során - olyan értelemben, ahogy itt más személyekkel kapcsolatot teremteni szokás. A kapcsolat azonban mégis, mindenki esetében folyamatos. Mindannyian összeköttetésben vagyunk az Égi segítőinkkel, csupán nem szerzünk róla konkrét tudomást.

A legtöbben egy ilyen kapcsolatfelvételtől olyan kérdések megválaszolását várnák, mint például, mi a feladatuk ebben az életben, hogyan, merre haladjanak tovább, milyen döntéseket hozzanak, stb. Ezek azonban pont olyan kérdések, melyekre konkrét választ nem kaphatunk a testi életünk során (azonban a sorsunk mutatja őket).

Leszületés előtt tisztában vagyunk azzal, hogy leendő életünk során milyen megtapasztalásokon, leckéken kell majd végig haladnunk, s itt bár nem emlékszünk tudatosan erre, de felsőbb szellemi erők folyamatosan segítenek mindent ennek a tervünknek megfelelően alakulni, sugallatokon és a sorsunk alakításán keresztül. Így mindig biztosak lehetünk abban, hogy az utunkon vagyunk, s hogy mindig olyan élethelyzetek tárulnak elénk, melyek megéléséért most leszülettünk. A feladatok tehát adottak. Azonban a megélésüket, s hogy menet közben hogyan viseltetünk mások és magunk irányába, már rajtunk múlik, ezzel kapcsolatosan kizárólag magunk hozhatunk döntést (mint ahogy mindezért kizárólag bennünket terhel annak karmikus következménye is).

A szellemi segítőinkkel tehát a kapcsolatunk folyamatos, hiszen mindig figyelnek ránk és segítenek a leszületés előtt eltervezett utunkon maradni, azonban ennél közvetlenebb kapcsolatot létesíteni nem szükséges a legtöbb esetben, hisz számos kérdésre nem kaphatnánk választ.

Ez némileg hasonló ahhoz, mint amikor dolgozatot írunk egy tanórán. A tanárunk bár ott van, s aki tanórán kívül át is adta a tudását, ám most a saját tudásunkból kell dolgoznunk. A feladatsor ott van előttünk, tehát mindenképpen azok a feladatok jönnek velünk szembe, melyek most szükségesek számunkra, ám megoldanunk egyedül kell őket.

Természetesen ha nagyon szorult helyzetben érezzük magunkat, nyugodtan forduljunk akár szóban, akár gondolatban a szellemi segítőink felé, és fogalmazzuk meg a kérésünket. Bár ez esetben sem tehetik meg helyettünk azt, ami a mi dolgunk, ám bizonyos esetekben küldhetnek némi segítséget. Küldhetnek például olyan jeleket, olyan "apróságokat", melyek nagy lendületet adhatnak számunkra. Hasonlóan ahhoz, amikor az iskolában egy szóbeli feleletnél megakadunk, a tanárunk pedig - látva szorult helyzetünket - egyetlen szóval kisegít bennünket, mellyel sikeresen újra tudjuk folytatni a mondandónkat.

Amikor tehát a szellemi segítőddel szeretnél kommunikálni, tudd, hogy folyamatosan azt teszed, hisz minden pillanatban segítenek az utadon maradni. Ugyanakkor elsősorban ne ennél mélyebb kapcsolatra vágyj (az odaát lesz sajátod), hanem tudd, hogy bár kéréseket intézhetsz feléjük (sőt, szívesen is veszik őket), de a dolgok lényegi részét neked kell megtenned, az úton neked kell végig menned. Egyedül, hisz a tudás, amit megszerzel, a tapasztalat, ami beleivódik, így lesz mélyen és igazán a tiéd.

Medek Tamás

 

 

449., 

A kisgyerekek milyen idős korukig látják a szellemeket? Ez igaz azokra is, akik már a szellemvilágba átléptek vagy csak azokra, akik még bolyonganak a köztes térben? (egy kedves hozzám forduló kérdése)

Mindannyiunknak vannak lelki érzékszervei, sőt, azok a "valódi" érzékszerveink. Amíg azonban testi életünket éljük, testi érzékszervekkel is rendelkezünk, melyek az itt létünk alatt lefedik a lelki érzékszerveinket. Lefedik, hogy döntően azokat tudjuk használni. A testi érzékszerveinkkel csak a fizikai világot tudjuk tapasztalni, s ugye amíg itt vagyunk, fontos, hogy döntően ide tudjunk fókuszálni.

Ez a lefedés azonban nem egyik pillanatról a másikra történik. Amikor ide érkezünk, ez egy folyamat eredménye, illetve amikor innen távozunk, amennyiben az nem hirtelen történik, akkor is egy folyamaton keresztül megy végbe. Amíg a lefedés nem teljes, addig a lelki érzékszerveinket is tudjuk többé-kevésbé használni, melyekkel tehát a nem a fizikai világhoz tartozó dolgokat is érzékelni tudjuk. Test nélkül létező lelkeket, mások felénk irányuló gondolatait, stb.

Az ideérkezésünkkor tehát e lefedés még nem teljes - ez pár év alatt megy végbe. Ezért van az, hogy a gyermekek, bizonyos életkorig még érzékelik azon lelkeket, akik körülöttük vannak vagy éppen emlékeznek még előző életeik valamely részeire. A legtöbb esetben ez a gyermek öntudatra ébredéséig tart, sok esetben 6-8 éves korig. Ritka esetben tart ki felnőtt korig is - ilyenkor általában arról van szó, hogy az adott lélek olyan sorsfeladatot (is) hozott magával, melyhez ez szükséges.
S ez a sajátosság az oka tehát annak is, hogy aki már közel jár a testi távozásához (például haldoklási folyamaton megy keresztül), már érzékeli azon test nélkül élő lelkeket, akik körülötte vannak, illetve akik elé érkeznek.

Az ilyen érzékeléssel természetesen nem csak azon lelkek láthatók, akik még nem tértek vissza a szellemvilágba, hanem azok is, akik onnan egy kis időre visszatérnek, meglátogatni bennünket.

Medek Tamás

 

450., 

Ezúttal egy kedves Olvasóm saját történeteit szeretném megosztani - a szíves beleegyezésével -, melyek úgy érzem, másoknak is hasznos és segítő pillanatokat fognak jelenteni. (Az Olvasóm levelét idézőjelek között teszem közzé.)

 

"Az alábbi megélések az elmúlt két évben történtek velem, és amik kétségkívül bizonyítják számomra a halál utáni létezést.

Az első furcsaság akkor történt, mikor elhunyt férjem temetésén voltam, voltunk.
Láttam, ahogyan az urnája mellett 'áll' az öltönyében, és a tömeget szemléli. Egy pillanat volt az egész.
A temetés után a közeli családtagjaimmal beszélgettünk, és kiderült, hogy összesen hárman láttuk ugyanezt, ugyanúgy.

Még a temetés napján megtudtam, hogy idős nagymamám kórházba került.
2 nap múlva látogattuk meg.
Éreztem, hogy utoljára látom.
Bár zaklatott voltam miatta, de utána két napig semmi sem történt.
Aztán beültem a kedvenc fotelembe, és lehunytam a szememet. A fejemben a régen elhunyt nagypapámnak 'szóltam'.
Azt válaszolta: - Itt vagyok, kisunokám, de nem hozzád jöttem.
Annyit kérdeztem: - Ma fog elmenni a mama?
Azt mondta, igen.
Ennyi volt a beszélgetés.
Másnap reggel megtudtam, hogy mama azon az éjszakán meghalt.

Pár hétre rá a gyász egy mély fázisában az ágyon feküdtem, a halálomért könyörögtem az égiekhez.
Mondhatni, hogy önkívületi állapotban voltam, ahonnan nem tudtam visszatérni, mert nem is akartam... De mégis sikerült.
A rengeteg festményem, szélcsendes időben, a falról sorba potyogott le. Akkor tértem magamhoz.
Tudtam, éreztem, hogy csak a férjem lehet, és nem akarja, hogy ilyet éljek át.

A támogatását többször is éreztem azóta.
Hogy ezt őrangyalként teszi, vagy csak 'odaátról' jelzi, azt nem tudom. És talán jobb, ha nem is tudok mindent, mert földi ésszel a teljes igazságot felfogni, elfogadni, úgysem tudnám.
Úgyis eljön majd az idő, amikor összeáll a kép."

 

Ezúton is szeretném megköszönni a kedves Olvasómnak, hogy a saját történeteit megosztotta velem és hozzájárult annak nyilvános közléséhez is.

Azt gondolom, nagyon jó látja, hiábavaló próbálkozás, hogy most akarjunk mindent megérteni az 'túlvilággal' kapcsolatban, hisz a földi elménk nem is lenne rá képes. Ugyanakkor sok mindent átláthatunk, beláthatunk most is, s pláne olyan történések után, amiket most olvashattunk. Úgy gondolom, hogy ezek - az átélők számára legalábbis - mindenképpen bizonyítják a túlvilág létezését. Azt, hogy valójában lelkek vagyunk, kiknek jelen testi életünk csupán egy aprócska szakasz, melyben minden okkal történik, de az elválásunk senkitől sem végleges.

Medek Tamás

 

Medek Tamás

spirituális író

 

E sorozatom következő részét ide kattintva éred el.

 

Az írásaim tartalmát az eddig, más forrásokból megszerzett ismereteim, a saját tapasztalataim, valamint a segítő szellemeim közlései alapján állítom össze. Nem célom senki világnézetén feltétlen változtatni. A saját átélt élményeimnek köszönhetően számomra nem kérdés a túlvilág létezése, de teljesen érthető, ha ez csupán szubjektív tapasztalatnak minősül, s csak azoknak igazán hihető, akik maguk is éltek át hasonlót. Célom, hogy olyan embereket segítsek a hitük erősítésében, akik már hozzám hasonlóan elindultak a szellemi világ elfogadása felé vezető úton. Nem szeretném továbbá, feltétlen tényként sem beállítani az írásaimban foglaltakat. Ezeket az információkat szellemi közlések útján kapom, melyek ugyan szinkronban vannak a saját tapasztalataimmal és mások közléseivel, de nyilvánvaló, hogy igazán teljes és valós képet akkor kaphatunk majd a szellemi világról, ha nekünk is eljön az időnk. Kérlek, az írásaim befogadásakor mindezt vedd figyelembe.