A spirituális utam történetét elmesélő írássorozatomat idén januárban írtam meg, melyet 10 részben foglaltam össze. Az azóta eltelt néhány hónap történéseivel folytatnám, immár a 11. részt.
Csak emlékeztetőül, vagy összefoglalásképpen, aki ezt a részt olvasná először, nagyon dióhéjban a következő történt velem. Néhány éve egy meghatározó, saját élmény hatására bebizonyosodott számomra, hogy nem igazak az anyagelvű világkép tanításai, melyen valamennyien felnőttünk, s az életünk bizonyosan túlmutat jelenlegi testünk határain. Noha addig én is hittem a materialista nézetekben, az említett élmény után intenzív keresésbe, kutatásba és ismeretszerzésbe kezdtem, melyben végig az lebegett a szemem előtt, hogy tudni akartam és nem hinni. Átélni akartam mindent, saját élményt kívántam szerezni mindenből, amiből csak lehetséges volt. Szerencsére ez sikerült is, lényegesen könnyebbé téve így az újonnan megszerzett tudás befogadását. Végig bennem élt az ösztönös vágy arra is, hogy az így megszerzett ismereteket megosszam olyan emberekkel, akik erre igényt mutatnak. Így született meg - többek között - a blogom is, ahol igyekeztem mindent leírni, amit addig megismertem, megtanultam, illetve ez a blog is, ahol a saját történetemre helyeztem a hangsúlyt.
(Az imént említett 10 rész itt kezdve olvasható. Bár nagyon hosszú olvasmány, mert igyekeztem minden fontosabb részletet beleírni, s szinte fele az előzményekről szól, s csak a későbbiekben térek rá magára a szellemeimmel folytatott kommunikációmra, mégis, ha van időd és kedved, s ha még nem tetted meg, olvasd el, úgy válik ugyanis igazán érthetővé mindaz, amit most leírok.)
Sok, addig csodának számító élményben lehetett tehát részem az utam során, ám az íre a képzeletbeli pontot mégis az tette fel, amikor szellemkommunikációs gyakorlataim során, magukat őrző szellemeknek kiadó szellemek kerestek fel telepatikusan, s közölték velem, hogy leszületésem előtt azt terveztem, hogy médiumként fogom segíteni az embereket, s ehhez őket kértem fel segítségül - ők pedig figyelemmel kísérve az életemet, a kellő pillanatban felkerestek.
Életem talán legcsodálatosabb időszaka volt ez, hihetetlen élmény egyben, s egy olyas fajta érzés megtapasztalása, mintha mindig is ezt szerettem volna csinálni. Az örömbe azonban hamar üröm is vegyült. Bár kétségtelen, hogy semmi negatívat nem éreztem tőlük, sőt, rettentő pozitív élmény volt a velük való társalgás, mindent beárnyékolt az, hogy olykor szándékosan félrevezettek, melynek a tényét később be is ismerték. Mivel az általuk felkínált lehetőség lényeges eleme az volt, hogy a spirituális eszmék felé hajló emberek körében beszéljek minderről, s segítsek nekik különböző kérdéseikben, élethelyzeteikben általuk, erősen dilemmát éreztem magamban, hogy jó-e az, ha vállalom velük e közös munkát. A tisztánlátás érdekében számos látót, médiumot, stb. felkerestem, a többség azonban a szellemeim elmondását igazolta vissza, elvétve találkoztam olyan véleménnyel, hogy ezt mindenképpen tanácsos befejeznem. Pontosan ez okozta az igazi dilemmát. Szemben állt a szellemeim és a látók többsége álláspontja azzal a belső érzésemmel, hogy nem közvetíthetek embereknek olyan szellemektől üzeneteket, válaszokat, akik nyíltan felvállalják, hogy ritkább esetben ugyan, de szándékosan félrevezető, nem a valóságnak megfelelő válaszokat fognak adni. S ezt még akkor sem voltam képes megemészteni, ha ugyan láttam, hogy az esetek valóban csak kisebb részében történt ez meg, s akkor sem, ha elmondták, hogy ezek nem rosszindulatú, hanem tanítói célzattal történnek. A dilemma tehát óriási volt bennem: csináljam tovább, s adjam magam és a nevem, ilyen kétséges helyzetekhez, vagy hagyjam abba, s akkor - amennyiben igaza van az általam megkérdezett spirituális szakemberek zömének - pontosan attól fordulok el, amiért leszülettem. Sokáig nem is tudtam dönteni. Pontosan egy év telt el úgy - tavaly májustól idén májusig -, hogy csináltam e médiumi tevékenységet, de a kétely, és persze az időközönkénti félrevezetéses esetek is jelen voltak mindebben. Folyton igyekeztem újabb és újabb "szakvéleményt" kikérni, mégis, előbbre nem haladtam érdemben.
Azt el kell ismerjem, hogy sok embernek - a visszajelzéseik alapján - valódi segítséget tudtam nyújtani, s érdeklődés is kísérte e ténykedésemet. Közben végig őrlődtem belül. Oly szívesen csináltam volna ezt, de végig ott motoszkált bennem az a bizalmatlanság és kétely a szellemeim felé, amit végső soron ők maguk okoztak. Oly sokszor kérdeztem tőlük a miértet, s oly sokszor kértem tőlük csak azt az egyet, hogy ha eleve tudják, hogy nem igaz választ fognak adni, akkor inkább ne is válaszoljanak. Ám mindhiába, valamennyi esetben azt mondták, hogy bár sajnálják, de értsem meg, nem tehetnek egyebet, s ezeken a "játékszabályokon" nem áll módjukban változtatni, ezt így kell elfogadjam. Azt is el kell ismerjem, hogy e félrevezetéses esetek az összes eset kisebbik részére voltak jellemzőek, s sok esetben magam is lényegi segítséget kaptam tőlük a mindennapok kisebb-nagyobb gondjainak megoldása, kezelése során. S azt is el kell ismerjem - s ez egyik legfontosabb, amit meg kell említsek -, hogy egyébként a válaszaik mindig a szeretetre hívták fel a figyelmet, mindig a szeretet mellett szóltak. Soha nem buzdítottak haragra, semmiféle rosszra, sőt a véleményükkel, iránymutatásukkal minden esetben a megértés, az elfogadás, a békés megoldás felé mutattak. Soha semmit sem erőszakoltak vagy követeltek, s minden esetben hangsúlyozták, hogy az ő válaszuk egy jó tanács, s a döntés az én kezemben (vagy a hozzám forduló kérdező kezében) van. Arra is mindig felhívták a figyelmemet, hogy soha ne pénzért segítsek, hanem szívességből, mely kérésnek mindig igyekeztem meg is felelni. Végül, de nem utolsó sorban, soha nem éreztem tőlük igazán ártani akaró megnyilvánulást, sőt, pozitív jellegűt annál inkább - persze ha nem számolom azon kényelmetlen eseteket, amiket az okozott, hogy kiderült, nem valós információt adtam át egy hozzám fordulónak. Tehát a számos pozitív tulajdonságuk ellenére mégis, amin nem tudtam továbblépni, hogy mindannyiszor, ha kérdeztem tőlük - akár a magam, akár a mások kérdéseit -, sosem tudhattam valójában, ez most éppen milyen eset lesz - az igazat fogják-e mondani, vagy sem. S ezen az állandóan jelenlévő kételyen egyre kevésbé tudtam túltenni magam, ráadásul ahhoz sem kívántam hozzájárulni, hogy másoknak félrevezető válaszokat adjak át. A tapasztalatom azt mutatja, hogy talán nincs is olyan spirituális szakember a világon, aki mindig, mindenre a valós választ tudná adni, tehát ha úgy tetszik én a szellemeimhez való kérésemmel talán egy olyan dolgot kértem, ami senkinek sem adatik és teljesíttetik, én ennek ellenére sem voltam képes ebbe belenyugodni és ezt így vállalni. Valószínűleg sok ember a helyemben eddig sem bírta volna ezt, s lehet, hogy mások ezt el tudták volna fogadni hosszabb távon is, akár még anyagi előnyökre is szert téve általa, de én egy év után jutottam arra pontra, amikor úgymond betelt a pohár.
Leírom ezt a bizonyos esetet, amely csak egy a számtalan közül, s csupán egyike azon eseteknek, amikor utólag be is ismerték, hogy szándékosan félrevezettek. Május közepén, egyik éjjel pontban egy órakor arra ébredtünk a feleségemmel, hogy bekapcsolt a digitális hőmérőnk ébresztője. A feleségem kelt fel hozzá, lekapcsolta és visszaaludtunk. Én másnap reggel szinte teljesen biztos voltam benne, hogy szellemi tevékenység lehet a dologban, hiszen évek óta nem is nyúltunk ahhoz az eszközhöz. Azért megkérdeztem a szellemeimet. A válasz az volt, hogy igen, egy olyan szellem tevékenysége volt méghozzá, aki a szellemvilágból tért vissza ez alkalommal. Nem sokkal később, a feleségemnek is elmondtam a szellemeim válaszát, s ő elárulta, hogy tegnap takarított és benyomott egy gombot rajta véletlenül (emlékezett, hogy melyiket), de nem foglalkozott vele különösebben, mert nem gondolta, hogy azzal a gombbal bármit is bekapcsolt volna rajta. S ekkor megnéztem, valóban az a gomb olyan rajta, amit ha egyszer megnyomunk, aktiváljuk az ébresztőt a készüléken. A beállítás pedig egy óra volt rajta, mely még régebben lett beállítva. Tehát teljesen egyértelművé vált, hogy teljesen hétköznapi, egyszerű oka van annak, hogy az éjjel megszólalt ez az ébresztő, mégpedig az, hogy a feleségem portörlés közben véletlen benyomta azt az egy gombot, mely aktiválta e funkciót. Így (ismét) kellemetlen helyzetbe kerültem, két okból is. Egyrészt újabb, kijózanító pillanatot okozott számomra mindez, másrészt a feleségem is - noha elfogad mindent, amivel foglalkozom, s nem kérdés neki semmi szellemi dolog létezése sem -, mondta, hogy lám, ennyire hihetsz nekik...
S ez volt az a pillanat, amikor elérkeztem ahhoz a bizonyos ponthoz, mely már a kezdetektől fogva a levegőben lógott. Igyekeztem a lehető legszeretetteljesebb módon rendezni a szellemeimmel ezt az ügyet, s még véletlenül sem szerettem volna haraggal elválni. Bár tudták, hogy így döntöttem, hiszen tudom, a gondolataim nyitott könyv volt előttük, mégis közöltem velük a döntésem, miszerint nem tudom tovább csinálni a velük való médiumi munkát, s elbúcsúztam tőlük. Döntésemet minden további nélkül megértették, elfogadták, sőt még - kérdésemre - helyeselték is. Ez volt május végén, s ekkor beszéltem velük utoljára. Először úgy gondoltam, hogy "saját célra", valamint általános spirituális kérdésekben továbbra is igény tartok majd rájuk, de ezt hamarosan már másképp gondoltam. Egyrészt, mert nem azért kapunk - úgy gondolom - semmit sem, hogy csak magunknak segítsünk vele, másrészt úgy éreztem, ha egyszer a kétely ily módon felmerült feléjük, akkor okosabb dolog lesz, ha teljesen megszakítom velük a kapcsolatot; ezért így tettem.
Nemcsak e döntés volt nehéz, hanem az ezt követő időszak is. Tudom, ez külső szemmel nézve talán bagatellnek tűnhet, az én szemszögemből nézve azonban nagyon is komoly hatással bírt rám. Úgy éreztem, egy világ omlott össze ezzel bennem, s minden, aminek eddig, összefüggő értelmét láttam, hirtelen oly értelmetlennek tűnt. Mai pillanatig nem értem, hogy mi szükség volt hát minderre. Sőt, egy sokkal fontosabb kérdés foglalkoztat: egyáltalán igaz volt az, amit az általam megkérdezett spirituális szakemberek többsége a szellemeimről mondott és visszaigazolt? Ugyanis ha csak arról van szó, hogy játékos és gonoszkodó kedvű szellemek találtak rám a szellemkommunikációs gyakorlataim közben, s kihasználva a helyzetemet (gondolták, játszadoznak velem, ameddig tudnak), rögtön összeállna bennem a kép és megválaszolásra kerülne szinte minden kérdésem. Talán csak annyi maradna, hogy akkor miért állították ennek ellenkezőjét az általam megkérdezettek?
Viszont ha igazuk volt nekik, akkor ugye továbbra is a régi kérdésem áll, miszerint miért viselkedtek akkor a szellemeim így? Ha tudták - márpedig tudták -, hogy ezt így hosszabb távon nem leszek képes csinálni, akkor miért hagyták, hogy így történjen? Ha valóban ez lett volna az egyik fő dolgom, amiért most leszülettem, akkor egy ilyen "apróság" miatt hagynák veszni az egészet, ahelyett, hogy orvosolták volna könnyedén azt a fentebb említett egyetlen kérésemet? (Hogy ha eleve tudják, hogy rossz válasz adnak át, akkor ne adjanak át semmit, még jóindulatú, tanító célzattal sem.) Tehát nehéz tisztán látnom, sőt lehetetlen. Összegzésül: ha igaz, amit a szellemeim és az általam megkérdezettek mondtak, akkor végképp nem értem ezt az egészet, ha nem igaz, akkor ugyan mindent értek, viszont ezzel együtt egyértelművé válik, hogy ezek szerint másokban, más látókban, médiumokban sem bízhat meg az ember teljesen és minden esetben.
Először tehát nem terveztem ily drasztikusnak a tőlük való elválást, azonban idővel mégis így alakultak bennem az érzéseim. Először csak abban voltam bizonyos, hogy befejezem a másoknak való közvetítést a szellemeim felől, később úgy láttam jónak, ha teljesen megszakítom velük a kapcsolatot és soha nem is élesztem azt újra. Nem tagadhatnám, fájt, hogy így alakult, s talán még jobban fáj, hogy nem látok tisztán, nem tudom még, hogy mi mért alakult úgy, ahogy, s jelenleg még senkitől sem kaptam olyan választ vagy véleményt, ami érdemben segített volna kiigazodni mindebben. Az bizonyos, hogy viszonylag nagy csapásnak érzem és éltem meg ezt, ugyanakkor igyekszem majd továbblépni belőle. A kezdetektől fennálló alapelvem, miszerint tudni akarok és nem hinni, mai napig keményen jelen van bennem. Csak azt tudom elfogadni, amit vagy saját magam is átélhettem, vagy ha nem, de arra, számomra megcáfolhatatlan, észérvekkel alátámasztható bizonyítékokat találtam. S csak ilyen ismereteket kívánok átadni másoknak is. Ez volt az alapelvem mindvégig, a szellemeimmel való kapcsolatom közben rugaszkodtam el ettől, de végül mégis ide tértem vissza. A velük való kapcsolatom addig nem tapasztalt mérvű érdeklődést teremtett felém, mások irányából, most azonban visszavonultam. Az előbb részletezett alapelvemet figyelembe véve kívánok eztán is szívesen segítek bárkinek, ugyanakkor most idő is kell, amíg megemésztem, rendszerezem magamban az elmúlt egy év, szellemekkel való kommunikációs időszakát, s kell idő, míg megértem, mi miért történt, s merre van továbbiakban a helyes út.
Medek Tamás
