Sok embernek lehetnek olyan élményei az életében, amikor hirtelen, egy nagyon valószínűtlen segítséget kap, melyre ott és éppen akkor a legnagyobb szüksége van. Ám közülük nagyon sokan valószínűleg, legfeljebb szerencsének titulálják az egészet, s csak kevesen gondolnak bele vagy tudják biztosan, hogy mindez nem lehetett véletlen, s itt bizony egy olyan segítségről van szó, melyet odaátról, a szellemvilágból "küldtek". Az, hogy ki mennyi ilyet él meg életében (vagy megél-e egyáltalán), illetve hogy miként éli azt meg, nyilván sok mindentől függ. A lélek fejlettségi szintjétől, karmikus viszonyaitól, stb. Elviekben persze bárki kaphatna segítséget odaátról, ám a legtöbb ember már azzal meggátolja ennek a lehetőségét is, hogy eleve elutasítja az odaát létezését. Én magam már több alkalommal is éltem át olyan pillanatot, amikor egészen biztos voltam abban, hogy a segítség, melyet kaptam, nem a véletlen műve, annyira valószínűtlen volt maga a történés, viszont korábban - mielőtt elkezdtem volna spirituális ismereteket szerezni - aligha értettem, mi is történik valójában, így jobb híján mégis a véletlen kategóriába soroltam azokat. Legutóbbi ilyen történetemet osztanám most meg, mely pár napja történt, s melyet csak azért írok le egy picit részletesebben, hogy minél jobban érzékelhető legyen a végkifejlet.

A 10 éves kisfiunk szerzett néhány új barátot a lakótelepen, ahol lakunk. Köztük van egy kisfiú, akivel még az óvodába jártak együtt, ám az azóta eltelt csaknem öt évben alig, legfeljebb egyszer-kétszer futólag találkoztak. Ennek az az oka, hogy a lakóteleptől néhány utcányira laktak ők, s úgy egyébként nem jártunk velük egy felé. Ahogy írtam, csupán futólag találkoztak szó szerint egyszer-kétszer, amikor mégis az utcájukban jártunk, s csak annyi volt, hogy láttuk, melyik ház ablakán néz ki, ha éppen úgy alakult. Viszont a szülei nemrég elváltak ennek a kisfiúnak és apukája ott maradt, míg a kisfiú az anyukájával a mi lakótelepünkre költözött, így a kisfiunkkal is többet találkozhattak. Igazándiból a feleségemmel túl sokat nem tudtunk erről a kisfiúról, a szüleit sem láttuk azóta, hogy az óvodában találkoztunk volna velük párszor - s ennek mint írtam, már öt éve. Mondhatni, így egy kicsit bátorságnak nevezhető, hogy engedtük ezzel a kisfiúval játszani úgy, hogy a környéken szabadon mozoghattak, így nyilván folyamatos rálátásunk nem volt rájuk. Viszont két kitételt megszabtunk a kisfiunknak, az egyik, hogy a megbeszélt időpontban mindig legyen itthon, illetve hogy mindig szóljon haza, éppen hol tartózkodik. Telefont nem mindig vitt magával, így az írásomban taglalt alkalommal sem, de nagyjából ismertük a helyeket, ahol a barátaival szokott lenni, valamint személyesen haza szokott szólni valóban, ha időközben már más helyre mentek. Nem minden esetben tartotta be ugyan ezt a két kérésünket, de ebből eddig nem volt soha nagyobb gond, hiszen mindig megtaláltuk ott, ahova mondta, hogy megy.

A szóban forgó eset alkalmával fél ötkor engedtük ki a kisfiunkat játszani azzal a kisfiúval, s fél hatot beszéltünk meg arra, hogy hazaérkezzen. Azt is elmondta, hogy hol lesz addig. A megbeszélt időpontban azonban nem jött haza, bár mint írtam, ezen annyira nem lepődtünk meg, hiszen már máskor is csinált hasonlót. A feleségem kiment arra a helyre, ahová mondták, hogy mennek, ám ezúttal nem találta őket ott. Így hazajött, én pedig felajánlottam, hogy kerékpárral átjárom a telepet, s megnézek minden lehetséges helyet. S megegyeztünk, ha közben megérkezne a kisfiunk, akkor hívjon fel. Azonban magam is hiába jártam többször is át az ismert helyeket, sehol sem találtam őket. Közben az idő is telt, s érthető módon a kétség is nőtt bennem (és a feleségemben is) ezzel az egész helyzettel kapcsolatban. Jól tudtuk, hogy mivel a kisfiunknál nincs telefon, a másik kisfiúnál (az óvodás barátjánál) pedig ha van is, sem a telefonszámát nem tudjuk, sem a szülei elérhetőségét, így nem lesz egyszerű dolgunk, ha hosszabb távon sem kerülnek elő. Ráadásul közben a lakótelepen találkoztam a kisfiunk más barátaival is, de ők sem látták őket sehol sem. Közben lassan sötétedni is elkezdett volna, így mielőbb ki kellett valamit találni. Igaz csak nagyjából, de mivel emlékeztem arra, hogy körülbelül az utcájuk melyik részén lakott ez a kisfiú, jobb ötletem nem volt, mint az, hogy ott valamelyik házba becsengetek, nem ismerős-e nekik a kisfiú neve (szerencsére viszonylag ritka neve van) s talán ráakadok arra a bizonyos házra, s talán otthon lesz az apukája, akitől akár egy elérhetőséget tudok kérni a fiával kapcsolatban. Persze ez rettentő bizonytalan volt, hiszen vagy megtalálom azt a házat, vagy nem, vagy otthon lesz valaki, vagy nem, vagy lesz a kisfiúnál telefon, vagy nem, stb., de mégis, ez az ötlet is több volt a semminél.

Miközben magam is aggódtam, hogy ez bár lehet egy ártatlan távollét is valahol a környéken, de a mai világot ismerve lehet valami rosszabb is, közben mindvégig a hit erősített (pontosabban nem is a hit, hanem a biztos tudás), hogy semmi olyan sem történhet, aminek nem kell megtörténnie, azonban aminek meg kell történnie, az úgy is megfog, valamint hogy segítséget mindig kaphatunk annyit, amennyit éppen szabad megkapnunk.

Éppen abban a bizonyos utcában jártam, s éppen belekezdtem volna abba, hogy becsengetek azon a környéken néhány házba, ahol ködös emlékeim szerint lakott az a kisfiú, s közben már a feleségem is hívott, hogy még mindig nem ért haza a kisfiunk, akkor a telefon letétele után megpillantottam az út szélén egy kutyát sétáltató férfit, aki rögtön ismerősnek tűnt. Egészen pontosan, mintha az a kisfiú apukáját láttam volna, akivel ugye már öt éve egyszer sem találkoztam. S közelebb érve nyugtázhattam, hogy pontosan ő volt az! Abban a pillanatban egy nagyon különös érzés futott át rajtam. Most ezt így leírva lehetséges, hogy nem tudom átadni annak teljes valójában, de egy nagyon különös érzés volt tudni azt, hogy most olyan történt, ami egyébként aligha valószínű. Találkozni annak a kisfiúnak az apukájával akkor és ott, ahol a legnagyobb szükség volt rá, úgy, hogy évek óta nem láttam, noha az utcájukban azért jártam azóta is párszor... Azonnal biztos voltam benne, hogy ilyen véletlennek még akkor is kicsi lenne az esélye, ha elfogadnám, hogy vannak véletlenek. Meg is szólítottam azonnal, ő is megismert, s elmondtam neki a szituációt. Mivel volt a kisfiánál telefon, így készségesen segített, felhívta őt, s meg tudtam így üzenni a kisfiunknak, hogy azonnal menjen haza. Mint később kiderült, egy olyan helyre mentek ezúttal, ahova egyébként nem szoktak, mi meg nem ismertük azt, illetve a megbeszélt fél hatos időpontot - önhatalmúlag - hét órára módosították.

Azt csak plusz érdekességképpen jegyzem meg, hogy elkértem az apukájától a telefonszámát, hasonló esetre, azonban mikor elköszöntem tőle és tovább indultam hazafelé, észrevettem, hogy sietségemben nem mentettem el a telefonomban jól a számát, így gondoltam, gyorsan visszakanyarodom és rendezem mindezt. Mindez alatt körülbelül fél (legfeljebb egy) perc telt csupán el, de hiába tekertem vissza abba az utcába, sehol sem láttam az apukáját a kutyával. Gyorsan végigtekertem minden mellékutcáját is, de egyszerűen mintha a föld nyelte volna el. Elképesztő volt tapasztalni, hogy az a férfi csak és akkor járt ott, amikor nekem a legnagyobb szükségem volt rá. Ha mindez nem így történik, egyrészt kellemetlen helyzet lett volna házakhoz is becsengetni, másrészt hét óráig feszülten várhattunk volna otthon, miközben már teljes sötétség lett volna odakinn. Tehát mindent összevetve hatalmas segítség volt számunkra ebben a helyzetben az, hogy az apukájával ott és akkor, éppen összefutottam. Az pedig, hogy nagyon rövid idő után visszatérve ugyanabba az utcába, sehol sem találtam már őt, még a mellékutcákban sem, kissé hátborzongató élmény volt, noha a történet kifejezetten ennek a részének nem kívánok természetfeletti okot feltételezni. (Amikor találkoztam vele, az utcának attól a részétől, ahol emlékeztem, hogy lakott, ellentétes irányba haladt, tehát nyilván nem haza ment még.)

Természetesen távol álljon tőlem, hogy mindenbe fizikai világon túli dolgokat lássak vagy magyarázzak bele, valamennyi saját élményemet is alaposan szemügyre veszem és értékelem, mielőtt szellemvilági eredetű jelzővel illetném. Azonban ebben a helyzetben - úgy érzetem - egészen biztosra vehettem azt, hogy találkozásom a kisfiú apukájával nem csupán "véletlen" volt, hiszen mindennek megtörténte elég valószínűtlen.

Az ilyet egyes emberek - azok közül, akik elfogadják a fizikai világon túli létezést - angyali segítségnek is hívják, én úgy, hogy segítség odaátról. Azonban az elnevezés mindegy is, az egyéni világkép és felfogás kérdése, a lényeg ugyanaz: testetlen szellemi lények, akik jelenleg a szellemvilágban élnek, figyelemmel kísérik az életünket, s egyéni helyzettől és lehetőségektől függően segítenek nekünk. Természetesen az, hogy milyen módon tudnak segíteni, s hogy milyen irányba terelgetnek bennünket, nagyon eltérő skálán mozog, de az nem kétség tehát, hogy - bár dróton rángatott babák sem vagyunk azért, de - sokkal nagyobb a szellemvilág ráhatása jelen életünk eseményeire, mintsem gondolnánk azt, csupán azért, hogy a leszületés előtt vállalt életutunk a kívánt irányba haladjon.

Szellemi segítőimet azon az estén meg is kérdeztem minderről, s megerősítették, hogy valóban jól éreztem, valóban nem a véletlen műve volt a kisfiú apukájával való találkozásom. A segítséget pedig még este, egy csendes, nyugodt pillanatomban meg is köszöntem annak vagy azoknak, akiktől mindezt kaptam, bárki volt is az.

Medek Tamás

spirituális író, segítő

Miben tudok segíteni Neked? (a kérdésre kattintva olvashatsz róla)